| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Tamás, a tanítvány

János szerinti evangélium 20. részéből a 19- 29.

¹⁹Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: »Békesség néktek!«

²⁰És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.

²¹Jézus erre ismét ezt mondta nekik: »Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.«

²²Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyetek Szentlelket!

²³Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.«

²⁴Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus.

²⁵A többi tanítvány így szólt hozzá: »Láttuk az Urat.« Ő azonban ezt mondta nekik: »Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.«

²⁶Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: »Békesség néktek!«

²⁷Azután így szólt Tamáshoz: »Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.«

²⁸Tamás pedig így felelt: »Én Uram, és én Istenem!«

²⁹Jézus így szólt hozzá: »Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.«

Ady Endre:

Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szivemből

A keserű igék,

Melyek tavaly még holtak voltak,

Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjuság.

Szépség, tisztaság és igazság,

Lekacagott szavak,

Óh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,

Óh, jaj, be kelletek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.

Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban

Minden, mit áhitok

S mért áhitok? – ez magamnál is,

Óh, jaj, nagyobb titok.

Imádkozzunk

Mindenható mennyei Édesatyánk!

Köszönjük Neked ezt a napot. Köszönjük Neked a tegnapi napot, az egész hetet, mindenegyes napot. És Urunk tudjuk, hogy minden napunk ajándék, amelyet Tőled kapunk. Nélküled, nem lenne értelme az életünknek, hiszen csak Veled és Általad élhetünk. De Urunk oly sokszor akár egy percre, órára, napra vagy évekre is hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, és önmagunk próbáljuk megoldani a problémáinkat, Téged elfelejtve, letérve az útról. Illetve oly sokszor kételkedünk, oly sokszor érezzük úgy, hogy otthagytál minket. Pedig ez nem igaz, Te soha nem hagysz el bennünket. Urunk oly csodálatos az, hogy Te mindannyiunkat szeretsz, pedig egyikünk sem tökéletes. Rengeteg hibánk van, és állandóan újra és újra vétkezünk. Nem vagyunk képesek arra, hogy tényleg a Te képmásodra és Neked éljünk minden nap. És ezért kérünk Urunk, hogy segíts, hiszen szükségünk van a segítségedre, hogy küldd el a Szentlelked, és Te adj nekünk erőt mindenegyes nap, hogy mindenegyes napunkat átadjuk Neked, és mindenegyes nap Neked élhessünk. Köszönjük Urunk ezt a mai napot, azt hogy itt lehetünk a gyülekezet közösségében, és köszönjük, hogy szabadon dicsérhetjük a Te neved ebben az országban. És Urunk kérünk arra, hogy a Szentlelkedet most is küldd el, és légy itt velünk ma, ahogy a Te nevedet dicsőítjük, és a Te Igédet hallgatjuk. Kérünk, hogy nyisd meg a szívünket és a fülünket, hogy ne csak hallgassuk, hanem tényleg meg is halljuk, és be is fogadjuk, és a szívünkre helyezzük azt, amit mondani akarsz nekünk ma. Így kérünk Téged Jézus nevében. Ámen.

Megáll az Istennek Igéje,

És nem állhat senki ellene,

A nagy Isten vagyon mi velünk,

És Szentlelke lakozik bennünk.

171. dicséret

Az igehirdetés alapigéjét a már felolvasott igeszakaszból olvasom:

János evangéliuma 20. fejezet 26. vers

„Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: »Békesség néktek!«”

Kedves Testvéreim!

Húsvét után vagyunk egy héttel, húsvét utáni ez a történet, húsvét utániak vagyunk mi magunk is. A feltámadás örömét ki hogyan éli át és ki hogyan tapasztalja meg, erről szól ez a történet, és erről beszéltünk az elmúlt ifjúsági órán péntek este hét órakor, és azok a gondolatok, amelyeket elmondok, részben innen is vannak.

Az egyik legizgalmasabb és legfontosabb kérdés ebben a Tamás-történetben talán az, hogy milyen ember ez a Tamás? Milyen tanítvány ez a Tamás? Azt gondolom, hogy minden keresztyén a maga életében, a maga hitéletében eljut egyszer egy olyan pillanatra, amikor találkozik ezzel a történettel, és szembesül ezzel a tanítvánnyal, akiről túl sok szó nem esik az evangéliumokban, ha esik is, általában János evangéliumában csak, és amikor találkozik ezzel a tanítvánnyal az ember, megpróbál képet alkotni róla, hogy kicsoda, micsoda, miféle ember ez? És a képalkotásban benne vagyunk mi magunk is. Nem is akármennyire. Mert ahogy alkotjuk a képet, úgy szembesülünk vele, és úgy határozzuk meg mi magunkat is, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, milyen a mi keresztyénségünk?

Sokszor és sokféleképpen írták már le Tamást, sokszor és sokféleképpen jellemezték őt. Vannak, akik pozitívan, vannak, akik negatívan látják. Akik negatívan látják, azok azt mondják, hogy ez egy hitetlen tanítvány. Ez egy olyan tanítvány, aki nem volt ott, amikor Jézus megjelent a többieknek. Ez a tanítvány olyan tanítvány, aki kételkedő tanítvány, és van is ilyen szavunk: “tamáskodik” – ez a “hitetlenkedik”-nek a megfelelője, szóval nem valami jó, nem valami követendő példa ez a Tamás-példa. Mit keres ott ez a tanítvány? Miért nincs ott, amikor ott kellene lenni? Mit akar ez a tanítvány, hogy mer ez különbözni, a mindenségit, miért csinálja ezt? Miért kérdez, miért akarja azt, hogy lássa, miért akarja, azt, hogy tapinthassa, miért kell neki külön Krisztusnak megjelenni ahhoz, hogy elhiggye, hogy feltámadt? A hitetlen, a kételkedő, a kimaradó, mert ugyan hol volt akkor, amikor a tanítványok ott voltak, hol volt ő, amikor Jézus mindannyiuknak megjelent, mit keresett, hova ment? Vannak, akik azt mondják, hogy valószínűleg lezárta magában az ügyet, elment és új megélhetést keresett, leírta a Krisztus-ügyet, leírta a keresztyénséget: Ugyan már! – meghalt, nincs tovább, oda a Mester, megfeszítették. Menjünk, keressünk valami mást! Valamiből élni kell, valahonnan kenyeret kell szerezni! Ez az összetört tanítványi lét, a kudarc nem elviselhető, nem olyan, ami nekem kell – mondja Tamás.

Tamás a megbotránkoztató. Az, aki nem hisz a többieknek. Nem hisz azoknak, akikkel együtt járt. Együtt evett Jézussal, akik együtt voltak vele, ugyanazt a port szívták be, ugyanaz az ember, ugyanaz a Krisztus mosta meg a lábaikat, ugyanazt ették, ugyanúgy sírtak és ugyanúgy együtt örültek, és mindannyian együtt tudták és látták, hogy megfeszítették – szóval a társainak nem hisz. Azt mondja, hogy nem, addig, amíg saját szememmel nem látom, és a saját kezeimet be nem teszem az Ő sebeibe, amíg meg nem érinthetem, nem hiszek.

Vannak továbbá olyanok, akik egészen másképpen látják. Ezek azok az emberek, akik nem szégyellnek kételkedni. Ezek azok az emberek, akik fölismerik magukban azt, hogy a keresztyénségben van valamifajta menekülés, egy olyan elmenés, egy olyan Istentől távol való lét, egy menekülés, egy hátat fordítás, egy valami egész más keresése – egy hitetlenség, egy kételkedés és kétségeskedés. Ezek az emberek, akik azt mondják, hogy ez a tanítvány a racionális tanítvány. Ez az, aki mer kérdezni.

És valóban van egy másik történet, amikor megkérdezi Tamás Jézustól, hogy „mi módon lehet azon az úton menni”, akkor Jézus így válaszol, hogy „Én vagyok az út”. Tamás az, aki megkérdezi. Ugyanakkor ne ítéljünk hamar, és ne legyünk túl gyorsak megítélni embereket, akikről keveset tudunk, ne gondoljuk, hogy ez az ember, ez a tanítvány oly racionális, hiszen pont ő az, amikor meghalt Lázár, ő az aki, azt mondja, hogy menjünk el mi is, és haljunk meg vele. Azt mondja gyászában, együttérzésében, hogy oda kell menni, és együtt kell lenni a gyászolókkal. Ez a tanítvány a tudományos kételkedés bátorságával meri feltenni a maga kérdéseit, ez a tanítvány, az, aki nem adja föl önmagát. Nem eszik meg bármit, és nem veszi be a maszlagot csupán, ő az, aki mer rákérdezni, és ebben a nagy rákérdezésben, és ebben a bátorságban ő az, aki végül kimondja azt, hogy „Én Uram, és én Istenem!”.

Kedves Testvéreim! Vegyük észre azt, hogy semmilyen más tanítvány és senki nem mondja ki ezt a feltámadás után, csak Tamás. Azok, akik pozitívan látják, valóban észreveszik benne a hitvallót is a kételkedő mellett, azt, aki hisz az ő hitetlenségében. Ugyan sebekben vájkáló akar lenni, ugyan tapintani akar, érzékelni akar, látni akar, és megbizonyosodni akar, de mégis átéli azt, a hitvallás állapotát, átéli a feltámadás csodáját, és tudja azt mondani: „Én Uram, és én Istenem!”. Oly sokszor és oly sokféleképpen gondolkodtak erről, és sokféleképpen ábrázolták ki Tamást. Azon a lapon, amit kaptunk, egy fiatal tanítvány ott a háttérben, de van, aki öregnek ábrázolja, élemedett korúnak, kopasznak, idősnek, olyannak, aki bölcs, tapasztalt, olyannak, aki lassú és megfontolt, olyan, aki tudni szeretné, hogy mi merre és hogyan, merről és mit? Olyan, aki szeretne megbizonyosodni a dolgok felől, és sokat látott már. Van, aki fiatalnak ábrázolja, kíváncsiskodónak, minden lében két kanálnak, lázadónak, aki azért kérdez, hogy csak kérdezhessen, de ugyanakkor a lelkesedésében ő az, aki választ ad, aki felkiált: „Én Uram, és én Istenem!”.

Egy pillanatra álljunk meg itt, és azt kérem mindenkitől, hogy ha már azonosult valamilyen Tamás-képpel, megbarátkozott vele, és vagy belehelyezte magát, vagy szembeállította magát vele, azt kérem egy pillanatra, hogy felejtsük el ezeket. Hagyjuk békén ezeket a személyiségeket, hagyjuk békén ezeket a jellemvonásokat és Tamás-képeket, és gondoljunk egyszerűen egy emberre. Tudom, szent, szentet csináltak belőle, tudom, mindenkit foglalkoztat. Mégis, maradjunk az egyszerű embernél, annál a tanítványnál, aki átéli a feltámadás örömét, annál a tanítványnál, aki nem szokványos módon éli át ezt, annál a tanítványnál, akiért külön Jézus eljön, és megmutatja magát, annál a báránynál, akiért a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, és elmegy, hogy megkeresse őt. S ez az ember, amit átél, az figyelemre méltó és nem kis dolog. Olyannyira figyelemre méltó, hogy, azt hiszem, mindannyian átéljük ezt akarva vagy akaratlanul, tudatosan vagy tudatlanul, de mégis, azért hogy feltámadhasson számára Krisztus, azért, hogy megláthassa őt, egy dolgot biztos, hogy tennie kell, és ezt mindannyian tesszük: várakozunk.

Kedves Testvéreim! Három napig kellett a feltámadásra várni, Tamásnál ez egy kicsit kitolódik a megbizonyosodásig: nyolc nap. Nyolc teljes nap. Nyolc teljes napig kellett várni arra, hogy addig, amíg kimondja, hogy hiszem, ha látom, hiszem, ha érintem, nyolc napig kellett várni arra, hogy megjelenjen neki Jézus. Nyolc nap. Gondoljuk végig, több mint egy hét. Nyolc nap, gondoljuk végig, mert ebben a nyolc napban úgy sűrűsödik bele valami, érzések, gondolatok, amikről lehet, hogy fogalmunk sincs, de hogyha belegondolunk a mi várakozásunkba és a mi Krisztus-élményeinkbe, akkor nagyon is tudjuk, hogy miről van szó. Ez az, amit nyolc nappal fejez ki a Szentírás, és ez az a nyolc nap, amit háromféleképpen is láthatunk, és talán mind a három benne van: a reménytelenség, a várakozás és a kiteljesedés. Első megközelítésre ez a nyolc nap teljességgel reménytelen. Ez az összetöretésnek a nyolc napja, ez annak a nyolc napja, amikor odamegy Tamás, és találkozik a tanítványokkal, és a tanítványok azt mondják neki, hogy feltámadt, és Tamás nem hiszi el, kételkedik az egészben; annak a nyolc napja, amikor a homokórán lassan peregnek le a homokszemek; annak a nyolc napja, amikor mi is vergődünk magunkban, amikor már nem szól az Isten, és hiába olvassuk a Bibliát, és hiába faggatjuk Őt, és hiába kiáltunk, és hiába beszélünk a többiekkel: nincs feltámadásélményünk, nem látjuk Krisztust. Nyolc nap! Nem akármilyen idő. Nem kis idő. Nyolc nap az pontosan elegendő arra, hogy elteljen már egy hét és még rá egy nap; az pontosan elegendő arra, hogy amikor valaki elmegy valahova külföldre, eltelik egy hét, és újra jön a hétfő vagy a kedd, újra ismétlődik az a nap, amikor elkezdte, akkor már azt mondja: igen már láttam ezt. Igen, már tudom, milyen érzés ez, ez a nyolc nap nem akármilyen reménytelenség napja, hanem a belenyugvásos reménytelenség napja, amikor az embernek már nincsenek kérdései, amikor az ember már összetörik magában, amikor az ember föladja magában, hogy úgy láthassa a Föltámadottat, úgy ismerhesse meg az Istent, ahogyan Ő megfaragta, ahogy ő elképzelte, és ahogy ő várja. Szóval ez a nyolc nap úgy az összetöretés nyolc napja, hogy föl kellett Tamásnak mindazt adnia magában, azt hiszem, ahogy ő elképzelte, hogy beleteheti az ujját Krisztus sebeibe, hogy megérintheti Őt és láthatja Őt. A nyolc napban ott van a kirekesztettség nyolc napja is: az összetöretésben és a reménytelenségben, a tanítványok köréből kikerülve egy kicsit Tamás más tanítvány, mint a többi. A tanítványok arról beszélnek: hogy jelent meg… mit mondott… itt állt… és ezt mondta… odanézett… És Tamás, amikor ezt hallgatja, fogalma sincs róla. Olyan ez, mint mikor előttem beszélnek egy olyan történetről, amit nem éltem át, és látom a sugárzó szemeket és az arcokat, hogy ez egy jó élmény volt, és tudom azt, hogy kimaradtam belőle: ó, a kirekesztettség érzés! Ó, amikor filmről beszélnek előttem, és nem láttam a filmet – nagyon rossz! Nagyon kellemetlen. Nagyon nem kívánjuk ezt. Azt gondolom, hogy a nem keresztyének is érezhetik ezt sokszor, amikor keresztyének beszélnek Krisztusról, hogy valami olyasmiről beszélünk, amit nem éltek át, és nem tudják, hogy miről van szó. Azt hiszem ebben a nyolc napban ez a kirekesztettség, ez a reménytelenség és összetöretettség ott központosul, és ott van benne, abban a tanítványban, akinek a nyolc napban – és ez a másik –, várakoznia kell. Ez a nyolc nap nem sűríthető rá nyolc órára, ez a nyolc nap nem kevesebb, mint nyolc nap, ez a nyolc nap a várakozás nyolc napja. Az a keresztyén, aki elfelejti azt, hogy az Istennel való kapcsolatunk az elsősorban várakozás, az azt hiszi, hogy már itt a földön minden megoldódik. Az, amikor olvassa a Bibliát, akkor is csupán egy könyvet olvas. Amikor templomba jön, akkor is csupán egy intézménybe jön. Amikor jól érzi magát egy közösségben, akkor is csupán az embereket látja, de elfelejti azt, hogy mi húsvét után Krisztust várjuk, azt várjuk, aki feltámadt, készülünk a mi feltámadásunkra, készülünk a személyes találkozásra. A mi életünk sem más, mint egy várakozás, nem csupán egy buszra várás, hanem várakozás állapota minden pillanatban, hiszen valakire nézünk, valakit várunk. És ebben a nyolc napban Tamás lehet, hogy minden lefekvés előtt, minden felkeléskor, lehet, hogy a nap minden órájában azt várta már, bárcsak megjelenjen; bárcsak múlnának el a kételkedései, bárcsak múlnának el a reménytelenségei – ó, azt hiszem, ismerjük ezt. A várakozás, de tudhatjuk azt, hogy van mire várnunk, van kire várnunk. Mert ez a várakozás, részesülés is abban, akit várunk. Úgy élünk, hogy várunk valakit, de ez egészen más élet, minthogyha csak úgy élnénk magunkban. Mert a nyolc nap így harmadszorra, lássuk meg, és ismerjük fel, hogy ez a kiteljesedés nyolc napja is. Hadd kérdezzem meg: ha ott abban a pillanatban megjelenik neki Jézus, akkor ugyanolyan megjelenés lett volna, mint a nyolc nap utáni? Azt hiszem nem. Hadd kérdezzem meg: azok a keresztyének, akik csak így félvállról veszik a feltámadott Urat, akik nem élik át a nagypénteket, és nem élik át a megaláztatásokat, nem élik át a bűnbánatot, az elkeseredést és a magunkra hagyatottságot, a nyolc napot, a reménytelenséget és az összetörtséget, azoknak valóban úgy teljesedik ki Krisztus, mint ahogy Tamásnak kiteljesedett? Tétel lesz vagy személyes találkozás? Dogma lesz vagy egy élmény? A nyolc nap erre való. Ez a tétje a nyolc napnak, a reménytelenségnek, várakozásnak, mert ebben teljesedik ki.

Szimbolikusan szólva, a nyolc nem akármilyen szám. Azt mondják, hogy hét nap alatt teremtette Isten a világot, a teremtés hét napja után a nyolc, az valami olyasmit jelent, ami a kiteljesedés nyolcadik napja. Az Újszövetségre alkalmazzák ezt, és az Újszövetséget mutatják be, mint a nyolcadik napot, a feltámadást, a Krisztus velünk való létét. Maga a keresztelő medence is néhány templomban nyolcszögletű, pontosan ennek a kifejezésére, a kiteljesedés kifejezésére, és ez az a nyolc nap a nyolcadik nap után, amikor megjelenik Krisztus. Ez az, amikor nem úgy jelenik meg, mint a nyolc nap előtt akarta Tamás, mert megjelenik, és azt mondja: „itt vannak a sebeim, nézd meg, érints meg engem”. Ám Tamás nem érinti meg Őt. Nem olvassuk, hogy megérintette volna. Az összetört, reménytelen ember, a várakozó ember, aki tud várni, aki tud összetörni, és komolyan veszi azt, hogy ha valami lehetetlen, akkor lehetetlen. A nyolcadik nap után a feltámadást csodaként éli meg, nem pedig mint egy természetes következményt. A feltámadás számára nem az érintkezés, nem a tapasztalat, és nem az az elképzelés lesz, ahogy ő megalkotta magában, hogy „akkor fogok hinni, ha…”. Annak ellenére hisz. Annak ellenére hisz, hogy ő ezt így gondolta, mert fölismeri azt: „Én Uram, és én Istenem!” Azt gondolom, ez az értelme annak, amikor azt mondja Jézus, hogy „te látsz és hiszel, de boldogok, akik nem látnak és hisznek”, hogy mi is megpróbáljuk megfogalmazni a mi Istenünket, hogy kicsoda Ő? Beszélünk vele, istenképünk van, ám az Isten úgy jelenik meg, ahogy Ő akar, az Isten akkor jelenik meg, amikor lemondunk már ezekről a képekről és a magunk csinálta faragványokról – értsük ezt akár úgy, mint egy tételt, akár úgy, mint egy tárgyat, akár úgy, mint egy elképzelést. Szóval mindegy, de ha nincs meg ez a nyolc nap az összetöretettségben, akkor nem lesz úgy csoda, ahogy számára csoda volt.

Számomra a feltámadás öröme a hétköznapokban, a reggelekben mutatkozik meg. Azért a reggelekben, mert ha rajtakapom a napot, amikor fölkel, ha sikerül ez a dolog, akkor átélem azt, hogy itt valami új kezdődik. Itt bele lehet szagolni a piac szagába, ahogy az új árukat teszik ki, lehet sétálni a főtéren, ahogy csak pirkad… szóval mindezt át lehet élni, de nem mondanám azt, hogy minden reggelem ilyen feltámadásos reggel. Mert vannak reggelek, amiket nem nagyon szeretek, vannak reggelek, amiket nem nagyon akarok elkezdeni, van, amikor nem akarok kikelni az ágyból sem, de azok a reggelek, amikor ezt el tudom kapni, azok csodás reggelek, és ezt a csodát át lehet élni. Nyilván kinek-kinek más ez az élmény, más ez a hétköznapi élmény, más ez a „boldogok, akik nem látnak és hisznek” élmény, de mégis fontos az, hogy legyen benne előtte várakozás, reménytelenség, összetöretettség, különben nem lesz olyan kiteljesedés, amiben Krisztus megjelenik, nem lesz olyan csoda, amiben a csoda valóban csoda. Ámen.

Imádkozzunk

Drága Urunk, mennyei Édesatyánk!

Hálát adunk nagypéntekért, mert így lehet húsvétunk. Hálát adunk azért, hogy a sötétség ideig való győzelme után felhoztad a Te világosságodat, irántunk való szereteted és kegyelmed idejét. Kérünk, add, hogy a feltámadás örömüzenetéről való bizonyságtételünk erősítsen minket, és vezesse Hozzád azokat, akik még nem tudnak hinni, csak akkor, ha látnak is. Fiad érdeméért, kérünk Téged, hallgass meg minket. Kérünk, adj egymás hite és bizonyságtétele által való épülést és gyarapodást a gyülekezet közösségében, és könyörgünk azért, hogy az itt kapott áldásokat tovább tudjuk adni másoknak is. Fiad érdeméért, kérünk Téged, hallgass meg minket. Könyörgünk lelki vagy testi nyomorúságban lévő szegényeinkért, betegeinkért, kérjük, közöld velük kegyelmedet, hogy a nehézségek között is megtapasztalhassák lehajló, a legkilátástalanabb helyzetből is felemelő, megmentő szeretetedet. Fiad érdeméért, kérünk Téged, hallgass meg minket. Könyörgünk azokért is, akiknek koporsó mellett kellett megállniuk az elmúlt napokban, kérünk, add, hogy eljusson hozzájuk a feltámadásról szóló örömüzenet, hogy megnyugvást találjanak Tenálad. Fiad érdeméért, kérünk Téged, hallgass meg minket. Kérünk, adj lelki ébredést városunkban és hazánkban, adj bölcsességet azoknak, akikre kis vagy nagy közösségek vezetése bízatott. Add, hogy ne távolodjunk el a Te Igédtől és egymástól, hogy a világ hiábavaló dolgainak hajszolása miatt ember, embernek farkasa ne legyen. Fiad érdeméért, kérünk Téged, hallgass meg minket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |