| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Lesztek nékem tanúim…”

János evangéliuma 12. fejezet 12-19.

„¹²Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, ¹³pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak:

»Hozsánna!

Áldott, aki az Úr nevében jön,

Az Izráel Királya!«

¹⁴Jézus pedig egy szamárcsikóra találva, felült rá, ahogyan meg van írva:

¹⁵»Ne félj, Sion leánya,

íme, királyod jön,

szamárcsikón ülve.«

¹⁶Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla.

¹⁷A sokaság, amely vele volt, amikor Lázárt kihívta a sírból, és feltámasztotta a halálból, most bizonyságot tett mellette.

¹⁸Elébe is azért vonult ki a sokaság, mert hallották, hogy ezt a jelt tette.

¹⁹A farizeusok pedig így szóltak egymáshoz: »Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme a világ őt követi!«”

Imádkozzunk

Úr Jézus Krisztus, drága mennyei Királyunk!

Áldunk és magasztalunk Téged azért, hogy ebben az esztendőben is együtt zenghetjük gyermekek hadával, együtt zenghetjük a mennyei kórussal, hogy áldott, aki az Úr nevében jött, áldott Dávid fia. Köszönjük Neked Urunk azt is, hogy ha érthetjük már, hogy nemcsak ezen a napon zenghet föl a mi szívünk, lelkünk vágya, hogy Téged lássunk a trónon. Köszönjük Neked azt is, Urunk, hogy te tudod, hogy sokszor együtt kiáltunk itt, és együtt hallgatunk kívül, vagy együtt kiáltunk mást másokkal. És köszönjük, hogy Te azt is tudod, hogy szeretnénk teljesen megnyitni előtted szívünk és életünk újra és újra, és köszönjük, hogy azt is tudod, hogy mi nem pálmaágakat szorongatunk a kezünkben és nem virágcsokrokat talán, de sokkal inkább félelmeket, fájdalmakat, veszteségeket, érzéseket, indulatokat, vagy éppen ürességet. És mégis jövünk Hozzád, mert szeretnénk előtted ünnepelni, szeretnénk Rád tekinteni és szeretnénk együtt kiáltani, hogy Hozsánna Néked! Áldd meg a mi istentiszteletünket, a Te igédet, a mi vágyakozásunkat. Légy itt közöttünk. Úr Jézus Krisztus, járd át a mi életünket ma is, hadd kérjük őszinte szívvel. Ámen.

„Szólj, szólj hozzám Uram,

mert szolgád hallja szódat!”

Így mondom, mert magam

rég annak érezem.

Hadd járjak utadon,

hadd várjam égi jódat!

Hű szívvel szüntelen,

hű szívvel szüntelen.

Szólj, szólj én Istenem!

szól hangodból a jóság,

a lelkem megfeszül

s a hallásban segít,

és szódban meglelem

az örökkévalóság

jó édességeit,

jó édességeit.

512. dicséret 1. és 5. vers

Apostolok cselekedetei 11. fejezet 19-26.

¹⁹Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Főníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak.

²⁰Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Mikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust.

²¹És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.

²²Ennek híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezet fülébe, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába.

²³Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban; ²⁴mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.

²⁵Barnabás azután elment Tarzuszba, hogy felkeresse Sault. Amikor megtalálta, magával vitte Antiókhiába.

²⁶Így történt, hogy egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.

Szeretett Testvérek!

Mindannyian ismerjük a Jézusi missziói parancsot. Nem arra gondoltam, ami minden kereszteléskor elhangzik, hanem a másikra, amit Lukács evangéliuma végén olvasunk; a mennybemenetel előtt mondja az Úr: „Lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, a föld végső határáig.” Egy hatalmas missziói parancs, egy hatalmas küldetés, egy maroknyi csapatnak. És hogyha elkezdjük kutatni a Szentírásból, hogy hogyan kezdődött ez a misszió; hogyan indult el a világmisszió, hogyan indultak el a tanítványok beteljesíteni a Jézusi küldetést, akkor megdöbbenhetünk – mert bizonyára nem úgy, ahogy mi gondolnánk. És nem is úgy történt, ahogy talán az akkori tanítványok tervezték, gondolták, képzelték. Mert a Jézusi parancsot beteljesítik, de az első lökést, az első mozdulást, azt az üldözés adta. Az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak. Ez még nem misszió. Az Isten népe gyakran szétszóródott már a történelem folyamán. A közelmúlt évtizedei is igen szétszórták az Isten népét Magyarországon is, és nem lett belőle nagy misszió. De az egyik fontos mozzanat, amit észre kell vennünk, hogy üldözés kezdődött, szétszóródtak. A másik, amit észre kell vennünk, üldözés kezdődött, és igét hirdettek, ahova szétszóródtak. A világmisszió kezdete tehát sajátos módon nem valami nagy ünnepélyes kibocsátó istentiszteleten indult el, hanem, úgymond, menekülés közben. Sokan elmentek Jeruzsálemből és a környező (a környező alatt persze 100 km-nél is olykor nagyobb távolságra kell gondolnunk), néhány nagyobb városban telepedtek le egy időre. Ami nagyon fontos, hogy hirdették az Igét. Nem egyszerűen elmentek, és aztán ott lapítottak, hanem az Úrról beszéltek. Akkor is vagy annak ellenére is, hogyha talán ők maguk se így képzelték, hanem valahogy szebb, ünnepélyesebb körülmények között; talán megnyugtatóbb körülmények között képzelték, tervezték, hogy „igen, majd el fogunk indulni, és Jézus küldő szava szerint tanúi leszünk egészen a föld végső határáig”. Nos így elindultak tehát sokan… Egy rövid kis szakaszt olvastunk itt a Cselekedetek könyvéből, amely szakasz látszólag csak egy kis beszámoló. Látszólag csak leír néhány mozgást, néhány cselekvést, de a mai Isten népe számára, a mai keresztyénség számára is rendkívül fontos tanításértékű, amit itt olvashatunk.

Mi az, amit tehát először észrevehetünk? Az, hogy csak a zsidóknak hirdették az Igét. Akik Antiókhiába érkeztek – hiszen a Római Birodalom keleti felében minden jelentősebb városban volt egy zsidó diaszpóra, volt egy kis közösség, általában volt zsinagógájuk – nos, a zsidóknak hirdették, csak nekik hirdették. Ez az egyik, amit észrevehetünk. Vagyis kiknek hirdették? Az ószövetségi Írásokon felnevelkedett – mai nyelven szólva a Bibliát viszonylag jól ismerő – istenfélő embereknek. A zsidóknak hirdették, amit, hogy ha a mai nyelvre lefordítanánk, azt mondhatnánk, hogy a vallásos neveltetést kapott embereknek. Olyanoknak, akik otthonról is hoztak ilyen neveltetést, olyanoknak, akiknek volt köze a zsinagógához, volt köze az Isten ószövetségi választott népéhez. De senki másnak nem hirdették. Nem hirdették senki másnak, bár a küldetésük nagyobb volt. „Lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, a föld végső határáig.” A küldetésük nagyobb volt, mert „tegyetek tanítvánnyá minden népet” – nem csupán egy nép fiait. De a szétszóródottak egy része azokhoz fordult, akik tulajdonképpen hoztak otthonról ószövetségi értelemben – hiszen akkor még ez volt az Írás csupán – vallásos neveltetést. Figyeljük meg, hogy mit jegyez föl itt Lukács. Mit hirdettek? Hirdették nekik az Igét. Hirdették az Úr Jézust. Látszólag nagyon természetes, de mégsem annyira természetes a mi világunkban. Vagyis a misszió egyik szála, amit észrevehetünk, a vallásos neveltetést kapott emberek felé való misszió, bizonyságtétel. Ez az egyik szál. És ma is a mi küldetésünknek ez az egyik vonulata azon emberek felé, akik hoztak valamit gyermekségüktől fogva, valami szerény ismeretet, vagy többet, hoztak magukkal valamit a családból, kaptak (ahogy mondani szokták napjainkban) valamennyire vallásos neveltetést. Itt is erről olvasunk, hogy akik szétszóródtak, azok egy része ilyenekhez fordult. Ma is szükséges ez a misszió. De minthogyha néha megfeledkeznénk arról, hogy nem csak ilyen emberek felé van küldetésünk. Úgy gondoljuk talán ez a könnyebb? Talán más ok miatt, de minthogyha napjainkban is igaz lenne egyházunk egészére, sőt mondhatjuk, hogy gyakorlatilag a keresztyénség egészére: csak a vallásos neveltetést kapottak felé próbálnak szolgálni? Aztán észre kell vennünk, és el kell gondolkoznunk azon, ami egyébként teljesen természetes kell, hogy legyen, tudniillik, hogy Igét hirdettek, hirdették az Úr Jézust. Amikor megpróbálunk ebben a világban bizonyságot tenni, akkor gyakran megkísért bennünket, hogy az Ige helyett, valami kis vallásos beszédet adjunk; az ige helyett valami pótcselekvést kezdjen az egyház, mondván, hogy fel akarjuk venni a kapcsolatot azokkal is, akik nem kaptak vallásos neveltetést. Igen, ez egyik oldalról lehet nemes törekvés. Csak nagyon vigyáznunk kell, hogy az egyházról nehogy torzkép alakuljon ki; nehogy azt gondolják némelyek, éppen a vallásos neveltetést nem kapott, vagy éppen az egyházról kicsit torzképet, torz tanítást kapott emberek, hogy “az egyház az ilyen vagy olyan vallásos klubszerű dolog, és az az Ige, meg az a Jézus, na, amikor az következik, akkor köszönjük, tovább nem kell az egyház. Akik elmentek, az Igét hirdették és az Úr Jézust hirdették. E nélkül nincs egyház. Bármilyen szép, nemes, szabadidős programokat szervezünk is. És ezzel a második vonulathoz érkeztünk.

Arról is beszámol itt Lukács, hogy de voltak közöttük olyanok, akik a görögökhöz is szóltak. Volt közöttük néhány ciprusi és cirénei is, vagyis azt is mondhatnánk, voltak olyanok, akik mindkét kultúrában otthon voltak. Nem Izráelben nevelkedtek, talán nem is ott születtek, pl. Cipruson, vagy Ciréne vidékén, és otthon voltak az Ószövetségben, vagyis az ószövetségi értelemben, bibliai értelemben kaptak vallásos neveltetést, de otthon voltak abban a kultúrában is, ami Izráel földrajzi határán kívül létezett, a Római Birodalom keleti medencéjének egyik vagy másik területén. A mindkét kultúrában otthonlévők a görögöknek kezdték hirdetni, de ugyanúgy azt olvassuk, hogy az Úr Jézust hirdették. És nem valami becsalogató mézesmadzagot. Néha mi hajlunk erre, hogy valami mézesmadzagot kellene odatenni az orruk elé, hátha bejönnek! és majd utána fogjuk mondani az Igét. „Az Isten előtt, tudom, semmi sem lehetetlen” – de vigyázzunk, a misszió nem azonos az emberek beetetésével és becsapásával. Ezek a görögökhöz is szóltak és hirdették az Úr Jézust. Ezt olvastuk. Nem valami mást, hogy „csak gyertek már egy kicsit közelebb”, hanem az élet beszédét hirdették. Azt is észre kell vennünk nyilvánvalóan, hogy a más kultúrában felnevelkedett, bibliai értelemben vallásos neveltetést nem kapott embereknek kicsit másképpen kell, de ugyanazt hirdetni. Ugyanazt az Urat, ugyanazt a Jézust hirdetni. Nyilván kicsit másképpen, hiszen még nincsenek meg azok az alapok, amit a zsinagógában felnevelkedett nemzedék megkapott. Akik nem kaptak vallásos alapozást ismeret vonatkozásában, azoknak kicsit másképpen és kicsit máshol, talán kicsit messzebb kell elkezdeni, de ugyanúgy az Igét kell hirdetni és nem valami egyéb dolgot helyette, aminek van ugyan valami köze a keresztyénséghez, de nem az a lényege. Ezek a ciprusi, cirénei emberek a görögökhöz is szóltak.

Vajon komolyan vesszük-e, hogy ebben az irányban is van küldetésünk, és a mai Magyarország jelentős része ilyen görög, vagyis nem kapott vallásos neveltetést, egész pontosan, nem bibliai értelemben kapott vallásos neveltetést, mert kapott helyette más maszlagot. És kap ma is. A világ fogja etetni nagyon sokszor vallásosnak látszó valamivel, de arra már mi nem építhetünk, mert az már más. Komolyan észre kell tehát vennünk, és el kell gondolkoznunk ezen a látszólag rövid beszámolón, ahol nem nagy teológiai tanítás van, egyszerűen le van írva, hogy hogyan cselekedtek az akkoriak, és ezáltal ad teológiai tanítást, útmutatást az Isten Igéje a mi számunkra. Mi volt az eredmény? Sokan hittek. Sokan megtértek az Úrhoz. Nagyon fontos! Sokan hittek, és megtértek az Úrhoz.

Nézzük a harmadik vonulatot, ami ebben a rövid beszámolóban benne van. És a hozsánnás virágvasárnap – ezt a vallásos neveltetést kapott nép mondhatta, a görögök nem mondhatták volna, hogy „hozsánna a Dávid fiának”, mert nem tudták ki a Dávid, és ki a Dávid fia. Virágvasárnap különösképpen észre kell vennünk, hogy ami onnan indult el, az hogyan lesz világmissziós küldetéssé minden keresztyénember számára. Arról olvasunk itt, és ez a harmadik vonulat, hogy az antiókhiai bizonyságtétel, az Antiókhiában történt misszió, az ottani megtérések híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezet fülébe is. Mi történik ezután? Apró mozzanatokat csak fölsorolásszerűen mond el Lukács, és nagyon fontosak. A Jeruzsálemi gyülekezet kiküldte Barnabást Antiókhiába. Felveszik a kapcsolatot. Felveszik a kapcsolatot azokkal, akik Antiókhiában lettek Krisztus-követőkké, keresztyénekké. Ezért elküldték Barnabást. Nem mindegy kit. Akinek van egy pici Szentírás ismerete, Újszövetség ismerete, tudja mit jelent az, hogy Barnabást, a vigasztalás fiát. Barnabás kapott ilyen és ehhez hasonló feladatokat. Akinek volt érzéke arra, amit így olvasunk itt: „látta az Isten kegyelmét és megörült neki”. Sajnos nincs minden istenfélő embernek erre érzéke. Van, aki mint elefánt a porcelán boltban, úgy tud mozogni az éppen induló, megtérő emberek között. És ezt tudjuk, mivel jár. A Jeruzsálemi gyülekezet Barnabást küldte ki. Barnabást, aki többször töltött be ilyen szolgálatot. Látjuk mindjárt, hogy mi volt a szolgálat lényege. Följegyzi tehát Lukács, hogy látta az Isten kegyelmét. Figyeljük meg – az Isten kegyelmét! – hogy itt az Isten munkálkodik. Nem egyszerűen csak nyugtázta, „na, hát azért az üldözés után mégis néhány ügyes ember elment, és nagyon ügyesen mozogtak ott Antiókhiában, és némelyek keresztyénné lettek”, hanem felismerte, hogy ez az ügy az Isten ügye; ez az ügy az Isten munkája, amit ránk bízott, tudniillik a békéltetés szolgálatát. Látta az Isten kegyelmét, és nem egyszerűen vallásos erőlködést, vallásos trükköt, ügyeskedést, ahogy megpróbáltak ott, a vallásos neveltetést kapottak között és a másmilyen neveltetést kapottak között szolgálni. Aztán észre kell vennünk másodszor, hogy Barnabás megörült mindennek. Örült annak, hogy láthatta az Isten munkáját ott Antiókhiában. Ez sem mindig természetes. Hadd tegyek egy-két ellenpontot. Hányszor van féltékenység, hányszor van félreértés, hányszor van félremagyarázás, hányszor van gyanakvás? Ezek kicsit másképp viselkednek. A kegyességi stílusuk kicsit másabb, meg hogy is van? Görögökhöz is szóltak? Hát mi lesz itt, ha bejönnek a pogányok is a gyülekezetbe? Barnabás tud örülni, mert látta az Isten kegyelmét. És mi jött ezután? Nem egyszerűen csak örült, hanem bátorította mindnyájukat. És ez rendkívül fontos. Bátorította mindnyájukat, azokat is, akik az evangéliumot hirdették, és azokat is, akik ott lettek, akkor lettek Krisztus-hívőkké, a megtérteket bátorította. Erre újra és újra szükség van. A kegyelmi ajándékok között az egyik, amit legkevésbé szoktunk komolyan venni, gyakran így van fordítva, hogy a gyámolító, a gyámolítás szolgálata, a bátorítás szolgálata. Odaállni valaki mellé, aki téblábol, aki még bizonytalan, aki most indul. Mint ahogy oda szoktunk állni az egy éves gyermek mellé, aki most kezdi az első lépéseket tenni; hogy segítsünk, hogy bátorítsuk, hogy megtegye a másodikat, a harmadikat, az ötödiket… ezt még számoljuk, ezt még a rokonokkal is közöljük… aztán megtette a tizenötödiket, utána már nem szoktuk számolni, utána már ő megy. Utána másképpen kell segíteni neki. A megtérő embereket bátorítani kell! – nem ítélkezni rajtuk. Mily rettenetes lenne, ha szülőként azért, mert a harmadik lépés után a gyermek elesett, nagyon letolnánk, hogy milyen ügyetlen, hogy hogy nem tud már rendesen menni, hát már elmagyaráztuk, hát már bemutattuk. Sokszor csinálunk ilyet. Az induló, az Isten Igéje által megérintett szíveket úgy leszóljuk; úgy, hogy észre sem vesszük mi, de ő igen. Barnabás bátorította mindnyájukat. Mire bátorította? Hogy szándékuk szerint – és itt jön a személyes döntés, ahogyan döntöttek, hogy Krisztus-követők lettek – maradjanak meg az Úrban. Maradjanak meg, ne csak elinduljanak. És néhány bizonytalan lépés után talán éppen a mi nagyon buta missziós munkánk miatt, vagy ítélkezéseink miatt, vagy bátorítást, segítséget nem adó magatartásunk miatt eltántorodjanak. Hogy maradjanak meg az Úrban. Mert a megtérés után a megszentelődés hosszú szakasza következik, az kevésbé annyira látványos, de lépésről lépésre, ott dolgok kell, hogy történjenek. Nos, maradjanak meg az Úrban. Figyeljük meg Lukács megfogalmazását. Nem egyszerűn azt írja le, hogy Barnabás arról beszélt, „jó lenne, ha aztán itt maradnátok a gyülekezetben”. Az Úrban megmaradni. Ha az Úrban megmarad valaki, akkor megmarad az Isten népében. Ha nem az Úrban marad meg, akkor egy idő múlva le fog morzsolódni, el fog menni, mert nem az Úrhoz volt köze, csak egy vallásos klubhoz, vagy néhány emberhez, akit talán ismert, aki elcsalogatta, és aztán rájött, hogy neki az Úr nem kell, ezért nem is kell a gyülekezet sem. Maradjanak meg az Úrban. A keresztyén misszió legfontosabb központi gondolata: az Úrban való megmaradás. Sőt, tovább lép Barnabás. Fölismeri, hogy ide segítség kell, ide már ő is kevés. Őt még küldte a Jeruzsálemi gyülekezet, próbált segíteni a kezdő lépésekben. Utána fölismeri, hogy ide még több segítség kell, hogy segíthessenek. És éppen ezért a tarzuszi Sault, aki megtérése után hosszú éveken keresztül – úgymond – csöndben volt, mert nem a megtérés után rohant azonnal, és nagy három missziós utat csinált a birodalomban… nos, a viszonylag csöndben lévő, a fölkészülés szakaszában lévő Sault ő szólítja meg, és hívja a szolgálathoz segítségnek. Vagyis Barnabás maga mellé vesz segítséget, hogy együtt segíthessenek a világmisszió koncentrikus köreiben most immár Izráel határát átlépő területen is. És följegyzi még itt Lukács azt is, hogy egy teljes esztendeig ott dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. Mert nem elég csupán az, hogy megérintett az Ige, nem elég csupán az, hogy vérmérsékletünk szerint belelkesedve, vagy kicsit csöndesebben, de úgy az Isten felé fordultunk, nem elég csupán az, hogy az első pár bizonytalan lépést megtettük, megalapozott hitre van szükség. Tanították őket egy éven keresztül együtt.

Szeretett Testvérek! Három területet említ itt az Írás. Az egyik, hogy az üldözés után, amikor szétszóródtak és Antiókhiába érkeztek többen, azok közül némelyek csak a zsidóknak mondták, hirdették az evangéliumot, mások, ciprusi és cirénei származásúak a görögökhöz is szóltak, és amikor itt megtérések lettek, akkor jön a következő segítés, jön Barnabás, és Barnabás segítő szolgálatához még hív segítséget, Sault, mert látja, hogy itt szükség van, hogy megmaradhassanak a hitben. És itt nevezték őket először keresztyéneknek. Hogy ez, mint gyakran szokott lenni, csúfnév volt-e eredetileg, vagy talán nem az, azt nem tudjuk igazán. De Péter levelében már Péter maga is keresztyénnek nevezi a Krisztus-követőket.

Összegezzünk tehát a magunk számára, hiszen itt missziós lépéseket láttunk. Missziós lépéseket. Ezek a lépések elindultak valahol Jézus nyilvános földi működésében, a próféciák beteljesedéseként. Ezek a lépések Jézus földi működésében valahol, ott Jeruzsálemben hozsánnát is kiváltottak emberekből, de ennél messzebb terjedt, mert az Isten terve és ígérete az egész világgal kapcsolatos. Missziós lépéseket látunk itt, és egyik oldalról gondoljuk át, mi az, ami itt hálára kell, hogy indítson. Másik részről mi az, ami önvizsgálatra kell, hogy indítson bennünket az itt olvasott beszámolóból. És mi az, ami inspirálhatna bennünket, ösztönözhetne bennünket, előrébb mozdíthatna bennünket? Hisszük-e, hogy az Isten Igéje nem tér vissza üresen? Ha nem hisszük, akkor buzgón, de pótcselekvést kezdünk csinálni vallásos köntösben. Szerény átmeneti eredménnyel persze. Meglátjuk-e másokban az Isten munkáját? Vagy csak a magunk ügyeskedését, talpraesettségét? Az Isten munkáját látjuk-e meg? Tudniillik ez tarthat meg akkor, amikor nem lesz ilyen látványos az eredmény, és ez tarthat meg bennünket alázatban is. Felismerjük-e a szolgálat különböző területeit? Mert itt nem egyforma területek vannak. Vannak a vallásos neveltetést kapottak, vannak, akik a pogány világból jöttek, aztán ott van a Barnabás szolgálata, a bátorító szolgálat, aztán jön, hívja Sault, ott a tanítás, hogy megalapozott hitük legyen, ne csak felbuzdulás, szalmalángszerű hit. Fölismerjük-e a különböző területeket, vagy mindent összemosunk, és mindent egyben gondolunk, vagy csak valamelyik részét vesszük komolyan mindezeknek? Legyünk készek mindenkinek hirdetni, legyünk készek befogadni azokat, akiket az Isten Igéje megérintett, legyünk készek bátorítani, aki elindult, akinek erre van szüksége, legyünk készek segíteni, hogy megmaradhassanak az Úr útján emberek. És legyünk készek mi magunk is tanítás által mélyebbé tenni hitünket, és legyünk készek arra, hogy a megtérő embereket igenis nagyon komolyan tanítani kell. Ne feledjük el, hogy Apollós, aki nagyszerűen hirdette a Krisztust, Akvila és Priscilla aztán félrevonta és még alaposabban elmagyarázta neki az Úr útját. Igen, nekünk magunknak is szükségünk van, és a megtérőknek is szükségük van arra, hogy elmélyült, igeileg megalapozott hitünk legyen. És vajon a missziós lépésekben készek vagyunk-e munkatársakként együttmunkálkodni, vagy azt gondoljuk, hogy ez mind csak a magánügyünk? „Hát én missziózok, a másik is szokott, ő nagyon, én ritkán – ez nem Ige szerint való. Itt csapatmunkáról olvastunk. Készek vagyunk-e erre? Nyilván csak akkor tudunk készek lenni, ha fölismerjük a különböző szolgálati területeket, és fölismerjük, hogy a másiknak mire van kegyelmi ajándéka, és engedjük, hogy ő ott, sőt bátorítjuk, és aztán valahol nekünk is meglesz benne a szolgálati területünk.

Missziós lépések… Hozsánna, hozsánna! És ez a hozsánna, ennek a hangja, hogy ez itt is megszólalhatott, ma is, 2004 virágvasárnapján, ebben benne volt azok lépése is, akik ugyan az üldözés miatt szétszóródtak, de nem elhallgattak, megnémultak, hanem a Krisztust hirdették különböző területeken, vagy különböző módon; de a Krisztust hirdették, és ez a Krisztus-hirdetés az évszázadok, évezredek folyamán eljutott népünkhöz és eljuthatott hozzánk is. Merjünk tanulni ebből a látszólag rövid, néhány eseményt csak felsoroló beszámolóból. Merjük észrevenni, hogy ma – és gondoljunk arra, hogy a fél 11-es istentiszteleten felnőtt konfirmáció és keresztelés is lesz –, ebben a nagy munkában, az Isten nagy ügyében, ahol az Isten kegyelme munkálkodik, milyen missziós lépések vannak, és melyikünknek hol van a helye és szolgálata? Ha fölismertük, merjük ezt vállalni. Sokak javára, hogy ma is sokakat keresztyénnek, azaz krisztusinak nevezhessenek.

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk, hogy teremtőnk és gondviselőnk vagy. Magasztalunk, hogy a Tőled eltévedt bárányt megkereső pásztor vagy. És magasztalunk, hogy a megtérőnek, Jézus áldozatáért, érdeméért megbocsátó mennyei Atyává leszel. Hálát adunk, hogy minket is megszólítottál, kihívtál régi életünkből. Köszönjük Urunk, hogy ma is hatalmasan munkálkodó Úr vagy, hogy láthatjuk, amit másokban is elvégzel. Könyörgünk ma a konfirmáló felnőttekért különösképpen. Fogadd kedvesen hitvallásukat és fogadalmukat, erősítsd meg őket a hitben. Tégy alkalmassá minket arra, hogy befogadó, segítő szeretettel vegyük körül őket, hogy megmaradhassanak a Te utadban. Segíts Urunk, hogy velük együtt örvendezzünk, és magunkat odaszánjuk jobban a Te követésedre. Segíts a többi bibliaiskolás számára is, ezek a hónapok legyenek hitbeli megerősödésül. És a Te segítségedet kérjük Urunk, hogy felelős szeretettel és bölcsen forduljunk a vallásos neveltetést nem kapott felebarátaink felé is, hogy az élet beszédét, az Igét, a Krisztust hirdessük nekik. Könyörgünk a majd konfirmációra készülő gyermekeinkért, ifjainkért is, hogy, amit szívükben elkezdtél, talán éppen szülői bizonyságtételek által, az tovább erősödjön, elmélyüljön bennük is. Könyörgünk mindazokért, akiket az élet különböző terhei mélyen lekötnek. Könyörgünk betegeinkért is. Kérünk gyászoló szívekért is, erősítsd meg hitüket, hogy általa gyógyuljon, vigasztalódjon életük. És könyörgünk ünnepi úrvacsorai előkészületeinkért, hogy áldott ünneplésünk legyen, hogy hitben, közösségben és szolgálatra való felbuzdulásban megerősödhessünk az ünnep folyamán. Kérünk, hogy a Te áldó, megszentelő kegyelmed naponként maradjon mivelünk, hogy mi is keresztyénnek, krisztusinak neveztessünk és szolgálatunk által is minél többeket előbb vagy utóbb krisztusinak, keresztyénnek nevezhessenek. Ámen.

          | Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |