| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Keresztyén küldetésünk

 Lukács evangéliuma 24. fejezet 44−49.

„⁴⁴Majd így szólt hozzájuk: »Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam a Mózes törvényében, a próféták könyvében és a zsoltárokban.«

⁴⁵Akkor megnyitotta értelmüket, hogy értsék az Írásokat, ⁴⁶és így szólt nekik: »Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, ⁴⁷és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.

⁴⁸Ti vagytok erre a tanúk.

⁴⁹És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.«”

Imádkozzunk

Urunk, Istenünk!

Köszönjük Neked, hogy az elmúlt héten is olyan csodálatos szeretettel vettél bennünket körül, megtartó kegyelmeddel vigyáztál reánk. Köszönjük Neked hatalmadat, erődet, bölcsességedet. Köszönjük, hogy füvet sarjasztasz a hegyeken, virágokat a kertekben és esővel öntözöd a földet. Köszönjük Urunk, hogy magadhoz fogadod a jövevényeket, hogy nem küldöd el a tévelygőket, hogy megbocsátasz nekünk. Köszönjük ezt Urunk. Köszönjük szüleinket, nagyszüleinket, édesanyánkat, nagymamáinkat és mindazokat, akiket adtál nékünk, hogy formálják életünket itt a földön, és féltő szeretettel terelgessenek bennünket. Add Urunk, hogy örömteli szívvel tudjunk hálásak lenni, és szeretetünket ki tudjuk fejezni minden nap feléjük és feléd is. Kérlek Urunk, hogy tedd eggyé népedet. Add, hogy népünk is össze tudjon tartani, adj nekünk reménységet, bizodalmat, Tebenned való hitet. Ruházz fel bennünket Istenünk mennyei erővel. Ámen.

Római levél 1. fejezet 8−17.

„⁸Először is hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy hiteteknek az egész világon híre van.

⁹Mert tanúm az Isten, akinek teljes lelkemmel szolgálok az ő Fia evangéliumával, hogy szüntelenül megemlékezem rólatok, ¹⁰és szüntelenül kérem imádságaimban, hogy Isten akaratából egyszer már el tudjak menni hozzátok.

¹¹Mert szeretnélek látni benneteket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak nektek, ¹²vagyis, hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által, a tietek és az enyém által.

¹³Szeretném, testvéreim, ha tudnátok: sokszor feltettem magamban, hogy elmegyek hozzátok, de mindeddig megakadályoztattam abban, hogy közöttetek is legyen munkámnak valami gyümölcse, ahogy a többi nép között is volt.

¹⁴Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok.

¹⁵Azért szívem szerint kész vagyok az evangéliumot hirdetni nektek is, akik Rómában vagytok.

¹⁶Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, ¹⁷mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: »Az igaz ember pedig hitből fog élni.«”

Szeretett Testvérek!

A mai istentiszteletünkön is elhangzott, hogy mi a keresztyén ember küldetése; mi a tanítvány feladata. Elhangzott a tegyetek tanítvánnyá minden népeket. Vagy hallottuk az előbb Lukács evangéliuma 24. fejezetéből is: lesztek nékem tanúim. Így küldte el Jézus tanítványait ebbe a világba. És jó lenne, ha nem is engednénk át a tanú, a tanú bizonyságtétel szolgálatát egy csoportnak, akik magukat valaki tanújának nevezik. Hiszen minden Krisztus-követő ember Krisztus tanúja kell, hogy legyen. Erre kaptunk küldetést: „Lesztek nékem tanúim.” De mit jelent ez a gyakorlatban?

A Római levél első fejezetének ma olvasott igeszakaszában Pál apostol példát ad nekünk. Példát ad nekünk és ebből a példaadásából három mozzanatot szeretnék most különösképpen hangsúlyozni.

Az első: kész vagyok. Kicsit más fordításban is próbálom megfogalmazni: hajlandó vagyok. Mert a magyarban az, hogy kész vagyok, az azt is jelenti, hogy felkészült vagyok, meg azt is talán, hogy kész vagyok valóban azt megtenni. Hajlandó vagyok. „Szívem szerint kész vagyok” – írta az apostol. Sőt. Mindenkinek adósa vagyok. Egészen megdöbbentő ez a megfogalmazás. Miután már a Római Birodalom jó néhány nagyvárosában megfordul, szolgálata révén több gyülekezet is formálódott, még ezek után is azt írja az apostol, hogy mindenkinek adósa vagyok; tudniillik amit az Isten nekem adott, rám bízott, annak a továbbadásával, hogy tanúskodjak a meghalt és föltámadott Krisztusról. Kész vagyok, és hajlandó vagyok. Valaki egyszer így fogalmazott: „Egyesek, ha a világ ügyeiről van szó, sasként szárnyalnak, de szárnyaszegetten gubbasztanak, ha az Isten országáról van szó.” Vajon nem sasként szárnyalunk mi is, ha a sportról van szó? Nem tudunk belelkesedni, olykor bonyolódni is a vitába, ha politikáról van szó? Vagy ha divatról van szó; vagy ha egy receptről van szó? Nem vagyunk nagyon buzgók ezekben a dolgokban? Nem baj, hogy ha buzgók vagyunk, ez önmagában nem baj. Ott kezdődik a gond, ha magunkat keresztyénnek vallva, a világ ügyeiről sasként szárnyalva tudunk beszélni, és abban fáradozni; az Isten országa ügyében pedig szárnyaszegetten gubbasztani, vagyis szinte semmit sem tenni. Az apostol azt írja: kész vagyok, hajlandó vagyok, Rómába is szeretnék elmenni. Már többször feltettem magamban, hogy még oda is elmegyek. Nem kis távolság volt, ez még ma sem lenne kis távolság, mondjuk Jeruzsálemből Rómába elutazni. Hát még az apostolok lován. Az apostol kész arra, hogy elmenjen és megossza mindazt a rómaiakkal, amit kapott az Istentől. Hitetek megerősítésére, megtámasztására. A kegyelmi ajándékok között fölsorolja az Írás egy másik helyen a gyámolítást is. Nem nagyon szoktunk ráfigyelni, pedig legalább akkora szükség van rá, mint a direkt evangelizálásra; a gyámolítás szolgálatára. Amikor meg kell erősíteni valakit. Hiszen hányszor csüggedünk el, hányszor esünk kétségbe, hányszor bizonytalankodunk fiatalként vagy idősebbként is. Friss hivőként, vagy régi hivőként is. És akkor kell, hogy legyen valaki, aki odaáll mellénk, mintegy gyám, mintegy támasz, hogy megerősítsen. Nos, kész vagyok minderre – írta az apostol.

A második, ami számomra sokat mondott ebből az igeszakaszból, kész vagyok nektek, Rómában az evangéliumot hirdetni; az evangéliumot. Nem helyette egy kis vallásoskodást. Az emberek össze szokták keverni az evangéliumot és a Krisztus-követést az általános emberi jósággal. Nagyon sokszor belebotlok ebbe a vélekedésbe, amikor jönnek emberek és mondják, hogy „hát én igyekszek rendes lenni”. Mondom, az nem árt, de ettől még nem Krisztus-követő. Az egészen más, és az több. Az apostol nem egyszerűen azt mondja, „elmegyek Rómába hozzátok is, a római gyülekezetbe, hogy egy kicsit a szép dolgokról, a jó dolgokról beszélgessünk”. Ez sem lenne haszontalan valószínűleg, de ez még csak egy kis emberi teljesítményecske lenne. Az evangéliumot vagyok kész hirdetni. Meg is nevezi, hogy „az evangélium Isten ereje”. Az egyház mindig akkor gyenge, amikor nem hiszi, hogy az evangélium az Isten ereje. Vannak külső nehézségek is, de a gyengeségünk alapvetően a kishitűségünkből fakad. Ha nem hisszük, hogy az evangélium az Isten ereje, ha nem hisszük, hogy Isten az, aki kihozta a juhok nagy Pásztorát a halálból, akkor valóban erőtelen, vallásoskodó emberek vagyunk. Ha nem hisszük, hogy az evangélium, az az Isten ereje, akkor csak a magunk erejére támaszkodhatunk, a magunk ügyességére, képzettségére, és ez kevés. Ha viszont hisszük, hogy az evangélium az Isten ereje, akkor tudjuk azt is, hogy a Zákeus megváltozhat, tudjuk, hogy életeket megváltoztató erő és hatalom az Ige. Ezt már érdemes továbbadni. A mi kis emberi vallásos bölcselkedésünk pedig: “legyél egy kicsit rendesebb!” – ez elég kevés; és ezt a világ is meg tudja tenni. Nem ez bízatott ránk. Nem azt mondta Jézus, hogy “menjetek el és tanúskodjatok arról, hogy illendő, ha rendesebbek lesztek” – hanem, „lesztek nékem tanúim”.  És bizony be kell vallanunk, hogy gyakran gyülekezetként, egyházként is, egyéni hivő emberként is, mi inkább csak az általános jóságról kezdtünk beszélni az embereknek, és akkor csodálkoztunk rajta, hogy különösebben nem lelkesedtek és nem sok haszna lett. Az apostol azt mondja, hogy az evangéliumot hirdetni; nem valami mást helyette. Amikor gyengül a hitünk az evangélium erejében, abban, hogy „az Isten Igéje élő és ható, és nem tér vissza üresen”, akkor elkezdünk pótcselekvéseket csinálni; mindenféle egyéb trükköt be kellene vetni, hogy valahogy becserkésszük az embereket.

Ha a Cselekedetek könyvét megnézzük, nem nagyon látunk ilyenre példát. Az ősegyház missziója nem arról szólt, hogy a korabeli embereket milyen egyéb eszközökkel lehetne valahogy, mint mézesmadzaggal közelebb csalogatni. Ők elmentek és egyértelműen az evangéliumot mondták, görögnek is és zsidónak is. Nyílván a különböző kulturális hátteret figyelembe vették. „Kész vagyok az evangéliumot hirdetni… ami Isten ereje…, amiben Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki”. Az Isten igazsága pedig valójában az, hogy Ő szent és mi engedetlenek vagyunk. Az Isten igazsága az, hogy engedetlenségünk miatt ítélete jogos, de ugyanakkor szeretne megbocsátani, szeretne megkegyelmezni nekünk. Az apostol tehát azért szeretne elmenni, hogy ott is evangéliumot mondjon. Ez nagyon természetesnek tűnik, de be kell vallani, hogy ma sem természetes; még sokszor az egyházak missziójában sem természetes. Annyi minden mást fölvállalnánk az evangélium helyett. A többi szép nemes, csak nincs hozzá az az ígéretünk, hogy az az Isten ereje. Az lehet emberi kulturális teljesítmény, és az dicséretes – de nem fogja az embereket igazán megváltoztatni. Az apostol azt mondja, hogy ott Rómában, az akkori világbirodalom fővárosában, a politikai központban, a fényes császárvárosban „nem szégyellem az evangéliumot”, és evangéliumot akarok mondani. Erre kaptunk megbízatást mi is.

A harmadik mozzanat pedig: szeretnék már eljutni Rómába. A római gyülekezet nem Pál apostol bizonyságtétele révén jött létre, nem is Péteré; lényegileg beköltözés révén lett ott gyülekezet. Tehát szeretnék elmenni, hogy együtt bátorodjunk meg. Együtt bátorodjunk meg, egymás hite által. És itt érdemes elgondolkoznunk, vajon a mi egyházképünk, a mi istentiszteletképünk mennyire bibliai és mennyire torzult? „Együtt bátorodjunk meg, egymás hite által.” A tiétek által, meg az enyém által – írja az apostol. Figyeljük meg, még a szóhasználatunk is milyen: „Ki fogja tartani az istentiszteletet?” – így szoktunk kérdezni. És ez a másik oldalról azt is jelenti, hogy akkor fölösleges, hogy eljöjjünk; akkor majd egyedül a Tiszteletes, majd szépen megtartja az istentiszteletet. Mert ő tartja! Az apostol nem erről ír. Egymás hite által bátorodjunk meg. Nyílván van egy sajátságos szerepe az igehirdetőnek, de az istentisztelet nem azonos a lelkész produkciójával. Ha mi azt gondoljuk, hogy az istentisztelet az annyi, hogy a lelkész tartja, akkor színházban gondolkozunk, mégpedig egy egyszemélyes színházban, ahol egyetlenegy szereplő van a színpadon. Hát, ha ráérünk, elmegyünk, megnézzük, meghallgatjuk, megkritizáljuk, aztán hazamegyünk. Legfeljebb, ha nagyon nem tetszett, többet nem jövünk. Ez nem gyülekezet, ez nem misszió, ez nem igei. Az apostol azt írja, hogy „együtt bátorodjunk meg”, és figyeljük meg, hogy „a ti hitetek által” és másodszor mondja, hogy „az enyém által”. Persze mondhatnánk, nagyon udvarias volt. Udvarias volt és először a gyülekezetet említette, pedig itt többről van szó. Az apostol hálát ad azért, hogy Rómában már van keresztyén gyülekezet. Pedig ő még nem járt Rómában. Még most küldi ezt a levelet is, aminek az elejéről olvastuk ezt a szakaszt. Hálát ad, noha nem az ő szolgálata révén jött létre a gyülekezet. Az apostolt erősíti az a tény, hogy „az Isten Igéje nem tér vissza üresen”, hogy Rómában is már van gyülekezet, már vannak keresztyén emberek. Visszahat az apostolra is. Vagyis szeretnék elmenni, hogy a ti hitetek által én magam is erősödjek; és az enyém által, az én ismeretem, a nekem adott kijelentés által titeket erősítselek, hogy a nekem adott kegyelmi ajándékot közöljem veletek. És úgy erősítselek, gyámolítsalak, bátorítsalak, tanítsalak titeket.

Végig kell gondolnunk. Ha mi úgy gondolkozunk az istentiszteletről, ahogy általában mondani szoktuk, hogy “X. Y. lelkész tartja”, akkor ez egy kicsit torz. Mert ehhez olyan hozzáállás is következik, hogy tehát akkor csak ő felel mindenért, és nekem a meghallgatáson – magamban –, vagy nyilvánosan a véleménynyilvánításon túl semmi részem nincs az egészből. Ha pedig nincs részem az egészből, akkor mi közöm az egészhez.

Együtt bátorodjunk meg. Ahhoz most itt nincs idő, hogy erre sok példát mondjak. De azt, hogy valaki megjelent egy esztendő után az istentiszteleten, itt most, azt jó lenne, ha észrevennék néhányan. Mert egy esztendővel ezelőtt itt lett rosszul az istentiszteleten. És hála Istennek itt lehet. Észrevesszük-e? Lesz-e valaki, lesznek-e valakik rajtam kívül, akik oda tudnak lépni, hogy “hála az Istennek, örülök, hogy látlak, hogy itt vagy!”. Mert ez is megerősítés. Ez nemcsak a szószék által lehetséges. Lesz-e valaki, aki észreveszi azt a másikat, a harmadikat, az ötödiket, a tizediket és oda tud-e lépni hozzá, talán csak kettő szót, vagy kettő mondatot mondani? Ez is az istentisztelethez tartozik. Az istentisztelet nem ott kezdődik, hogy fél 11-kor bejött a lelkész és most fél 12 után 8 perccel fog kimenni. És innen kezdve vége az istentiszteletnek. Mert az életünk is istentisztelet. Ha tehát mi az istentiszteletet csak egyvalaki, még a kántort hozzászámítjuk, akkor két valaki produkciójának, még a templomgondnokot is hozzászámítjuk (hogy rendben van-e minden), akkor három ember produkciójának értelmezzük, akkor mi félreértettünk valamit. És igazoljuk azt, hogy szárnyaszegetten gubbaszthatunk az Isten országa ügyében.

Az apostol azt mondja, azért megyek el, hogy a ti hitetek által én magam is épüljek. Azzal, hogy egymást látjuk, azzal az Isten erősíteni szeretne. Természetesen a fölolvasott Ige, az elhangzott imádság, az igemagyarázat, a közös ének által, mindegyik, az istentisztelet mindegyik eleme által erősíteni szeretne.

Tegyük föl tehát a kérdést: mire vagyunk készek?  A mások hitéért való hálaadásra készek vagyunk? Készek vagyunk-e a másik erősítésére, bátorítására; talán arra, hogy jövetbe is belekarol valaki és hazafele menet is belekarol valakibe, mert erre szükség van? – és tartja őt, mert talán erre fizikailag is szüksége van.

Mire vagyunk készek? Készek vagyunk épülni egy másik által, vagy csak várni, hogy engem építsen? “Szeretném, ha szeretnének, s lennék valakié.” Jézus pedig azt mondta: „Amit akartok, hogy az emberek veletek tegyenek, ti is azt tegyétek”. Ha azt akarjátok, hogy szeressenek titeket, akkor szeressetek ti. „Aki mást felüdít, maga is felüdül.” Készek vagyunk-e tehát mások által arra, hogy mások által magunk is épüljünk? És készek vagyunk-e arra, hogy mi magunk is eszközei lehessünk az Isten építő munkájának? Vagy pedig ezt egy-két embertől várjuk el. Az apostol nem úgy írt a római gyülekezetnek, “itt vagyok én, az apostol, még nem jártam nálatok, szeretnék elmenni, hát nem tudok menni, írok nektek”. Hanem azzal kezdi, hogy “nekem is nagy épülést tenne, ha végre személyesen találkozhatnánk és megismerkedhetnénk”. Készek vagyunk-e erre? Készek vagyunk-e arra, hogy akár istentisztelet előtt vagy után pár percet még ideszánjunk, hogy néhány valakit köszöntsünk? Készek vagyunk-e egymást számon tartani? Készek vagyunk-e így erősödni? Készek vagyunk-e arra, hogy ne szégyelljük az evangéliumot, mert az az Isten ereje? Készek vagyunk-e mindig evangéliumot hirdetni? Az apostol ennyit mondott, ennyit írt, a felolvasott szakaszunk vége felé volt: „Azért szívem szerint kész vagyok az evangéliumot hirdetni…”.

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk, hogy a teremtés rendjében egy-egy családba helyeztél el. Hálát adunk mindazokért, akik édesanyai szeretettel neveltek, tanítottak, féltettek, segítettek minket. Magasztalunk Istenünk, hogy a megváltás rendjében Jézus által utat készítettél nekünk önmagadhoz, egymáshoz, testvéri közösségre és az örök életre. És magasztalunk Istenünk, hogy a megszentelődés rendjében adtál testvéreket, közösséget, egymás erősítésére.

Bocsásd meg Urunk, amikor nálunk elhelyezett áldásaidat nem osztottuk meg egymással és így magunk is megszegényedtünk. Bocsásd meg, amikor nem voltunk készek és hajlandók küldetésünk teljesítésére. Bocsásd meg, amikor nem hittük, hogy Igéd élő és ható és elvégzi munkáját, és bocsásd meg, amikor nem becsültük meg a gyülekezetben egymás építésére fölkínált áldásaidat.

Segíts Urunk, hogy fölismerjük másokban végzett munkádat, hogy egymás hite által is tudjunk erősödni, hogy ne szégyelljük az evangéliumot; hogy népünkben lelki ébredés munkásai lehessünk, hogy az egyesült Európa népei a Krisztusról szóló bizonyságtételt ne szégyelljék. És könyörgünk Urunk betegekért, gyászoló szívekért, azokért, akik most vannak nagy próbákban… Ámen.

          | Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |