| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„A Te jó lelked vezéreljen…”

Zsoltárok könyve 25. fejezet 1-10.

¹Dávidé. URam, hozzád emelkedem lélekben!

²Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim!

³Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!

⁴Utaidat, URam, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!

⁵Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.

⁶Gondolj, URam, irgalmadra és kegyelmedre, melyek öröktől fogva vannak.

⁷Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, URam!

⁸Jó és igaz az ÚR, ezért megmutatja a vétkeseknek a jó utat.

⁹Az alázatosakat igazságosan vezeti, és az ő útjára tanítja az alázatosakat.

¹⁰Az ÚR minden ösvénye szeretet és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.

Imádkozzunk

Mennyei Édesatyánk, az Úr Jézus Krisztus által!

Örömteli érzéssel állunk most itt szent házadban. Köszönjük, hogy ismét összegyűjtöttél bennünket, hogy ünnepet szenteljünk. Köszönjük, hogy utat mutattál Szent Fiad által, és megtanítottál bennünket a Te ösvényeiden való járásra. Bocsásd meg nekünk, hogyha sokszor elfeledkezünk arról, hogy már Te az anyaméhben kiválasztottál bennünket magadnak, és elhívtál bennünket, hogy a Te üdvözítő munkád részesei lehessünk. Köszönjük Istenünk, hogy gyülekezetünkben, ebben az évben is készülhettek gyermekeid a hitükről való vallástételre. Áldunk, hogy a hitük mellé tudományt is ragaszthattak. De köszönjük a szülők, nagyszülők, keresztszülők bizonyságtételeit, imádságait is. Köszönjük lelkipásztor testvérünk állhatatos munkáját, amellyel eredményesen taníthatta a rábízott kicsiny nyájat. Készíts bennünket a mai nap megáldására és megszentelésére. Add, hogy gyermekeinknek ez a nap legyen a hit útján való elindulásnak és a hitben való megerősödésnek az áldott alkalma. Ámen.

A Zsoltárok könyve 143. fejezet 10. vers

„Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”

Szeretett Fiatalok, Családtagok, Szeretett Testvérek!

Lehet, hogy ezekben a napokban, vagy a mai napon már elhangzott, lehet, hogy el fog hangzani ez a rövid mondat: „Végre letudtam!”. Lehet, hogy elhangzik úgy a felnőttek részéről: „Végre ezt is letudta a gyermek!”. Vajon jól beszélünk-e? Vajon helyes-e, amikor így szólunk, így beszélünk – vagy valami most kezdődik? Amikor egy ember jogosítványt szerez és végre kezébe kapta a jogsit, akkor is ezt szokta mondani? – „Végre letudtam, berakjuk a szekrénybe, oda alulra az oklevelek közé, mert az életben, hát lehet, hogy néha még majd szükségem lesz rá, akkor gyorsan előkotorászom, ha még emlékezni fogok, hogy hova tettem”; vagy pedig alig várja a jogosítványt szerzett fiatalember, hogy végre akkor odaülhessen, most már oktató nélkül ő maga a volán mellé és vezessen. Vajon jól beszélünk-e akkor, amikor elhangzik ez, hogy „végre letudtam, vagy végre letudta a gyermek, vagy az unoka a konfirmációt”.

Egy sok ezer éves zsoltár részletét olvastam az előbb, és ebben a zsoltár részletben először is feltűnhet, hogy van egy hitvallás. Ez a hitvallás rendkívül rövid, sokkal rövidebb, mint az Apostoli hitvallás. Talán még eszetekbe is juthatna, kár, hogy nem ezt kellett megtanulni. Ez a hitvallás így szól: „Te vagy Istenem!” Ennyit sikerül könnyen megtanulni. De a zsoltáros őszintén és szívből mondja ki ezt a hitvallást, ezt a rendkívül rövid hitvallást, aminek hasonló párját az Újszövetségben is megtaláljuk, amikor azt mondja egy bizonyos tanítvány: „Én Uram és én Istenem!” Talán a legrövidebb hitvallás. Vagyis a zsoltáros, aki évezredekkel ezelőtt élt, Dávid kimondja a maga hitét. Mondhatnánk a mai nappal, konfirmált. Hitvallást tett. „Te vagy Istenem!” Bár abban az időben is sokféle Isten volt, az apostol szavaival szólva, hogyha vannak is úgynevezett Istenek, nekünk az Úr az Isten. Nos, Dávid korában is sokféle Isten volt, amit Istenként próbáltak tisztelni az emberek. És a mi világunk is tele van bálványokkal. Tele van bálványokkal, tele van Istenekkel.

Az elmúlt napokban egy iskolában járva, egy osztályban tartottam előadást, és a gyermekek elkezdtek kérdezgetni. És sok kérdés közepette elhangzott egy ilyen mondat is, hogy hát igen, ki tudja, hát volt a politeizmus, a régiek sok Istenben hittek. És amikor mondtam nekik, hogy a mi világunk is tele van bálványokkal, akkor rám néztek, mert ők azt hallották, hogy voltak a régiek, akik sok istenben hittek. Igen a mi világunk tele van úgynevezett bálványokkal, és titeket is körülvesz, és újra és újra ostromol. Hatalmába akar venni, miközben nagyon tetszetősen van csomagolva. A zsoltáros idejében, Dávid idejében is bőségesen voltak bálványok – egy része ma is létezik, mert a csecsemőnek minden vicc új, és az új generáció ugyanazon dolgokkal szembetalálja magát, amivel mi szembe találtuk magunkat, és a mi szüleink. Lehet, hogy kicsit leporolva, de bizony észrevehetjük, hogy ugyanúgy minden generáció, minden új nemzedék döntéshelyzetben van, el kell döntenie, hogy ki lesz az Istene. És ebben a beszélgetésben, amikor azt mondtam, hogy mindegyikőtöknek van valamilyen bálványa, akkor a fél osztály rám nézett, hogy hogy mondhatok ilyet, nekik ilyen nincs. Mondom, szánjunk rá akkor egy kis időt és rá fogtok hamar jönni, hogy van. Ilyen életkorban is van. Már van. Az a bálványom, ami az életem középpontjában van, aminek alárendelem az időmet, az erőmet, az egész életemet, a gondolkozásmódomat, mert azt Istenként magam fölé emeltem. És ilyen van egész fiatalon is már. Legfeljebb még nem igazán szembesült vele az ember. Nos, a zsoltáros idejében is volt és Dávid ki merte mondani az örökkévaló Isten felé: „Te vagy Istenem”. Ez a hitvallás. Megvallom és kimondom. És ilyen értelemben ez egy kicsit konfirmáció is. Annak, tudniillik a hitvallástétel értelmében. De ezzel nincs vége a zsoltáros számára. Nem azt olvastuk itt: Te vagy Istenem, s ezzel letudtam. Ezzel a vallás le van tudva, ezzel Te is le vagy tudva, hát, ha még kapnék egy papírt is róla, akkor még nyugodtabb lennék. Nem ezt olvassuk. Ahogyan a jogosítványt kézbe veszi valaki, és ülne be az autóba és szeretne száguldozni: „most már végre én mehetek, jogosult vagyok rá, hogy egyedül is részt vegyek a forgalomban”. A zsoltáros hatalmas önismeretről tesz bizonyságot – amikor jóllehet két mondatot olvastam csupán föl a Zsoltárból – mégis imádsággal folytatja. Az előbb vallotta meg a hitét, hogy „Te vagy Istenem”, és egészen megdöbbentő, hogy mit kér az imádságban. Két vonatkozását szeretném aláhúzni.

Könyörgésének az egyik része arra vonatkozik, hogy könyörög, hogy jó irányban maradhasson. Mert Isten felé fordulva kimondta, hogy Te vagy Istenem, és most azért könyörög, hogy jó irányban maradjon. A gépjárműoktatásnál az egyik nehéz dolog, hogy van sok más jármű is az úton, meg gyalogosok is, meg millió táblát odapakoltak az út mellé, és aztán vannak olyan utak, amelyek többsávosak. És tartani kell a sávot. Nem lehet csak úgy sodródni jobbra-balra, mert most éppen a táblákkal vagyok elfoglalva vagy a többi gépjárművel. Közben tartani kell a sávot, mert hogyha szabálytalanul átsodródok egy másik sávba, magamnak is, másoknak is bajt okozok. Sőt, ha nem tartom a sávot, könnyen az árokba kerülök. A jó irányban maradásért könyörög a zsoltáros, és nem azt mondja, hogy most már mindent tudok. Hanem tisztában van vele, hogy segítségre van szüksége, és szabad nekünk is így könyörögni: A te jó lelked vezéreljen, hogy megtartsam a jó irányt – hogy ugyan jó irányba fordulva nehogy elbizakodjam, és egy idő múlva az árokban kössek ki. Mert nem tudtam tartani a sávot, és az árokba általában úgy sodródik az ember, hogy csak néhány millimétert megy mindig jobbra vagy balra a jármű, de ez néhány másodperc alatt az árkot jelenti. Nem kell radikálisan, hirtelen kilencven fokos fordulatot tenni, úgy is el lehet hagyni az utat. A zsoltáros tisztában volt ezzel, hogy jóllehet kimondta, hogy „Te vagy Istenem”, mégis szüksége van arra, hogy az Isten segítse; és ezért könyörög: „A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”. És szabad nektek is ezért könyörögni, és szabad tíz éve, vagy húsz éve, vagy hatvan éve konfirmáltként is azért könyörögni, hogy a Te jó Lelked vezéreljen, hogy az egyenes úton megmaradjak. Mert amikor az ember úton van, akár 40 éves jogosítvánnyal, akár tegnap szerzett jogosítvánnyal, a lesodródás veszélye mindig ott van. A zsoltáros tisztában volt ezzel. Ismerte önmagát. És a hitvallás után, hogy „Te vagy Istenem!”, a könyörgés után, hogy „A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!”, még van egy másik kérése is a zsoltárosnak. Egészen megdöbbentő, de mégis érdemes követni a példáját.

A második könyörgése, engedelmességért való könyörgés. A mai ember ezt nem szereti hallani. A mai ember nem szeret engedelmeskedni. Pedig igen furcsa és igen megdöbbentő az úgynevezett modern ember viselkedése. Mi engedelmeskedni nem szeretünk, de amikor beülünk az autóba, akkor tulajdonképpen a sok-sok táblának engedelmeskedünk. Ott vannak a KRESZ-táblák, az útbaigazító táblák és ezeknek engedelmeskedünk, mert ha nem engedelmeskedünk, akkor nagyon hamar baj történik. Sőt! Nemcsak magamnak, hanem másnak is nagy veszedelmet okozhatok. A zsoltáros tisztában volt vele, hogy a jó irányban meg kell maradni, és a jó irányban haladva lépésről lépésre megyünk. Lépésről lépésre engedelmeskedni kell. Nem lehet azt mondani, hogy „én már ezer táblának engedtem az úton, az ezeregyediknek nem fogok”. Hát mi az az egy? És hogyha akkor töröm össze a kocsit és magamat? – mert annak az ezeregyediknek nem! – Mert én eddig olyan rendes ember voltam, mások úgy száguldoztak össze-vissza, mindent figyelmen kívül hagyva. Én ne azt nézzem, hogy a másik, hány táblának nem engedelmeskedett – hanem merjem komolyan venni azt, amit a zsoltáros kért: „taníts akaratod teljesítésére”. A jó irányban maradás azt jelenti, hogy lépésről-lépésre engedelmeskedek. És bár a modern ember nem nagyon szeret maga fölött tekintélyt elismerni, a maga vesztére, azért a közlekedésben többé-kevésbé komolyan vesszük. Érezzük, hogy igen, engedelmeskednünk kell – mert azért vannak ott ezek az útjelzések, ezek a táblák, olykor piros színnel; vagyis, hogy stop, hogy állj meg, vagy hogy merre lehet haladni, mert ezek meg akarnak tartani. És ezek a táblák, amik itt a szószék két oldalán vannak, ilyen “KRESZ-táblák”, azon emberek számára, akik már kimondták, hogy „Te vagy Istenem!”. KRESZ-táblák azért, hogy a jó úton mindig megmaradjak. Vagyis, hogy a hétköznapokban is gyakorlattá legyen mindaz, amire elméletileg igent mondtam, amit valamelyest megtanultam, megismertem, hogy gyakorlattá legyen, hogy örömmel célba érkezhessem. Vagyis, amikor a zsoltáros könyörgésének a második részére figyeltünk – „taníts akaratod teljesítésére!” –, akkor itt folyamatos engedelmességről van szó. De nem azért, mert valaki parancsolgatni akar, hanem azért, hogy életben maradjunk, és célba érkezzünk.

Szeretett Fiatalok, szeretett Testvérek!

Próbáljuk néhány mondatban összeszedni ennek az imádságrészletnek a mi számunkra elhangzott fontos gondolatait. Mire ad példát a zsoltáros? Először is egy hatalmas önismeretre. A mai ember el van szállva önmagától, hogy ő mennyi mindent tud. Hogy melyik színész kit, mikor, hol, hányadik feleségét nyűtte el; hogy éppen a „Való világ”-ban ki, hol, mikor, milyen hülyeséget mondott a másiknak; hogy éppen melyik politikai erő hol, mikor, mit nem mondott őszintén… Mi mindent tudunk! Csak éppen az önismeretünk nincs a helyén. Ez a legnagyobb tragédiánk. És be kell vallanunk előttetek gyermekeink és fiatalok, hogy a felnőttek önismeretével is komoly gond van. Vigyázzatok, mert ebbe a csapdába ti is belecsúszhattok! Az önismeret hiánya veszedelmes lépésekre szabadít föl akár a volán mögött ülve, akár az élet útján járva. Veszedelmes lépésekre szabadíthat föl bennünket. A zsoltáros tisztában volt önmagával, és az Ószövetség sok-sok imádsága ezt tükrözi. És ebben az önismeretben jó lenne követni őket, mert ők előrébb jártak, mint mi modern emberek. Mi minden mást tudunk, csak azt nem, hogy mi milyenek vagyunk, és kik vagyunk mi. A zsoltáros tisztában volt vele. Nem szállt el attól, hogy ki tudta mondani, hogy „Te vagy Istenem!” – és most már azt csinálok, amit akarok. Sőt! Tisztában volt vele, hogy annak ellenére, hogy hitvallást tett, megvan a veszélye a lesodródásnak, megvan a veszélye az eltévelyedésnek, az alkalmi engedetlenségből születő rettenetesen nagy bajoknak. De mondjuk, ha a Példabeszédek könyve vége felé megnézzük azt a rövid imádságot, az is egy hatalmas önismeretről tesz bizonyságot, amikor előáll és így könyörög az imádkozó: „Uram, ne adj nekem nagy gazdagságot, nehogy megtagadjalak. De ne adj nekem nagy szegénységet se, hogy nehogy a törvényedet lábbal tiporjam, megszegjem.” – mert mindegyikre hajlamos vagyok. A zsoltárnak most olvasott rövid részlete először is erre az önismeretre tanít. Dávid nemcsak azt tudta kimondani, hogy „Te vagy Istenem!”, hanem ki tudta azt is mondani, hogy szükségem van a jó irányban megmaradásra, a Te Lelked segítségére, és szükségem van a jó irányban megmaradáshoz a naponkénti, esetenkénti engedelmességre. Ezért „taníts akaratod teljesítésére!”. Ebben az önismeretben jussunk mindannyian előrébb, ha hatvan éve konfirmáltunk, ha tegnap, ha most, mert mindannyiunknak szüksége van erre; vagyis felnőttként sem tudhattuk le. Nem mondhatjuk azt, hogy letudtam. És ne mondjuk azt gyermekeinknek, hogy letudtad – „Hála Istennek, ezt is letudtad!” Tudom, ezt lehet jól is érteni, de rossz üzenete is lehet. Olyanfajta üzenete, hogy befejeződött minden, pedig igazán most kezdődik. Most kezdődik, amikor a jogosítványt a kezedbe vetted és most már indulsz egyedül is.

A zsoltárostól az önismereten túl meg kell tanulnunk azt is, hogy vannak veszélyek és kísértések. Nagy veszélyek és nagy kísértések vannak. Akkor is vannak, ha ezeket nem figyelem, vagy nem akarom észrevenni. A zsoltárostól meg kell tanulnunk, hogy egyik oldalról tudni kell kimondani, hogy „Te vagy Istenem!”, másik oldalról, könyörögni kell, hogy „ezen jó úton megmaradjak és engedelmes legyek”. És ezen az úton találkozhatunk régen konfirmáltak és most konfirmáltak; szülőként, nagyszülőként, keresztszülőként és fiatalként a Krisztus-követés útján találkozhatunk. Ezen az úton sokan járnak. Hála Istennek, a Krisztus-követés útján is járnak sokan, és milyen jó dolog, ha egymást is erősíthetjük. Vagyis legyen rövid imádságunk, amit a zsoltáros mondott: „Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton!” Erre az imádságra mindannyiunknak szüksége van. Ámen.

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk, hogy eltévedt életünket megkerested kegyelmes szereteted által. Áldunk Téged, hogy a Krisztusban bűnbocsátó kegyelmet kínálva új életre hívtál minket. Magasztalunk, hogy Istenünkké lettél, és hogy Lelkeddel bennünk munkálkodtál, és hogy kimondhattuk mi is, Te vagy Istenem. Segíts Urunk, hogy ezt a hitvallást ne szégyelljük, segíts, hogy újra és újra kimondjuk, magunkat is megerősítve ebben. És segíts, hogy őszintén ismerjük önmagunkat; segíts könyörögni, hogy a „Te jó Lelked vezessen”; és segíts könyörögni, hogy „akaratod teljesítésére taníts engem”. Urunk Istenünk segíts a Te utadon járva évtizedek óta, és segíts a most elindulóknak is, hogy együtt tudjuk ezt mondani. Így könyörgünk különösképpen most gyermekeinkért, fiataljainkért, erősítsd meg őket a hitvallásban, és a Te utadon járásban. És könyörgünk szülőkért és keresztszülőkért, nagyszülőkért, gyülekezetért, önmagunkért, hogy jó példaadással segítsük és bátorítsuk őket és egymást is. És könyörgünk a gyülekezetért, önmagunkért, hogy legyen szívünk nyitott a befogadásra, befogadni gyermekeinket, fiataljainkat, és ítélkezés helyett segíteni őket, hogy a jó irányban meg is maradjanak. Segíteni őket akkor is, hogyha talán olykor száguldozni szeretnének, akkor is, ha talán nem mindent úgy gondolnak, mint ahogy mi. Segíts, hogy tudjuk egymást segíteni. És könyörgünk így a gyülekezetek újulásáért szerte e hazában, hogy sokak eljuthassanak hitvallásra, ki tudják mondani, hogy „Te vagy Istenem!”. Így könyörgünk népünk lelki újulásáért is. Ámen.

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Nagy izgalommal vártuk ezt a napot fiataljainkkal együtt. Túrmezei Erzsébet úgy fogalmaz egyik versében, hogy „határkőnél hittel megállni jó”. Ilyen határkő a konfirmáció fiataljaink életében. A határkő olyan értelemben, hogy visszatekintve hálát adunk a gyermekségért, a gyermeki hitért. Megállunk, hogy vallást tegyünk a mostani hitért, amit tanultatok, és reménységgel előre tekinthetünk – ahogy a prédikációban is hallottuk – az elkövetkezendő évekre, a hitben való járásra. Az igaz keresztyén hitről azt tanítja a mi hitvallásunk, hogy egyrészt Isten kijelentését igaznak tartó ismeret, másrészt Isten iránti bizodalom. Az ismeretről tudunk igazán számot adni. A bizalom, ami a szívetekben van, azt az Úr Isten ismeri, és kell, hogy látható legyen az életetekben, de most jelenleg az ismeretet tudjuk igazán meglátni. Éppen ezért, most a gyermekeink idejárulnak az Úr asztalához, hogy vallást tegyenek arról az ismeretről, bizonyságot tegyenek arról a tanulásról, hogy mi együtt voltunk ebben a tanévben, kb. harmincszor két óra hosszán át. Tudjuk, hogy ez sok is, kevés is. Minden héten találkozhattunk pénteken, ill. szombaton délután két csoportban most az utóbbi időben voltunk csak együtt. Összesen most 27 fiatalunk készült a konfirmációra, sajnos egy kislány nem lehet itt közöttünk, egy nemzetközi úszóverseny miatt, 12 leányunk viszont itt van és 15 fiú, akik szeretnének szólni, tanítani a gyülekezetnek valamit. Az egy leányka, ő majd pénteken este az előkészítő istentiszteleten fog vallást tenni a hitéről. Most kérem is, hogy ahogy megbeszéltük, négyen-négyen álljatok ide az Úr asztalához, és néhány kérdést teszek föl mindenkinek…

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |