| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Fejlődéshit vagy üdvtörténet

Jeremiás 2:26-32

²⁶Ahogyan megszégyenül a tolvaj, ha tetten érik, úgy szégyenül meg Izráel háza is, királyával, vezéreivel, papjaival és prófétáival együtt.

²⁷Mert ezt mondják a fának: Te vagy az apám! - a kőnek pedig: Te szültél engem! A hátukat fordítják felém, és nem az arcukat, de majd ha baj éri őket, így szólnak: Kelj föl, segíts rajtunk!

²⁸Hol vannak isteneid, amelyeket csináltál? Keljenek föl, segítsenek rajtad bajodban, ha tudnak! Hiszen annyi istened van, Júda, ahány városod!

²⁹Miért pereltek velem? Hiszen ti hagytatok el hűtlenül - így szól az ÚR.

³⁰Hiába vertem fiaitokat, a fenyítés nem fogott rajtuk. Fegyveretek úgy irtotta prófétáitokat, mint a pusztító oroszlán.

³¹Ti, mai emberek! Figyeljetek az ÚR igéjére! Olyan lettem én Izráelnek, mint a puszta, vagy mint a homályba borult föld? Miért mondta az én népem: A magunk útján járunk, többé nem megyünk hozzád!

³²Elfeledkezik-e ékszereiről a lány, díszes övéről a menyasszony? Rólam elfeledkezett népem számtalanszor.

Ima

Édes Atyánk, Mennyei Istenünk! Hálát adunk Neked, mert Te örök és állandó vagy. Hálát adunk, mert Te tegnap, ma is mindörökké ugyanaz vagy. Atyánk olyan jó, hogy ezek nemcsak szép gondolatok lehetnek, hanem megtapasztalt valóság is mindennapi küszködéseink között. Urunk! Bocsásd meg, amikor mégis elhagyunk, elhagyjuk biztonságot adó jelenlétedet, és másfelé fordulunk Tőled. Istenünk! Olyan jó tudni, hogy Te szeretsz és visszafogadsz bűneink és hűtlenségünk ellenére is. Kérünk Szentlelked által légy jelen ezen az istentiszteleten, hogy valóban Neked szentelt idő és alkalom lehessen. Egyszülött Fiadért kérünk, hallgasd meg imádságunkat. Ámen.

Szólj, szólj hozzám Uram, mert szolgád hallja szódat!

Így mondom mert magam rég annak érezem.

Hadd járjak útadon, hadd várjam égi jódat

Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem

Elrendelt útamat s minden parancsodat.

Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem

Szent igazságodat, szent igazságodat.

512. dicséret 1-2 versek

2Korinthusi levél 4:5-18.

⁵Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért.

⁶Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.

⁷Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak:

⁸Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

⁹üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk;

¹⁰Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.

¹¹Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy a Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.

¹²Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.

¹³Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: »Hittem, azért szóltam«, mi is hiszünk, és azért szólunk!

¹⁴Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.

¹⁵Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére.

¹⁶Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.

¹⁷Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk,

¹⁸mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

Szeretett Testvérek!

Kezdjük egy kérdéssel, amit valószínűleg nem sűrűn szoktunk magunknak föltenni. Csak ciklikus vagy lineáris a történelemszemléletünk?

Beszéljünk magyarul. Vagyis… az időszemléletünk, a történelemszemléletünk egy állandóan ismétlődő ciklikusság, vagy pedig valahonnan, valahova érkező lineáris? Hogy egyszerűbb legyen, emlékeztetőnek én ezt, (egy órát), ideteszem. Hiszen mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy nap mint nap órát használunk, és az óra lényege éppen az, hogy állandóan forog és ismétlődik, és elindul, és végigjárja ugyanazokat a számokat. Vagyis, amikor nap mint nap az órát nézzük, akkor mindig az erősödik meg bennünk, hogy ez az élet egy állandó körforgás. Aztán várjuk a tavaszt, és az előbb énekeltük, hogy tél, tavasz, nyár, ősz. Vagyis, ha körülnézünk a természetben, ott is látunk egyfajta ciklikus rendet, egy ismétlődő rendet, újra és újra bekövetkező eseményeket, vagy legalábbis nagyon hasonló események ismétlődését.

Miért foglalkozzunk ezzel? Remélem egy pár perccel később a válasz is meglesz. Nem mindegy, hogy milyen az időszemléletünk, a történelemszemléletünk. Egész más következik az egyikből, és egészen más a másikból. Vizsgáljuk meg akkor egy kicsit közelebbről. Milyen hát a ciklikus időfelfogás. S máris jelzem, ez a nem bibliai felfogás. Annyiban igen, hogy az Isten teremtett egy rendet, és tél, tavasz, nyár, ősz ismétlődik, és a nap, a hold és a föld és ezek a mozgások ismétlődnek. De milyen is ez a körforgásszerű időfelfogás? Az előbb hallottuk Jeremiás könyvéből a szakaszt, és több más prófétáktól való, a próféták korából való bibliai szakaszt olvashatnánk, ahol arról beszél újra és újra Isten igéje, hogy Izrael népe, mennyire eltávolodott az Úrtól, az Úr által adott rendtől. Ilyeneket olvastunk itt (azt mondta a nép 2600 évvel ezelőtt): „Nem megyünk többet az Istenhez. Mi a magunk útján járunk.” Ugyanakkor azt mondták a fának, te vagy az apám. A kőnek pedig: te szültél engem. Vagyis megistenítették bizonyos értelemben a természet elemeit. Az Izraelt körülvevő kis népekben igen erős gyakorlat volt a termékenységkultusz. A Baál-kultusz, ami nagyon sokszor szerepel, ami ellen a próféták nagyon határozottan küzdenek. A Baál-kultusz, az kimondottan termékenységi kultusz volt. A természeti események ciklikusságát tükrözi a Baál-kultusz. Nem véletlen találkozunk ilyennel, és itt is történt utalás a Jeremiás könyvéből olvasott szakaszban, egészen a kultikus prostitúcióig jutott el a dolog, tudniillik, hogy igyekezzünk valahogy termékennyé tenni a földet, hogy legyen bő termés, és ennek megvolt a pogány kultusza. Ez állandóan úgy nézte az eseményeket, a történelmet, mint ami ismétlődik, ismétlődik, ismétlődik – vetés, aratás… vetés, aratás… vetés, aratás. Egyetlenegy cél lenne talán az, hogy minél bőségesebb legyen a termés. És ehhez egész ilyen vallási gondolat, képzet is társult, amit a Baál-kultusz jelzett. Nem véletlen, hogy a próféták kemény harcot folytattak, mert Izrael fiai nagyon sokszor elmentek, és a magas halmon és minden buja zöld fa alatt – ezek voltak a pogány kultikus helyek –, megfordult, ott volt Izrael népe. De, ha a ciklikus időfelfogást nézzük, akkor bizony a hinduizmus és a budhizmus is az. Méghozzá nagyon keményen. Hiszen akár a hinduizmusban, akár a budhizmusban a cél az élet utáni vágyódás tagadása. Megölni az élet utáni vágyat magunkban, mert különben nem tudunk megszabadulni az állandó újraszületéstől, a reinkarnáció kényszerétől – az nem egy örvendetes dolog, hanem egy ítéletes dolog –, abból a bizonyos életkerékből, ahogy ott ezekben a vallásokban ezt mondják. Mi, kicsit mást jelent ugyan, de mókuskeréknek mondjuk sokszor ezt a dolgot: egy állandó körforgás, amiből nem tud kiszabadulni az ember. Próbál megjavulni, nem tud, ezért újra kell születnünk, ez valamilyen formában, tárgyban vagy élőlényben, egy állandó kényszer, a bűnök üldözte kényszer. De azt is észrevehetjük, hogy ha mondjuk a görög kultúrára gondolunk, miközben egyik oldalról nagyszerű eredményeket mutatott föl (pl. a művészetben), másik oldalról (mondjuk a homéroszi kor istenei fölött) a természet az Úr. Ugyanúgy, mint a Baál-kultuszban. A természet fölötte áll az isteneknek.

Nem folytatom a sort, mert elemezhetnénk még a Biblián kívüli vallásosnak nevezett gondolkozást, és idő-, történelemfelfogást. Mindegyiknek közös következménye az, hogy ez a ciklikus, állandóan csak ismétlődő, és ez a belőle ki nem törhető életfelfogás, ez nem ösztönzi a hosszú távú tervezést. Ez nem ösztönzi. Ott nem kell, nincs értelme hosszabb távon gondolkozni és tervezni, ahol úgyis mindig csak automatikusan ismétlődik. És azért tettem ide az órát a szószékre, hogy emlékeztessen bennünket. Egyik oldalról: reggel csörög a vekker, fel kell kelni, gyorsan összekapkodni, elintézni, elindítani, aztán a napi munkát elvégezni, bevásárolni, összeszedni a gyerekeket, akkor gyorsan valami vacsora kéne, aztán este, aztán lefekvés, aztán reggel csörög a vekker… És ez megy nap mint nap. Ez az egyik tapasztalatunk. De csak ennyi az élet? Mert akkor nem sok értelme van. Akkor itt hosszabb távon nem is lehet, nincs is értelme tervezni. Ez a ciklikus időfelfogás és történelemszemlélet nem ösztönöz igazán. Nem ösztönöz bennünket.

Akkor nézzünk egy másikat. Milyen a lineáris időszemlélet, történelemszemlélet? Ez az igazi bibliai. A Biblia is beszél olyan dolgokról, ami ciklikus, de a Szentírás történelemszemlélete, az valahonnan valahova érkező. Vagyis egy egyenes vonalvezetésű. Gondoljunk például: kezdetben teremtés. Vagy gondoljunk arra, amit így fogalmazunk meg sokszor, hogy az Isten jelenbeli cselekvése, tudniillik a gondviselés. Vagy gondoljunk arra, hogy mi a cél: a Krisztusban való megváltás. És nem egy örök körforgás és az abban való szenvedés. A történelem tehát, a bibliai gondolkozás szerint, nem az emberi célok kimunkálása, mint ahogy a modern ember ezt gondolja, hanem üdvtörténet. És tulajdonképpen most érkezünk el oda, hogy kimondjak két kifejezést, és így közelebb kerüljünk a bibliai nyelvhez: fejlődéshit vagy üdvtörténet. Hogyan látjuk mi a világot? Ha a történelmet csupán emberi célok, emberek által való kimunkálásának tekintjük – magyarul: az Úr Isten ki van zárva az egészből –, ez az egyik. A másik az, amit üdvtörténetnek nevezünk, tudniillik, hogy az Isten munkálkodik ebben a világban, és van nekünk ezen belül feladatunk. Mi a hatása ennek a bibliai gondolkozásnak, ennek a bibliai történelem-, idő-, világ-, életszemléletnek? Először is az emberi méltóságot nagyon hangsúlyozza. Emlékezzünk a 8. zsoltárra: „kevéssel tetted kisebbé őt, dicsőséggel és hatalommal megkoronáztad.” Az emberi méltóság, ahol az emberért az Isten áldozatot hoz. Aztán gondoljunk arra, hogy ha körülnézünk ebben a világban, mondjuk természettudományos szemmel, és megnézzük, hogy a természettudományos eredmények zöme milyen területről származik, akkor észre kell venni, hogy a keresztyénség által valamilyen módon érintett, befolyásolt területről. A természettudományos felfedezések, és a természettudományos kutatást alapvetően a bibliai tanítás ösztönzi. A ciklikus, mindig ismétlődés, ebből kivágyódó életfelfogás nem ösztönzi a hosszú távú gondolkozásra az embert. Ő kimenekülni szeretne az életből, valahol az abszolútummal egyesülve, mintegy megsemmisülni. Észre kell vennünk, hogy a Szentírás, amely arról beszél mindjárt a legelején, az embernek azt mondja az Úr, hogy „hódítsd meg a földet”. Hogy itt van feladatod, hogy itt kutatnod kell, itt vizsgálnod kell, és sáfárkodva használni nem kizsákmányolni. Észre kell vennünk, hogy ha statisztikai értelemben vizsgálnánk, hogy a kutatások, és így a természettudományos eredmények nagy része, többsége a keresztyénség által valamilyen szinten érintett. Keresztyén hátterű részről, földrészről vagy országokból származik. Mert a Szentírás aktivitásra ösztönöz bennünket, ahol valahonnan valahova akarja Isten elvinni a történelmet, az embert, ott van cél. Ahol mindig csak ismétlődik a tél, tavasz, nyár, ősz, és ennyi az egész világszemlélet, ahol mindig csak reggel, dél, este… reggel, dél, este van, és ennél messzebb nem lehet látni, mert azok az istenek nem tudnak messzebb látni, ott nem sok értelme van. Elég nehéz ott egy korszerű tejipart vagy mezőgazdaságot fölépíteni, ahol a tehén szent és nem lehet hozzányúlni. Még a tejét sem szabad használni.

Végig kell így is gondolnunk tehát, hogy mi az egyik, és mi a másik következménye. De az igazi nagy kérdés az az, amivel nézzünk most szembe a fölolvasott igeszakaszunk alapján, hogy mi itt Európában, úgymond keresztyén háttérrel, vagyis a lineáris időszemlélet és történelemszemlélet van a háttérben, a gondolkozásunk hátterében, vajon mi most hol tartunk? És ezen belül mi, hívő emberek hogyan gondolkozunk? Bizony azt is észre kell vennünk, hogy a fejlődés, mert ha valahonnan valahova megyünk, haladunk, mert az Isten akarja valahova elvinni a történelmet, ez nagyon könnyen fejlődéssé torzulhat. Amikor már csak a fejlődés van. Mindig minden fejlődik. Mitizáljuk, mitikus magasságba emeljük a fejlődést. Aztán néha persze rá kell jönnünk, hogy zsákutca volt. Amire azt mondtuk évekig vagy évtizedekig, hogy “ez a fejlődés!” – akár társadalmi értelemben –, rá kellett jönni, hogy ki kellett belőle hátrálni, mert zsákutca volt. Biztos, hogy minden fejlődés az fejlődés, amit mi fejlődésnek mondunk? Vagy némelyek annak hirdetik? Vajon nem kell többször így kihátrálnunk fejlődésnek hitt nagy gondolatainkból?

De hogy is van hát az európai ember, most közelebbről a magyar, és benne hogyan vagyunk mi hívő emberek? Jeremiás könyvéből az előbb azt olvastuk, az Úr így beszél az akkori népről: „Azt mondják a magunk útján járunk és többé nem megyünk az Istenhez”. De Baálhoz szaladgáltak. Az Istentől nem kell az áldás, de a termékenység kellene! Akkor rohanunk a Baál-kultuszba. Igen. A mai emberek nagy részének az Isten nem kell, a maguk útján járnak, “többé nem megyünk Istenhez, mi felvilágosult, modern emberek vagyunk, mi a fejlődésben hiszünk. Nem az Isten üdvözítő tervében.” A fejlődésben hiszünk – de ennek mi a következménye? A következménye az, hogy az Isten iránti bizalom helyett az önbizalom került be a középpontba. Ne feledjük el, egészséges önbizalomra szükség van. De most nem erről van szó. Tehát az Isten iránti bizalom helyett az önbizalom lett mindennek a mozgatója.

Aztán észre kell vennünk, hogy az Isten országáról szóló tanítás elvilágiasodott és szekuláris formája a földi paradicsom kimunkálása, megalakítása. Hogy majd itt érjük el a Kánaánt! Hogy itt lesz majd egy osztálynélküli, csodálatos, idealisztikus társadalom. Csak nem tudom, hogy a bűnt hova fogják rakni benne. Igen, az Isten igéjének tanításából nagyszerű dolgokat kiemeltek, csak az Úr Istent zárták ki az egészből. És így lett egy fejlődéshit. Egy fejlődéshit, ahol tulajdonképpen a fejlődésben hisz az ember. Aztán észre kell vennünk azt is, hogy ez a mitikus magasságba emelt, már-már bálványozott, mindenre használt fejlődés szó azt is jelentette, hogy a jelen, a mai nap, a mostani események nem az Isten cselekedete, hanem a mi emberi cselekedetünk, pl. az osztályharc. Az Isten ki van zárva az egész történelemből, maradt az ember és a maga ideológiája. Ide érkezhet az ember. És itt egy furcsa dolog következett be, mert miközben az Úr Istent kizárták, megtartották a lineáris gondolkozásmódot. Valahonnan az egyszerűbb formából egy tökéletesebb formába fejlődünk biológiai értelemben, társadalmi értelemben, minden vonatkozásban. Igen ám, de így kezdet és vég nélküli lett a történelem. Hiszen, ha az Istent kivettük belőle, kizártuk belőle, akkor nem maradt más, mint az állandó osztályharc, az állandó körforgás, vagyis egy nagyon furcsa egyveleg alakult ki napjainkra. Hiszen ez az állandó körforgás, ez a ciklikus történelemszemlélet – miközben fönntartanák a lineáris szemléletet. De annak az alapja, tudniillik az Isten, ki van zárva belőle. Maradt az ember, meg a teremtett mindenség a maga természeti törvényszerűségeivel. Vagyis, így kell mondanunk, hogy a keresztyén eszkatologiától, a keresztyén jövőképtől, az eljövendőről szóló keresztyéntanítástól elfordult ugyan az európai gondolkozás, de mégis megpróbálta ezt a lineáris történelemszemléletet megtartani. És így beraktuk magunkat a helyére. Amikor tehát a történelmet elkülönítjük az Isten ígéreteitől és az Isten ígéreteinek céljától, tudniillik azt kizárjuk belőle, de azt mondjuk, hogy mégis elérkezünk valahova, akkor tulajdonképpen magunkra maradtunk. És egyre inkább rá kell döbbennie a modern embernek, hogy mégis véges eredmények vagyunk. Rá kell döbbennie a modern embernek, hogy az energiaforrások végesek. Itt nem lehet vég nélküli fejlődésben hinni, mert nincsenek meg a feltételek hozzá. Az Úr Istent kizártuk, ami pedig rendelkezésünkre áll – a magunk képessége, ideje: 70 vagy 80 esztendő, tudása, energiaforrása, négyzetkilométere –, ez véges. Itt nem lehet vég nélküli fejlődéshitet gondolkodó embernek fenntartania. Nem véletlen kezdenek felelősebben gondolkodó emberek arról beszélni, hogy a fenntartható fejlődés útját kellene megfogalmazni. Hogyan lehet még tovább élni úgy, hogy ötven év múlva is lehessen élni, és ne zsákmányoljunk ki mindent, és ne tegyünk magunk körül mindent tönkre az észnélküli fejlődés mókuskerekében.

Aztán, azt is észre kell vennünk a következmények között, hogy mivel a cél kezd elveszni, kezd sok ember számára az élet értelmetlenné válni. Kezd sok emberben pánikhangulat kialakulni. És mivel a cél elveszett, Isten ki van zárva, sokan már a fejlődéshitben meginogtak, így egyfajta vákuum keletkezik az emberekben, és ezt nagyon könnyű betöltenie bármilyen diktatórikus eszmének, ideológiának, totaliánus elképzelésnek, drognak, szenvedélyeknek – mert ott a nagy üresség. Vagy maradt megint csak az állandó körforgás, a napi verkli? Ennyi az élet?

Nos nézzük a ma olvasott Újszövetségi igeszakaszunkat. Mert, hogy ide érkezett el a mi európai gondolkozásunk egy része, ez sajnos szomorú valóság. De azonban nemcsak ez van. Az apostoli bizonyságtétel, amit az előbb olvashattunk a második korinthusi levélből, egy csodálatos bizonyságtétel, hiszen az apostol az üdvtörténetben látja magát. A cselekvő Isten tervében látja magát és az életet. Nem egy állandó körforgásban, abban az életkerékben, amiről a távol-keleti vallások beszélnek, és valahogy az élet utáni vágyat akarják megölni az emberben, mert akkor talán ki lehet szállni ebből a kerékből – de tulajdonképpen mégsem tudnak kiszállni belőle. Nézzük az apostoli tanítást. Arról beszél Pál apostol, egyik oldalról, hogy “cserépedény”, de mennyei megbízatással. Igen, törékeny cserépedény az életünk, itt most 70 vagy 80 esztendő, de mennyei megbízatás van. Az élet értelmét az apostol tulajdonképpen úgy fogalmazza meg, hogy sorsközösségben lenni a feltámadott Krisztussal. A Feltámadottal. Az apostol tud arról beszélni, hogy nem a láthatókra nézni, hanem a láthatatlanokra. Vagyis nem csupán annyit észre venni, hogy tél – tavasz – nyár - ősz, hogy reggel fölkelünk, rohanunk, este ágyba esünk, reggel fölkelünk, rohanunk, este ágyba esünk, aztán egyszer majd csak letelik ez a körforgás – hanem nézhetünk a láthatóra, ebben a láthatóban élünk, de a láthatatlanokra nézve merítünk erőt, vezetést, innen van értelme. Az emberi életnek az igazi identitása mennyei. Istentől való. A megváltott élet az nem csupán ezt a ciklikusságot látja, amelyikben nincs értelme komolyabban tervezni, gondolkozni, inkább csak fogyasztani, fogyasztani, önzőnek lenni, mert úgyis gyorsan eltelik ez a kis idő. Az apostoli bizonyságtétel arról is tud, hogy pillanatnyi szenvedésünk, merthogy van az életben szenvedés, sokszor nem is kevés, pillanatnyi szenvedésünk örök, nagy dicsőséget szerez nékünk. Nem a pillanatnyi körforgás és az ebből valahogy jó lenne kikerülni, ha másképpen nem, öld meg magadban az életvágyadat – mint mondják a keleti vallások. Hanem, igen élj, legyél aktív ember, így szenvedd el. Nem véletlen írja Pál apostol fiatal munkatársának, Timóteusnak is, hogy szenvedd el, és végezd az evangélista munkáját, és hirdesd az igét, és ints, fedj és buzdíts. Amit kell, azt meg szenvedd el. Pál apostol is arról ír és arról vall itt, hogy pillanatnyi szenvedésünk örök dicsőséget szerez nékünk.

Michelangelótól való a mondat: „Minél inkább fogy a márvány – mondja a nagy szobrász –, annál hamarabb kész a szobor”. A szenvedéssel kapcsolatosan idéztem Michelangelót. Igen. Nemcsak fogy a márvány, nemcsak törékeny a testünk és szép lassan elfogy az erőnk, fizikai képességünk, esetleg még a szellemi képességünk is és lassan a porba hanyatlunk. Hanem mondja a szobrász: minél inkább fogy a márvány, minél több darab lekerül onnan, a szobrász annál inkább előhozza, amit ő akart, a szobrot. Vagyis van üdvtörténet, az Isten munkálkodik ebben a világban, és nemcsak állandó ismétlődés és életkerék vagy mókuskerék az élet. Persze ez a szoborformálódás, ahogy az Isten bennünket sokszor szenvedéssel is formál, ez néha fájdalmas, de van értelme az egésznek.

Az apostoli vallomás, ahogyan az előbb hallhattuk, hogy a Krisztus dicsőségét látó ember, az nem tétlen ember. De nem is rajongó. Nem tétlen és nem is rajongó. Nem azt mondja, hogy itt semminek semmi értelme nincsen, legfeljebb annak, hogy fogyasszak és éljek jól, és más nem érdekel. De nem is rajongó, valami téves vallási vagy egyéb gondolatba belemenekülő. Hanem hisz, azért szól – idézte az apostol a zsoltárt. Mi is hiszünk, és azért szólunk. Hittem, azért szóltam. Hiszünk, azért szólunk. Igen, a krisztuskövető ember, miközben lát itt bizonyos ismétlődéseket az életben, tudja, hogy az Isten elkezdett valamit, és az Isten a céljához akarja elvinni a történelmet. Tudja a hívő ember, hogy mindezt a Krisztus által cselekszi az Isten. És mindezt, mivel tudjuk, ezért hittel, bátran cselekszünk, hogy áldássá legyünk másoknak is. Hiszen hittem, azért szóltam, ez a mások felé való evangéliumi hirdetésre is vonatkozik, hogy áldássá legyünk mások felé, és ahogy az apostoli vallomás mondja, az Isten dicsőségére.

Szeretett Testvérek! Egyházunk egyik hitvallása a Heidelbergi káté. Nem tudom, mennyire gondolkoztunk el azon (már aki ismeri a Heidelbergi kátét), hogy mi a Heidelbergi káté első kérdés-felelete, és ez a kérdés-felelet a Heidelbergi kátéban miért az első? Miért ezzel kezdődik? Én ma ezzel zárom az igehirdetést. Miért? A kérdés így hangzik: „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen egy vigasztalásod?” Ezzel kezdődik a Heidelbergi káté. Nem azzal kezdődik, hogy teremtés, meg tíz parancsolat. Majd később ezekről is szól. Hanem azzal, hogy itt, ebben az életben, ahol az Isten cselekszik, és bennünket be akar vonni ebbe, és munkatársaivá akar tenni… Nos, ebben az életben, ahol van szenvedés is, van ciklikusság is, de ugyanakkor az Isten valahonnan valahova szeretné elvinni a mi életünket is. „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod”? „Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon. Ezért Ő, szent Lelke által az örökélet felől engem is biztosít, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.”

Valóban ez a mi vigasztalásunk? Valóban ez a mi hitvallásunk, vagy sokszor hajlunk arra, amit a karóránk és a falióránk mutat, hogy egy verkliben vagyunk benne, aztán nem sok értelme van ennek az egésznek. Jó lenne egyszer egy lakatlan szigetre elmenni, valahogy kiszakadni belőle legalább egyszer. Vagy észrevesszük, hogy miközben a teremtett mindenségben van tél, tavasz, nyár, ősz, de az Istennek üdvözítő terve van. És ebben az üdvözítő tervben velem kapcsolatosan is van terve, és azt akarja, hogy minden boldogságomra szolgáljon, és az örökélet felől biztosít engem, és hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezen túl Őneki éljek. Gondolkozzunk el ezen egy kicsit.

Ima

Téged magasztal a teremtett mindenség csodálatos rendje, összhangja, törvényszerűsége, a napok, az évszakok váltakozása, a természet megújulása. Bocsásd meg Istenünk, hogy gyakran megistenítettük kezed alkotásait. Bocsásd meg nekünk, hogy megfeledkeztünk mennyei identitásunkról. Bocsásd meg nekünk, hogy már nem Benned, hanem a fejlődés végtelennek gondolt lehetőségeiben bíztunk… Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |