| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Legyen a te hited szerint…”

Márk evangéliuma 6. fejezet 1-6.

„¹Jézus akkor eltávozott onnan, a hazájába ment, és követték a tanítványai is.

²Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: »Honnan veszi ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak?

³Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?« És megbotránkoztak benne.

⁴Jézus pedig így szólt hozzájuk: »Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában.«

⁵Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget – kezét rájuk téve – meggyógyított.

⁶Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított.”

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk! Köszönjük Neked, hogy a teremtett mindenség törvényszerűségei által is tanítsz bennünket. Köszönjük Neked, hogy elhelyezted életünket egy-egy családban, hogy a szülők, a felnőttek tanítsanak, tovább adják nekünk ott mindazokat a tapasztalatokat, ismereteket, bölcsességet, melyet nemzedékről nemzedékre fölhalmoztak. Köszönjük, hogy tanítani akarsz bennünket is a Szentírás által. Köszönjük, hogy nekünk ajándékoztad, hogy az élet beszéde legyen számunkra. Köszönjük az elmúlt hét napjait. Hálát adunk mindazért, hogy végezhettük munkáinkat, hogy erőt adtál mindezekhez. Köszönjük Neked, hogy jöhetünk a gyülekezet közösségébe, hogy együtt, egymás hite által erősödjünk, hogy együtt magasztaljunk Téged. Köszönjük, hogy jöhetünk a gyülekezet közösségébe, hogy így együtt is hitünkről vallást tegyünk, hogy gyakoroljuk az egymáshoz és Hozzád való tartozás közösségét. Kérünk, bocsásd meg nekünk mindazt, amit fölismertünk az elmúlt hét vétkeiből és bevallottunk Neked. Teremts bennünk tiszta szívet, az erős lelket újítsd meg. Segíts Szent Lelkeddel, hogy e mai óra is Téged magasztaljon, és minket a hitben megerősítsen. Ámen.

Máté evangéliuma 8. fejezet 5-13.

„⁵Amikor Jézus Kapernaumba érkezett, odament hozzá egy százados, és kérte:

»⁶Uram, a szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyű kínjai vannak.«

⁷Jézus így szólt hozzá: »Elmegyek, és meggyógyítom.«

⁸De a százados ezt felelte rá: »Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.

⁹Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, és nekem is vannak alárendelt katonáim. Mondom az egyiknek: Menj el! - és elmegy, a másiknak: Jöjj ide! - és idejön, vagy szólok a szolgámnak: tedd meg ezt! - és megteszi.«

¹⁰Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, és így szólt kísérőihez: »Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben.

¹¹De mondom néktek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában; akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.«

¹³A századosnak pedig ezt mondta Jézus: »Menj el, és legyen a te hited szerint.« És meggyógyult a szolga még abban az órában.”

Szeretett Testvérek! Ha az evangéliumi tudósításokat olvasgatjuk, akkor többször találkozunk olyan szakasszal, ahol észre kell vennünk Jézus szavaiból, hogy bizony, el kellett csodálkozni; valami nem úgy történt, ahogy kellett volna, ahogy az, természetes módon elvárható lett volna. Azonban az evangéliumokból két olyan szakaszt ismerünk – mind a kettőt hallottuk ma –, ahol benne is van maga a kifejezés, vagyis „Jézus elcsodálkozott”. Az egyik a názáreti események, a másik pedig ez a bizonyos százados története. Mit fejezhet ki a kétféle csodálkozás? Mert úgy gondolom, a történetek többé-kevésbé ismerősek számunkra, most hallottuk újra. Mindkét helyen elcsodálkozik Jézus – írja az evangélista –, de valahol érezzük, hogy ez a két csodálkozás nem azonos csodálkozás. Mit fejezhet ki az egyik, mit a másik?

Ha a názáreti eseményekre gondolunk – amit a Márk evangéliumából hallottunk –, ott csodálkozott hitetlenségükön, vagyis azt is mondhatnánk: ítéletes csodálkozás volt ez. Ha a százados történetét figyeljük, akkor itt észre kell vennünk, hogy csodálkozott a pogány százados nagy hitén, ez pedig dicséretes csodálkozás. Csodálkozás és csodálkozás – és micsoda különbség! – mondanánk. Nézzük akkor az egyik, és nézzük a másik történetet.

A názáretiek hitetlenségével kapcsolatosan láthatjuk, hogy amikor Jézus Názáretben – ahol felnevelkedett – bement a zsinagógába, tanított, akkor a názáretieknek kérdéseik támadtak Jézus tanításával kapcsolatosan: „Micsoda bölcsesség! Honnan van ez a bölcsesség?”. Aztán a csodák, amikről hallottak, hogy már megtörténtek, azokkal kapcsolatosan pedig: „Honnan van a hatalom ebben a Jézusban, hogy mindezt meg tudja tenni?”. Hiszen a názáretiek számára miért voltak ezek kérdések? Mert az, hogy valakinek kérdése van, az jó dolog. De kérdés és kérdés között is van különbség, mint csodálkozás és csodálkozás között is. A názáretiek számára ki volt ez a Jézus? Az ő számukra csak Mária fia. Ennyi. És itt egy kicsit érdemes megállnunk, és a kortörténeti sajátosságokra figyelnünk. Érdemes azzal összehasonlítani, és akkor sokkal többet mond számunkra ez a kifejezés, hogy “Mária fia”. Hiszen, sok évszázados szokás szerint a zsidók családi gyakorlatában az apáról nevezték a fiút, vagyis mindig arról volt szó, hogy kinek fia az a valaki. És akkor mindig az apát mondták, például a Zebedeus fiak a tanítványok között. Nem az anyát nevezték meg. Amikor a názáretiek azt mondják: ez a Mária fia, akkor ennek van egy sajátos felhangja, egy kicsit megvető, a Jézus személyét, személyiségét megkérdőjelező felhangja. Ami fontos most itt a történet szempontjából, hogy nem ismerték fel, vagy ha fel is ismerték, megsejtették benne az Isten Fiát. Nem ismerték el, számukra csak Mária fia volt. De, akkor honnan van ez a bölcsesség? Honnan van ez a hatalom, amivel cselekszik? Nem tudták elhelyezni a dolgokat, de megmaradtak a Mária fiánál. „Ez csak Mária fia. Mit akar ez itt?” Úgyhogy az evangélista kénytelen ezt feljegyezni: a názáretiek „megbotránkoztak Jézusban”. Megbotránkoztak. És Jézus nem nagyon cselekedett ott jeleket, néhányat meggyógyított, de elmegy onnan. Az evangélista így följegyzi, hogy: csodálkozott Jézus a názáretiek hitetlenségén.

Nézzük a másik történetünket, az úgynevezett kapernaumi százados történetét. Erről, az evangélium azt jegyzi föl, hogy “nagy hite volt!” – és Jézus elcsodálkozott a százados nagy hitén. Néhány nézőpontból próbáljuk megvizsgálni ezt a “nagy hitet”, és akkor rájövünk, hogy valóban nagy hite volt ennek az embernek. Ha arra gondolunk, hogy honnan származott: vagyis, hogy ez a százados nem Izrael fiai közül, nem a választott nép tagja, hanem az Izrael fiai által kicsit lenézett, megvetett pogányságból származik. Egy római százados – bár a másik evangéliumban tudunk arról, hogy elég rendes ember lehetett – mondták a korabeliek, zsinagógát építtetett nekünk. Tehát valahol volt egy nyitottság Izrael Istene felé benne, de a zsidók számára mégis csak egy pogány százados volt. No, a pogányok közül a derék emberek kategóriájába tartozhatott talán.

Aztán, mégis nagy hite volt, ha a körülményeket nézzük meg, hiszen nem önmagáért megy Jézushoz. Amikor az ember beteg lesz, akkor mindent megtesz önmaga gyógyíttatásáért. Még a családtagokért is sok mindent megteszünk. De egy szolgáért? Hát nyugodtan elbocsáthatta volna. Egy rabszolgát nyugodtan sorsára hagyhatott volna ez a százados. Különösképpen, ha az akkori társadalomra gondolunk. Bár néha ma is így van, hogy ha valaki beteg lesz, a munkahely elfelejti őt. Ez a százados nem felejtette el, sőt igen sok mindent vállalt, nagy kockázatot vállalt, és elindul a szolgája javára cselekedni. Ez is jelzi a hitét, hogy mer hitből lépni, és elmenni egy zsidó Jézushoz. Ő – a pogány! –, a római hódítók századosa, egy meghódított nép fiához.

Aztán a századosnak valóban nagy hite volt, ha a kérését vizsgáljuk. Hiszen, bár valószínűleg volt egy nyitottság Izrael Istene felé benne – legalábbis a zsinagógaépíttetés valahol egy kicsit erre is utal, bár nemcsak ez lehet ennek az oka – de mégis azt mondhatjuk, szerényebb ismerete lehetett ennek a századosnak, mint Izrael fiainak, hiszen ez a százados nem az Ószövetségen nevelkedett fel. Nem a törvényeken. Nem a prófétákon. Ő máshonnan indult, más kultúrából, mondjam: más vallásos gondolkozásból. Szerény ismerete lehetett Jézusról, tudniillik, hogy “Talán ő a Messiás?” – mégis elmegy ehhez a Jézushoz.

Aztán nagy hite volt, ha a kérés módját nézzük. És azt hiszem, itt látszik leginkább az ő hite. Hiszen elmegy Jézushoz, még éppen csak hogy elmondja, hogy mi a baj, hogy “a szolgám nagyon beteg és szenved…”, Jézus azt mondja – az evangélista szerint, mintegy belevágva a százados szavába –, „Elmegyek és meggyógyítom”. És nagyon jól van dramaturgiailag megszerkesztve a beszámoló – röviden, tömören –, amikor is a százados azt mondja, hogy „nem kell!”. Két ok miatt nem kell eljönnöd: először is, Én „nem vagyok méltó arra, hogy az én házamba jöjj…”. De van ennél egy nagyobb oka, és ezen, bizony nekünk is el kell csodálkoznunk egy kicsit: „…csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám – nem kell ehhez neked eljönni a kezedet rátenni, imádkozni. Egy szót szólsz, a szolgám meggyógyul – és ezt én hiszem”.

És nagy hite volt a századosnak, ha az eredmény felől is megvizsgáljuk. Hiszen miután elmondja tehát, hogy “Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám” –, mit csinál a százados? Hazamegy. Otthagyja Jézust. Nem fogja meg a ruháját, hogy „Na, de azért mégis csak gyere! Biztos, ami biztos!” Hazamegy. A százados elvégezte azt, ami az ő feladata: hittel, kéréssel az Úrhoz ment. A többi az Úr dolga. Az Úr ügye. Én hazamehetek nyugodtan. Ehhez hit kell. Mert Uram bocsánat! – hiszen nyilvánosság előtt történt mindez. Ha ez a szolga nem gyógyul meg, hogy körberöhögték volna a katonái! “Na, a nagy vallásos! Megy ehhez a zsidó rabbihoz.” A világ tud csúfolódni, de az istenfélők is tudnak durvák lenni. És ez a százados nyugodtan hazamegy. Van ilyen hitünk, hogy föl merjük ezt vállalni? Ráadásul egy szolga miatt! Nem is a saját kis egészségünk és gyógyulásunk miatt! – mert azért még talán?! “Hát, vesztenivalónk nincs!” alapon még néha a hitet is eljátsszuk. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy hiszünk, pedig inkább csak a kényszerhelyzet hajt oda. Vagyis, ha egy picit elemezzük, akkor bizony igazat kell adnunk az evangélistának, sőt maga Jézus mondja, hogy “Ekkora hitet Izraelben sem találtam”. Nagy hite volt ennek a századosnak. És nagyon fontos az, hogy megvizsgáljuk akkor – mert a történetben igazán ez a lényeges –, milyen hitről van tehát itt szó? Hiszen mondhatnánk, mindenki hisz. Van, akit ez meglep, de a magát ateistának tartó ember is hisz valamiben. Néhány ügyes kérdéssel ki lehet deríteni, hogy miben hisz. Hát nem az élő Istenben, de valamiben, valakiben biztos, hogy bizakodik. Mert az emberi természetünk lényegéhez tartozik, hogy bizakodnunk, hinnünk kell. Nem mindegy kiben, netalán miben. És még inkább nem mindegy, hogy milyen ez a hit. Mert “hit” és “hit” között nagy különbségek vannak! És éppen azért, mert nagy különbségek vannak, és sokszor még keresztyénemberekben is összemosódik, ezért nagy csalódások is vannak. Nem az Úrban! – a magunk hitében.

Emlékezzünk csak arra, hogy az Ószövetségnek van egy nagy beteg pogány embere, a szír hadseregtábornok, Noámán, aki mindent megtett, hogy a leprából meggyógyulhasson (az akkor még gyógyíthatatlan volt). Nem sikerült. És amikor meghallja, hogy Izraelben van próféta, akkor végül még oda is eljön. Ő, a hadügyminiszter, egy kis nép prófétájához, eljön bizakodva, hátha tudna segíteni. És a megdöbbentő az a történetben, hogy amikor eljön, ott áll a próféta Elizeus háza előtt – akkor a próféta mit csinál? Kiüzen: “Menj és fürödj meg hétszer a Jordánban!” És mit mond erre a nagy beteg? “Hát nem így hittem! Nem így gondoltam! Hát vannak nekünk is folyóvizeink, sőt gyógyforrásaink is vannak! Én úgy gondoltam, kijön, kezét a sebeimre teszi, segítségül hívja Istenének a nevét, és így fog meggyógyítani. Ez az én hitem. Ha nem így csinálta, hazamegyek.” Nincs tovább hit. A szolgák azok, akik elkezdik kérlelni, hogy “Uram! Ha már megtettük ezt a sok száz kilométert, szekérszámra hoztuk a hálapénzt… ha azt mondta volna, hogy a fél vagyonodat add ide, még biztos azt is odaadtad volna, csak gyógyulhass meg! Hát ennyit már azért csak megtehetünk! Menjünk már le addig a Jordánig, és fürödj meg!”

Vagy gondoljunk az Újszövetségben az emmausi tanítványokra, akik ballagnak hazafelé. “Jézus meghalt, elhelyeztük a sírban, összeomlott mindaz, amit hittünk”. Az valóban összeomlott. De mindaz, amit az Isten Jézusban cselekedett, az nem omlott össze. Úgyhogy ki is mondják a tanítványok, amikor Jézussal találkoznak – csak még ugye nem ismerik föl –, “Te vagy az idegen, aki nem tudod, hogy itt mi történt a názáreti Jézussal, hogy megölték… Aztán jöttek itt némelyek… Asszonyok! Azt mondták, hogy találkoztak vele, föltámadt. De ezt mi nem hisszük. Pedig mi azt reméltük, ő az, aki megszabadítja Izraelt!” Csak, azt is meg akarták szabni, hogy hogyan! És nem úgy cselekedett az Isten, akkor innen kezdve csalódtunk! De kiben? Istenben? Nem! – a magunk nem igazán helyes ismerettel rendelkező hitében. A magunk elvárásaiban, amit mi hitnek neveztünk. Milyen hit ez tehát, a százados hite? Nem tétlen, nem terméketlen, nem a maga elgondolása szerint való. Ez nagyon fontos. Mi nagyon sokszor csalódunk a magunk elgondolásaiban, amit persze mindig az Úr Istennel kapcsolunk össze. Mert az Úr nagyobb, és nem merjük meghagyni az Úrnak azt a szabadságot, hogy ne úgy cselekedjen, ahogy mi akarjuk. Cselekedhet másképp is, sőt bölcsebben és jobban is. De ha nem úgy cselekszik, akkor mi kikiáltjuk, hogy csalódtunk az Istenben. Pedig csak a magunk tévhitében.

Milyen tehát a Bibliai hit? Ennek a századosnak olyan hite van, hogy hisz Jézus cselekvő hatalmában. Azt mondja: „én is hatalom alatt álló ember vagyok”. Nagyon érdekes foglalkozások szempontjából is megnézni, hogy néha a hitünknek előnyére és hátrányára válhat a foglalkozási szakbarbárságunk. Itt a századost segítette egy kicsit: „Ha én azt mondom egy beosztottamnak, hogy »oda mész«, akkor én nyugodtan hazamehetek, mert ő oda fog menni. Mert hatalom alá vettetett ember. Én hiszem, hogy neked van akkora hatalmad, hogy ha azt mondod, hogy gyógyuljon meg, meggyógyul, és én nyugodtan indulhatok haza. Mert hiszem a te isteni hatalmadat.” Tehát hisz Jézus cselekvő hatalmában. Ő nemcsak egy “Mária fiát” lát, nemcsak egy csodarabbit lát, hanem isteni hatalmat lát.

A bibliai hitet jellemzi a Jézusra hagyatkozó hit. Elindul hazafelé, nem azt mondja (magában), hogy: „Hát én hiszek ebben a Jézusban, azt is elhiszem, hogyha kimondja, akkor meggyógyul… de azért megvárom, míg mobilon visszaszólnak, hogy meggyógyult-e a szolgám; mert ha mégsem jött be a dolog, akkor még egyszer megkérem az Urat”. Ez az ember elindul hazafelé. Igen. Ez a ráhagyatkozó hit, vagyis nem egyszerűen elhívése valaminek, hanem rábízom magam, egész egzisztenciámat, azt is fölvállalva, hogy körbenevethetnek, azt is fölvállalva, hogy lehet, hogy az Úr másképpen cselekszik, mint ahogy kértem.

Szeretett Testvérek! Így juthatunk el oda, hogy valóban értsük és lássuk, amit Jézus mondott… sokan nagyon fölháborodtak azon akkor is, ma is, a kegyes, egyébként istenfélő kortársainak mondta, hogy: az általatok megvetett vámszedők és paráznák megelőznek titeket az Isten országában, merthogy nekik van olyan hitük; és akkor megelőzhetnek! Csodákat igazán a hívő ember tapasztal. De az a hívő ember, aki nem akar mindent megszabni az Úrnak, hanem engedjük, rábízzuk, hogy cselekedjen.

Néhány aktualitást tehát fogalmazzunk meg végül: Isten országa fiainak képzelik magukat, mondják magukat, beszél erről Jézus is, és ez ma is igaz. Isten országa fiainak képzelik magukat, de nem hisznek engedelmes módon az ország királyában. Vagyis Jézusban. Akkor itt valami nincs rendben. Ha valóban Övé minden hatalom, ha valóban Ő az én Uram és Istenem, akkor én így higgyek benne, ne csak elhiggyem, hogy Ő van. Nagy baj idején majd el is szaladok hozzá. Mert, hogyha ugyan Isten országa fiainak gondolják magukat, de nincs ez a ráhagyatkozó hit, akkor kívül rekednek, minden egyéb vallásosságuk ellenére. Viszont – mondja Jézus –, napkeletről és napnyugatról, a pogány római birodalomból, meg ma is a világ bármelyik pontjáról jönnek, jönni fognak emberek ilyen ráhagyatkozó hittel, és az Isten országában letelepednek. Igen. Bekövetkezhet ma is, hogyha összetévesztjük a származást az Istenre hagyatkozó hittel, hogy azt hisszük, azért, mert hívőszülők gyerekei vagyunk, akkor nálunk minden rendben van, és valójában kívül vagyunk. Mert nem származás, nem a vérségi származás dönti el, hanem a ráhagyatkozó hit a fontos, hogy ki tartozik az Isten népéhez, és ki nem. Ki van benne az Isten országában, és ki van kívül. Nagy bátorítás ez. Nincs olyan mélység, nem lehet annyira elrontott élet, ahonnan, ha ilyen hittel jön valaki, ne tisztulhatna meg, és ne tartozhatna az Isten népéhez. És lehet, nagyon szép vallásos neveltetést kapva kívül rekedni az egészből, mert nincs ilyen hitem. Vagyis nagy bátorítás az, hogy az Úr minden ráhagyatkozót elfogad. Nem baj, hogy honnan indult. Jöhet hívőcsaládból, Izrael fiai közül a történetünk szerint, jöhet napkeletről vagy napnyugatról, jöhet a nagy pogányságból, jöhet erkölcsi mélységekből, bárhonnan jöhet, ha ezzel a ráhagyatkozó hittel jön, elfogad az Úr. Igaz, amit Jézus többször mondott, hogy „elsőkből lehetnek utolsók, és utolsókból elsők”. Vagyis vélt elsők – “olyan nagyon rendes”, és így azt hisszük, hogy ők a java az emberiségnek –, lemaradhatnak, utolsók lehetnek, és akiket mi éppen most még megvetünk, komoly, ráhagyatkozó hit, megtérés által lekörözhetnek bennünket. Mit mondott Jézus ennek a századosnak? – „Legyen a te hited szerint”. Ez egy csodálatos mondat, de vigyázzunk, mert úgy is lesz! Ha tévhiteket melengetünk agyunkban, szívünkben, tévhiteink szerint lesz egy csomó csalódással és egyébbel. Ha ráhagyatkozó hit van, akkor úgy lesz. Legyen ilyen ráhagyatkozó hitünk szerint. Ámen.

Imádkozzunk!

Magasztalunk Istenünk, hogy megkerestél bennünket. Magasztalunk, hogy Jézus a jó pásztor, aki életét adta a juhokért. Magasztalunk, hogy a legnagyobb szakadékból is vissza lehet találni Hozzád, lehet tartozni a Te nyájadhoz, a Te népedhez. Le lehet telepedni a Te országodban. Bocsásd meg, hogy mégis gyakran magunk erejéből, a magunk vallásos teljesítményével szeretnénk üdvözülni. Bocsásd meg, hogy még sincs mindig Rád hagyatkozó hitünk. Bocsásd meg, hogy nem merünk teljes szívvel és teljes lélekkel bízni Benned. Hálát adunk Istenünk, hogy országodba nem származás vagy előjogok szerint lehet bejutni, és odatartozni. Hálát adunk, hogy az emberek szerinti utolsókból is lehetnek, Rád hagyatkozó hit, megtérés által, elsők a Te országodban. Hálát adunk, hogy napkeletre és napnyugatra is eljutott ez az örömhír, ez az evangélium; hogy népünkhöz is már több mint ezer éve eljutott, és nemzedékről nemzedékre hirdettetik; hogy nekünk is mondták szülők, hitoktatók, hívőemberek, hogy kezünkbe is adtad a Szentírást talán már régóta, talán csak mostanában, de olvashatjuk azt. Segíts bennünket, hogy hívő emberekként és gyülekezetként az igaz hitre adjunk jó példát, hogy merjünk hitből és hit által élni, hogy ne jóságunkban, ne vallásos teljesítményeinkben, hanem valóban Krisztusban bizakodjunk. Szentlelkeddel segíts, hogy hit által megláthassuk a mai megtéréseket, életre gyógyulások csodáit is, hogy szeretettel befogadjuk mindazokat, akiket Te már befogadtál. Könyörgünk Urunk megfáradtakért, csalódott szívekért, hogy megnyíljon szemük, és Hozzád térjenek teljes szívvel. És könyörgünk betegekért, erőtlenekért, gyászoló szívekért, hogy az élet mélységeiben, próbáiban, feltétel nélküli hittel tekintsenek Reád, hogy legyen nekik hitük szerint gyógyulásuk és vigasztalásuk. Segíts bennünket Urunk gyümölcstermő hitre, életre. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |