| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Előbb Ő szeretett minket

Galatákhoz írott levél 1. fejezet 11-19.

„¹¹Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, ¹²mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.

¹³Mert hallottátok: milyen volt az én egykori magatartásom a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt.

¹⁴És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak.

¹⁵De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, ¹⁶hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.

¹⁷Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba.

¹⁸Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig.

¹⁹De az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét.”

Imádkozzunk

Mennyei Édesatyánk, az Úr Jézus Krisztusért!

Tied a dicséret az újra és újra felkelő Napért, Tied a dicsőség a Nap minden sugaráért. Tisztesség Néked a naponként kapott lehetőségért, és hálaadás, hogy valóban elhoztál minket ide ma. Nem magunktól jöttünk, hanem Te hoztál minket. Bocsásd meg nekünk ezért, ha akadályoztuk a Te Szentlelkedet az Ő munkája során. Sokszor nem is tudjuk, hogy Te ellened cselekedtünk, máskor pedig akarattal tesszük azt. Hajtsd meg hát térdeinket, hogy a kis Sámuel gyermeki őszinteségével és hitével mondhassuk: „Szólj, mert hallja a Te szolgád!” Könyörgünk most azért, hogy megérthessük a Te akaratodat, és ne a saját gondolataink által próbáljunk élni, hanem teljesen Rád bízhassuk magunkat az élet minden területén. Mert az utat már elkészítetted, és nekünk csak a vezetést kell elfogadnunk. Megvalljuk, ez sokszor nem megy, mert mi szeretünk arra hivatkozni, hogy már felnőttek vagyunk, és nincs szükségünk vezetésre. Hiszen, már megtanultunk járni. Kérünk ezért most, hogy ne csak azt mutasd meg, hogy hitben milyen kicsinyek vagyunk, hanem érleld meg a bennünk lévő mustármagot, hogy a Te ültetésed után fává serdüljön, termést hozzon, és meg is érjen. Mindezekért azt kérjük most, hogy az Ige hirdetőjének szavain keresztül légy jelen köztünk, mert nem az emberi gondolatok által méretik a Te dicsőséged, hanem a Szentlelked munkálkodik közöttünk. Ámen.

Ó, Atya Isten, irgalmas nagy Úr,

Bűnbánó szívvel ím eléd borul

Hű néped, áldva felséges neved,

Hogy esdve kérje nagy kegyelmedet.

Kérünk, Úr Isten, Krisztus-Jézusért,

Vérrel pecsételt szent szerelmedért:

Irgalmasságod közöld mivelünk

És tárd ki szíved, végy be, Istenünk!

168. dicséret 1. és 4. vers

Lukács szerinti evangélium 15. fejezet 11-23. vers

¹¹Azután így folytatta (tudniillik Jézus): „Egy embernek volt két fia.

¹²A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont.

¹³Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.

¹⁴Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett.

¹⁵Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni.

¹⁶Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.”

¹⁷„Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!

¹⁸Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.

¹⁹Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.

²⁰És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.

²¹A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.

²²Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!

²³Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, ²⁴mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.”

Az ismert szakaszból a 20. verset újra olvasom: „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt”.

Szeretett Testvérek!

Nagyon különbözőek vagyunk mi emberek. Van, akinek elég, hogyha tárgyilagosan elmondanak egy fontos üzenetet. És máris „veszi” az üzenetet. Van, akinek patetikus szenvedélyességgel kell elmondani ugyanazt az üzenetet, és talán csak akkor kezdi „venni” az üzenetet. De előfordul az is, hogy sem a tárgyilagos érveléssel előadott, sem a patetikus szenvedélyességgel elmondott üzenetet nem fogadja. És itt most csak az átadás módjáról beszéltem, és nem is a tartalmáról. Pedig a tartalom a lényeg, és a Szentírásban gyakran találkozunk szenvedélyes indulattal, szenvedélyességgel is. Magát a kifejezést nem sokszor találjuk, de nagyon sok bibliai történet, nagyon sok bibliai szakasz izzik valamilyen szenvedélytől. A nagy kérdés az, hogy vajon melyik a hangsúlyosabb? Az emberi szenvedély, az emberi vallásos szenvedély, az emberi vallásos rajongás, vagy pedig az Isten irántunk való féltő szeretete, ennek a féltő szeretetnek a tüze, szenvedélyessége? Mi gyakran beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, hogy az ember Isten iránti szenvedélye, ez a fontos, ez a fontosabb. Pedig, ha ezt tesszük meg fontosabbá, akkor egy nagyon veszélyes kaput nyitottunk meg. Veszélyesen egyoldalú ez a látásmód, ez a gondolkodásmód, jóllehet a Szentírásban is sok példát látunk erre. De mégis veszélyes.

Veszélyes az a fajta vallásoskodás, ahol az ember, ahol én vagyok a középpontban. Amikor az ember Isten iránti szeretetéről, az ember Isten iránti rajongásáról, szenvedélyes szeretetéről szó van, és ez a középpontba kerül, és ez lesz hangsúlyos, akkor nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy akár még egymást is gyilkolhatjuk. Emlékezzünk, a Galata levélből hallottuk, Pál apostol saját életének korábbi szakaszára visszagondolva, őszintén felismerte, és leírja: „szerfelett rajongtam atyai hagyományaimért”. Ebben a hagyományban rengeteg komoly vallásos gondolat volt, nagy része valóban az Istenről szólt, de ez az atyai hagyományokért, az atyai vallásos hagyományokért való rajongás juttatta el oda, hogy „és üldöztem az Isten egyházát”. Ugye, milyen furcsa, amikor az Isten nevében az Isten gyermekeit kezdi üldözni az ember? Jézus erről beszél, hogy ilyen be fog következni, lesz olyan, amikor kihajítanak titeket a zsinagógából, és az istenfélő kegyes emberek nem értik meg a másik kegyes embert.

Bizony így lehetett eljutni az inkvizícióig is, amikor az egyház bizonyos rétege a középkor jó néhány évszázadában az emberi vallásos rajongást tette a középpontba – ez a vallásos fanatizmus vagy annak a határa már. És ettől függve kezdett cselekedni. Csakhogy amikor az ember vallásos indulata van a középpontba helyezve, amikor ez túl hangsúlyossá válik, akkor a felebarátot alig vesszük észre. És könnyen szembe kerülünk – bár „Szeresd az Urat!”, hát mi szeretjük! –, a szeresd felebarátodat parancsával. Szembe kerülünk. Amikor már az ember Isten iránti szeretete, szenvedélyes szeretete, a vallásos rajongás vagy a vallásos fanatizmus határát súrolja, akkor nagyon könnyen bekövetkezik, hogy embertelenné válhat a gondolkodásmód és a cselekedetünk. Amikor az Isten előtti alávetettséget úgy gondoljuk, hogyha kell, erőszakkal is kipréselhetjük az emberekből. Ezért következhetett be az, ami szomorú és szégyenfoltja az egyház történetének, amikor a reformáció embereit megpróbálták, ha szép szóval nem voltak hajlandók bemenni és az oltár előtt térde esni, akkor katonai segédlettel vinni, bepréselni, betuszkolni a templomba, hogy az oltár előtt térdre kényszerítsék, és elmondhassák a reformáció híveinek: „papjaitok is itt vannak, visszatértek!” Hova? Kihez? Mert itt nem az Úr volt a középpontban, hanem valamilyen vallásos elképzelés volt a középpontban. Ezt szenvedélyesen, sokszor erőszakkal is próbálták némelyek képviselni.

De könnyen ebbe a hibába eshetünk bele szülőként is, amikor az Úr iránti szenvedélyes szeretetünkben a gyermekünket bekergetjük a templomba. Lehet, hogy ez egy darabig működik, de egy idő múlva ez visszaüthet. Beszeretni azt kell, de nem lehet Isten iránti vallásos rajongásunkban erőszakot alkalmazni, mert akkor már nem az Úrnak engedelmeskedünk. Ha a középpontba az ember Isten iránti szenvedélyes szeretete kerül, ha ez lesz a hangsúlyosabb a vallásos gondolkozásunkban és életünkben, akkor ez látszólag felment minden bigottság alól. Vallásos bigottság alól is. Akkor minden ilyennek szabad utat nyitunk. Pedig az Ige nem nyit szabad utat. És ebben a bigottságunkban, elvakultságunkban, amelyik állítólag az Isten iránti rajongásunkból, szeretetünkből, hitünkből fakad, már nem fogjuk meglátni a felebarátot, vagy nem fogjuk emberként látni azt a másik embert.

A nagyon ismert példázat, a tékozló fiú vagy egészen pontosan a tékozló fiak példázata második részében, amit most nem olvastunk föl: az otthon maradott idősebb fiú, azt mondja az apjának, amikor hazajött a kisebbik, és szeretettel visszafogadta az apa: az idősebb fiú, aki fizikailag nem ment el, de most már kiderült, hogy lelkileg ugyanolyan távol volt, mint amilyen messzire elment fizikailag és lelkileg is az öccse; nos az idősebb fiú, a rendes fiú, az atya közelében maradt fiú, vagyis az Isten közelében maradt, legalábbis fizikai látszat szerint ottmaradt ember, ez a fiú azt mondja: Soha nem szegtem meg egy parancsodat sem, és nem adtál egy kecskefiat se, egy kis zsebpénzt se, hogy a barátaimnak egy vacsorát csináljak, hogy velük vigadjak. Ki van itt a középpontban? Én. Én ilyen rendes ember vagyok! Észrevette a testvérét? Igen, de csak ennyit tudott róla mondani: Ez a te fiad… meg hazajött… és képes voltál visszafogadni! Amikor az ember a maga vallásosságától eltelik, a maga látszólagos Isten-közelségétől felfuvalkodik, akkor már nem veszi észre az Atyát sem, és nem veszi észre a testvért sem. Legfeljebb azt mondja róla, hogy a te fiad, mert nekem nem testvérem. Itt csak látszólag van Isten a középpontban. A rajongásban és a vallási fanatizmusban csak látszólag van Isten a középpontban, ott mindig az ember van a középpontban. Bármennyire kegyes vagy rajongó, vagy bármilyen szöveggel, külsőségekkel veszi is körül magát. Ez a példázat, amelyet nagyon jól ismerünk, legalábbis úgy gondolom mindannyian, beszél a két fiúról. Ugye, a fiatalabbik kikérte az örökséget; az örökség kell, az Atya nem kell, az Atyával való közösség nem kell: Isten adjon mindent, de maga az Isten nem kell, és elment. Aztán eltékozolta, tönkretette életét. Javítani próbált, elment munkát vállalni, kikerült a társadalom szélére, már enni sem adott neki senki, vagyis senki nem törődött vele. Ekkor magába száll, elindul hazafelé. Óriási dolog történik ebben az emberben, amikor megfogalmazódik: visszamegyek, mert ott jobb – bár el voltam szállva a magam nagy okosságától: „Majd én tudom, hogy teljesedik ki az életem!”. Fölismerte, hogy vissza kell menni, érdemes visszamenni. Meg is fogalmazza, hogy visszamegyek. Azt is megfogalmazza a példázat szerint, hogy mit fog mondani. Egy bűnvallást tesz, sőt el is indul. Nagyon nagy dolog ez! Azonban, Jézus nagyon finoman, szinte egy szóval, egy mondattal mégis a hangsúlyokat a helyére teszi a példázatban. Hiszen ezt olvastuk az Atyáról, mert ez a példázat az Atyáról, az Atya gyermekei iránti szeretetéről szól elsősorban, ezért lehet beszélni a gyerekekről, a fiakról. Jézus így mondja az elinduló, a hazafelé elindulni készülő fiúval kapcsolatosan: „Még távol volt az atyai háztól”. Ennyi: még távol volt – pedig már nagy dolgok történtek benne, de még távol volt, amikor az apja meglátta, hogy jön. Mi kell ahhoz, hogy meglássuk a messziről, vonattal érkezett vendéget, ahogy leszáll a vonatról? Hát várnunk kell, ki kell menni az állomásra, és ott kell lesni, figyelni, hogy melyik ajtón fog leszállni a vonatról. Azt nem lehet otthon, a karosszékben ülve, „ha gyün, gyün, ha nem gyün, nem gyün, ha nem gyün, akkor dupla örömünk van, mert akkor már nem is kell bajlódni vele!”. Persze a szomszédnak azt mondjuk, hogy mi nagyon szeretjük a rokonainkat – ha messzi vannak. Mi kell ahhoz, hogy a példázat szerint távolról lássa meg? Hát minimum a kiskapuban kell lenni, ha nem a faluszélen. Hogy messzi van még, távol van, de már láthassa! És hogy kerülhetek én ilyen helyzetbe, hogy kerülhet az Atya ilyen helyzetbe? Hát ahhoz szeretni kell, készen kell lenni, ott kell lenni a faluszélen nap, mint nap, reggeltől estig, figyelni, lesni, hogy mikor jön. Hát ehhez kell féltőszeretet. És ez a szeretet! Távol volt, de meglátta az atyja. Megszánta, elébe futott, nyakába borult, megcsókolta – az Atya! Az idősebb testvér, a megsértett, nem karba tett kézzel állt a házajtóban, hogy mit keresel te itt. Ilyen az Isten! Mi nagyon távol vagyunk, mi lehet, hogy már nagyon elszálltunk a magunk vallásosságától és Isten felé fordulásunktól, valójában még elég távol vagyunk, és elénk jön. Nem szégyelli elárulni cselekedeteivel, hogy mennyire szeret minket. Nem tartotta rangján alulinak, hogy odamenjen az elcsavargott büdös kölyök elé. Ilyen az Isten! Ez a szeretet! Ez a szenvedélyes szeretet! Nem az, amit mi úgy válaszként megfogalmazunk, és néha elszállunk ettől, önmagunktól. Az apa kijött.

Figyeljük meg a másik fiút. A másik fiúval kapcsolatosan, aki látszólag otthon volt, meg úgy dolgozgatott, igaz, hogy kiderül, hogy mindig csak úgy ímmel-ámmal, és magában morogva, most már kiderül, nem szereti ő annyira az atyját. Ott van, látszólag minden rendben van, fizikailag közel volt, lelkileg ugyanolyan messzi, mint a másik, aki fizikailag is messze ment. És amikor jön a munkából, hallja a zenét, megkérdezi a szolgát: mi van? „Megjött az öcséd, és atyád visszafogadta és örülnek.” Akkor Jézus mit mondott? – az idősebbik fiú nem akart bemenni. Innen kezdve neki az atya se kell. Ő is kint van. És az igazán csodálatos ez a példázatban, hogy mit mond az atyáról Jézus? Az atya feláll az örvendező asztaltól, és kimegy a másik fiú elé is. Nem azt mondja: „hát ismeri a járást, majd bejön”. „Hadd duzzogjon egy kicsit, ha éhes lesz, majd bejön.” Kimegy elé! Mind a két fiú elé ki kellett menni! Mindenki elé ki kellett jönnie az Istennek. Elénk kellett jönnie. Nem féltette az atyai tekintélyét. Nem féltette, hogy kiszolgáltatott helyzetű lesz, visszaélnek majd a fiai, hogyha tudják, hogy ennyire lángoló szeretettel szereti, félti őket. Ilyen az Isten. Önmagát adta.

Az előbb, kicsit gyengén, de el tudtuk énekelni a 332. éneket. A szövegére, nem tudom, mennyire figyeltünk. Így szeret az Isten.

Nagyon jól tudjuk: János 3:16 – „Úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen…” – tudjuk az aranymondásszerű Igét. Igen, az Isten önmagát adta az emberért! Nem mi adjuk magunkat! – és ez a nagy vallás! Illetve ahol ez van, az vallás, de nem keresztyénség. Hol van a bibliai hangsúly? – a szenvedélyes szeretetben? Ahogy az Ószövetségben ezt olvassuk: „Mert én az Úr, féltőn szerető Isten vagyok”. Féltőn szerető.  Aki félt valakit, az megy, az ott van, az mindent megtesz, hogy nehogy baja legyen, vagy ha bajba került, onnan kiemelje. Az Isten féltőn szerető, szenvedélyesen szerető Isten! A bibliai hangsúly, tehát: nem az ember adja oda magát Istennek, nem ezen van a hangsúly. Ez is kell, de nem ezen van a hangsúly. A bibliai hangsúly az, hogy az Isten fordul az emberhez, az Isten adja magát az emberért, egészen a golgotai keresztre. Az Isten szenvedélyes, féltő szeretettel szeret. Az Isten elém jött, és eléd ment. Meg kimegy elénk, meg kimegy eléd. Mert mi is meg tudunk sértődni! „Akkor nem gyüvök a gyülekezetbe” – azt mondta valaki. Ez a vallásos tékozló fiú. Ő is kívül van. Érte is kiment az apja, mint ahogy kiment az elé, aki szépen elment jó messzire – hogy mindegyiket visszaszeresse.

A hangsúly tehát, hogy nem az ember adja… a bibliai hangsúly tehát: az Isten adja magát az emberért. Ez a fő hangsúly, és ez a kulcsa a Szentírásnak. Emlékezzünk az Egyiptomból való szabadítás történetére, emlékezzünk a Babilonból való szabadulás történetére, emlékezzünk arra, hogy a próféták mit mondtak, hogy mondták. Újra és újra Isten a jogfosztottak, az eltiprottak mellé állt. És emlékezzünk, hogy Jézusban mi történt: hogy adta magát az Isten.

A hangsúly, tehát, hogy az Isten adja magát, az Isten jön elénk, jön érettünk. Ha ezt a hangsúlyt megtartjuk, kinyílik a Biblia előttünk; ekkor érthető a Szentírás egésze. Ha a vallásos ember Isten iránti rajongása van a középpontban, akkor a Biblia jelentős része mintha becsukva lenne előttünk. Nem fogjuk megérteni az Írást. Kinyílik a Szentírás, amikor ezzel a kulccsal nyitjuk, hogy az Isten adja önmagát, szenvedélyes szeretettel miérettünk és a mi javunkra. És tudom, hogy többekben felmerül persze eközben: „Na jó, jó, de hát azért nekünk is szeretnünk kell az Istent!”. Ez valóban így van. Ez tényleg így van. De a hangsúlyt, hogy hol van, azt érezned kell. Nem véletlen írja János apostol, hogy szeressük Őt, az Istent, mert Ő előbb szeretett minket. Nem véletlen hangzik a nagyon szép 329. dicséretben, a 2. versben: „Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet…” – ez a hangsúly! Ha valóban az Isten irántunk való szenvedélyes szeretete van a középpontban gondolkodásunkban, cselekedetünkben, és válaszfeleletünkben, szeretetünkben, Isten iránti szeretetünkben, akkor ez megvéd bennünket a fanatizmustól, megvéd a rajongástól, megvéd az elvakultságtól, hogy az Istent szeretjük, de az embert közben gyűlöljük. Ha valóban megtartjuk a Biblia belső hangsúlyát a saját életünkben, keresztyénségünkben, gyülekezetünkben, akkor ez az Isten önmagát adó szeretete fölemel bennünket, átformál, megtérít, reményt ad, életet ad, viszont-szeretetre indít. De mindig csak válasz a mi szeretetünk. A vallás és a bibliai kijelentés között itt van a nagy különbség. A vallásban az ember Istenről alkotott gondolatai, rajongása, szándéka fogalmazódik meg nagyon sokféleképpen, néha sajnos még a keresztyénség körében is, a bibliai hangsúly pedig az, hogy még távol voltunk, még kint voltunk, és kijött elénk az Atya. Ez a féltő szeretet, ez a szenvedélyes szeretet éltessen bennünket is, ez a szeretet maradjon a középpontban akkor is, amikor erre viszont-szeretettel felelünk. Szeressük tehát Őt, az Urat, de ne feledjük el: előbb Ő szeretett minket. Ő tette meg a nagyobb áldozatot, a nagyobb lépést, hogy találkozzunk. Legyen a mi feleletünk ilyen szeretet, lehet ez szenvedélyes szeretet, az egész életet az Isten kezébe adó szeretet, és legyen, de mindig csak válaszszeretet. Ez a szenvedélyes féltő szeretet ad életet, ez a szenvedélyes féltő szeretet ad örök életet. Ámen.

Imádkozzunk

Örökkévaló Isten!

Szeretetedet hirdeti világot teremtő munkád, szeretetedet hirdeti, hogy embert formáltál, hogy szabad akarattal megajándékozott embert. Szeretetedet, mérhetetlen szeretetedet hirdeti, hogy nekünk lehet igent és nemet is mondani. Urunk, szeretetedet hirdeti, hogy az elfordult embert megkerested, hogy önmagadat adtad Krisztusban a keresztre, szeretetedet hirdeti, hogy féltő szavaddal tanácsoltál, vezettél, Szeretetedről beszél minden. Irántunk való mentő, szenvedélyes szeretetedről. Bocsásd meg, hogy gyakran a magunk szeretetét, a magunk indulatát tettük az első helyre, és minden gondolatunk és cselekedetünk forrásává. Bocsásd meg, amikor gyakran már csak a magunk emberi vallásos gondolataiért, hagyományaiért rajongtunk, és bocsásd meg, hogy amikor a magunk vallásos szenvedélyétől függve cselekedtünk, akkor gyakran romboltunk, megbántottuk a másikat, nem szerettük a felebarátainkat. Nem fogadtuk el a másik embert. Segíts, hogy mindig irántunk való szereteted legyen az első helyen életünkben, hogy szenvedélyes, mentő szeretetedre mi is hittel, szeretettel feleljünk, hogy meglássuk szereteted életet, életeket átformáló erejét. Segíts bennünket, hogy mindig féltő szereteteddel forduljunk felebarátaink felé is. Ments meg bennünket a szeretetlen fanatizmustól, ments meg bennünket az önigazak gőgjétől. Segíts, hogy hálával dicsőítsünk Téged. Urunk segíts, hogy tudjunk így gyászolókhoz fordulni, hogy a Te vigasztaló szavaddal forduljunk feléjük. Lehajló szeretetedet mondjuk és adjuk nekik. Könyörgünk így népünkért, hogy népünk felemelkedhessen, tisztuljon. Kérünk egyházunkért is, a közelgő tisztújításért is, hogy ne a magunk indulata és gondolata vezéreljen bennünket, hanem először is hozzánk lehajló, önmagadat érettünk adó szereteted.

Könyörgünk a gyermekek, a fiatalok között való forgolódásunkért. És kérünk minden generáció tagjáért, hogy amikor közöttük forgolódunk, ne magunkat mutassuk, mutogassuk, hanem újra és újra rajtunk keresztül lehajló szereteted legyen nyilvánvaló számukra. Mert ez a szeretet tud megragadni szíveket, ez a szeretet képes visszafogadni megtérőket, ez a szeretet tud kimenni, elémenni a megsértődött kegyeseknek. Köszönjük, Urunk, hogy Te ezt mind megcselekedted velünk, és azt szeretnénk, hogy mi is hasonló lelkülettel forgolódjunk ebben a világban. Segíts mindebben. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |