| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„És ezt te nem tudod?”

Szeretett Testvérek!

Olvassuk és halljuk az igét Pál apostolnak a Rómabeliekhez írott leveléből a 7. fejezet
14-25. versével befejezően.

Róma 7:14-25

Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek.

Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök.

Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó.

Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn.

Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs.

Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.

Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.

Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni.

Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.

Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a *halálra ítélt testből?

Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének.

*A halálra ítélt testből: Más értelmezés: e testből és halálból, vagy: a testből, mely a halálé.

Hallottuk az igét, feleljünk rá imádsággal:

Urunk Istenünk!

Apostolod által rögzített igédet olvasva, bizony megdöbbenhetünk, mert ő hitben, elszántságban sokkal felettünk állt. Mégis gyötöri a felismerés, hogy hiába tudjuk a jót, nem vagyunk képesek azt megcselekedni. Mi az apostol élete óta eltelt majd kétezer év alatt összegyűjtött ismereteinkkel, szinte hihetetlenül többet tudunk a világról. Köszönjük Urunk, hogy felfedted a föld mélyének, távoli égitesteknek, parányi élőlényeknek és az emberi testnek is sok titkát, és ezen túl is megannyi ismeretet adtál. De egyben nem lettünk okosabbak Uram, ennyi idő alatt sem, a jó cselekvésében. Ami az ember lelkében végbemegy, ahogyan a jó ismerete és megcselekvése tétovázik mibennünk, az ugyanolyan, mint ahogyan azt az apostol régen leírta. Kérünk Urunk, add meg a kegyelmet, hogy kapott tudásunkat jól használjuk, ne éljünk vissza azzal. Urunk kérjük áldásodat, hogy ne csak az anyagi világot ismerjük, de szót tudjunk érteni egymással szülők és gyermekek, házastársak, testvérek, az egyes emberek és a népek. Urunk! Kérjük, adj ismereteinkhez hitet, és a jó cselekvésének erejét is, hogy a te dicsőségedre éljünk. Mi az általad megszentelt időben, igéd hallgatására jöttünk össze ismét. Köszönjük, hogy ezen a héten is megtartottál, köszönjük életünket, családunkat, és ezt a közösséget, amellyel együtt lehetünk. Köszönjük, hogy betegeinknek is adtál hitet és kitartást, sőt másokat tápláló hitvalló erőt, és vigasztalásodat kérjük a gyászolóknak, szomorúságban lévőknek. Most pedig kérjük áldásodat, kegyelmedet az ige hirdetőjére és hallgatóira egyaránt, hogy léleképítő hitben gyarapodjunk, felismerjük, hogyan kell a jót tennünk, és cselekedni is tudjuk azt. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen.

János 3:1-10

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere.

Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: „Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten.”

Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik *újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.”

Nikodémus ezt kérdezte tőle: „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?”

Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.

Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.

Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.

A *szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.”

Nikodémus megkérdezte tőle: „Hogyan történhet meg mindez?”

Jézus így válaszolt: „Te Izráel tanítója vagy, és ezt nem tudod?

*újonnan: Az eredeti szó kettős értelmű: újonnan és felülről.

*szél: Az eredeti szó pneuma, kettős értelmű: szél és lélek.

Szeretett Testvérek!

Ha az Isten éltet, akkor néhány vasárnapon egy ilyen főcímű sorozatot próbálunk majd magunk előtt végiggondolni és magunkban átgondolni: Modern mítoszok veszélyei.

Úgy, hogy most az első alkalommal tisztázzuk is, mi jut eszünkbe, amikor ezt halljuk, hogy mítosz? Mert, hát tanultunk ezt és azt, különböző iskolákban, különböző indíttatással megfogalmazva hangsúlyokat.

Mi a mítosz? A legelején, ezt egy picit próbáljuk megfogalmazni. Általában kettős értelemben szokták használni. Az egyik – úgy gondolom, ez a közismertebb, de most éppen a második értelmezésében fog szerepelni újra és újra, az igehirdetés sorozatot összefoglaló főcímként –, tehát az egyik megfogalmazás szerint így találhatjuk meg egy szakkönyvben:

„A mítosz a történelem korai szakaszában keletkezett vallási jellegű elbeszélés az ősidők eseményeiről. Istenek, hősök tetteiről, amelyben a természet és a társadalom hatóerői megszemélyesítve jelennek meg.”

Úgy gondolom, tudnánk mondani ilyet, akár a görög mitológiából, vagy a római mitológiából, vagy más területről.

Ugyanakkor a kifejezésnek van egy másik meghatározása is ugyanitt. Más szövegösszefüggésben, kicsit másabb hangsúllyal is gyakran használjuk. Én most inkább, ez utóbbi értelemben vizsgálom a kifejezést. Így hangzik ez a megfogalmazás:

Mítosz: „Az egyén vagy közösség cselekvéseit természetfelettivé nagyító elbeszélés, vagy monda.”

Ennyi rövid kis bevezető után vizsgáljuk meg a posztmodern ember mítoszait. Mert általában, hogyha ezt a kifejezést mondják, halljuk, hogy “mítoszok”, akkor valóban a történelem, az emberiség történetének korai szakaszára gondolnak az emberek, vagy talán mi magunk is; és a régi, több ezer éves mítoszokat emlegetnénk. Azonban a posztmodern embernek is vannak mítoszai, mint ahogy minden kornak keletkeztek mítoszai. Vagyis: „Az egyén vagy közösség cselekvéseit természetfelettivé nagyító elbeszélés, vagy monda.”

Most különösképpen a modern mítoszokat próbáljuk egy kicsit az ige fényében megvizsgálni, mert bármennyire furcsa, a “modern ember”-nek is vannak mítoszai. Sőt, akinek az örökkévaló nem Istene, az, nagyon sok mítoszt szokott készíteni, vagy különböző mítoszokban bizakodik. Néhányat soroljunk föl a teljesség igénye nélkül természetesen, hogy miket is nevezhetnénk most itt, modern mítoszoknak. Vagyis, amikben van valami részigazság, de egy bizonyos pont után az egyén és közösség cselekvéseit természetfelettivé nagyítja. Mint egy végzet, mint egy kikerülhetetlen sors jelenik meg, és az ember úgy fogadja, mintegy tehetetlenül sodródva. Hát ilyen mítosz van már a “szabad verseny” körül is. Ilyen mítosz van a “jóléti rendszerváltás” körül is. Vagy ilyen az “információs társadalom” csodálatos kifejezése, ahol természetesen van egy nagyon fontos valós rész, de valami már kezd hozzáragadni. Vagy, ugyanígy a “fogyasztói társadalom”, vagy a “tudásalapú társadalom”. Ez a valami, ami kezd hozzáragadni: körülbelül most arra gondolok, hogy ezek, mintha megoldanának mindent, mintha megmagyaráznának mindent. No ez az, ahol kezd átmenni valami – aminek van igazságtartalma, valóságtartalma – az ember gondolkozásában és a közgondolkozásban egyfajta mítosszá. Föléemelkedik az egyén és a közösség cselekvésének, és a végén már úgy gondoljuk, hogy mi nem is tehetünk másképp. Addig halljuk, annyiszor mondják, hogy “fogyasztói társadalom”, hogy a végén, mi magunk is belesodródunk, és eszerint viselkedünk. Nos, a mai alkalommal álljunk meg egy pillanatra a “tudásalapú társadalom” nagyszerű kifejezése és gondolata mellett.

Merthogy valóban nagyon fontos és egyre fontosabb az, hogy tanuljon az ember, és minél több ismeretet megszerezzen. Valóban nagyon fontos, hogy tovább képezze magát az ember, hiszen rettenetesen nagymennyiségű ismeretet, információt gyűjtött be már az emberiség. Már egy-egy szakterületen belül is különböző ágak jelentek meg, a tudomány, a klasszikus tudományon belül, tudományágakon belül is újabb és újabb területek fogalmazódnak meg és önállósodnak a rengeteg információ miatt. És ez idáig teljesen rendben van. Sőt nagyon is jó. Tehát szükséges, és valóban a jelen és a jövő szempontjából a tudás, az ismeret, a képzettség, ezek kulcsfontosságúak. Ezt nem szabad vitatni. És nem szabad figyelmen kívül hagyni. De vajon nem kezd már a “tudásalapú társadalom” kifejezéshez is némi mítoszszerű dolog hozzáragadni? Minthogyha „Majd ez megoldja minden problémánkat!”. Igen, a tudásalapú társadalom… és megszólal valaki, akinek két-három diplomája van: „…és mégis alig tudok elhelyezkedni”. Vagyis megoldott minden kérdést? Nem biztos. De most ne is ebből a nézőpontból vizsgáljuk elsősorban, hanem abból a nézőpontból, hogy “tanulni, tovább képezni, ismereteket szerezni, minél több tudást szerezni”. Na jó, de mit tanuljunk? Mit tanítsunk a gyermekeinknek, hogy holnap és holnapután, húsz év múlva valamelyest boldoguljanak az életben? Nyelveket. Rendben van; Számítástechnikát. Rendben van; Karatét. Jó; Valami sport kell, nem biztos, hogy az, lehet ez más is…

Akkor már rendben lesz az élet? – Ha néhány, önmagában fontos és hasznos ismeretet és tudást, vagy esetleg divatos ismeretet, tudást próbálunk magunknak és a gyermekeinknek megadni? Vajon a csupán több tudás megold-e mindent a házasságban, a családban, a társadalomban, munkahelyen vagy gyülekezetben? Merthogy egyre inkább azt lehet tapasztalni az ilyen bűvös kifejezések körül, hogy némelyek úgy használják, hogy “igen, a tudásalapú társadalom”, mintha ott már a paradicsom lenne. Vajon az egyén és közösség cselekvéseit kezdjük természetfölöttivé nagyítani? Többet gondolunk, többet várunk mint, amit az valójában jelent? Mert akkor nagyot fogunk csalódni. Tehát, a csupán több tudás megold-e minden kérdést és problémát? – mint ahogy azt némelyek már-már remélik, például a tudásalapú társadalom nagyszerű gondolatától. De jön egy újabb kérdés is: – végül is, ugyanezt egy kicsit másabb nézőpontból is meg kell, hogy kérdezzük magunktól – Jó, sok ismeretet, tudást szereztünk, de mi szabályozza, mi szabályozhatja a megszerzett ismeret és tudás felhasználását? Mert önmagában az ismeret, a tudás, az egy semleges dolog. Hogy azt mire használjuk fel, na vajon azt mi szabályozhatja? Valóban megold minden kérdést, ha nagyon sokat tanulunk, és nagyon sok ismeretet belepumpálunk a gyermekeinkbe? Akkor minden rendben lesz? Vagy eljutunk a jól képzett gengszterek világáig, eljutunk a jól képzett csalók és betörők világáig, akik előrébb lesznek technikában és ismeretben, majdnem, mint a rendőrség? Mert ők jól képzettek. Újabb és újabb módszereket tudnak használni – mert már azokat is ismerik? Mi szabályozhatja a tudás fölhasználását, hogy a megszerzett ismeretből ne terrorista cselekedet legyen, és ne ártatlanul pusztuljanak emberek, valamilyen célból való robbantások miatt? Mi szabályozhatja ennek az ismeretnek, ennek a tudásnak a társadalomban való használatát? Ugye, újra és újra beleütközünk ebbe a nagy kérdésbe, hogy: egyik oldalról tehát nagyon fontos minél több ismeret. De aki azt hiszi, hogy ezzel megoldódik minden probléma, az mítoszt csinál az előbbi kifejezésből. Fölé emeli az egyén és a közösség cselekvéseinek, és már-már természetfölöttivé magasztosítja, vallási kifejezéssel bálványozza.

Az előbb, egy nagyon ismert bibliai történetet hallottunk az evangéliumból. Ez a bizonyos Nikodémus a zsidók egyik vezető embere. Farizeus, tehát a szigorúan kegyes vallásos csoport tagja. Egy komoly istenfélő ember, egy jól képzett ember. A zsidó nagytanácsnak tagja, tehát vezető réteghez tartozó ember. Ez a tudós, Nikodémus elmegy Jézushoz és kezdi mondani: „Tudjuk…” – hát ezt várjuk tőle, ez egy jól képzett, vezető beosztású, művelt ember. Egy jól képzett művelt ember első szava az kell, hogy legyen, hogy “tudom”, “tudjuk”. Igen, tudjuk – kezdi Nikodémus – hogy Istentől jöttél. Tudjuk, hogy tanítóul jöttél – mondja Jézusnak. Tudjuk. Nagyszerű! De: Milyen az ember és mire használhatja tudását? Biztos, hogy elég az, hogy tudjuk? Nikodémus nem használja rosszra, az evangélium későbbi tudósításából tudunk pozitív dolgokat Nikodémusról – gondoljunk Jézus temetése történetére is. Ő nem használta rosszra, de Jézus pillanatok alatt rámutat arra, hogy az nagyszerű, hogy te ezeket tudod, de ez kevés. Az életben, önmagában a puszta ismeret, tudás – bár fontos, de – kevés. Eszköz, csak az a kérdés, mi mozgatja, mi mozgathatja mindezt.

Szentgyörgyi Albert egy versében (Psalmus Humanus Harmadik zsoltár: A SZÍV ÉS A SZELLEM) többek között így írt:

„Uram!

Szeretni tudó és szeretetre szomjúhozó

szívet

Szabadon gondolkodó és alkotni tudó

szellemet adtál,

De szívem retteg és gyűlölködik,

Megrontja szellememet, s halált hozó iszonyú fegyverrel tör

Országodra, reám és embertársaim ellen,

Hogy szétroncsolja az élet szent szövetét.”

A nagyon ismert tudós a lényegre tapintott. Igen. Mi nagyon sokat tudunk, de mire használjuk majd, mi fogja eldönteni, mitől függ, hogy a megszerzett tudás milyen eredményt hoz. Majd így folytatja a versben:

„Uram! Tisztítsd meg szívemet…”

Mit mondott Jézus, ennek a művelt tudós Nikodémusnak, aki azzal kezdte, hogy „Tudjuk…”? Jézus nem várta, hogy végigsorolja, hogy mit tud Nikodémus, hanem talán, úgymond picit udvariatlanul is belevág, és egyszerűen ennyit mond: „Szükség néktek újonnan születnetek…” Szószerinti fordításban így is lehetne fordítani, hogy: felülről, tudniillik Istentől születnetek… – ahogy ez később majd a magyarázatában is kiderül – a Lélek által, a Szentlélek által újjászületnetek.

Micsoda? Már Jézus jön a vallással? Hát Nikodémus még csak kezdte mondani, hogy ő mit tud. A kettőnek lehet köze egymáshoz? Nemhogy lehet, kell, hogy legyen köze egymáshoz! Jaj, ha nem lesz köze egymáshoz a hitnek és a tudásnak. „Szükség néktek újonnan születnetek.” És kiderül, hogy ez a művelt, jól képzett ember, aki ezzel kezdi a mondókáját, hogy “tudjuk”, kénytelen azt kérdezni Jézustól, hogy: hogy lehet ez az újjászületés? – Nem tudom. Nem tudom. Be mehet-e az ember öreg létére anyja méhébe? – Csak testileg tud gondolkozni. Kiderül hogy az, hogy “Tudjuk…”, az az élet nagyon fontos kérdésében teljes tájékozatlanságot takar. Hogyan lehetséges ez? És Jézus, ekkor kimondja a megdöbbentőt. Azzal kezdődött a beszélgetés, hogy Nikodémus megszólítja Jézust, és mondja, hogy „Tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul”. És hamarosan Jézus azt kérdezi: „Te ezt nem tudod?”. Egy iszonyatos feszültség van ebben a történetben. Annak a kornak egy igen művelt, jól képzett embere a maga tudásával előáll – egyébként amit elmondott tudást, az jó –, és pár mondat után Jézus kénytelen azt mondani neki, hogy „Te ezt nem tudod?” Vajon nem így van-e a modern, vagy magát olykor posztmodernnek mondó ember? Vajon nem így vagyunk mi is, miközben tudásalapú társadalomról beszélünk, és rengeteg információt igyekszünk magunk is megszerezni és megtanítani gyermekeinknek? És ezzel nincs baj. Sőt, nagyjából ezt tenni kell. De igazán mi fogja mozgatni a fölhasználás vonatkozásában? Mi fogja meghatározni ennek a megszerzett tudásnak, ismeretnek a hasznosítását. Mert önmagában a tudásalapú társadalom, az egy félkarú óriás.

Jézus azt mondja: az igazi nagy kérdés azon túl, amit tudsz, az az, hogy ez az ismereted, amit evilági értelemben is tudsz, vagy akár amit rólam tudsz, ez örökkévaló értelemben mit jelent. Az igazi nagy kérdés az, hogy mire használod ezt az ismeretet és tudást? Mire fogod tanítani az embereket? Mert, azzal semmi gond nincs, amit Nikodémus mondott. Az igaz. Istentől jöttél, és tanítóul jöttél. De itt nem csak azért jött Jézus. Nem csak azért jött, hogy egy jobb rabbi legyen, mint a többi. Ha csak ennyit tudunk tanítani, keveset tanítottunk, a lényeg nem hangzik el Jézusról. És nem hangzik el a lényeg a szükséges újjászületésről: hogy akarom a jót, de nem tudom végrehajtani, az embernek szüksége van egy belső megváltozásra, egy felülről való, az Isten lelke által való megváltozásra.

Tehát milyen értékrend szerint használom majd a tudásomat? Legyen az vallási tudás, természettudományos, társadalomtudományi, bármilyen típusú tudás. És itt elérkeztünk – ma így mondanák – az értékelvűség kérdéséhez. Mert bizony nagy szükségünk van az értékelvű tanításra és oktatásra. Nem egyszerűen csak az ismeretek átadására – aztán azt teszel vele, amit akarsz. Bármilyen erők, gonosz erők is mozgathatják tudásodat, téged? Nem.

Értékelvű tanításra van szükség, és ennek alapvetően három területe van. Az első a család lenne. Azután lehetne az iskola, és annak kellene lennie, még a világi iskolának is. És a gyülekezet. Nem véletlen (valaki így fogalmazta meg, egy mai politológus), hogy a liberális iskolareformok támadják az értékelvűséget, és világnézetileg semleges, “érték-semleges” iskolát szeretnének. Mert utána a tudattermelést ki lehet vinni a média világába, amit a tőke ural. Ha valakit nem vezérel komoly belső értékrend, akkor majd, amit állandóan nyomnak neki nap, mint nap a reklámok és az egyéb süket szövegek világában, a végén elhiszi, és a megszerzett ismeretét ezek fogják vezérelni. Mindezekkel szemben éppen a család, az iskola és a gyülekezet állna ott, a maga értékelvű tanításával, életével. „Szükség néktek újonnan születnetek.” Ez az, amit az egyháznak újra és újra ebben a világban meg kell szólaltatnia, mert veszélyes mítosz az, hogy önmagában a tudás elég mindenre. Ez már kezd így átcsúszni a mítosz világába.

Összegezzük tehát: tanításként nagyon fontos, hogy ne legyünk félkarú óriások. Vagy csak tudni akarok, vagy csak hinni akarok. Az lesz vakhit és fanatizmus. És ha csak tudni akarok, akkor pedig bármire fölhasználhatom, vagy bármire fölhasználtathatják velem a megszerzett szaktudásomat. Észre kell vennünk, meg kell tanulnunk, hogy a tudásalapú társadalom önmagában nem a “Paradicsom” az emberiség számára. Erre alkalmatlan. De a tudás nagyon fontos. Meg kell jegyeznünk, amit Jézus mondott Nikodémusnak, hogy „Amit tudunk, azt szóljuk”. Amit mi magunk is megértettünk és megtanultunk az Isten akaratából is, azt tudjuk szólni, továbbadni. Nikodémus mit mondott: Rabbi! Tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul. Tehát ezt ő tovább tudja mondani. És akkor Jézus mondja, hogy de azt meg nem tudod, hogy újjá kellene születnetek. Tehát, akkor ezt nem tudod tovább adni sem azoknak, akiket tanítasz, sem a családodnak vagy a körülötted élőknek. Amit tudunk, csak azt szólhatjuk. Ezért nagyon fontos az ismeret, és az istenismeret is. Fontos, mintegy tanítás számunkra, hogy a szaktudást uraljuk, de ne imádjuk. Tehát legyünk otthon a szakmánkban, a hivatásunkban, az ismeretekben, azt uraljuk, gazdái legyünk, biztos kézzel tudjuk kezelni, de ne imádjuk önmagában a tudást, mert a kontrol nélküli tudás, az érték nélküli fölhasznált tudás veszélyesen szétroncsolja az élet szent szövetét – Szentgyörgyit idézve.

És akkor összegezve bűnvallással is kell megállni, mert tudásunkat gyakran gonosz célra használjuk.

S mire mozdíthat bennünket a ma olvasott két igeszakasz? Az evilági ismeret és tudás mellett – ami nagyon fontos, amire parancsot kaptunk, hogy ismerd meg és hódítsd meg a földet – nagyon fontos az istenismeret, és az Úr újjászületésre hív minket. Nagyon fontos az örökéletre vezető út és ez a Krisztus-hitben nyílik meg előttünk. Erre kell, hogy mozdítson minket, és arra kell, hogy inspiráljon bennünket mind a két mai igeszakaszunk is, hogy ezt tanítsuk meg gyermekeinknek is, unokáinknak is. Ne csak nyelveket akarjunk beléjük verni és a számítástechnikát, és még sok minden más, önmagában egyébként hasznos dolgot, hanem az élet igazi értelmét és az örökélet útját is ismertessük meg velük. De ne feledjük, hogy amit tudunk, csak azt tudjuk szólni. Amit átéltünk, megtapasztaltunk, arról tudunk nekik hitben bizonyságot tenni. Indítson minket újra és újra erre a felelős cselekvésre, az utánunk jövő nemzedék vonatkozásában. Vagyis Krisztus-hit vezérelje jól a mi tudásunkat, és akkor ez a szép szlogen, hogy “tudásalapú társadalom”, a maga helyén rendben van. Akkor nem csinálunk mítoszt belőle, amiben csalódni fogunk, hanem valóban az Isten gondolata és akarata szerint kontrollált és fölhasznált lesz mindaz az ismeret és tudás, amit jó, hogyha megszerzünk. Lássuk ezt tisztán, és egy olyan világban, amely világ nagyrészt el akar kábítani bennünket, – hogy utána még a mi ismeretünket, tudásunkat is bármire fölhasználtassa velünk –, egy olyan világban jussunk el oda, hogy a hit, az Isten iránti engedelmesség és a megszerzett tudás, mint két kar együtt munkálkodjon. Ámen.

Először közös imádságként a 292. dicséret 7. versét énekeljük:

Te pedig, híveidnek szemefénye,

Úr Jézus Krisztus, életem reménye,

Vedd fel szolgádat erős karodra,

És vigyázz énrám, gyenge juhodra.

Oktass és taníts hathatós igéddel,

Bíztass, erősíts, a te Szentlelkeddel,

Hogy végre pályafutásom után,

Hozzád mehessek az élet útján.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |