| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Torkig vagyunk…” 2.

Filippibeliekhez írott levél 3. rész 12-21.

¹²Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.

¹³Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, ¹⁴de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.

¹⁵Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ¹⁶ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk.

¹⁷Legyetek követőim, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát adtunk nektek.

¹⁸Mert sokan élnek másképpen: akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei; ¹⁹az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek.

²⁰Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézust Krisztust is várjuk üdvözítőül, ²¹aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.

Imádkozzunk

Köszönjük, hogy a mai vasárnapon is megállhatunk szent színed előtt. Tudjuk, hogy mindent csak Néked köszönhetünk. Csak Veled dicsekedhetünk. Kérünk, hallgasd meg bűnvallásunkat és fohászunkat. Az elmúlt héten is sokszor vétkeztünk szóban, tettben, gondolatban és mulasztásban. Cselekedhettük volna a jót, és nem egyszer tettük helyette a rosszat vagy a semmit. A bennünk lakozó bűnös természetünknél fogva sokszor úgy viselkedtünk, mint a világ fiai. Csak a mával törődtünk, csak a pillanatnak éltünk, igyekeztünk elragadni minden lehetőt másoktól és a természettől is. Bocsásd meg ezt nekünk. Ez munkált bennünk sokszor és tett bennünket zavarodottá, nyugtalanná, békétlenné. Add Urunk, hogy Jézus Krisztus példája, tökéletes embersége lakozzék bennünk, mindent átölelő szeretete hassa át lelkünket, értelmünket és szívünket. Ez vezessen bennünket, Ő irányítsa döntéseinket. Béküljön meg a szívünk, tisztuljon meg a lelkünk, tedd világosabbá, bölcsebbé az értelmünket. Add, hogy így megnyugodva, megbékélve a Te gyerekeidként alázatosan élhessünk. Ámen.

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem,

El ne tántorodjék tőled életem.

Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,

Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.

Ha e világ bája engem hívogat,

Nagy csalárdul kínál hitványságokat:

Szemem elé állítsd szenvedésidet,

Vérrel koronázott, szent keresztedet.

338. dicséret 1. és 2. vers

Zsoltárok könyve 131. fejezet

¹Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem.

²Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem.

³Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké!

Szeretett Testvérek!

A múlt vasárnap élethelyzetet vizsgáltunk és folytatjuk ma tovább. Míg a múltkor egy zsoltár szavával így szóltunk, hogy gyakran mi is torkig vagyunk, most folytassuk tovább a vizsgálódást, hiszen a hétköznapok különböző helyzetek elé állítanak bennünket. Érnek bennünket idegesítő hatások, ahogyan a régi embert, a zsoltárost is, úgy bennünket, a magunkat modernnek nevező embereket is. Ha visszagondolunk a múlt vasárnap elsőként hallott zsoltárra (a 73. zsoltárra), akkor eszünkbe juthat, hogy a zsoltáros majdnem elcsúszott, majdnem elesett. A mai ember azt mondaná, majdnem kiakadtam azon, hogy láttam a bűnösök jólétét, láttam kérkedésüket, majdnem felindultam mindezen, (majdnem felindultam – hallottuk akkor a zsoltárból), hogy ezek az emberek még az égre is föltátják szájukat, azaz az Úr Istennel is szembefordulnak hangosan, és ami a megdöbbentő, a nép pedig mohón issza szavukat. Érnek bennünket, mai embereket is nyugtalanító, idegesítő hatások, ráadásul a tömegtájékoztatás révén – hiszen ott, a piac miatt igazán nekik az fontos – túl sok extrém, kihívó, kirívó esettel találkozunk, szinte ostromolnak bennünket ezek a hírek, információk, példák, de nem biztos, hogy jó példák. A filippi levélben ilyet hallottunk az apostoli korról: „A hasuk az istenük és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk. Mert a földi dolgokkal törődnek.” Azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk – írta az apostol – és gyakran mi is hallhatnánk, vagy mondhatnánk napjainkban is, hogy azzal dicsekszenek, azt propagálják, azt teszik nyilvánosság elé, ami tulajdonképpen a gyalázatuk. Hol lehet nyugalma az embernek? Hogyan lehet nyugalmat találni egy olyan világban, amely világ újra és újra ingerel, idegesít mindazzal, amivel ostromol?

Nézzük, hogy a zsoltáros mit cselekedett? Mit cselekedett akkor, mert nagyon valószínű, hogy ma is jó lenne ez a recept, ez a példa. Három dolog egyértelműen kiabál ebből a zsoltárból a mi számunkra.

Az első, amit lehet, hogy a mai ember nem nagyon szívesen akar hallani, pedig mégis nagyon komolyan kell vennünk: „Nem törekszem arra…”. A mi világunk arról szól, hogy törekedni kell; mondom más szavakkal: törtetni kell, taposni kell, mert különben eltaposnak bennünket. A zsoltáros pedig azt mondja: „Nem törekszem…”. Helyénvaló ez? Érdemes odafigyelni a zsoltárosra? Hova vezethet az, hogyha az ember azt mondja: nem törekszem. De figyeljük meg, hogy mire nem törekszik? Nem általában, nem azt mondja, hogy semmire nem törekszem, hanem: „Nem törekszem arra, ami túl nagy, ami elérhetetlen nekem.” Tehát nem törekszem arra, ami túl nagy. Talán túl nagy feladat… lehet, hogy a továbbtanulás vonatkozásában, lehet, hogy a munkahelyi pozíció vonatkozásában vagy már az élet másmilyen területén is. Gyakran szembetaláljuk magunkat olyan dolgokkal, olyan feladattal, ami túl nagy nekem. Szülőként is el kell gondolkoznunk azon, hogy hányszor kísért meg bennünket is, hogy a gyermekből valamit vagy valakit akarunk csinálni, és ezért olyan célok felé hajtjuk, kényszerítjük, ami neki túl nagy. A mi álmunkat szeretnénk vele megvalósítatni. Valamit mi nem tudtunk elérni, hát akkor ő érje el. Csakhogy mit mond a zsoltáros? Nem törekszem arra, ami túl nagy. Nem törekszem arra, ami elérhetetlen. Igen, mert lehet, hogy az én képességeim másmilyenek. Lehet, hogy az én anyagi lehetőségeim másmilyenek, mint a másik emberé. Vajon, amikor szeretnénk természetesen gyermekeinket is segíteni, nem lesznek olykor áldozattá gyermekeink, mert számára elérhetetlen célokat tűzünk ki, és abba az irányba hajtjuk, kényszerítjük őket? Mert nem vesszük észre, hogy a képessége nincs meg hozzá, csak a mi álmunk van meg, hogy milyen pályán, pozícióban szeretnénk látni majd, mi hol gondolnánk. Legtöbbször ezek a saját álmaink, amit mi nem tudtunk, vagy mi sem tudtunk megvalósítani, hát akkor szeretnénk a gyermekünkből kitaposni. A zsoltáros azt mondja: nem törekszem ilyen elérhetetlenekre. De legfőbbképpen figyeljük meg, mert így teljes: „nem törekszem arra, ami túl nagy, ami elérhetetlen nekem.” Tehát nem általában, hanem nekem. Lehet, hogy ez másnak elérhető, lehet, hogy ez másnak nem nagy feladat, nem nagy kihívás, lehet, hogy másnak kimondottan hasznos, lehet, hogy másnak kimondottan az a feladata. De az a fajta buta egyenlősdi, amit évtizedeken keresztül próbáltak a fejünkbe verni (ami egyébként nagyon szépen hangzik, csak a realitáshoz nem sok köze van), az nagyon sokszor megkísért bennünket is, mert nem akarjuk tudomásul venni, hogy másak, különbözőek a képességeink, a lehetőségeink, de mégis ugyanazt szeretnénk elérni, és emiatt nagyon sok keserűséget okozunk magunknak, sok csalódást okozunk talán gyermekeinknek is. A zsoltáros határozottan megfogalmazza, van olyan terület, ahol nem szabad törekednem, nem ott kell mozognom, mert az nekem túl nagy, nekem elérhetetlen. Hangsúlyozom: nekem – mondja a zsoltáros – és nem általában. Nem arról beszél a zsoltáros, hogy ez senkinek nem elérhető, nem arról beszél, hogy ez mindenkinek nagy feladat, hanem fölismerte, hogy neki nem ez az útja. Neki nem ilyen lehetőségek adattak. Vagyis észre kell vennünk, hogy a zsoltáros egy helyes önismeretre jut. Helyes önismerettel szemléli a dolgokat, és hogyha van helyes önismeretünk, akkor az értékrendünk is kezd normális lenni, helyes lenni. Megfogalmazhatjuk kicsit kegyesebb nyelven is: itt a zsoltáros az Isten előtti alázatban viselkedik. Csak a mai ember ezt már alig érti. Az alázatot összekeveri az alázatoskodással. A zsoltáros helyes önismeretéről van szó.

Gondoljunk csak arra (mert a Szentírás az több helyen tanítja), amikor Jézus a talentumokról beszél. A gazda elment messze vidékre, és a szolgái között szétosztotta, kinek kettőt, kinek többet, talán ötöt, másnak egy egységnyit. És ott van egyetlenegy kifejezés, amit általában nem szoktunk megfigyelni, kinek-kinek képessége szerint. Nem volt nagy szocialista egyenlősdi, mindenki kettő és felet kap, ha elbír vele, ha nem bír el vele, ha tud vele jól élni, ha nem tud jól élni. Némelyeket agyonnyomna ennyi munka, ennyi felelősség, ennyi lehetőség, ennyi eszköz, a másikat pedig korlátozná, mert sokkal több képesség adatott neki, és ő sokkal többel is jól tudna élni. Jézus arról beszél: kinek-kinek képessége szerint. És a számonkérésnél is figyeljük meg, hogy mindenkitől a 100%-ot kéri. De a 100% az az egy talentumosnak plusz egy, a két talentumosnak plusz kettő, és aki öt talentumot, egységnyi eszközt kapott, attól plusz ötöt kér számon. Kinek-kinek képessége szerint adatott, de az eredmény nem azonos matematikai értelemben, de százalékban igen. A hűséget mindenkitől elvárja az Úr, attól is, akinek szerényebb képességet adott. Matematikailag kisebb eredményt vár, akinek úgymond közepesebb mértékű képessége van; attól olyat, és akinek nagy képességeket adott, arra sok bízatott, és attól, annak arányának megfelelően kéri a teljes hűséget az Úr. Nincs ilyen egyenlősdi. A hűségben van egyenlősdi, egész pontosan egyenlőség.

Aztán egy ószövetségi példára is szeretnék emlékeztetni, a Példabeszédek könyve 30. fejezetben olvashatjuk Ágúr imádságát – egy megdöbbentő imádság – „Két dolgot kérek tőled, mielőtt meghalok, ne tagadd meg tőlem”. És azt gondoljuk, hogy most jön a mesebeli nagy kívánság. Az egyik kérés: „Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől!” A másik kérés, és ezt szeretném aláhúzni: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: kicsoda az az Isten?  El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!” (Példabeszédek 30:7-9) Ágúr fölismerte önmagát, reálisan látja magát, és azt mondja: Uram, Te még reálisabban látsz engem, te tudod, hogy mennyivel tudok én jól élni. Ne adj túl sokat, hogyha úgy látod, hogy azzal nem tudok jól gazdálkodni, és ne adj túl keveset, hogyha úgy látod, hogy akkor én törvényed megszegésére vetemednék.

Vajon, amikor bennünket ingerelnek, és állandó fogyasztásra, és törtetésre, és taposásra, és fölöttébb való karrierre ösztönöznek állandóan, kimondva kimondatlanul, akkor mi hogyan gondolkozunk? Ki merjük-e mondani azt, amit a zsoltáros kimondott: nem törekszem arra, ami nekem túl nagy és nekem elérhetetlen. Vagy beállunk mi is és: Nekünk is legyen annyi, mint a szomszédnak! Ha belehalok is – ezt másképp szokták mondani, és kimondom, ha beledöglök –, de akkor is, nekünk is annyi lesz, és mi is odamegyünk, és a gyerekemnek is olyan lesz! Biztos, hogy ez lenne a jó? Vagy pedig meg kellene tanulnunk a zsoltárostól, amit a zsoltáros mondott. Mert lehet, hogy nagy nehezen, kínok árán megszerzem, de örömöm nem lesz benne, nem lesz öröme a gyerekemnek se benne, és hogy nyugalmam nem lesz benne az biztos. Akkor meg minek? Hiszen semmit nem hoztunk ebbe a világba, és ezek közül semmit nem viszünk ki. Ágúr így könyörgött: táplálj Uram hozzám illő eledellel. Nem kell többet, de kevesebbet se.

A második, amit a zsoltárostól megtanulhatunk, miközben ebben a zajló, zajongó, mindennel ostromló világban a nyugalmunkat keressük, a zsoltáros ezt mondja: „Inkább csendesítem lelkemet”. Hiszen állandóan izgalomban igyekeznek tartani bennünket, hogy valami után menjünk, rohanjunk, akkor is, ha tönkretesszük nemcsak a magunk életét, hanem a szeretteinkét is (állítólag szeretve őket); és akkor is, hogyha nemcsak a magunk életét, hanem még a teremtett mindenséget is tönkretesszük, és lassan unokáink elől is ellopjuk a vizet és az oxigént. De nem baj, de most kell, mert a szomszédnak van. A zsoltáros azt mondja: inkább csendesítem lelkemet. Bár a környezet ingerel, kísért, ostromol, „csitítottam a lelkemet, mint anya a gyermekét”. Úgy gondolom mindannyian tapasztaltuk már, hogy hányszor kell a kisgyermeket csitítani, mert a kisgyermek még nem mindent ért (nem mintha mi mindent értenénk), még keveset tud, szerényebb összefüggéseket ismer még csupán. Viszont mindent szeretne azonnal. És hányszor vagyunk így mi felnőttek is? Mi sem értünk mindent, mi sem tudunk mindent, de azonnal szeretnénk! – és az Úr Istentől kiköveteljük, és az imádságunk tárgya, és ezért lótunk, futunk és taposunk. A zsoltáros mit mond? „Inkább csendesítettem a lelkemet.” Ahogyan az anya a gyermekét csendesíti. Valóban a lélek nyugalma és békessége többet ér, mint nagy, elérhetetlen álmok után való törtetés, idegeskedés, lótás és futás.

Persze, most megfogalmazódhat bennünk is, és nagy valószínűséggel, hogyha most ez egy rádiós közvetítés lenne, és olyanok is hallgatnák, akik nem nagyon bibliai gondolkozású emberek, akkor valószínűleg azt mondanák: Ja hát ez tipikus keresztyén szöveg! Ez a mulyák, a gyámoltalanok, az erőtelenek lelki vigasza, hogy “Úgysem tudjuk elérni, hát nem is kell vele foglalkozni!” Nem erről van szó. Ez a zsoltár nem erről szól. Nem arról szól, hogy hát akkor törődjünk bele – és egy beletörődő, passzív életmód. Nem ezt hirdeti a zsoltár, és én sem ezt hirdetem. Mert a harmadik, amit a zsoltárostól meg kell tanulnunk: Bízzál az Úrban!

Tehát azzal kezdődött: nem törekszem arra, ami nekem elérhetetlen és túl nagy, inkább csendesítem a lelkemet (ez volt a második), és a harmadik: bízzál az Úrban! Itt érkezünk el ahhoz a mozzanathoz, ahol viszont igenis előrefelé néz a zsoltár és aktivizál. Egyenesen így olvassuk: „Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké!” Vagyis a zsoltáros önmagát belehelyezi a közösségbe, mert csak a közösségben, az Isten népe közösségében van értelme a hitünknek igazán. És nemcsak magának mondja, hanem immár mindenkinek mondja azt, hogy bízzál. Mindenkit aktivizál. Magának azt mondja, hogy én nem törekszem arra, ami nekem elérhető, én csitítottam a lelkemet. Nem azt mondja, hogy senki ne törekedjen arra, amit én nem tudok elérni. És nem azt mondja, hogy mindenki csitítsa a lelkét, hanem önmagának mondja, de utána a harmadik gondolatban már mindenkit megszólít. Bízzál az Úrban! Vagyis azt tedd, amit a gyermeknek kell tenni. Azt tedd. Így olvastuk itt: „Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek olyan most a lelkem.” Vagyis, azt tedd lelkem, azt tedd Izráel, azt tedd Isten népe, amit a gyermeknek kell tenni. A gyermeknek mit kell tenni? Bízni kell. Ez az egyetlen lehetősége a kicsiny gyermeknek, hogy életben maradjon. Neki nem kell túl nagy dolgokon aggódnia: Mit együnk, mit igyunk, mibe ruházkodjunk, holnap miből fizetjük ki a villanyszámlát? Ez nem a három, négy, öt éves gyermek gondja. Ez a szülő gondja. Mi a gyermek lehetősége és feladata? Az, hogy bízzon. És ilyen értelemben aktivizál a zsoltáros. Azt tedd, amit a gyermek is tehet. Ha nem is ért mindent, bízza magát rá a nagyobbra. Ha nem is értek mindent, bízzam rá magamat a nagyobbra, bízzam rá az Úrra. És ez igen nagy aktivitás, a bizalom igen nagy aktivitás, hiszen arról a Szentírás úgy beszél, hogy a teljes szív, a teljes lélek, a teljes erő és a teljes elme legyen benne az Úr szeretetében. És hogyha odabízom magam, akkor engedelmeskedjek. Lehet, hogy kisgyermekként nem értettem mindent, de odabízhattam magamat, és ilyen értelemben gond nélkül azt tehettem, amit gyermekként kell; játszottam, és a játékban tanultam, odabízhattam magamat, és amikor szóltak, akkor pedig engedelmeskedtem. Azt tettem, amit rám bíztak, ami már rám bízható. Nem túl nagy ez, nem elérhetetlen feladat, de már az övé.

Itt a magyar fordítás nem adja vissza, hiszen csak magyarázó fordításként tudnánk visszaadni, amikor arról van szó, hogy „mint anya a gyermekét” – ott az a kifejezés van, hogy az elválasztott gyermek. Ehhez persze hozzá kell tennünk nagyon gyorsan, hogy a zsoltáros korában a szoptatás ideje az nem kettő, három, négy, öt hónap, vagy esetleg egy esztendő volt, hanem néhány esztendő – miután elválasztották a gyermeket. Vagyis befejeződött a szopás. Tehát itt a kisgyermekről van szó, valahol a kettő, három, négy éves kisgyermekről van szó, akinek az egyetlen életlehetősége és mondjuk kiváltsága, hogy magát odabízza. Már ugyan szoptatás szerint nem kötődik az anyához, de élni csak úgy tud, ha a nagyobban bízik. Már van bizonyos önállósága a táplálkozás vonatkozásában, de élni mégsem tud egyedül. Nos ennek a gyermeknek, az ilyen korú gyermeknek az egyetlen lehetősége, kiváltsága, hogy bízzon az Úrban, és a szülőben is bízzon, a mi lelkünk is az Úrban. A gyermek egyetlen feladata, hogy akkor engedelmeskedjen, és a mi egyetlen feladatunk, hogy szót fogadjunk az Úrnak. És közben gyarapszik a gyermek is, és mi is testben és lélekben, ismeretben és hitben. De a gyermeknek nem kell idegeskednie a számára elérhetetlen, a számára még túl nagy kérdések felől. A gyermeknek nem kell idegeskednie, miből lesz kifizetve a felemelt gázszámla a jóléti rendszerváltás után. A zsoltáros arról beszél, ami túl nagy dolog nekem, az az Istennek nem túl nagy dolog. Ami nekem lehetetlen, az az Úrnak nem lehetetlen. Akkor mi tartozik ebből énrám? Az, hogy bízzam rá. És az Úr megcselekszi, mert előtte semmi sem lehetetlen.

Próbáljuk tehát összegezni: Nem törekszem arra, ami nekem túl nagy és nekem elérhetetlen, inkább csendesítem lelkemet. Bízzál az Úrban – hangzik utána a biztatás, vagyis az aktív bizalom lépései szólalnak itt meg. Ne elérhetetlen vágyaim mozgassanak. Ez volt az önismeret kérdése. Állandó gyenge pontja a modern embernek is (sőt talán még gyengébb pontunk), hogy nem igazán ismerjük magunkat. Másodszor az aktív bizalom lépései, hogy a világ helyett az Úr szeretete ragadjon meg. Ne a világ elvárása, igénye és a bennem felkorbácsolt vágyak mozgassanak, hanem megragadott engem a Krisztus. Megragadom. Ezért nem mondom, hogy elértem, vagy már a célnál volnék, de igyekszem. Pál apostol nem azt mondja, hogy hát akkor nem csinálok semmit. Amikor arról beszél, hogy megtanultam, hogy minden körülmények között megelégedett legyek, akkor nem azt mondja, hogy minden körülménnyel megelégedett legyek. Mert az azt jelenti, hogy akkor passzív vagyok, semmit nem teszek. Hanem azt mondja, hogy minden körülmények között megelégedett vagyok. Tudok szűkölködni és bővölködni. És a ma fölolvasott, a filippi levélből fölolvasott igeszakaszban pedig egyértelműen kimondja, hogy nem vagyok a célnál, de igyekszem, mert megragadott engem a Krisztus. Az aktív bizalomnak nagyon fontos jele, hogy a keresztyén embert ez a szeretet ragadja meg, ez az isteni szeretet ragadja meg, és ezért bízok Benne. És nem pedig a saját vágyaim, és nem pedig amit a világ meg akar velem etetni, nem azok mozgatnak engem. Tehát nem beletörődő passzivitásról van szó. Hanem arról van szó, hogy az Úr mennyei elhívása szerint igyekezzem élni és cselekedni. Legyek nagyon is aktív! Azt mondja Pál apostol, hogy célegyenest futok. És nem azt mondja, hogy amikor ráérek, sétálok egy kicsit az Úr ügyéért; hanem célegyenest futok. Ma mondanánk, hogy apait, anyait beleadva, de nem a maga elképzeléseinek a megvalósításában – ami ráadásul esetleg nem is az övé, hanem valakik szeretnék ráerőltetni –, hanem az Úr akarata, a rávonatkozó akarat megvalósításában.

Az aktív bizalom lépéséhez tartozik, hogy a mennyei Atya gyermekeként lépjek, és ekkor lesz nyugalmam is, ekkor lesz békességem is. Lehet, hogy a szomszédnak több lesz pillanatnyilag, lehet sok minden. De attól én nem leszek boldogabb, hogyha azért törtetek, nem fogom elérni, és ezért egy életen keresztül zúgolódó, elégedetlen keresztyén vagyok, aki állandóan panaszkodik, aki mindig vádaskodik, hogy a körülmények, hogy az Úr Isten, hogy mindenki őellene dolgozik, mert az ő nagy álmai nem valósultak meg. Biztos, hogy boldog lennék? Biztos, hogy nyugalmam lenne, ha a nagy álmokat, amelyek nem nekem valók, azokat valami módon elérném?

A zsoltáros bizonyságtétele egybecseng az apostoli bizonyságtétellel: a mennyei Atya gyermekeként lesz nyugalmam. Ezért meri kimondani, van, amire nem törekszem, inkább csendesítem a lelkemet; és az apostol pedig kimondja, hogy a mennyei elhívás jutalmáért célegyenest futok, vagyis nagyon is aktív vagyok.

És végül, így is megfogalmazhatjuk: az elérhetetlen, hiábavaló, számomra hiábavaló célok után a háborgásban legyek csendesebb; a jóban meg aktívabb. Van, amiben csitítanom kell magamat, és egy kicsit csendesebbnek kell lennem, van, amiben pedig engedelmesebbnek kellene lennem, sőt célegyenest futnom kellene.

Egy másmilyen élethelyzet, mint a múlt vasárnap, ami a zsoltárban előttünk állt. Én ebből a zsoltárból a mai igehirdetés címeként, ennyit emeltem ki: „Inkább csendesítem lelkemet”.

Uram, nem űz nagyra szívem,

Szemem nem hányom magasan;

Nem leledzem oly dolgokban,

Mik felülhaladnak engem.

Izráel, az Úr Istenben

Vessed minden reménységed!

Megtartódnak őtet higgyed

Mostan és minden időben!

131. zsoltár 1. és 4. vers

Imádkozzunk

Bocsásd meg nekünk Istenünk, hogy többet figyelünk a körülményekre, mint Rád. Bocsásd meg nekünk hiányos önismeretünk miatt gyakran szívünkben lévő zúgolódást, panaszt. Bocsásd meg, hogy irigykedünk másokra és törekszünk számunkra elérhetetlen és számunkra fölösleges dolgok után. És bocsásd meg, hogy amikor ezekben sikertelenek lettünk, nem kaptunk Tőled áldást, még ellened is lázadtunk. Segíts Urunk, hogy jobban bízzunk Tebenned. Idegesítő, elérhetetlen helyzetekben Előtted csendesedjen el a mi lelkünk. Segíts Urunk, hogy ne törekedjünk számunkra túl nagy és elérhetetlen dolgokra, de odaszánjuk magunkat akaratod teljesítésére. Segíts, hogy gyermeki bizalommal éljünk a Te jelenlétedben. Könyörgünk Urunk, gyülekezetünk lelki gyarapodásáért. Tőled kérjük az áldást a tatai gyülekezeti táborozásunkra is, hogy oltalmazó szereteteddel végy körül ott is bennünket, hogy legyen magunk, mindannyiunk lelki épülésére, a gyülekezet erősödésére az a hét. És könyörgünk minden nyári gyülekezeti táborért, konferenciáért, csendes-hétért, ahol összegyülekeznek szerte ebben a hazában, a Te nevedben. És Hozzád fordulunk betegeinkért és gyászolókért, terhek alatt roskadozókért is, hogy Te légy nekik erőforrás, vigasztalás. És könyörgünk népünkért, hogy népünk is tudjon Hozzád fölemelkedni és ne elérhetetlen célok miatt keseregjen, hanem az általad adott feladatot teljesítse. Köszönjük mennyei Atyánk, hogy Nálad lehet örömünk és békességünk. Magasztalunk, hogy a Jézus igája könnyű és gyönyörűséges, hogy Jézusban adsz nyugalmat a mi életünknek. Ez a nyugalom, ez a belső békesség tehet késszé és képessé, aktív keresztyénéletre. Mindezekben segíts, hogy népünk javára is lehessünk. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |