| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Bálványgyártó emberek

Apostolok cselekedetei 19. fejezet 11-20. vers

„¹¹Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által; ¹²úgyhogy még a testén lévő kendőket vagy kötényeket is elvitték a betegekhez, és a betegségek eltávoztak tőlük, a gonosz lelkek pedig kimentek belőlük.

¹³Erre a vándorló zsidó ördögűzők közül is megkísérelték néhányan, hogy a gonosz lelkektől megszállottak felett kimondják az Úr Jézus nevét. Így szóltak: „Kényszerítünk titeket arra a Jézusra, akit Pál hirdet!”

¹⁴Egy Szkéva nevű zsidó főpap hét fia is ezt tette.

¹⁵A gonosz lélek azonban visszafelelt, és azt mondta nekik: »Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?«

¹⁶Az az ember pedig, akiben a gonosz lélek volt, rájuk ugrott, legyűrte őket, és föléjük kerekedett, úgyhogy meztelenül és sebesülten futottak ki abból a házból.

¹⁷Tudomására jutott ez minden Efézusban lakó zsidónak és görögnek, úgyhogy félelem szállta meg mindnyájukat, és magasztalták az Úr Jézus nevét.

¹⁸A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket.

¹⁹Azok közül sokan, akik a varázslást űzték, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Mikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték.

²⁰Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött.

Imádkozzunk

Mennyei Édes Atyánk!

Örülünk a tavasznak, annak minden hangjával és új színével. Most a fekete-fehér, de leginkább szürke világban egy kicsi szín, egy kicsi meleg is szivárványokat és nagy fáklyákat tud fellobbantani. De bánkódunk a mi bűneink miatt, mert a mi sótlanságunk okozza sokszor a világ színtelenségét. A mi fényünkre, hitünk melegére lenne ahhoz szükség, hogy ne csak a természet újuljon meg, hanem az emberi akarat is. Te elküldtél minket, hogy legyünk kovásszá és gyertyává, de megvalljuk, hogy nem kelesztettük és nem élesztgettük eléggé a világot. Köszönjük ezért, hogy újra összegyűjtöttél minket, hogy megvigasztalj, megbocsáss, és új lendületet adj. Áraszd ránk Igéd tisztaságát és tisztító erejét, plántáld belénk erődet és lendületedet. Add a te Szentlelkedet ránk és az Ige szólójára is, hogy valóban megnyílhasson a mi szívünk, és valóban eltalálja azt az ige. Ámen.

Királyok második könyve 18. fejezet 1-6. vers

„¹Hóséának, Élá fiának, Izrael királyának a harmadik évében kezdett uralkodni Ezékiás, Áháznak a fia, Júda királya.

²Huszonöt éves korában kezdett uralkodni, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja neve Abi volt, Zekarjá leánya.

³Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan tett őse, Dávid.

⁴Ő szüntette meg az áldozóhalmokat, összezúzta a szent oszlopokat, kivágatta a szent fákat, és darabokra törette a rézkígyót, amelyet Mózes készített; mert Izráel fiai mindaddig annak tömjéneztek, és Nehustánnak nevezték.

⁵Bízott az Úrban, Izrael Istenében, nem volt hozzá hasonló senki Júda királyai között, sem előtte, sem utána.

⁶Ragaszkodott az Úrhoz, nem tért el tőle, hanem megtartotta parancsolatait, amelyeket az Úr parancsolt Mózesnek.

Szeretett Testvérek!

A történelem folyamán már nagyon sokszor föltették a kérdést az emberek maguknak, vagy hangosan közösségben is, tulajdonképpen “kicsoda az ember”? Vannak, akik azt felelték rá, és ma is azt felelik: hát az Isten teremtménye. Vannak, akik azt mondják: a legfejlettebb emlős. Most én egy kevésbé megszokott megfogalmazást szeretnék előhozni: az ember bálványgyártó. Bálványgyártó, hiszen a piramisok, melyek nagyszerű turista látványosságok, egykor az isteni fáraóknak építtettek, sok-sokezer ember verítékével és vére által, vagy a császár-kultuszok is igen sok áldozatot hoztak, mert valakit, a hatalmat bálványozni kellett. Vagy a legújabb kor mauzóleumai is nagyon sok vér árán készültek, és valamit, egy eszmét, néha téveszmét és valakit próbáltak isteníteni. És mindig lehetett embereket találni hozzá, akik erre hajlandók voltak. A személyi kultusz az mindig lesz a világban. Legfeljebb másmilyen formában jelenik meg. De tárgyakat is mindig bálványoz az ember, legfeljebb időnként lecseréli, olykor a régit veszi elő. A modern mítoszhitek is egy kicsit erre próbálták felhívni a figyelmet az elmúlt hetekben. Az emberi szív az egy bálványgyár. Nem nagyon szoktuk magunkat így meghatározni. Ezt nem nagyon merjük hangoztatni, de az eredmény ellenünk beszél.

Egy régi történet néhány mondata a mai ószövetségi Igénk, és ebben a néhány mondatban röviden már benne van az, ami elől mi sem térhetünk ki és mi sem szaladhatunk el. Először is vegyük észre, hogy két generációról szól ez a néhány mondat. Olvastunk Áházról, akiről tudjuk, hogy bezáratta az Úr házát, és ugyanakkor a Jeruzsálemi templom udvarára Asszíriából hozatott bálványokat, és azokat állította oda, és azokat kezdte tisztelni és tiszteltetni. Vagyis ez az Áház egy rendkívül modern figura volt: “Isten nem kell, hozunk helyette máshonnan isteneket.” Vagyis kiderül, hogy nemcsak a mi népünk hajlik arra, hogy mindig valamit külföldről hozzunk, és ez előtt essünk hasra, hanem Áházra és kortársaira is jellemző volt ez, jóllehet 2200 évvel előttünk éltek.

Nézzük tovább, most már közelebbről a mai szakaszunkat. Az úgynevezett Nehustán kultusza az, ami itt nagyon feltűnő. Igen, de előtte észre kell vennünk azt is, hogy miközben az apa, Áház Istentől elfordult, a templomi áldozatokat megszünteti, helyettük asszír bálványokat hoz, és azt tiszteli és tisztelteti, aközben fia, Ezékiás mégis! istenfélő lesz. Ez az Úr Isten csodája; az Úr Isten csodája, amikor a szülő ellenére a gyermeke Krisztus-követő lesz. Az Úr Isten csodája, hogy föl tud használni másokat is, és meg tud szólítani embereket is. Az Isten csodája – de nem ment föl minket szülőként –, hogy a reménytelennek látszó szülői tömény pogányság ellenére a gyermek, vagy esetleg az unoka mégis az Isten gyermekévé lesz. Nos, Ezékiásról igen dicsérő szavakkal fogalmaz az Írás a Királyok könyvében, hogy Júdeában nem volt hozzá hasonló uralkodó előtte és utána sem. Ezékiás kinyittatja újra az Úr házának bezárt részét, amit az apja záratott be. Ezékiás az, aki megtisztítja a templomot is, kidobatja onnan az apja által hozott pogány bálványokat. Aztán megszüntette az áldozóhalmokat, ezek vidéken voltak, a szent fákat és a szent oszlopokat, amelyek az áldozóhalmok központi kultusztárgyai voltak, ezeket kivágatta. És igazán, ami megdöbbentő és amin érdemes elgondolkozni nekünk (talán sokan még nem figyeltek fel a Szentírásban erre), azt olvashattuk tehát, nem csupán az áldozóhalmokat szüntette meg és a szent oszlopokat és a pogány kultuszi tárgyakat eltávolíttatta, hanem darabokra törette a rézkígyót, amelyet Mózes készített, mert Izráel fiai mindaddig annak tömjéneztek. És Nehustánnak, magyarul rézkígyónak nevezték. Egy egészen megdöbbentő dolog. Ha visszaemlékezünk a történetre, a pusztai vándorlás sok engedetlensége, lázongása („menjünk vissza Egyiptomba, bezzeg a húsos fazekak, minek hoztál ide?”)… Elfelejtették, hogy ők kiáltottak szabadításért. Nos, ezek után a pusztai vándorlás idején van egy szakasz, ahol kígyók támadják meg a letáborozott népet, sokan meghalnak, rohannak Mózeshez, „segíts, kiálts az Úrhoz, itt halunk meg”. És Mózes az Úrhoz fordulva azt az utasítást kapja, készíts egy kígyó formájú valamit, emeld föl magas póznára, és hirdesd ki: aki fölnéz reá, noha a kígyó megmarta, életben marad, aki nem hiszi el, hogy az Isten így akar megtartani, ott pedig a kígyóméreg fog hatni. Vagyis a hit által való megtarttatás csodálatos szimbóluma ez. És eltelik néhány évszázad, a rézkígyó még mindig megvan. Hát egy nagyszerű dolog! Emlékeztette Izráelt, a már letelepült Izráelt is, hogy az Isten a korábbi nemzedékek életében, a korábbi évszázadokban hogyan adott szabadulást. Egy csodálatos emlékeztető lehetett ez a rézkígyó. Őrizték is. És gondoljuk el, hogy akár 3-400 évvel később, mondjuk Ezékiás korában, micsoda nagy érték lehetett volna ez, a turisták tódulhattak volna. No, be is következett az, ami mindig bekövetkezik, mert az emberi szív egy bálványgyár: elkezdték a rézkígyót tisztelni. Tömjéneztek neki. Nem megdöbbentő? Az az Isten, aki a szabadulást adta, az nem kell. A templom bezárható, az Istennek elrendelt áldozati szertartásokat megszünteti, de az egykori isteni szabadításra emlékeztető tárgyat, a rézkígyót isteni tiszteletben kezdik részesíteni; „…tömjéneztek neki – így olvastuk – mindaddig…”, tudniillik Ezékiás bekövetkező tettéig ilyen kultusztárgyként tisztelték, istenítették a rézkígyót. Vagyis az ereklyekultusz ez nem új és nem is csupán középkori vagy kora-középkori dolog, hanem már az Ószövetség népe életében is megvolt. És az emberiség történetében mindig előjön. Valami, ami egy fontos jel lehet, és így megbecsülhető; kulturális értelemben érték lehet, történeti értelemben, még vallástörténeti értelemben is egy kincs lehet – egyszer csak az Isten helyébe lép. Az ereklyekultusz… ami nagyon elharapózott a középkorban, és amit a mai modern ember is állandóan gyakorolni szokott, legfeljebb az ereklyéket cserélgeti. Nos az ereklyekultusz, íme itt körülbelül 2700 évvel ezelőtt is jelen volt. Jelen volt, Izráel népénél volt jelen: az Isten nem kell; valahogy nem hiányolták, miért van bezárva a templom; miért vannak ott az asszír bálványok – ezek között nagyon jól megfért a rézkígyó, a Nehustán, és szépen tömjéneztek neki.

Vajon hányszor vagyunk így, akár felekezeti tradíciónkban is, hogy néhány dolgot már-már az Isten elé helyezünk? És hányszor vagyunk úgy, hogy az Isten Igéje… persze olvassuk, még hallgatjuk is, még bólogatunk is, aztán kiderül, hogy valami mégis elé kerülhet; netalán egy nagyon kegyesnek látszó tárgy, dolog, gondolat, tévtanítás az Isten elé kerülhet. És ez a legveszedelmesebb. Az a legveszedelmesebb, amikor tömény vallásosnak látszik az egész és fél-pogány, vagy teljesen pogány a dolog. És a modern ember ezt szokta leghamarabb bevenni. De a régiek is, ahogy látjuk. Mit lehet tenni ilyenkor? Kettős vonatkozást kell észrevennünk. Az egyik: mi a vezető felelőssége? A másik: Mi a személyes felelősségünk? Mert mind a kettő nagyon fontos.

Nézzük a vezető felelősségét. Nyilvánvaló, hogy az igei tanítás, a tiszta tanítás, és lehetőség szerint az Igének megfelelő kegyességi gyakorlat szervezése, vezetése, biztosítása elsősorban az arra hivatott vezetők feladata. Ezékiás fölismerte, hogy a nép ilyen tömény bálványozásában ő is ludas. Nemcsak az apja, meg még néhány őse, ő maga is ludas, mert nem elég az, hogy „ja, apám sajnos elrontotta a dolgokat; akkor elharapódzott a bálványimádás”, hanem amikor ő került a trónra Júdában, akkor rádöbbent, hogy most már az én felelősségem, mit engedek, mit támogatok hallgatólagosan vagy netalán tevőlegesen is támogatok. Nem könnyű kérdés ez, mert ilyenkor mindig fölmerül a népszerűség kérdése, és az ugye, ‘nagyúr’. Ma már a közvélemény kutatások keményen mutatják, hogy egy-egy odadobott népszerűségi mozzanat vagy mondat, az hány százalékot hoz. Hogy mennyire igaz az a mondat, mennyire fontos az a mondat, az e az élet legfontosabb kérdése? – ez sokszor lényegtelen. A lényeg az, hogy mennyire leszünk népszerűek. Sajnos ez az egyházat is kísérti. Mindig kísértette az egyházat, és nem egyszer elvéreztünk benne. Nem teljesen bibliai, esetleg vastagon pogány, „nem baj, nem baj, a lényeg, hogy itt legyenek”. Bizony így szokták mondani ezt, hogy „készek vagyunk mindent bekeresztelni”. „Nem baj, valahogy szentnek kiáltjuk ki a dolgot.”

Egy régi imádságnak nevezett szöveget fogok felolvasni, de hogy így első hallásra valamelyest érthető legyen, ezért elmondom, hogy Erdélyi Zsuzsa: „Hegyet hágék, lőtőt lépék” c. kötetéből való. Ez a néprajzkutató igen nagy gyűjtést végzett a nép között használt imádságok vonatkozásában. Alapvetően katolikus területen mozgott, ahogy ez a könyvből kiderül, de mielőtt valaki kihúzná magát, „én református vagyok”, szeretnék emlékeztetni rá, sokszor mi se vagyunk kivételek az alól, amire itt példát fogok mutatni. Tehát összegyűjtött nagyon sok imádságot, amit nem a templomban használtak. Sőt, ott nem engedték, de mégis terjedt. Megtanította a nagymama a gyermekének vagy az unokájának. Hát nem szép dolog? Imádkozni tanította. Igen, de mit tanított? Nos, ezen imádságokat ő maga, ez a kutató különböző csoportokba rendezte. Mindjárt az első fejezetben ilyen címszó alatt – úgymond – imádságokat találunk: „Ráolvasások”. De ez nem mentes az Isten nevétől vagy Jézus nevétől. Vannak benne kegyes maszlagok, de egyértelműen pogány ráolvasások. Aztán ilyen fél-pogány kategória is van, aztán van keresztyén hátterű, de nem teljesen bibliai. Nos, egyet olvasok valahol onnan a középmezőnyből:

„Én lefekszek én ágyamba, mint Úr Jézus koporsóba, nehéz álom el ne nyomjon, csalárd ördög meg ne csaljon. Számba szent kenet, fejem fölött szent kereszt. Őrizz angyal éjfélig, Szűz Mária virradtig, Krisztus Urunk örök éltig.

Hun lakik a Jézus? Tengernek közepén. Aranyfának ágán. Lehajtá szent fejét, megszegé szent szegét. Arra megy szent Lukács: mit sírsz, mit rísz? Hogyne sírnék, mikor a 12 apostolokat és a 12 mártírjokat elvesztettem. Eredj a fekete föld színibe, hirdesd az én imádságomat. Ágfa virágzik, búza bimbózik, szülő szűz Mária szent fiát szüli. Ha én gyovont ember lehetnék, Mária kapuján bemennék, piros vérét hullajték, az angyalok felszedtík, Krisztus Urunk elejibe fölvittík. Aki ezt az imádságot este, reggel elmondja, velem lesz a paradicsomban.”

Az összegyűjtött imádságok jelentős része ilyen záradékkal van. És ez a szerény imádságok, a szerény tévelygések közül való volt – amit fölolvastam. Aki ezt az imádságot reggel-délben elmondja, annak hány bűne bocsáttatik meg, hogy kerül a paradicsomba, az hány búcsút ér… De az igazán megdöbbentő az, ami utána jön. A kutató mindig próbált utána járni, honnan szedte az adatközlő? „Ezt valami papírrul hozták ide” – mondta az a Jászságban élő valaki, akitől gyűjtötte 30 évvel ezelőtt a kutató, és ez a valaki 112 évvel ezelőtt született.

Nos: „Eztet valami papírrul hozták ide. Uhú, nagyon régen, még kislán vótam, mikor tanultam. Úgy hordozták az iskolába: kilencet megírni. Aki ezt a kilencet megírta, annak valami ígíret volt. Hogy megkapta-e, nem-e, nem is tudom. Papíron iskolában kilencet vót, kilencet kiírva; még a papnak is jutott egy, a meg kiprédikálta a templomba, hogy neki ne kűdözzenek ilyen imádságokat. Erre nem szabad, ez a mi vallásunkot tiltja.”

„Mikor imádkozzák?” - kérdezte a kutató. „Minden este, minden reggel. Templomban nem hallottam én soha. A mi papunk ezt nem fogadta el”. Aztán a neve is itt van az illető plébános kollegának. Tehát más az a falu, ahol fölnevelkedett, ahol hallotta a nagyitól, és egy másik faluban élt már akkor. Itt sem, ott sem támogatta az egyház, mégis az imádság terjedt. És az előbb említettem – mielőtt valaki azt gondolná, hogy katolikus testvéreinket szeretném bántani –, itt is találkoztam már a Nagyerdőn, itt a templomban is, hogy idehozogatva ilyen papírokat… és ezt másold le ennyiszer, és ilyen ígéret, és terjesszed és osszad. Csak egy példát szerettem volna arra mutatni, hogy ne azt gondoljuk, „ja, rézkígyó”, igen, szegények még a régiek még így gondolták, 2700 éve, mi modern protestánsok vagyunk, nálunk ilyesmi már elő se fordulhat. Nos, a vezetők felelőssége valóban nagyon nagy. Itt – és ezért választottam ilyet, hogy jóllehet a középkori egyházban igen sok torzulás bekerült és megengedett volt –, mégis most pozitív példaként olyat szerettem volna mutatni, ahol a plébános kollega, sőt kollegák egyértelműen elutasították azt, ami nem Ige szerint való, és nem engedték, hogy legalábbis a gyülekezeti életben és az istentiszteleten ez megjelenjen. De ez még nem azt jelenti, hogy teljesen meg tudták akadályozni, mert van személyi felelősség is.

Nos, Ezékiás király felismerte a torzulások veszélyeit. Az még világos, hogy az asszír bálványokat kihordatta; még az is világos, hogy a szomszédos kánaáni népektől átvett kultusz, azok tárgyait, a szent fákat és szent oszlopokat szintén kivágatta. De amire igazán érdemes fölfigyelnünk az az, hogy a választott nép tagjai a rézkígyónak tömjéneztek. Vagyis istenfélő emberek, nagyon kegyes dolgot saját történetükből, az Isten szabadító szeretetére emlékeztető tárgyat kezdték kultusztárgyként tisztelni – és ez az igazán veszélyes, mert ez nagyon közel van a valláshoz, sőt nagyon vallásosnak látszik. Csak éppen az Isten parancsával valahol ellenkezik! – mert nemcsak a rézkígyó készíttetett el, hogy aki hittel fölnéz… vagyis elhiszi, hogy az Isten kegyelmes szeretete által van menekülés, az megmaradhat; hanem adatott éppen akkortájt mondjuk egy második parancsolat is a Tízparancsolatból, amikor a rézkígyó keletkezett. Ha a középkorra gondolunk, nem véletlen, hogy a középkor reformációs törekvéseiben, pl. bizonyos dolgokat lemeszeltek a templomban. Hiszen ha ott vannak állandóan egy rossz gyakorlatra emlékeztető és egy helytelen kegyességre ösztönző ilyen vagy olyan tárgyak, akkor bár lehet, hogy bibliai a tanítás, de mégis azok a hatások lesznek az erősebbek, amelyek emlékeztetnek a régi torzult gyakorlatra. Úgyhogy Ezékiás fölvállalta azt… és ilyenkor nem is könnyű a döntés, mert nehéz eldönteni azt, hogy ami kulturális szempontból meg történeti szempontból értéknek nevezhető – mondjuk a rézkígyó több száz éven át megvolt –, akkor megmaradhat, vagy nem. És annyira kemény volt a torzulás és annyira nehéz volt a helyzet, hogy Ezékiás még ezt is felvállalta, hogy a rézkígyót is összetörette, hogy ne kísértse a népet, hogy tovább tömjénezzen előtte.

Hogy hallottuk az előbb a Cselekedetek könyvéből? – Efézusból. Efézusban, arról olvashattunk az előbb (és ez is igen elgondolkoztató), hogy „A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket.” – tudniillik a varázsló mesterkedéseiket. „Azok közül sokan, akik a varázslást űzték, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Kiszámították a könyv értékét: 50.000 ezüstpénz.” A hívők közül is! Akkor döbbentek rá, hogy ugyan Krisztus-követőkké lettek, az irány most már jó, de még egyelőre nem jelentette azt, hogy az életükben egy nagytakarítást végeztek. Vagyis ott voltak még régi pogány dolgok. Ott volt még a varázslás bűne, és ott voltak annak az eszköztárai is. És akkor, amikor ez a megdöbbentő dolog történt, hogy ott némelyek elkezdtek Jézusra, meg Pálra is hivatkozni: „Kényszerítünk titeket arra a Jézusra, akit Pál hirdet!” – és nem sikerült. „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” – Milyen öszvértársaság vagytok ti, Krisztusra hivatkoztok, közbe ráolvasást gyakoroltok. Nos, amikor ez történt, akkor döbbentek rá sokan Efézusban is a Krisztus-hívők közül: „hát ilyen a mi életünkben is van!”. „Krisztus-követők lettünk, és egy csomó pogány dolgot megtűrtünk, annak tárgyaival együtt.” És ott, bár nem parancsolta senki, de ebben a helyzetben megtették azt, hogy ne kísérthessen többet, ezért az eszközt, a varázskönyvet, a ráolvasások gyűjteményét tűzbe dobták.

Az előbb már említett könyvben erre is olvasunk példát. Van példa rá, ahol elmondta a közlő (tudniillik az imádságot mondó másik valaki), hogy „egy egész kis füzet vót a nagyanyámnak, összegyűjtögette és irogatta.” Szép a buzgóság, csak így nagyon könnyen odajuthatunk, ahogy Áház rossz példát adott a gyermekének. És az az Isten csodája volt, hogy Ezékiás nem a rossz példát követte.

Nos nézzük a személyes felelősséget – nem vezetőként. A személyes felelősségünk megmarad akkor is, hogyha a vezetőknek megvan a sajátos felelőssége. Megvan a felelősségünk, hogy tudniillik a teljes Szentírás alapján próbáljunk tájékozódni, és ne csupán ‘valamit’ vegyünk belőle. Hát ebben az előbb olvasott versben is ott van Jézus, ott van Mária, ott van Krisztus Urunk, ott van Lukács, az apostolok, nagyon sok szép dolog van benne. De ugyanakkor igen-igen keverék az egész. És amivel zárul, az már egyenesen Írás ellenes. Vagyis a személyes életünkben is, amikor az Isten Igéje rámutat a torzulásokra, amikor fölismertük a torzulást, akkor attól is el kell fordulni, attól a torzulástól, és annak eszközeitől is el kell fordulni. És ki-ki ismerje meg annyira magát, hogy mennyire erős vagy gyönge. Mert ha nem vagyunk elég erősek, akkor jobb, ha a kísértő tárgyakat is levesszük a könyvespolcról vagy a lakásból, és eltávolítjuk. Mert különben egy válságos pillanatban egyszer csak a régi reflex szerint visszanyúlunk a régi pogány dolgainkhoz.

Spurgeon így fogalmazza meg: „A bűnt el kell törölni a Megváltó vérével, nem pedig betakarni a vallásosság köpenyével.” A személyes felelősségünk tehát, hogy ami visszaesésre kísérthetne, azokat az eszközöket, tárgyakat, gondolatokat, szokásokat távolítsuk el. Miért kísértsenek ott? Miközben imádkozzuk, hogy „ne vigy minket kísértésbe!”, ne engedj olyan helyzetbe, ami nekünk kísértéssé lehet – mi magunk otthagyjuk a kísértő tárgyakat? Még ez is bekövetkezhet, hogy egyébként a Szentíráshoz nagyon közel álló dolog is tömjénezés tárgyává válhat. Mint ahogy a rézkígyó azzá vált, és Ezékiás eltávolítatta azt is. Tudott különbséget tenni, hogy van kulturális érték, van vallástörténeti érték, de ha az pogányságba viszi a népet, hiába szól a helyes tanítás, akkor úgy lehet tovább segíteni, hogy eltávolítja, a fizikai lehetőségét szünteti meg annak, hogy így cselekedjenek. Ez még nem jelenti azt, hogy akkor minden megoldódik, de ami őrajta állt megtette.

A plébános kollegák nem engedték, amikor a kezükbe jutott ilyenfajta imádságnak nevezett szöveg. Egyértelműen mondták, hogy ez így nem jó. Ettől függetlenül fű alatt másolták buzgón, kegyesen, vallásosan, és terjesztették. De ez már az ő felelősségük. Elhangzott a figyelmeztetés, a tanítás, és aki annak ellenére másképp cselekszik, az már nem a vezetők bűne. Megvan a személyes felelősségünk mindannyiunknak, hogy a hatáskörzetünkben evangéliumi rendet próbáljunk formálni. Ha a fejünkben megértettük, ha a szívünkbe befogadtuk az Isten Igéjét, akkor annak kihatással kell lenni a környezetünkre, és ott is át kell, hogy rendeződjenek a dolgok. Ha nem rendeződnek át, túl nagy a veszélye annak, hogy visszaesik az ember. Vissza a régibe, az pedig egy rettenetes dolog.

Hol tartunk? Hol tartasz te? Hol tartok én? Mit olvastunk itt az előbb Ezékiásról? Három dolgot: bízott az Úrban, ragaszkodott az Úrhoz, megtartotta parancsolatait. Ez a három, segítség lehet, hogy megnézzük, hol tartunk. Az, hogy bízott az Úrban, „bízok Benne”, ez úgy mindenkinél rendben van… (sőt!) még a templomon kívül is sok mindenki mondja, hogy hisz az Istenben – ez nem azonos azzal, hogy bízik is Benne, de lehet az első lépcsője. Tehát bízunk az Úrban! Nézzük a második lépcsőt. Ragaszkodunk is hozzá? Mert lehet úgy bízni az Úrban, hogy az élet bizonyos helyzeteiben pedig elővesszük a rézkígyót, az asszír bálványokat, a modern bálványokat, egy régi gyakorlatot, amiben valamikor bíztunk, és elkezdünk abban bizakodni, és ahhoz ragaszkodni, és az határoz meg bennünket. És nézzük harmadszor. Ha ragaszkodunk az Úrhoz, akkor az azt jelenti, hogy megtartjuk, amit ő mond. Nem nagyon lehet úgy ragaszkodni a házastárshoz, hogy nem tartjuk meg kölcsönösen, amit mondunk; akkor nem tudunk egy úton menni. Nem lehet úgy ragaszkodni az Úr Istenhez, nem lehet úgy ragaszkodni az Isten népéhez, hogy közben egész más dolgokat is cselekszek. A harmadik mozzanata tehát, hogy megtartja azt, amire az Isten tanít, megtartom azt, amit az Isten Igéjéből már megértettem. Ha kell olyan értelemben is megtartom, hogy a varázslásra és az egyéb igeellenes dolgokra emlékeztető tárgyakat, eszközöket is kitakarítom a házamból. Ha nem érzed magad igazán erősnek a hitben, akkor ez is segítség lehet. Azt, ami kísérthet, ne legyen a kezed ügyében, hogy pillanatok alatt visszalépjél oda, és egyszer csak ahhoz kezdjél ragaszkodni.

Szeretett Testvérek! Megdöbbentő ezt hallani, hogy a rézkígyót Izráel fiai tömjénezve tisztelték. Megdöbbentő (hiába telt el 2700 év), mert napjainkban is van. Az első istentisztelet, a fél 9-es istentisztelet után valaki odajött hozzám és mondott egy abszolút mai magyar példát. Olyan példát, ami sajnos, tudom, hogy jó néhány gyülekezetben ma is példa a botránkozásra. Nagyon komolyan el kell gondolkoznunk, mi az, ami az Isten Igéje szerint való, mi az, ami érték, mi az, ami pogányság – és mindent a helyén kell kezelni. Még a legszentebbnek látszó dolgaink, még a rézkígyó is válhat bálványozás tárgyává. Még a legfontosabb dolgaink is, nemzeti kincseink, kulturális értékeink is válhatnak bálványozás tárgyává. Akkor itt baj van. Tudjunk különbséget tenni: mi az, amire az Isten Igéje hív bennünket, mi az, ami nemzeti érték és kulturális érték – a rézkígyó az lehetett volna, de nem tömjénezés tárgya – és mi az, ami a semleges dolgok világába sorolható. Ezékiástól – aki nem kapott bibliai értelemben vallásos neveltetést az apjától, valakitől kapott – nos, Ezékiástól megtanulhatjuk, róla ezt mondja az Írás: bízott az Úrban, ragaszkodott Hozzá és megtartotta, amit az Úr mondott. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a fejünkben és a szívünkben kell takarítani, hanem akkor a környezetünkben is, ami nem illik ahhoz, ami a Krisztus-követést jelenti. Takarítani kell, félre kell tenni, ha rájöttem, hogy túl gyenge vagyok, akkor meg nagyon messzire kell eltávolítani, hogy minél ritkábban kísérthessen.

Erősödjünk a bizalomban, legyünk hűségesebbek a ragaszkodásban, és tartsuk meg az Isten Igéjét, hogy megtarthasson minket az Ige! Ámen.

Imádkozzunk

Mennyei Atyánk! Ha vannak is úgynevezett Istenek, nekünk mégis Te vagy az egyetlen Istenünk. Bocsásd meg nekünk, noha ezt szánkkal valljuk, mégis gyakran bálványozunk tárgyakat, embereket, téveszméket, vallásosnak látszó dolgokat. Bocsásd meg nekünk, hogy gyakran ragaszkodunk téves, torzult kegyességi gondolatainkhoz, szokásainkhoz. És bocsásd meg nekünk, amikor néha egyenesen pogány szokásokhoz igazodunk, noha magunkat Krisztus-követőknek valljuk. Segíts, Urunk, mindig Rád figyelni, akaratodat fölismerni. Segíts bálvánnyá torzult szokásainkat elhagyni. Segíts kísértésbe vivő régi bálványtárgyainktól megszabadulni és segíts igazán Hozzád ragaszkodni. Segíts, Urunk, hogy így jó példát adhassunk mi magunk is, és másokat is közelebb segíthessünk Hozzád. Könyörgünk így gyülekezetünk lelki újulásáért, hogy vonzóvá tehessük a Krisztus-követés útját ebben a világban. Abban a világban, amely világ ma is bálványokat készít magának, mert már Tőled elfordult. Segíts, hogy áldássá lehessünk sok lélekben kiéhezett, ezért bármi után kapkodó felebarátunknak, hogy ne bármit, hanem az élet beszédét ismerhessék meg rajtunk keresztül is. És könyörgünk azokért, akik nagy terhek alatt roskadoznak, testi erőtlenségben vannak, szívükben gyász van, próbák között járnak. Te légy, Urunk, erőforrás, te légy vigasztalás, ragyogtasd föl a föltámadott Krisztus által az örök élet bizonyosságát, hogy a nehéz mélységekben legyen vigasztalás. Könyörgünk a jövő vasárnap felnőttként hitükről vallást tevőkért, konfirmálókért, hogy mindazt, amit elkezdtél szívükben, erősítsd tovább, és segíts, hogy mi szeretettel befogadjuk, a hitben jó példát adjunk, és hogy tovább erősödjünk az engedelmességben. Urunk Istenünk! Bocsásd meg vallásosnak látszó tévelygéseinket, és segíts a megszentelődésben előrébb lépni, hogy több engedelmesség legyen bennünk, és életünk Téged dicsőítsen. Ámen.

          | Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |