| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Isteni megoldás

Zsidókhoz írott levél 11. fejezet 8-19.

„⁸Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.

⁹Hit által költözött át az ígéret földjére, mint idegenbe, és sátrakban lakott Izsákkal és Jákóbbal, ugyanannak az ígéretnek az örököseivel.

¹⁰Mert várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten.

¹¹Hit által kapott erőt arra is, hogy Sárával nemzetséget alapítson, noha már idős volt, minthogy hűnek tartotta azt, aki az ígéretet tette.

¹²Ezért attól az egytől, méghozzá egy szinte már elhalttól származtak olyan sokan, mint az ég csillagai és mint a tenger partján a föveny, amely megszámlálhatatlan.

¹³Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön.

¹⁴Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek.

¹⁵És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni.

¹⁶Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.

¹⁷Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéretet kapta,

¹⁸akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni”.

¹⁹Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.”

Imádkozzunk

Dicsőítünk Téged, Teremtő Istenünk, Atyánk, hiszen Te általad lett minden. Te adtad nekünk az elmúlt hét, az elmúlt nyár minden pillanatát. Köszönjük Neked a nevetéstől hangos, vidám perceket, amelyeket barátaink, rokonaink, a gyülekezet tagjai körében eltölthettünk. Köszönjük az elcsendesülő perceket, amikor még inkább megéreztük a Te közelségedet. Köszönjük, Urunk, a jó híreket, amelyek megerősítettek bennünket. És köszönjük a nehezebben elfogadható híreket is, amelyek megerősítették hitünket. Köszönjük szemünk látását, amely megvidámított, és köszönjük fülünk hallását, amely a felénk érkező feddések által még bölcsebbé tehetett bennünket. És most itt állunk előtted egy új hét, egy új tanév küszöbén, és így kérünk Téged, hogy Te áldj meg bennünket, és Te segíts meg. Te űzd el előlünk a félelmeket, felőlünk a kétségeket. Kérlek, hogy Te légy őrizőnk úgy a diákoknak, mint a tanároknak, úgy a gyülekezet, mint az ország vezetőinek. Kérlek Urunk, hogy adj most áldott elcsendesedést, hisz sok minden forog most a mi fejünkben, de csak a Te tanácsod állhat meg mindig. Ámen.

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat.

E földi útvesztőben te mutass jó utat:

Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk.

Ó halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!

229. dicséret 1. és 3. vers

Mózes első könyve 22. fejezet 1-14.

„¹Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok.

²Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!

³Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki.

⁴A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről.

⁵Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok.

⁶Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt.

⁷De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány?

⁸Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.

⁹Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére.

¹⁰De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, ¹¹kiáltott neki az Úr angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok.

¹²Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.

¹³Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.

¹⁴Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az Úr gondoskodik. Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a gondviselés.”

Egy irodalmilag csodálatosan megszerkesztett, de tartalmában nézve bennünket mélyen megrázó történet ez. Néhány kulcskifejezés köré szeretném csoportosítani a mondanivalót.

Először: az öröm. Az öröm, hiszen gyermek ígértetett egykor Ábrahámnak és Sárának, egy ígéret hangzott el, hogy benne és általa nagy néppé teszi őket, sőt megáldatnak benne és általa a népek. Aztán jött a várakozás. Teltek az évek, évtizedek, és gyermek nem született; nem, hogy nagy néppé lehetnének. Sokasodtak a kétségek: vajon az Isten elfelejtette? Vajon az Isten tehetetlen? Vajon mi lesz az ígérettel? Itt halunk meg utód nélkül. Aztán jöttek az emberi pótcselekvés kísérletei minden zűrzavarával együtt: a kishitűség cselekedetei. De végül, késő vénségükben megadatik a gyermek, megszületik Izsák, megvan az öröm. Igaz az Isten ígérete, és van gyermek.

A második kulcskifejezés: a próba. Ahhoz, hogy megértsük ezt a történetet, jól értsük ezt a történetet, ahhoz látnunk kell a kortörténeti hátteret. Látnunk kell azt a világot lelki szemeink előtt, amikor mindez játszódik. Egy teljesen pogány – a maga módján, pogány módján –, vallásos közeg, a kánaánita kultuszok világa ez, ahol Ábrahám idegenként, vándorként van ebben a világban. Állandó gyakorlat volt az emberáldozat, a gyermekáldozat. Ezzel polemizál, ezzel vitatkozik ez a történet. Ahogy majd később Jeremiás próféta könyvében olvashatjuk, hogy az Úrnak eszébe se jutott (ezt a kifejezést olvashatjuk ott a Jeremiás 7-ben), hogy ilyen pogány szokást gyakoroltasson majd az ő népével. Ennyit a kortörténeti háttérről. De igazán mi itt a próba? A próba (mert mi így érezzük) az, amit érzelmileg érzünk azonnal, hogy az apa a fiát kellene, hogy elveszítse. És ez érthetetlen és ez fájdalmas lenne. Azonban ennél nagyobb a próba, mélyebb a próba gyökere. Próbáljunk odáig eljutni, ne csak a végkövetkeztetést halljuk meg. A próba igazán az, hogy az Istenben bízó Ábrahám úgy érzékelhette, Isten látszólag szembekerült önmagával. Akkor pedig, hogyan bízzak benne? Hogyan bízzak olyan Istenben, aki önmagával is szembekerült? Hát ígéretet tett: jön utód, nagy néppé teszi őket. És bennük, Ábrahám utódai által szeretné megáldani a világ népeit. Ez volt a nagyszerű ígéret, és hosszú várakozás után örülhettek neki, hogy igen, az ígéret első lépései kezdenek megvalósulni. És akkor most jön a másik isteni szó: áldozd fel Izsákot, akiben emberileg az előző isteni ígéret beteljesülni látszott. Áldozd föl! De az ígéretet beteljesítő Izsákkal együtt a jövőt is föl kellene áldozni. Hol lesz itt áldás? Hát nem lesz utód? Nem lesz nép? Vagyis, az igazi nagy próba az Isten embere számára az, hogy vagy az ígéret volt hazugság, hogy megáldalak, nagy néppé teszlek, és megáldatnak benned a népek; hogy nekem van tervem és gondolatom az egész világgal, és ebben neked lenne feladatod, meg utódaidnak. Vagy ez volt hazugság, vagy pedig ez a mostani parancs: add vissza a fiadat! Ez nem Istentől való. Melyik lehet itt az igaz? Melyikre figyeljek? Melyikben bízzam? Hát az Isten önmagával ellentétbe került. Ígér valamit és elveszi, és akkor az ígéretből semmi nem lesz. Akkor pedig miért ígér? Mi lesz az Isten tervével, nem is beszélve az én atyai fájdalmamról. Az igazi próba az, amikor mi is úgy érezzük, hogy az Isten önmagával került ellentétbe. Hát akkor hogyan bízzak benne? Érdemes olyan Istenben bízni, akiről úgy gondolom, hogy önmagával is ellentétben van? Egyszer ezt mondja, másszor azt mondja? Olyan Istenben bízni, akinél a bal kéz meg a jobb kéz nem tudja, hogy  mit csinál? Olyan Istenben bízni, aki nem következetes? Ígér valamit, és utána az egészet leromboltatja? Ez az igazi nagy próba, és ebből következik a többi, beleértve az atyai fájdalmat is. Nehéz így dönteni. Tulajdonképpen itt az ész és a hit konfliktusa is megjelenik, hiszen emberi értelemmel érthetetlen. Emberi értelemmel értelmetlen. Akkor meg hogy higgyek? Az ész és a hit konfliktusa is benne van ebben a próbában, ami elé most Ábrahám került És valljuk meg, többször mi is így látjuk, így véljük. Előveszünk a Szentírásból egyik vagy másik Igét, és arra hivatkozunk, abban bízunk, arra építünk; és akkor az események mintha mégis egészen másképp történnének. Mintha az Isten másfelé engedné, netalán vezetné a dolgokat, mint amit mi az Igéből olvastunk. Akkor az Isten önmagával ellentétbe került? Akkor kiben, vagy Isten melyik szavában bízzak?

A harmadik kifejezés a hit, a bizalom. Valljuk mi… énekeskönyvünkben is jó néhány ének van, és szoktunk is énekelni olyat, hogy nem vagyunk mi magunkéi, mi az Istené, az Isten tulajdona vagyunk, az Isten adta az életet – valljuk mi ezt, mondjuk mi ezt. De valóban komolyan vesszük, hogy az Istenbe vetett hit azt jelenti, hogy magamat teljesen az Isten kezébe adom? Ezt is komolyan vesszük? Komolyan vesszük, hogy a hit azt jelenti, magamat teljesen – és most ezzel a szóval mondom – kiszolgáltatom az Istennek, odaadom az Istennek: szabad vagy velem cselekedni. Ez is benne van a mi hitünkben? Mert ha nincs benne, akkor nagyon sok csalódás ér bennünket.

Valamikor az atyák a reformáció tájékán megfogalmazták a Heidelbergi Kátéban, hogy ők hogyan értik, mint értik a Szentírást az akkori hitviták idején. Mindjárt az első kérdés-felelet az nem a teremtésről szól (majd arról is van szó a Kátéban), hanem így hangzik (az énekeskönyv hátulján újra és újra megtalálhatjuk): „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?” Ezt a mai ember, és be kell vallanunk, a mai hívő ember is el szokta felejteni. Minekünk más istenképünk kezd torzulni, mint amilyen a Szentírásban elénk adatik. Micsoda tehát néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? Mi a te hited tartalma? Így fogalmazták meg az atyák (a hosszú felelet elejét olvasom most csak, majd néhány perc múlva a végét is), a válasz így hangzik: „Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.” Figyeljük meg: mind életemben, mind halálomban, mind testestől, mind lelkestől. Be kell vallanunk, a mi hitünk sokszor nem ilyen. Persze, hát az Istené vagyok, de ezt a területét is kisajátítottam magamnak, azt sem adom át teljesen neki. Persze, vasárnap délelőtt egy órahosszát odaszánok, tulajdonképpen jó ez nekem is, mert legalább egy órahosszára megállok a rohanás közepette. Mit jelent a mi hitünk? Mi annak a tartalma? Valóban az, hogy magamat teljesen az Isten kezébe adtam? Megengedem, hogy az ő akarata valósuljon meg? Vagy: “Persze, hát az, hogy hiszem a létét, ennél több a hitem.” – talán ez azt jelenti. Igen, hát a gondviselésével vegyen körül! - amivel zárult itt a fölolvasott bibliai szakaszunk. Az Isten legyen gondviselő. Ahogy Ábrahám és Sára mondhatta késő vénségében, amikor végre megszületett a gyermek, az első gyermek, és így az ígéret beteljesülni látszott. Jó az Isten. Hányszor mondjuk mi is, ha szánk íze szerint cselekszik az Isten: “Jó az Isten!”. És az Isten akkor nem jó, amikor nem a szánk íze szerint jót cselekszik? Mit jelent az, hogy hiszek? Valóban hiszem, hogy „mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok?” Mit hiszek én? Kiben hiszek én? Milyen Úrban hiszek én? Az Isten úgymond jövője, tudniillik, hogy mit cselekszik, az nincs kötve ahhoz, hogy eddig mit cselekedett. Vagyis folytathatja gazdagabban, bölcsebben, nagyszerűbben, mint ahogy eddigi ígéreteiből, eddigi cselekedeteiből én kikövetkeztetem a folytatást; és ahogy én szeretném a folytatást. Az Isten totális igénye, és hogy az Isten szuverén Úr, az ezt is jelenti. Vajon az ész és a hit – sokszor – küzdelméből, melyik kerül ki győztesen? Csak az eszem, az értelmem? De vigyázzak: az kisebb, mint az Úr. Hogyha csak az értelmem, melyet használnom kell… de ha csak az értelmem szabja meg, hogy az Úr mit cselekedhet, a hatalmából, bölcsességéből, szeretetéből milyen sokféle megoldást hozhat, akkor én rendkívül keveset fogok megtapasztalni az Isten hatalmából, bölcsességéből, nagyszerűségéből. Persze hiszek én akkor is, de az általam elgondolt Istenben.

A hit. A hit azt is jelenti, hogy ha valóban vallom, hogy én az Istené vagyok a teremtés jogán és a megváltás jogán is hívő emberként, akkor ez azt is jelenti, hogy ajándékait csak hitben birtokolom. Hitben. Az Újszövetség egyik történetének kifejezésével szólva, valljuk mi szóval a sáfár szerepet, hogy van a gazda, aki messze vidékre megy, rábízza szolgáira a vagyonát, és majd, amikor visszajön, elszámoltatja őket. Vagyis a szolgák nem tulajdonosok, hanem sáfárok, megbízottak. A tulajdonos a gazda. Vajon mi hogyan gondolkozunk? Bennünk is úrrá lesz az, hogy “Igen, a telekkönyvnél be van írva az én nevemre, hogy ez a ház az enyém”. Persze. Ez emberileg így rendben van. De az Ige szerint én magam mindenestől az Istené vagyok. Aztán be van írva az anyakönyvi rovatokba, hogy nekem van gyermekem. Nekem van gyermekem. Igen, ez igaz, de hívő emberként csak idáig és így gondolkozok, vagy komolyan veszem azt, hogy egy időre rám bízatott kezem munkája áldásaként is az a ház, az a föld, egy időre gyermek bízatott rám, de végső soron nem az enyém, hanem az Istené? Velem együtt az Istené. Hogyan gondolkozunk mi?

Megy egy idős apa és egy egész fiatal gyermek, megy ama hegy felé, viszik a parazsat, a tüzet, ahogy olvassuk, hiszen nem az öngyújtóval gyújtották meg ott a hegyen, hanem vitték a parazsat magukkal, vitték az áldozathoz való fát; minden van, de Izsák, a gyermek fölteszi a kérdést: Atyám! Hol van az áldozati állat? Figyeljük meg, tudta, hogy az Isten tiszteletéhez áldozati állat is kell, és ő teszi föl a kérdést: hol van? Hogy áldozunk mi az Istennek, amikor nem viszünk áldozati állatot? És ekkor Ábrahám kimond egy megdöbbentő mondatot: „Az Isten majd gondoskodik áldozati bárányról, fiam”. Ábrahám sem tudja, hogy hogyan. Mennek, és nem tudja, hogy hogyan fog áldozni. De mennek.

Nézzük a negyedik kifejezést: az isteni megoldás. A történetünket, mint ahogyan általában az Igét, a Szentírás nagyobb összefüggésében kell mindig látnunk és értenünk. Itt is észre kell vennünk, hogy nem sokkal ezelőtt olvashattunk arról a megdöbbentő szent alkuról, amikor Ábrahám az Úrhoz fordul Sodomáért: Uram, ha van ötven igaz Sodomában, akkor is elpusztul az ötven igaz is a többi bűne miatt? De ha negyvenöt van, de ha harminc, de ha húsz…? Nem pusztul el – mondja az Úr. De Uram, ha tíz… Vagyis már az Írás kezdi előkészíteni azt, ami majd a mai történetünkben szólal meg igazán. Kezdi előkészíteni a váltság isteni tervét, hogy behozza, hogy megismertesse velük azt a többet, amit Ábrahám sem tudott elképzelni, csak mondta, hogy az Isten majd gondoskodik áldozati állatról; de hogy hogyan, azt nem tudja.

A Zsidókhoz írott levél 11. fejezetében a szent író arról beszél, hogy Ábrahámék remélték, hogy talán feltámadás útján visszanyerhetik Izsákot. Erről beszél az Újszövetség. Igen. Ez is elképzelhető lenne. Van is némi logikus alapja, hiszen a szinte elhalt testükből, megöregedett testükből életet tudott, Izsákot tudott az Isten előhozni, hát akkor ne tudná föltámasztani?  Ez is egy logikus folytatás. És az Isten nem ezt teszi. Az Isten nincs kötve ahhoz, hogy amit ígért, amit elindított, és amit mi kikövetkeztetnénk, hogy hogyan folytatódjon, az úgy történjen. Az Isten cselekedhet szabadon, bölcsebben, nagyobbat és nagyszerűbbet, mint ahogy mi gondoljuk, legfeljebb nem ismerjük föl, ha nem engedjük meg mi ezt neki. Nem leszünk részesei ennek, ha hittel nem engedjük meg ezt neki. Az Isteni megoldás az az: „Ábrahám ne emeld föl a kezedet a te fiadra!” Nincs pogány emberáldozat akkor se, ha az egész környezeted ezt csinálta. Nincs. Ahogy Jeremiás könyvéből már idéztük, a 7. fejezetből: az Úrnak „eszébe se jutott” ilyen pogány szokás. Na de akkor hogy lesz áldozat? És fantasztikusan írja az Írás: Ekkor Ábrahám föltekintett és látta ott a bozótban fönnakadva a kost, és feláldozta azt. Izsák helyett a bárány áldoztatik fel. És mi, az Újszövetség népe, már egy kicsit előrébb is tudunk látni, hiszen a Golgotát láthatjuk; az Isten ama Bárányát, Aki elveszi a világ bűneit. De csak annak, aki elindul ezen az úton, annak, aki elismeri, hogy bűnös vagyok; hiszen Ábrahámékat az Isten engesztelőáldozatra, véres áldozatra hívta, és ez azt jelenti, hogy az Istené vagyok. A véres engesztelőáldozat azt fejezte ki, hogy bűnös vagyok, hogy a bűnömért büntetést érdemlek. Ábrahám így indul el, ezt ismeri el az Isten előtt; nem csupán azt, hogy az Övé vagyok, és a fiam is az Övé, Ő adta és Ő akkor veszi el, amikor Ő úgy döntött; hanem elismeri azt, hogy én Ábrahám is vétkes vagyok. De azt is észrevehetjük a történetből, hogy Istennek a célja az, hogy Ábrahám pedig kiállja a próbát. Hiszen a próbák által láthatunk többet, tapasztalhatunk többet, nyerhetünk több áldást. Aki olimpiára akart kijutni versenyzőként, és itthon nem volt hajlandó edzésekre járni, nem volt hajlandó az itthoni selejtezőkön és sorban-sorban a következő próbákon részt venni – csak úgy gondolta, hogy magát kijelöli, mert hát ő is szeretne ott szerepelni –, az oda nem juthatott el. A próbák, még hogyha sokszor gyötrelmesek, nehezek is, mert mindent bele kell adni, oda kell adni… az olimpiára kijutó versenyzőknek rengeteg mindenről le kellett mondani, ami az övék, de mégis lemondtak róla. A szórakozás ilyen-olyan és másmilyen fajtája. Rengeteg mindenről le kellett mondani azon cél érdekében, hogy odajuthasson. Aki a próbákon nem akar keresztülmenni, az nem fog megerősödni; az megszegényedik a tapasztalatokban, megszegényedik az Isten nagyságának megismerésében.

Az Újszövetség nyelvén szólva a reménység nem szégyenít meg. Ábrahám ennyit tudott csak mondani Izsák nagyon jogos és gyötrő kérdésére. Ami igazán Ábrahámot gyötörte: „Atyám, van parázs, van fa, de hol az áldozati állat?” – csak azt tudta mondani: „Az Isten majd gondoskodik róla”. És az Isten gondoskodott róla, de nem úgy, ahogy valószínűleg Ábrahám elképzelte; nem is úgy, ahogyan az Újszövetségben a Zsidókhoz írott levél beszél Ábrahámról, hogy ha élemedett korukban lehetségessé tette az Isten a gyermek születését, akkor a föltámadást is meg tudja adni nekik. Ennél nagyszerűbben, hiszen a megváltás, az üdvösség nagyszerű útját szemlélteti számunkra.

Néhány mondatban próbáljunk összegezni fontos tanulságokat. Először is bűnbánatra kell, hogy indítson bennünket ez a történet, mert nekünk is van istenképünk. Ez nem baj, a baj ott szokott lenni, amikor azt hisszük, hogy annyi az Isten. Olyan az Isten és úgy gondolkozik az Isten, amennyit én megértettem belőle, amit én megismertem, netalán amit én szeretnék, hogy tegyen. Az Isten több és nagyobb. Igen. Mi is háborgunk sokszor, hogy „hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen föl a padlásra”, és nem visz föl. „Most már látom mily csodás ő.” Sokszor vagyunk mi is így. És észre kell vennünk, hogy a magunk istenképében szoktunk csalódni; amikor az Isten csupán “gondviselő jóisten” feladatot kap nálunk. Azt hisszük! – de semmilyen más feladatot, lehetőséget, jogot nem engedünk meg az Istennek. Csalódni fogunk! Amikor az Isten netalán számunkra nem több mint olykor a magunk tételeinek igazolásához kijelentést adó, Szentírást adó – és abból szabadon válogathatok –, akkor megint leszűkítettem. Megint csináltam magamnak egy faragott képet, amit nem szabad csinálni. De azért nem szabad, mert én veszítek, hogyha torzul az istenképem! Itt kiderül, hogy az Isten többet és nagyszerűbben készített el. De ehhez Ábrahámnak az utolsó pillanatig engedelmesnek kellett lennie. És akkor szólal meg: Ábrahám, állj! Most látod meg, hogy én mit szeretnék igazán, de csak most, mert eljöttél idáig hitben és engedelmességben. Ha Ábrahám leül, és elkezd okoskodni, elkezd vitatkozni az Istennel: “Uram, Te önmagaddal ellentétbe kerültél, Te nagy ígéretet tettél! Most meg el akarod pusztítani? Uram, egy lépést nem lépek, csak majd, ha megmagyarázod!” – akkor nem tapasztalja meg azt a többet és nagyobbat. De amikor végig, ameddig kellett engedelmes volt – és a hit az engedelmesség –, akkor megismerhette az Istent. Sokkal inkább, mint azelőtt. Bizony bűnbánattal kell észrevennünk, hogy mennyire beszűkítjük a magunk értelmébe sokszor az Úristen mozgásterét, és így keveset tapasztalunk meg az Ő nagyságából és irgalmából. Éppen ezért egyre kishitűebbekké válunk, mert az egyre kisebbé szorított Istentől egyre kevesebbet tapasztalhatunk meg.

Ugyanakkor tanítson bennünket a történet, hogy a próbák által ismerhetjük meg jobban az Urat. Sokkal inkább, mintha próbáktól szeretnénk megszabadulni. A mi világunk arról szól, hogy baj, nehézség, próba? NEM! Itt csak mindig valahol a könnyebb oldalon elmenni, erkölcsi kérdésekkel nem foglalkozunk, mondja meg mindenki, hogy mit akar. Nem érdekelnek engem ezek és azok a kérdések. Ma ez a divat. Néha egész magas szinten is így beszélnek emberek. Aki mindenáron el akar menekülni a próbáktól, az nemhogy olimpiai bajnok nem lesz, az még hazai versenyt sem fog megnyerni. Nem tapasztalhat többet, mert nem mert hitben, engedelmességben egyet, kettőt, tizenötöt lépni. A próbák javunkat szolgálják, ha nem is értjük mindig. Bízzuk tehát teljesen Rá magunkat, ne csak mondjuk, hogy Övé vagyunk. És az Istennél, meg kell tanulnunk, több is lehetséges. Már ezt a tanítást megkapta Ábrahám, megkapta Sára – az Istennél lehetséges! –, amikor Sára nevetett, hogy “Öreg vagyok, a férjem is öreg Uram! Jövőre gyermek lesz? – hát ez nem megy, én tudom, hogy ez lehetetlen”. És akkor a válasz az: az Istennél lehetséges. Ha hívő ember vagy, akkor ne csak a magad lehetőségeiben higgyél és a magad képességeiben, ezt a világ fiai is megteszik; hanem az Úr hatalmában higgyél. Az Istennél sokkal több lehetséges, mint amennyit mi sokszor hívőemberként is el merünk hinni Neki.

Nagy tanítás a mi számunkra, hogy a helyettes elégtétel által nyílik meg igazán a jövő. A bárány föláldozásával nyílik meg egészen az örökkévalóság. Az igazi jövő az Isten által van előkészítve. Indítson tehát bennünket teljesebb istenismeret kívánására, munkálására ez a történet is. Indítson bennünket hitből való engedelmes cselekedetre ez a megrázó, de nagyon gazdag történet. És ahogy ígértem, a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletének a végét most szeretném idézni, hiszen az eleje az volt, hogy „mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett… és Ő megőriz engem” – nagyon röviden ugye a válasz közepe. A Kátéban megfogalmazott gondolat így zárul: „Sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomat szolgálja. Ezért Ő Szentlelke által az örök élet felől engem biztosít, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.” Szív szerint hajlandóvá és késszé tesz, hogy Őneki éljek. Ha valóban szív szerint, a teljes szív, a teljes lélek, a teljes erő és a teljes elme készségével állok oda az Úr elé, akkor fantasztikus dolgokat tapasztalok meg. Ámen.

Azt mondta Jézus: idelenn

Új próba és új küzdelem

A hívők sorsa szüntelen.

Azért ne csüggedjünk, ne féljünk.

Az út rövid, végére érünk.

Az álmot űzd el, készen állj,

Krisztus nép, jön, jön a Király!

Ó kérünk, Jézus, jó Urunk,

Te szabd meg életünk, utunk:

Hány éjszakánk lesz s hány napunk.

Bölcs szívedből töltsd meg szívünket.

Te ismered jól kis hitünket:

Küldj, küldj szent sóvárgást nekünk,

Hogy majd ha jössz, készen legyünk.

367. dicséret 2. és 4. vers

Imádkozzunk

Hálát adunk Istenünk, hogy kijelentetted Magadat, hatalmadat, gondviselésedet, megváltó kegyelmedet, akaratodat. Bocsásd meg, hogy mégis gyakran a magunk képére próbálunk formálni Téged. Bocsásd meg, hogy sokszor csak a magunk akaratát szeretnénk Rád kényszeríteni, Veled elvégeztetni. Bocsásd meg, amikor Belőled háziszolgát szeretnénk a magunk számára formálni, és így kevésbé tapasztalhatjuk meg hatalmadat, üdvözítő terved csodálatos kibontakozását. Segíts Urunk, hogy próbák által is erősebb hitre, feltétlen bizalomra jussunk. Segíts, hogy készek legyünk mi engedelmeskedni a Te akaratodnak. Segíts bennünket, hogy hívő értelemmel és értelmes hittel bízzunk mindenkor Benned és bízzuk teljesen Rád magunkat. Könyörgünk Urunk a kétségek között hánykolódókért, könyörgünk az élet értelmét keresőkért. De Hozzád kiáltunk betegségben lévőkért, kórházban lévőkért, a gyászoló szívekért, akik a földi élet különböző nehéz próbáiban vannak ezekben a napokban. Akik számára beszűkült a látóhatár, a jövendő, segítsd őket, hogy nézzenek Rád, bízzanak Benned, és általad nyíljon meg a jövő, a vigasztalás, a reménység. Kérünk Urunk, erősítsd meg a mi hitünket is, hogy engedelmesebb hittel bízzunk Benned, és csodáidból többet megtapasztalhassunk. Áldd meg gyülekezeti közösségünket is, hogy így, a Te csodálatos hatalmadat látva, abban bízva, nagyszerű üdvözítő akaratodnak engedve hirdetői lehessünk megváltó szeretetednek. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |