| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Torkig vagyunk…” 1.

Zsoltárok könyve 73. fejezet 1-17.

¹Ászáf zsoltára. Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!

²De az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban.

³Mert felindultam a kérkedők miatt, látva a bűnösök jólétét.

⁴Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük.

⁵Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket.

⁶Ezért a kevélység nyakláncát hordják, és az erőszak köpenyébe burkolóznak.

⁷Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok járnak.

⁸Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen.

⁹Az ég ellen is feltátják szájukat, nyelvükkel megszólják a földet.

¹⁰Ezért fordul feléjük a nép, és mohón isszák szavaikat, mint a vizet.

¹¹Ezt mondják: Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek?

¹²Íme, ilyenek a bűnösök! Háborítatlanul gyarapítják vagyonukat szüntelen.

¹³De én hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába mostam kezemet ártatlanságomban, ¹⁴mert csapások értek mindennap, fenyítések minden reggel.

¹⁵Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét.

¹⁶Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem.

¹⁷Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz.

Imádkozzunk

Mennyei Édesatyánk az Úr Jézus Krisztusban!

Hálát adok Neked azért a kegyelemért, hogy újra együtt lehetünk a Te házadban, várva Igédnek üzenetét. Köszönöm szeretetedet, a lehetőséget, hogy rohanó életünkben naponként megtapasztalhatjuk a nyugalom napján adott áldásaidat. Uram! Bocsásd meg nekünk gyarlóságunkat, hogy időnként kételkedünk a Te gondviselő szeretetedben, és magunk kezébe akarjuk venni életünk megoldásait, változtatásait. Bocsásd meg nyugtalanságot okozó elégedetlenségünket. Uram! Tudjuk, hogy Te semmivel nem tartozol nekünk, mégis sok jóval ajándékozod meg életünket, hisz Te sokkal jobban tudod, hogy mire van szükségünk egyen-egyenként. Emeld fel tekintetünket és lelkünket, hogy imádságainkban eléd vihessük saját és környezetünk életét, problémáit. Segíts minket nehézségek, a próba, betegség, gyász elviselésében. Add Uram, hogy ez az alkalom is elsősorban lelkünk belső megerősítését szolgálja. Áldd meg a Te Igédet hirdető szolgádat, és bennünket is, hogy nyitott szívvel és füllel hallgassuk a Te üzenetedet. Szent Fiadért kérlek hallgass meg. Ámen.

Jöjj, királyom, Jézusom!

Szívem, íme megnyitom.

A gonosztól óvj te meg,

Meg ne rontson engemet.

Van hatalmad rá, tudom,

Mivel, édes Jézusom:

Hit, remény és szeretet

Töltse be a szívemet.

464. dicséret 1. és 4. vers

Zsoltárok könyve 123. fejezet 1-4.

¹Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!

²Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk.

³Könyörülj, Uram, könyörülj rajtunk, mert torkig vagyunk a gyalázattal!

⁴Torkig vagyunk már az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával.

Szeretett Testvérek!

Bizonyára bennünk is megfogalmazódott többször, talán ki is mondtuk: torkig vagyok! Vajon hányszor beszélünk így? Vajon miért beszélünk így, hogy torkig vagyok? Az előbb olvasott 123. zsoltár kétszer tartalmazza ezt a kifejezést: „torkig vagyunk…”. Torkig vagyunk az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával. Mit tegyünk ilyen helyzetben? Mit tegyünk egy ilyen helyzetben, amikor az ember tényleg úgy érzi, hogy ebből elege van. Nézzük, mire tanít bennünket a zsoltáros példája.

Észre kell vennünk először is a zsoltár szerkezetét; mert önmagában a zsoltár belső szerkezete nagyon figyelemreméltó. Figyeljük meg, mi van elől, mi van középen, és mi van a zsoltár végén? Újraolvasom tehát e pár mondatot:

„Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!

Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk. Könyörülj Uram!

Könyörülj rajtunk, mert torkig vagyunk a gyalázattal!

Torkig vagyunk már az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával.”

Ha megfigyeltük a zsoltár szerkezetét, miről beszél először, mi van középen, és mi van a zsoltár utolsó harmadában, akkor már ez el kell, hogy gondolkoztasson. Hiszen, azzal kezdődött a zsoltár, hogy torkig vagyok? Ugye nem ezzel? Nem ezzel, hanem azzal kezdődik: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!” Mi nem azzal kezdenénk. “Uram! Torkig vagyok! Segíts már!” – mi így kezdenénk. A zsoltáros pedig azzal kezdi, hogy fölemelem tekintetemet az Úrra. Aztán mivel folytatja? És mikor érkezünk el oda, hogy végre elhangzik a rövid zsoltárban kétszer, hogy torkig vagyunk? Ha megfigyeltük a négy versből a harmadik vers második felében és a negyedik versben, vagyis a rövid zsoltár utolsó harmadában találkozunk ezzel, hogy torkig vagyunk. Ott aztán kétszer. Kétszer egymás után kimondja a zsoltáros.

Az első tehát, hogyha a szerkezetét is figyeljük, hogy „Hozzád emelem tekintetemet…”. A sorrend fontos. Tudniillik, amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit tegyünk olyan helyzetben, amikor valami miatt, valakik miatt úgymond torkig vagyunk. A zsoltáros először is Istenre emelte a tekintetét. Ez az első. És ebben érdemes követni.

Érdemes visszamennünk, hogy az előbb az Úr asztalánál hallott 73. zsoltár is mivel kezdődik? Nem azzal kezdődik, hogy Uram a gonoszok, az istentelenek, milyen jó szerencsés emberek; hanem azzal kezdődik: „Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez”. Majd így folytatódik: „De az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban. Mert felindultam a kérkedők miatt, látva a bűnösök jólétét”. Mind a két zsoltár figyelmeztet bennünket, hogy nem a bajokkal, a nyomorúságokkal, azok elpanaszolásával kezdődik, hanem mind a két zsoltár Istenre néz. A 73. zsoltár hitvalló módon ki is mondja, hogy „Milyen jó az Isten…!”. A 123. zsoltár pedig: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz!”. Miért fontos mindez? Nyilvánvalóan azért, mert aki a mennyben laksz, lefordíthatjuk másképp is: a leghatalmasabb, Tied minden hatalom, és én Reád nézek. Néztem a körülményekre, néztem a körülöttem élőkre, talán a főnökre, és már torkig vagyok… talán a beosztottal, viselkedésével, talán a családtagok valamelyikével, rokonokkal, vagy szomszédokkal, azok ilyen vagy olyan viselkedésével, talán az ifjúsággal, talán a fiatalok az idősebbekkel már torkig vannak. Lehet. De a zsoltáros mégis azzal kezdi, hogy az Úrra nézek, aki a mennyben lakik, vagyis aki a legnagyobb. És miért fontos ez? Miért csak a zsoltár utolsó harmadában hangzik el, hogy torkig vagyok az erőszakoskodók miatt; torkig vagyok, hogy gyalázkodnak; torkig vagyok az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával… Miért a zsoltár végén mondja ki? Nyilvánvalóan észre kell vennünk, ha a helyén akarjuk látni a dolgokat, az eseményeket, az embereket, mindazokat, ami miatt felment nálunk a pumpa, amiért az agyvérzés határán vagyunk… hogy ha a helyén akarjuk látni, akkor először is az Urat kell látni, akié a hatalom. És akkor ugye kiderül, hogy az erőszakoskodók, a pillanatnyilag látszólag hatalmasok, vagy csak szájuknál fogva nagyok, azok nem is olyan nagyok, azok kicsik. Ha nem az Úrra nézek, ha nem itt keresem a megoldást, akkor csak tovább romlik a helyzetem. Ha a teljes képet nézem, és a teljes képben az Úrra nézek, akkor egész kicsik lesznek. Hozzá képest törpék lesznek. Mert ugyan lehet, hogy percemberkék dáridója van, és ilyen a történelemben sokszor volt, kisebb és nagyobb méretben is; de a percemberkék akkor látszanak percemberkéknek, hogyha az Örökkévalóra nézek. Ha csak rájuk nézek, ha csak magamra nézek, akkor minimum, akkorák ők is, mint én, vagy hamar azt érzem, hogy ők a nagyobbak, és akkor elkeseredik az ember. A zsoltáros tehát, az Úr hatalmát akarja látni, mert tudja, hogy mellette törpülnek el mindazon dolgok, személyek, események, akik miatt, és amelyek miatt úgymond torkig vagyok. Az első tehát, hogy mit tegyünk? Amikor úgy érezzük, hogy elég volt, ebből elegem volt, akkor gyorsan nézzek fel az Istenre, merthogy elfeledkeztem Róla. Valahogy úgy, mint ott a Genezáreti tavon Péter, aki a szelekre nézett, és süllyedni kezdett a habokban. Amikor az Úrra nézett, akkor volt megtartatás, pedig akkor is vannak habok, akkor is van vihar.

A zsoltárostól tehát először ezt tanulhatjuk meg, hogy először is a 73. zsoltárban hitvallásszerűen, direkt módon, de a 123. zsoltárban indirekt módon kimondja: Jó az Úr. A 123. zsoltárban a mennyben lakóra nézek, vagyis a hatalmasra, a teremtőre nézek. És így kerülnek helyére azok a dolgok, amik már-már a teljes látóhatárt betöltötték előttem, és ezért éreztem úgy, hogy torkig vagyok.

A második, amit a zsoltárostól megtanulhatunk, és a gyakorlatban érdemes követni: Úgy nézzünk az Úrra, „ahogyan a szolgák néznek uruk kezére, vagy a szolgáló az úrnője kezére”. Mit fejez ki a zsoltáros ezzel? A gyakorlati vezetést, a gyakorlati útmutatást, az eligazítást a gazda, az úr, a főnök adja meg; ő mondja meg mi a feladat, ő mutatja meg, hol, mit kell tenni. Hogyha hasznos ember szeretne lenni valaki, akkor engedelmességre készen oda kell figyelni az útmutatásra. Azt mondja a zsoltáros: így nézünk Istenre; nem általában, hanem ilyen engedelmességre kész bizalommal nézünk Istenre. Általában szoktunk Istenre nézni! – de konkrét helyzet van, és a konkrét helyzetben, konkrét módon kell az Istenre figyelnie az embernek. Az általában való istenhit nem sokat használ. Az csak arra jó, hogy néha, ha valaki vallásos emberrel találja szembe magát, akkor azt mondhassa, hát ő is vallásos ember. De nem sok haszna van ebből. A zsoltáros ki meri mondani, hogy engedelmességre kész bizalommal nézünk az Istenre. Ebben a helyzetben is az Isten tud útmutatást adni. Ő a hatalmas. Ezzel kezdődött: a mennyben lakóra nézek. Ő a hatalmas. És a hatalmas tud ebben a bonyolult helyzetben, amivel én nem tudtam mit kezdeni, legfeljebb csak azt tudtam mondani, hogy torkig vagyok, elegem van… A folytatást nem mondom, ki-ki talán tudja, hogy néha hogyan szokta folytatni a mondatot. Nos, a zsoltáros példát ad tehát nekünk arra, hogy az Úrra, a legnagyobbra nézve, engedelmességre készen figyeljünk.

A harmadik mozzanat, amit a zsoltárostól meg kell tanulnunk, hogy imádkozik. Egy imádságban mondja el mindezt. Úgy viszi az Isten elé, imádságos lélekkel. Isten előtt elmondja, és a zsoltár utolsó harmadában szólal meg az igazi probléma, baj, hogy tudniillik torkig vagyunk a gyalázattal. „Torkig vagyunk már az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával.” Be kell vallani, nálunk ez nagyon sokszor fordítva van. Mi hamarabb kimondjuk azt, hogy torkig vagyok, aztán esetleg végső elkeseredésünkben, talán még az Úrhoz is odafordulunk: Uram, radírozd le őket a föld színéről! De a zsoltárostól nem ezt látjuk. Nem ez a megoldása, nem ez a feloldása ennek a helyzetnek. A zsoltáros imádsággal, imádságában hitvallással, ha a 73. zsoltárra gondolunk: jó az Úr. Ez hitvallás. Ezzel kezdődik. Utána elmondja, hogy igen Uram, te jó vagy, csak én most nem látom. Én most azt látom, hogy némelyek meggazdagodtak, gőgösök, hogyan viselkednek. Én most csak azt a helyzetet látom, vagy azokat az embereket látom, akik miatt torkig vagyok, és akikkel tele vagyok.

A zsoltáros imádságban fordul az Isten elé, és az Isten előtt panaszkodik. Mi ki előtt szoktuk mondani azt, hogy torkig vagyok? Vajon mi értelme van annak, ha a családtag felé mondjuk, hogy hagyj békén, torkig vagyok veled. Ezzel megoldottuk a helyzetet? Legfeljebb ő azt mondja, én meg még annál is jobban. A zsoltáros ki meri mondani. Nem álszentségre hív, hogy fojtsd magadba, aztán legfeljebb majd belebetegszel, legfeljebb majd egy műtét lesz utána. A zsoltáros beszél arról, ami őbenne van, kipakolja, ami benne van, de nem zúdítja rá a másik emberre, a környezetére; nem azok felé mondja, nem azoknak mondja, akik miatt van torkig, hanem az Isten előtt mondja. Szabad meg nem botránkozni azon, hogy nagy az Úristen szemetesládája. Neki nagyon nagy kukája van. Ő tudja, hogy a mi indulatos dolgainkat hova kell pakolnia. Nekünk meg tudnunk kell, hogy ki előtt szabad kiönteni. Ugye nagyon jól tudjuk, milyen keserű és elszomorító látvány, amikor a kukába szépen belerakott lim-lomot egyszer csak félig kiborítva, vagy kiturkálva ott látjuk az utcán. Mert valakik nem jól éltek azzal sem. Nos, a zsoltáros arra ad példát, hogy ki meri önteni, ami a szívében van; ki meri mondani. Szabad kimondani, hogy torkig vagyok, de ezt ne a családtaggal szembe mondd! Ne neki mondd, és ne a szomszédomnak mondjam, ne a gyülekezet másik tagjának mondjam, ne a beosztottamnak, ne a főnökömnek mondjam. Az Úr Isten előtt mondjam el, ő egyébként is tudja, de én merjem előtte elmondani és bevallani: Uram nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Tele vagyok. A zsoltáros Isten előtt kétszer mondja egy ekkora pici zsoltárban. Kétszer: Torkig vagyok! Elég volt! Az Isten előtt mondja.

Azonban valamit észre kell vennünk még ebben a zsoltárban. És ezért említettem az elején, figyeljünk oda a szerkezetére: Mi van az elején, mi van a közepén, és mi van a végén? Elolvasom megint újra, figyeljük meg, mi van a közepén: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyben laksz! Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk. Könyörülj, Uram, könyörülj rajtunk, mert torkig vagyunk a gyalázattal! Torkig vagyunk már az elbizakodottak gúnyolódásával, a gőgösök gyalázkodásával.” Mi volt középen? A zsoltár közepén van egy fél mondatocska. Itt billen át, itt fordul a zsoltár, a zsoltáros. Ez a fél mondat így hangzik: „míg meg nem könyörül rajtunk.” A szövegösszefüggés ugye ez volt: „Ahogy a szolgák uruk kezére néznek, vagy a szolgáló úrnője kezére néz, úgy nézünk mi Istenünkre, az Úrra, míg meg nem könyörül rajtunk.” És azután: „Könyörülj, Uram!” És majd azután mondja ki, hogy torkig vagyunk. Míg meg nem könyörül rajtunk! Vagyis van az ügynek megoldása: az Isten könyörülő szeretete, aki rajtam is kell, hogy könyörüljön, mert nem tudom kezelni ezeket a dolgokat, vagy sokszor rosszul próbálom feldolgozni. A zsoltárostól láthatjuk, tanulhatjuk tehát, hogy Isten felé fordult, de nem általában, hanem egész konkrét módon. Isten felé fordul, és onnan kéri engedelmes szívvel a segítséget. Kimondja, hogy könyörülj rajtunk!; míg meg nem könyörülsz, addig nem lesz megoldás. Mert én el tudom mondani, hogy miért vagyok torkig; mi az, ami miatt nagyon felháborodtam, ingerült vagyok. Persze a másik ember is el tudná mondani, hogy lehet, hogy ő meg velem van torkig; az én viselkedésemmel. A zsoltáros tehát nem egyszerűen csak kimondja, hogy te vagy a mennyben lakó, te vagy a hatalmas, meg te vagy a jó – csak hát ebben a helyzetben ezt én nem látom –, hanem a zsoltáros ki tudja mondani: „míg meg nem könyörülsz rajtunk”, addig itt nincs megoldás.

És akkor most érkezünk el a zsoltár harmadik részéhez. Tehát szabad kimondani, de az Isten előtt, hogy torkig vagyok ezzel, azzal, amazzal, ezekkel, azokkal, amazokkal, szabad Isten előtt ezt elpanaszolni, és szabad várni és kérni tőle, hogy könyörüljön meg rajtunk. Figyeljük meg, nem azt mondja a zsoltáros, hogy amíg meg nem könyörülsz rajtuk, hanem azt, amíg meg nem könyörülsz rajtunk. Hiszen, ha a lét határozza meg a tudatot, akkor mindig mások a hibásak. A hívő ember nem így gondolkozik. Először magamat kell megvizsgálni. A másik hibáját azt látjuk nagyon könnyen. Először magamat kell megvizsgálnom, és nekem kell változnom. A zsoltáros ezért tud így könyörögni, hogy könyörülj rajtunk. Látod, látod, miben vagyunk Uram! – és akkor elmondja, hogy miben vagyunk: gyalázkodnak, csúfolódnak, és mi meg torkig vagyunk ezzel. És akkor most mi lesz Uram? Igen, itt fordul meg a zsoltár és a zsoltáros, amikor kimondja: Uram ebben Te tudsz segíteni, én meg kész vagyok, ahogyan a szolga odafigyel az úrra, a gazdájára, annak szavára, kézmozdulatára, ilyen engedelmes szívvel kész vagyok elfogadni a segítséget. Mert én csak azt tudom kimondani, hogy bennem mi van. Én meg tele vagyok: indulattal, keserűséggel, felháborodással. De mi lesz utána? Mit tegyünk hát? Ez volt az indító kérdés is.

Próbáljunk néhány mondatban összegezni. Az első: ne kövessük azokat, akik gyalázkodnak, akik csúfolódnak, ne akarjunk ugyanúgy felelni nekik, ahogyan ők viselkedtek.

Másodszor: ne csupán a gőgösök, a csúfolódók szavára figyeljünk, ne csak azt és azokat lássuk, mert annyira naggyá nőhetnek, hogy a fától az erdőt nem látjuk. Tőlük a hatalmas Urat se látjuk a végén. Ne rájuk koncentráljunk, hanem emeljük fel a tekintetünket az Úrra, és hogyha az Úrra nézünk, akkor a percemberkék és a percemberkék dáridója egészen időleges lesz, kicsi lesz, a helyére kerül. És akkor már én is másképp tudok hozzá viszonyulni. Ne azzal foglalkozzak állandóan, hogy ő mit mondott, hogy ő csúfolt, hogy ő gyalázkodott, pedig én milyen istenfélő vagyok, pedig ő nem annyira. Ne ezzel foglalkozzunk. Mert ha csak ezzel foglalkozok, ha hagyom, hogy egész naggyá nőjön, hogy már ne is lássak tőle semmit és senkit, még az Urat se, akkor könnyen elragadnak az indulataim, akkor még fizikailag is bele lehet betegedni ezekbe a helyzetekbe.

Mit tegyünk hát? Lássuk meg ezekben a helyzetekben is, hogy az Úré a hatalom. Merjük kimondani a magunk számára újra, hitvallásszerűen, hogy akkor is jó az Úr, ha pillanatnyilag valami vagy valaki miatt én torkig vagyok. Ha nem is értem pillanatnyilag, akkor is jó az Úr. Mert ugye könnyű kimondani, a hitünket: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…” De egészen más kimondani akkor, amikor legszívesebben azt mondanánk ki, a képébe vágva a másiknak, hogy “elegem van belőled!”. Torkig vagyok azzal, ahogy viselkedsz, ahogy beszélsz. Akkor az indulatok ragadnak el engem is, és olaj lesz a tűzre, mert ő is tele lesz énvelem. De nem az Isten szerinti jóságommal, hanem az indulataimmal.

Vigyázzunk tehát, hogy hol és kinek mondjuk ki, ki előtt panaszoljuk el, mert el kell panaszolni, szabad elpanaszolni, nem kell magunkba fojtani. De tudjuk és gyakoroljuk, hogy ezt egyedül az Isten előtt szabad. Ott viszont szinte kell kimondani: Uram torkig vagyok. Az Úr pedig tudja, hogy hova kell ezt tenni majd. És akkor elindulhat, hogy könyörül rajtam. Vagyis van igei megoldása ezeknek a helyzeteknek. Másmilyen nincs. Mert az nem megoldás, hogy belebetegedjek. Az nem megoldás, hogy a képébe töröljem azt az indulatot, ami bennem van, aztán ő is a sajátját visszavágja nekem; és úgy testvériesen megszeretgetjük kölcsönösen jól egymást, odamondogatva. Van igei megoldása, olyan megoldás, ahol én sem fogok belebetegedni se lelkileg, se fizikailag, és a másik se fog belebetegedni, hogy tőlem olyanokat hallott, ami őneki nem lesz épülésére. Mit tegyünk hát? Az Úrra nézve nézzük a gúnyolódót, a csúfolódót, azt vagy azokat, amelyekkel nem tudok mit kezdeni.

És a zsoltár közepén az a fél mondat, az lesz a kulcsmondat, amikor is a zsoltáros kimondja, tehát: Hozzád emelem tekintetemet, úgy figyelek rád, ahogy a szolga figyel a főnökére, annak utasítására, példaadására, hogy hogyan és mit kellene cselekedni, mígnem megkönyörülsz rajtunk, Uram. Amikor ezt kimondtam, utána oda szabad mondani panaszkodva, kiöntve Isten elé mindazt, ami bennem összegyűlt, és bennem annyira feszült, ami miatt azt mondanám, hogy torkig vagyok. Merjük komolyan venni a zsoltár példáját. Ez járható út, és ez egészségre vezető út. Lelkileg és testileg is egészségre vezető út. Nem kell elfojtani sem, nem bölcs dolog másokra zúdítani, de Isten előtt szabad elmondani, és ő gyógyít engem és aztán majd rajtam keresztül őket is. Gyógyít minket és rajtuk keresztül őket is. A zsoltáros ezt mondja: mígnem megkönyörül rajtunk. Mirajtunk. Merjük komolyan venni. És különösképpen ilyen, olykor túlságosan is meleg nyári napokon, amikor fizikailag is alig viseljük a hőséget, és akkor még jönnek ezek a lelki terhek, a legkülönbözőbb stressz-hatások. Nos ezek közepette merjük az évezredes, sok évezredes receptet komolyan venni, merjük mi is gyakorolni, amit a zsoltáros tett.

A rövid zsoltár három részből áll: először az Úrra nézek, először az Úrban gyönyörködik a zsoltáros. Másodszor: az Úr majd megkönyörül rajtunk, és harmadszor panaszolja el, hogy most miben vagyok Uram, és könyörülj rajtunk.

Azért Téged, Uram, én felmagasztallak,

Te dicsőségedben hatalmasnak mondlak,

Mind e világ előtt irgalmasnak vallak;

És jóakarómnak én tégedet hívlak.

Kész már az én szívem néked énekelni,

Kész most jóvoltodért nagy hálákat adni,

És mindenek előtt téged megvallani,

A te szent nevedet örökké dicsérni.

Kelj fel azért mostan, én nagy dicsőségem,

Légy mindenben nékem kedves segítségem,

Erőtlenségemben légy én erősségem

És veszedelmemben légy oltalmam nékem.

256. dicséret 5, 6, 7. vers

Imádkozzunk

Istenünk! Megvalljuk Előtted, hogy mi is gyakran, néha könnyelműen kimondjuk, hogy torkig vagyunk. Torkig vagyunk a munkahelyi igazságtalanságokkal, a társadalmi visszásságokkal, családtagok viselkedéseivel, a Rád nem figyelők csúfolódásaival. Bocsásd meg nekünk, amikor nem tudtuk helyesen feldolgozni mindezeket, elviselni és elszenvedni egymást, talán még a gyülekezetben sem. Segíts a keserű tapasztalatok idején többet nézni Rád. Segíts jobban látni és engedelmesebben követni az Általad tanácsolt utat. Könyörgünk, hogy Általad, Benned tudjunk békességre jutni. Könyörgünk, gyülekezetünkben is növekedjék az egymást elhordozó szeretet. Kérünk mennyei Atyánk, hogy áldásoddal végy körül bennünket a tatai nagytábor idején is, hogy legyen lelki épülés, a szeretetközösségben előrelépés, és testnek pihenés ez a hét. Könyörgünk azokért, akik testi erőtlenség, betegség terhe alatt vannak. Könyörgünk a gyászoló szívekért, akiknek emlékezniük és búcsúzniuk is kellett az elmúlt napokban. Urunk, kérünk mindazokért, akik így nagy próbákban vannak, hogy tudjanak, akarjanak Reád nézni. Erősítsd hitüket, és hit által adj nekik gyógyulást, reménységet, vigasztalást. Segíts, hogy ne az igazságtalannak vélt dolgokkal legyünk torkig, hanem Szentlelkeddel teljesedjünk be a Te dicsőségedre. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |