| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Várd Őt…“

103. zsoltár

¹Dávidé. Áldjad, lelkem, az URat, és egész bensőm az ő szent nevét!

²Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!

³Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, ⁴megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.

⁵Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.

⁶Minden elnyomottal törvényesen és igazságosan bánik az ÚR.

⁷Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival.

⁸Irgalmas és kegyelmes az ÚR, türelme hosszú, szeretete nagy.

⁹Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.

¹⁰Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.

¹¹Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.

¹²Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.

¹³Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.

¹⁴Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.

¹⁵Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága.

¹⁶Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni.

¹⁷De az ÚR szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is;

¹⁸azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével.

¹⁹Az ÚR a mennyben állította fel trónját, királyi hatalmával mindenen uralkodik.

²⁰Áldjátok az URat, angyalai, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek parancsát, és hallgattok parancsszavára!

²¹Áldjátok az URat, ti seregei, szolgái, akaratának végrehajtói!

²²Áldjátok az URat, ti teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az URat!

Imádkozzunk

»Örök élet reggele, fény a véghetetlen fényből, egy sugárt küldj ránk te le, kik új napra ébredünk föl. Fényed lelkünk éjjelét, űzze szét. Jóságodnak harmata gyarló életünkre hulljon. Szívünk, mely kiszárada, vígaszodtól felviduljon.«

Örökkévaló Istenünk, mennyei jó Atyánk! Hálaadással és dicsőítéssel járulunk színed elé advent második vasárnapján, jelenlétedért könyörögve. Fény gyullad a szívünkben, melyet a Te kimondhatatlan szereteted élesztett bennünk. Te ajándékozod a hitet szívében hordozó embernek a bűnbocsánatot, a kegyelmet, az örök igazságot és az életet. Békesség és hatalmas öröm járja át mindennapjainkat, mert tudjuk, hogy életünket nem vaksors, hanem irgalmas Atyánk vezéreli. Kérünk, tedd az Igét élővé és hatóvá közöttünk, add Szentlelkedet, az erőnek és szeretetnek Lelkét. Szent Fiadért kérünk hallgass meg minket. Ámen.

Rómaiakhoz írott levél 12. fejezet 1-2.

¹Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; ²és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.

Gyakran várakozunk. Van, ahol szívesen, s van, ahol kevésbé szívesen. Gyakran várunk szívesen egyes embereket, és vannak olyan emberek, akiket kevésbé fogadunk szívesen. Nézzük az egyik oldalát. Kire várunk szívesen? Például egy nagy nemzeti ünnepen várhatjuk az ország közjogi méltóságait. Egy városi ünnepnapon megörvendeztetheti az embereket a város vezetője, vagy egy meghívott előadó. Egy családi ünnepen egy régen látott rokon érkezése nagyon nagy váradalom és öröm. De gondolhatunk arra is, hogy milyen nagy várakozás előzi meg, ha elromlik a gázkazánunk, a gázszerelőt. Vagy milyen nagy várakozás tölti be a szívünket, hogyha egyik családtagunk, vagy éppen mi magunk beteggé válunk, és alig várjuk már, hogy csengessen a háziorvos kint a kapucsengőn vagy lent a kaputelefonnál. Szívesen várjuk azokat az embereket, akikkel minden nap találkozhatunk.

Szívesen várjuk őket, hiszen méltóak… hiszen szeretjük őket… hiszen hasznosak nekünk… És minden ilyen várakozás nemcsak egy belső feszültséggel jár, hanem kívülről is akarunk tenni ezért a találkozásért: megbolydulhat egy város, amikor nemzeti ünnepre közéjük látogat a közjogi méltóság. Vagy megbolydul ugyancsak a város lakossága – legalább az egyik fele –, ha valamilyen esemény történik a városban. És terített asztallal várjuk a rokonainkat, főleg ha rég nem láttuk őket. És természetesen rendben hagyjuk a gázkazán környékét, meg az ágyunk környékét, ha szerelő, illetve orvos jön hozzánk. Amikor várunk, belül is, kívül is várunk.

Volt egy ember Krisztus előtt 1700-ban, 1700 körül, aki nagyon várt. Ismerte az Istent, sőt a barátja volt. Sőt hallgatott a hangjára, elhagyta a biztonságot adó várost, elhagyta a rokonokat, a földet, a családot, és ment, mert szólt neki az Isten. Ígéretet kapott és várt. És megérkezett az ígéret, és megérkezett a gyermek. Mindig megdöbbenek, hogy kicsi gyermekeknek már tanítjuk Ábrahám és Izsák történetét. És ami legelőször eszünkbe jut, az a legfélelmetesebb: a próbatétel. Amit nagyon várt, amit nagyon keresett Ábrahám, és amit megkapott, azt kérte vissza az Isten. Az irgalmas, a szeretet Istene, aki ajándékoz. Mindig feszültséggel tölti el az embert, hogyha ezt a történetet hallja, és főleg, ha van elsőszülöttje. Mégis egy mozzanatot szeretnék kiemelni ebből a történetből, azt, hogy Ábrahám akkor is, amikor elindult a családja köréből, és akkor is, amikor a nehéz felszólítás volt, hogy fogja a fiát…, ugyanazt válaszolta 75 évesen, és 30 évvel később is, ugyanazt válaszolta az Isten szavára: „Itt vagyok”. Mi itt vagyunk-e? – kérdezhetném csendesen. Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki, akkor is ezt mondja, amikor furcsát hall, akkor is ezt mondja, amikor az Isten szól benne vagy valaki által. Ábrahám képes volt 75 évesen, majd 100 év körül is, 100 éven túl azt mondani: itt vagyok. Csodálatos ez a folytonosság és csodálatos az a hit, amely nélkül nem élhette volna túl normálisan ezt a próbát. De a hit atyja, ahogy Pál nevezi, hitt. És hitével tudott bízni az Istenben, és hitével tudta megélni mindazt, amire hívta az Isten. Nem áldozatot kívánt tőle az Isten, hanem áldozatkészséget, de azt maximálisan. Emberi ésszel felfoghatatlan módon, emberi logikával megmagyarázhatatlanul, azt kérte, áldozza meg a fiát, amit abban a körben, abban a korban minden nép megtett, nem volt szokatlan, azt kérte a szeretet Istene. Felfoghatatlan és érthetetlen, és egyedül hittel túlélhető. Ábrahám bemutatta áldozatkészségének maximumát, és Isten bemutatta, hogy nincs két Isten, nincs Ószövetségi és nincs Újszövetségi Isten. Egy van, aki irgalmas. Egy van, aki miatt úgy nevezte el a hegyet Ábrahám, hogy az Úr gondoskodik. Egy ekkora próbatétel után, egy ekkora próbatétel közepette azt tudja mondani: az Úr gondoskodik. Megint lehet egy csöndes kérdésem: Mi sokkal kisebb próbák között, merjük-e hinni, merjük-e vallani, az Úr gondoskodik.

Nagyon nagy a hasonlóság az Úr Jézus és Izsák között. Izsák is, és Jézus is a hátán vitte, amin ki kellett múlnia. Hátán vitte a rőzsét Izsák, a hátán vitte Jézus a keresztjét. Mind a ketten csendben voltak, egyik sem szólalt meg az utolsó pillanatokban. Mind a kettejük születése csoda. Mind a kettejük születésénél emberi észt meghaladó történés, csoda történt. Sára már idős volt, Mária meg éppen fiatal. Születésüket angyalok jelentették meg, s a legnagyobb közösség, amelyet most kihangsúlyozok, hogy mind a kettő áldozat volt, de egyik sem tűnt el, egyik sem enyészett el. Az irgalmas Isten működött mind a két elsőszülöttnél. Jézus bemutatta az áldozatkészséget. Gyönyörűen fogalmazza meg a Krisztus-himnuszt a Filippi levél 2. fejezet: „Megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, magatartásában is embernek bizonyult. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. Emberi ésszel felfoghatatlan a sorrend.  Mindegyiket meg lehetne vétózni. Nekem hatalmam lenne, nem biztos, hogy le tudnék mondani róla. Nekem hatalmam lenne, nem tudnám olyan könnyen megüresíteni önmagam, szolgai formát felvéve, és vállalva azokat, akikért küldettem. Emberi gondolkozás szerint ez az első gondolatom. De az Úr Jézus megmutatott valamit.

Megmutatta azt, hogy van valami magasabb és több, mint ami itt helyezkedik el. Van valami, ami az emberi gondolkodás feletti és az emberi gondolkozásnál gyümölcsözőbb. Ő megtanította az embervilágot arra, hogy minden azért van, hogy használjuk. Azért jött a földre, hogy Ő használjon, bibliai szóval, hogy szolgáljon. Ha belegondolunk, oly sok minden van az életünkben, amit használatra kaptunk, és használatra kapjuk ajándékba nemsokára. És hányan, de hányan vannak, akik vitrinbe, hányan, de hányan vannak, akik konyhapolcra rakják, holott használatba kaptuk. És érdekes, hogy Jézus bemutatta, hogyan lehet a hatalommal, az erővel jól élni. Nem rövidtávon másokat kikönyökölve, nem rövidtávon mások szemét kikaparva, ezt már bölcsődében is meg lehet látni. Nagyon rossz élmény kikapart arcú gyermeket meglátni – de előfordul már a bölcsődében is.

Emberi cselekvések – de az a csoda, és az a valóság, hogy van több. A zsoltáros is felismerte már az Isten irgalmát és gyönyörű szavakban elmondta. Ha lehet kérni valamit, én ma azt kérem, hogy akinek van ideje, otthon olvassa át a 103. zsoltárt. Gondoljon bele, hogy mekkora mélységek vannak ott megfogalmazva. Én bevallom, nem érintettem a mélységét. Túl nagy az emberi gondolkodáshoz, és túl sok mind az az erő, az a gondolat és reménység, amely belőle jön. Ha lehet, olvassák el otthon, és írjanak le egy mondatot, ami megérinti Önöket. Higgyék el, sokat adhat később. A zsoltáros – a 103. zsoltár írója – megfogalmazza az Isten irgalmát. Gyönyörűen kezdi és végzi: „Áldjad lelkem az Urat.” Mekkora felszabadulás az, ha teljes energiánkkal szellemileg, lelkileg áldhatunk valakit, megáldhatunk, minden energiánkat odafordítjuk, felszabadultan hálát adhatunk valakinek. Olyan kevéssé ismerjük ezt az érzést. Olyan kevéssé. Persze van hálapénz is, persze van hálából jócselekedet, de amiről a zsoltáros ír, az egy teljes belső és külső érzés, és egy óriási felszabadulás. Azért vagyunk olyan görcsösek, azért vagyunk olyan nehezen élők, mert nem tudunk hálát adni, mert nem tudunk áldani, sokkal inkább átkozni és megkötözni másokat. Gyönyörű a felhívás a zsoltár elején és végén: Áldjad lelkem az URat! – van lelkem, használjam –, és benne oly sok gondolat közt néhány felhívás: „…ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Nem a szomszédod, nem az édesanyád, hanem az Isten. Ne feledd el azt a pici megszólítást, azt a gondolatot, azt a cselekedetet, amelyet Ő tett. És lehet itt pszichológiát mondani, és lehet mindenféle okoskodást a dolgok után – mert okosak vagyunk, és okosabbnak akarunk mutatkozni, mint amilyenek vagyunk –, de lelkünk mélyén tudjuk, ha valakit megszabadított az Isten irgalma, azt nem lehet kimagyarázni. Egy temetőben, egy esküvőn, egy keresztelésen, igenis, megérinthet egy gondolat, amely nem csak emberi okoskodás. Merjük már elhinni, hogy az Isten ma is szól. És merjünk már rá készségesen válaszolni: én itt vagyok. A zsoltáros azt is mondja, hogy az Isten megismerteti az utat, amelyen járhatunk. Ő közöl, Ő tanít, és ez nem elmélet, ez nem könyv, ez valóság. Meg lehet ismerni az Ő útját. És gyönyörű, ahogy azt mondja a végén, ahol a seregek is áldják, a teremtmények, az angyalok az Istent, hogy „Áldjátok azok, akik teljesítitek rendelkezéseit”. Mert nem elég csak szépeket mondani, és nem elég csak szépeket gondolni, egy idő után elfáradunk, egy idő után megfásulunk. Szépeket mondunk bár, de azok ellenünk fognak szólni. Mert a cselekvés a koronája minden szép gondolatnak.

És nemcsak a zsoltáros ismerte fel az Isten irgalmát, hanem felismerte Pál apostol is; az ő élete sem elmélet, bár rabbi volt. Nem elméletet közöl, és nem tanulmányokat és esszéket, hanem az életről akar nekünk beszélni. Ő is kapta Isten irgalmából, ő is adja. Gyönyörű, ahogy kezdte a mai gondolatát, a mai tanítást: „Az Isten irgalmára kérlek…” Engem nagyon megütött. Valaki, aki hivatkozik az irgalomra. Az Isten irgalmára, nem a hatalmára, nem az erejére, nem a Tőle való félelemre, hanem az irgalmára. Sokan javasolják, hogy az itt lévő görög szót ne úgy fordítsuk, ahogy szánkra esik, amiből következik az ‘alamizsna’ magyar szó. Az irgalom nem azt akarja kifejezni, hogy valamit csak úgy odadobok, mint egy könyöradományt. Az Isten nem könyöradományt ad, hanem a szeretetéből a legnagyobbat és a legtöbbet. És erre az irgalomra hivatkozik Pál. Arra az irgalomra, amely nem csak elmélet, és nem csak szép szavak, hanem vérrel van elpecsételve. És ez tény. Ha hisszük, hogy Cézár élt, akkor miért nem hisszük, hogy utána Jézus is. Az Isten irgalmára kér Pál, arra az irgalomra, amely Jézusban megtestesült. Arra az irgalomra, amelyet nem követelt meg Ábrahámtól, de megtette. Ábrahámtól nem kívánta elsőszülöttje halálát, de Ő elvált elsőszülöttjétől. Ne intézzük el azzal, hogy persze, mert tudta, hogy három nap múlva feltámad. Amikor benne vagyunk a súlyos nehézségben, azt át kell tudni élni. Jézus ember is volt, magatartásában is embernek bizonyult. Tudjuk, hogy vért könnyezett, de végigment az úton. És ez nem egyszerű dolog. Vérrel van elpecsételve az Isten irgalma, nem játék és nem utánozható.

Erre az irgalomra kért Pál, hogy tegyünk meg egy pár dolgot. „Okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul.” Az ilyen okos istentisztelet már nem áldozat. Ha felismerem, hogy valaki többet adott, mint én, bármikor is adhatok, az utána már nem lesz áldozat. Szánjuk oda testünket. Olyan sokszor tudjuk odaszánni magunkat egy futballmérkőzésért, olyan sokszor gondolkozás nélkül oda tudjuk szánni magunkat egy túlóráért. De vajon a legjobbért, oda tudjuk-e szánni magunkat? És ez még csak a könnyebbik megoldás, hiszen testemet könnyen fordítom errefelé vagy a másik utcára, egy szórakozóhelyre. Szánjátok oda testeteket.

A második gondolat: „Ne igazodjatok e világhoz.” Ez a világ nem a maximumot adja, ezt tapasztaljuk. Ez a világ inkább lelomboz, elfáraszt és nehéz gondolatokat ad. Mégis, miért igazodunk hozzá? Miért nem merjük felvállalni, hogy van valami nagyobb öröm, amit már átéltünk, ami bennünk van, és ami működik? Ha kimegyünk, ugyanaz a légkör lehet, mint itt. Nem helyhez kötött az Úr Isten, és nem helyhez kötött a Lélek, csak vegyük észre. Különüljünk el, nem egy szigetre, nem a négy fal közé, hanem gondolkozásunkban. Merjünk többek lenni. Ha megtapasztaljuk, hogy több van, mint emberi gondolkozás az Igében, ezen a helyen egymás közt, akkor merjük azt tovább vinni, merjünk lépni.

Megdöbbentő élményünk volt jó párunknak pénteken az ifjúságból. Kint volt, égett az adventi koszorúból az első gyertya, és égett a nagy villany is a szobában. És megkértem mindazokat, akik nem érzik magukat a helyükön életükben, álljanak fel. És felállt 10 ember. Elmondták, hogy mi a gond a családban, hol nem érzik jól magukat. Lekapcsoltuk a villanyt, csak az adventi koszorúból égett az első gyertya, és megkérdeztem ugyanazt a kérdést; megkértem őket, álljanak fel azok, akik nem érzik magukat a helyükön. Én emberi gondolkozás szerint azt vártam, hogy többen fognak felállni: 15-en. Nem látja őket annyira senki, nincs miért szégyellni a dolgot. S a 10 helyett 6-an álltak fel. Megdöbbentem. És azt találtuk, hogy ha az Isten közösségében ki tudjuk mondani mindazt, ami bánt bennünket, már megoldás felé vagyunk.

A második megdöbbenésemmel is hadd terheljem a hallgatóságot kedves Testvérek. Az volt, hogy égett a gyertya és azt mondtam: hogyha tudod, hogy itt van ez a gyertya, és én azt mondom, hogy a gyertya felé van a megoldás, lépj egyet. Mire gondolunk, hány ember lépett a 6-ból? Csak 2 tudta, hogy arra van a megoldás. Ez játék volt. Csak feltételeztem, hogy annál a gyertyánál van a megoldás. Felajánlottam nekik, hogy ha tudod, akkor lépjél egyet. És csak ketten léptek. Nem vagyunk-e mi is ilyenek? Tudjuk mi a megoldás, nagyon jól tudjuk, de nem a megoldás felé lépünk, hanem a szomszédba, hanem a telefonhoz, a levélhez, és sajnos később a pszichológushoz, ahelyett, hogy a megoldáshoz lépnénk. Ehhez, pedig lépni kell.

És itt jön a harmadik gondolat a megváltozott elméről. „Változzatok meg értelmetek megújulásával.” És itt van a végén az, ami talán a legnehezebb, hiszen olyan könnyen hivatkozunk arra, hogy mert ezt kaptam otthonról, mert ebben nevelkedtem. De ha felismered a jót, miért nem lépsz? Az Isten irgalmára kér az apostol és legfőbbképpen az Úr Isten mindenkit. Szánjuk oda testünket, ne igazodjunk a világhoz és változzunk értelmünk megújulásával. Ez már azzal is kezdődhet, hogy szívesen várjuk azt, aki a legnagyobb közjogi méltóság. Hogy szívesen várjuk azt, aki a legszeretetreméltóbb családtagunk lehet. Hogy szívesen várjuk azt, aki mindent rendbe tud hozni a gázkazántól kezdve lelki-, testi-, szellemi egészségünkig. Őrá várjunk cselekedve, mert Ő már eljött, mert Ő van, s egyszer el fog jönni. Mire várunk még? Menjünk elébe.

 „Az Úr Jézusnak tárd ki ma a szívedet,

Hadd formálja át teljesen az életed.

Várd Őt…”

Imádkozzunk

Mindenható Atyánk! A Te gondolataid sokkal magasabbak, mint a mieink. Iskolai bölcsességünk fel sem foghatja mindazt, amit Te gondolsz, és mégis lehajoltál, és mégis a legnagyobbat tetted meg miértünk, nehezen gondolkozókért. Te az egyszülött Fiadat adtad értünk, a közösségért. Taníts minket, hogy ne csak itt, és ne csak most lássuk ezt meg. Taníts minket, hogy ne csak beszéd legyen, és ne csak gondolat mindaz, amit felismertünk Tebenned. Taníts minket és bátoríts, hogy éljük meg a legnagyobb, a nagybetűs igazságokat, hogy merjünk lépni a fény felé, hogy merjünk közelebb menni ahhoz a világossághoz, aki Jézus. Ő utánozhatatlan és változhatatlan. Ő segítségünk és szószólónk ma is. Kérünk, add, hogy mindannyiunk egyen-egyenként, személy szerint is bevallhassuk, hogy Ő szólít, lenyomhassuk a kilincset, beengedhessük Őt az ajtón. Legfőbbképpen imádkozunk azért, hogy értelmünk megújulhasson. Talán ez a legnehezebb, bevalljuk Neked. Könyörgünk mindazokért, akik évek óta értelmetlenül élnek. Könyörgünk családtagjainkért, munkatársainkért, távoli és közeli rokonainkért, gyülekezeti tagokért, most először ittlévőkért. Add, hogy felismerhessék, van több mint, amit az újság, amit a TV, amit a rádió, amit az utca kiabál felénk. Kérünk Urunk, Te vagy a tettek Istene, eleveníts meg minket is, az Úr Jézusért egyedül, aki valóságosan meghalt mindnyájunkért és közölte a Te irgalmadat. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |