| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Helyettes elégtétel

Kolossébeliekhez írott levél 2. rész 16-23;

„¹⁶Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt.

¹⁷Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.

¹⁸Ne vegye el tőletek a versenydíjat az, aki alázatoskodásban és angyalok iránti tiszteletben tetszeleg, látomásaival foglalkozik, saját bölcsességétől ok nélkül felfuvalkodik, ¹⁹de nem ragaszkodik a Főhöz: pedig ő tartja össze az egész testet inak és ízületek segítségével, és az őáltala növekszik az Isten szerinti növekedéssel.

²⁰Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára, miért terhelitek magatokat olyan kötöttségekkel, amelyek csak az e világ szerint élőkre kötelezők: »²¹Ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd!«

²²Azokról van itt szó, amik arra valók, hogy elfogyasztva megsemmisüljenek. Ezek csupán emberi parancsok és rendelések.

²³Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti ugyan a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.”

3. rész 1-4.

„¹Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül.

²Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.

³Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.

⁴Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben.”

Imádkozzunk

Mi Atyánk! Köszönjük, hogy annak nevében fordulhatunk Hozzád, aki a mindennapi kenyérért imádkozni tanított. Köszönjük, hogy Te fordultál hozzánk előbb. Köszönjük, hogy a bűnös ember földi és lelki éhségét is csillapítani kívánod kenyérrel, gondviselésed jelével, melyet adtál szivárványszínű ígéreted óta. Köszönjük a testté lett Igét. Köszönjük megváltó kegyelmed. Köszönjük, hogy annak a nevében fordulhatunk Hozzád, aki érted imádkozni tanított; kinek ajkán örök szeretet csodája volt a mag, a liszt, a kenyér; akinek kezén mindenki tápláléka lehetett a kevés; aki a Lázárokkal együtt éhezik, és egykor aszerint ítél majd, hogy kapott-e enni minden éhező. Lehajtott fejjel állunk meg asztalod előtt, mert mi irigy, mindent magunknak akaró, háborúskodó, gyűlölködő emberek egyenlőtlenül osztottuk el ajándékaidat, mert milliók éheznek a földön, lesoványodott gyermekek halnak meg, bombák tépik le a vetéseket, sírások szakítják félbe az aratók dalait. A mindennapi kenyeret váró holnaptól fél a világ. Köszönjük, hogy áldó, kenyérszegő mozdulatoddal fordulsz felénk. Életnek Kenyere, Szivárvány minden magvetés felett, köszönjük, hogy tested engedted megtörni a bűnökért. Köszönjük ennek asztalra tett jeleit. Ebben bízunk csak, nem bűnös önmagunkban. Köszönjük, hogy a törvény árnyékai fölött kisütött a nap, a kegyelmet érlelő. Köszönjük, hogy gyülekezetünkből, gyülekezetünkben ugyanarról a kegyelemről beszél az Úr asztala és a szószék, az Ige és a bocsánat jelei. Kérünk, adj számunkra ma is egy-egy morzsát, az Igét, igehirdetők és hallgatók számára gazdagon terített asztalodról. Ámen.

Zsidókhoz írott levél 7. rész 17-28.

„¹⁷A bizonyságtétel így szól: »Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint.«

¹⁸Ugyanis egy korábbi parancsolat eltöröltetik, mivel erőtlen és használhatatlan, ¹⁹mert a törvény semmit sem tett tökéletessé. Viszont egy jobb reménységet támaszt, amely által közeledünk Istenhez.

²⁰Azután: Jézus nem eskü nélkül lett főpappá – azok ugyanis eskü nélkül lettek papokká –, ²¹hanem annak esküjével, aki így szólt hozzá: »Megesküdött az Úr, és nem bánja meg; te pap vagy örökké.« ²²Ezért ő jobb szövetségnek lett a kezesévé.

²³És azok többen lettek papokká, mivel a halál nem engedte őket szolgálatban maradni; ²⁴ő viszont, mivel megmarad örökké, átruházhatatlanul viseli a papságot.

²⁵Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.

²⁶Mert ilyen főpap illett hozzánk: szent, ártatlan, szeplőtlen, aki a bűnösöktől elkülönített, és aki magasabbra jutott az egeknél.

²⁷Neki nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy napról napra előbb saját bűneikért mutassanak be áldozatot, azután a nép bűneiért. Ugyanis ezt egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul.

²⁸Mert a törvény erőtlen embereket rendelt főpapokká, a törvény utáni eskü igéje pedig a Fiút, aki örökre tökéletes.”

Szeretett Testvérek!

Mindannyian tapasztaltuk már, mit jelent éjszaka, hogy ragyognak a csillagok; hiszen ragyogásukkal, helyzetükkel segítenek tájékozódni, eligazodni. De azt is tapasztaltuk már mindannyian, hogy virradat után eltűnnek szemünk elől a csillagok – egész pontosan azok ragyogása – mert fölragyog egy nagyobb fény, a nap fénye. Most is, úgymond a csillagok ott vannak az égen, és már jó néhány órája semmit nem látunk belőle, mert az igazi fényforrás, a nap, a maga ragyogásával elhalványította azok fényét.

Ha a Szentírást olvassuk, akkor észre kell vennünk, hogy az Isten üdvözítő tervében, kijelentésében valami hasonlót látunk. Van, amit az Isten előkészített és fokozatosan bontott ki, teljesített be. És mindegyiknek a maga idejében nagyon fontos jelentősége volt, de mégsem – ha egészében látjuk már – azonosak a hangsúlyok. Látjuk az Ószövetség világában, ahogy az emberi bűn sötétségében, az Isten törvényt ad. Törvényt ad, hogy azzal próbáljon segíteni. Valamiféleképpen szabályozni a szövetséges néppel való életet, a nép életét. De ugyanakkor azt is látjuk, hogy a törvény, az a mi bűneinket mutatja meg. Nyilvánvalóvá és egyértelművé teszi, hogy milyenek vagyunk. A törvény egyértelműen bebizonyítja, ránk bizonyítja, hogy kegyelemre szorult emberek vagyunk, mert aki nem teljesíti a törvényt, az ítélet alá esik és elítéltetik, és ahhoz, hogy megmaradhassunk, ahhoz kegyelmet kellene találnunk. Az Ószövetség – és különösképpen, hogyha a szertartási törvényekre gondolunk, akkor látjuk, Lévi fiait rendeli – ahogy itt olvastuk a zsidókhoz írott levélben: halandó embereket, papi szolgálatra –, halandó embereket, és nekik, nemcsak hogy halandók, hanem saját bűneik miatt először önmagukért kellett áldozatot bemutatni, hogy azután odaállhassanak, és a népért való, a nép bűneiért való áldozatot bemutathassák. Ráadásul mindig ismételgetni kellett ezt az áldozatot, és ez jelzi, hogy nem tökéletesről volt még szó. De nagyon fontos előképről – mondhatnánk a Kolosséi levél szavával: árnyképről – vagyis az igazinak, a teljesnek az előképéről; mert kiábrázolta már az Ószövetség népe számára, hogy az Isten kegyelméből lehet élnie a bűnös embernek. Kiábrázolta a helyettes elégtételt, hogy az Isten szentsége, igazsága megköveteli a bűn megbüntetését, de az Isten szeretete és kegyelme az szeretne nagyobb lenni. És hogy mindkettő érvényesüljön, ezért szükséges volt kiábrázolni a bűnért a helyettes áldozatban ezt a szeretetet. De tudjuk azt is – Újszövetség nyelvén szólva –, hogy kosok és bikák vére nem tudja eltörölni a bűnöket a maguk valóságában. Vagy ahogy az előbb olvastuk: „…a törvény senkit nem tesz tökéletessé”. Nem véletlen tehát, hogy Jézus arról beszél: „én nem eltörölni jöttem a törvényt...”, mint ahogy ezt sokszor félreértik mai hívő emberek – „Jajj, csak az Újszövetség kell, az Ószövetséggel nem tudunk mit kezdeni, azt már Jézus egyébként is eltörölte.” Nem eltörölte! Ő a maga tökéletességével beteljesítette. Ő be tudta teljesíteni, mi nem.

És nézzük, hogy hogyan lép tovább, hogyan viszi az emberi történelemben tovább az Úr az Ő megváltó munkáját? A mai olvasott Igénk arról szól, hogy a törvény utáni eskü Igéjében az Isten hogyan vitte tovább, vitte teljességre üdvözítő szándékát. Mert látnunk kell, a Szentírásban gyönyörűen előttünk van, ahogyan lépésről-lépésre kibontja Isten az Ő megváltó szeretetének munkáját. Ahogyan a kisgyermekre nem lehet rázúdítani az első osztályban az egyetemi tananyagot, hanem lépésről-lépésre újabb és újabb ismeretek szükségesek. A koncentrikus körök elve szerint szokták bővíteni az oktatásban a tananyagot. Először néhány alapinformáció, aztán majd jó néhány évvel később már a részletek is előkerülnek. Az Isten nagyon jó pedagógiával készítette és hozta elénk az Ő megváltó szeretetét. Nos a törvény utáni eskü Igéje – ahogy itt az előbb olvastuk, és az Újszövetségben teljesedik ki ez számunkra, Jézusban teljesedik ki számunkra –, fölragyogtatja azt a kegyelmet, amely kegyelmet már az Ószövetségi áldozatok is kiábrázoltak. Jön valaki, jön az egyszülött Fiú, akiről azt olvassuk, hogy „szent, ártatlan, szeplőtlen” – tökéletes. Főpapként önmagát áldozza. Neki nincs szüksége arra, hogy önmagáért áldozzon, mint az Ószövetségben rendelt papok, azzal kellett, hogy kezdjék, hogy először önmagukat megtisztítják; először önmaguk bűneiért áldozatot mutatnak be, hogy azután ezt a szimbolikus cselekedetet, a népért való áldozati szertartást elvégezhessék. Jött valaki, aki szent és tökéletes. Jött valaki, aki önmagát áldozta föl. És mit olvastunk: „Egyszer s mindenkorra megcselekedte”. És erre szeretnék azonban majd még visszatérni, hogy mit is jelent az, hogy egyszer s mindenkorra megcselekedte; mi következik mindebből, és jó lenne, ha az Isten népe komolyan venné az Isten Igéjét, nemcsak úgy nagyjából, néha némely részét.

Aztán: „átruházhatatlanul viseli a papságot” – szintén sokszor elfelejtjük. Ő az, aki üdvözíteni tudja az általa Istenhez járulókat. Az általa Istenhez járulókat – „…mert nem adatott az ég alatt más név, aki által kellene megtartatnunk”; „És mindenkor él és esedezik érettünk”. Próbáljuk lefordítani a magunk számára, úgymond a vallási élet számára mind ennek a jelentőségét. Itt nagyon hamar szembetaláljuk magunkat néhány kifejezéssel. Az egyik az, amit így szoktunk mondani, hogy az egyetemes papságról szóló tanítás; másik oldalról a római egyház külön papi rendjéről való elképzelés; és harmadszor az egyházi szolgálat fogalma. Mert ezek sokszor még az istenfélő emberek előtt sem világosak teljesen. És sokszor maguk a felekezetek is hibásak ebben, hogy nem teljesen Ige szerinti hangsúllyal gyakoroljuk, amit teszünk.

A Református Egyház, a magyarországi és általában a Magyar Református Egyház egyik hivatalos hitvallása a II. Helvét Hitvallás. A Heidelbergi Kátét még jobban szoktuk talán ismerni, mert több helyen is, régen meg kimondottan konfirmációi tananyagként is használták. De a Helvét Hitvallás sokkal részletesebben, sokkal árnyaltabban tanít. Ebből idézek néhány sort; hiszen ezt már annak idején megfogalmazták, lassan már félezer éve, a svájci testvérek. Ezt fogadták el a mi őseink is, hogy „igen, az Igét így kellene érteni”. Nos az előbb említett kérdésekről, tudniillik Jézus főpapként önmagát áldozta; egyszer s mindenkorra megcselekedte; átruházhatatlanul viseli a papságot. Nos mi következik akkor mindebből a mi számunkra; és éppen a megterített asztal mellett mi következik, hiszen ezt a kérdést, az úrvacsora vagy némelyek szerint az áldozás kérdését nagyon is érinti. Így fogalmazták meg az atyák, és nem tudunk jobbat az Ige szerint ma sem, legfeljebb torzítani tudjuk: „Krisztus apostolai ugyan minden Krisztusban hívő embert papnak hívnak, de nem az egyházi szolgálat szempontjából, hanem azért, mert Krisztus által mindnyájan királyokká és papokká lévén, lelki áldozatokat mutathatunk be Istennek”. Majd így folytatják, és így valljuk hitvallásunkban: „Más tehát a papság és az egyházi szolgálat…” Megállok az idézetben. Nemegyszer történt, mióta a mobilok elterjedőben vannak, hogy valaki vagy valakik bejönnek a lelkészi hivatalba, beszélgetünk, aztán „jaj bocsánat” – megcsördült egy mobil. Mondom, vegye föl most már nyugodtan. Fölveszi, és akkor kezd mentegetőzni, és nemegyszer ez a mondat hangzik el: „a papnál vagyok”. Illetlenség lenne ilyenkor beleszólni: „tévedés, a papnál nincs, mert itt nincs pap”. Legalábbis, ahogy ő érti, és ahogy a köznyelvben sokan értik, úgy én nem vagyok pap. Az egyetemes papság szerint igen, de úgy, ahogy a köznyelv ezt érti, a protestáns egyházakban úgy nincs pap; de van egyházi szolgálatot végző. És azt az Ige szerint így valljuk és így olvassuk, hogy „és rendelt az Úr némelyeket pásztorokul, tanítókul…” – az egyházban. De egyházi szolgálatban papként senkit nem rendelt a Biblia. Az Újszövetség már ezt nem ismeri. Nos, így fogalmazza tovább hitvallásunk, és jó lenne, ha tudnánk így gondolkozni és élni: más tehát a papság és más az egyházi szolgálat. Amaz ugyanis – mint az imént láttuk –, közös minden keresztyénnel. Ez az úgynevezett egyetemes papság, ahol lelki áldozatról, magam odaszánásáról van szó. Tehát ez közös minden keresztyénnel. Ez azonban, mármint az egyházi szolgálat, nem. Nem is töröltük el az egyházban a lelkipásztori szolgálatot, amikor kivetettük a Krisztus egyházából a pápista papi tisztet. Mert más a lelkipásztori szolgálat és más az áldozatokat ismételgető papi tiszt, amiről az Újszövetség nem tanít. Sőt azt olvassuk, hogy Jézus átruházhatatlanul viseli a papságot. Jézussal valóban ez beteljesedett, és azóta ezt nem szabad gyakorolni, és nem szabad így értelmezni. Ezért, csak az illetlenség miatt nem szólok bele ilyen esetekben, amikor mondják, hogy „a papnál vagyok”. Akkor nem jó helyen jár, vagy nem tudja pontosan, mit mond.

Jó lenne, hogyha pontosabban és Ige szerint értenénk az Isten Igéjét, mert sok tévelygést megelőzhetnénk. Igen, a megterített asztal mellett látnunk és tudnunk kell, miért vagyunk itt, mit teszünk, és mit cselekszünk, mint az egyetemes papság, mint egy-egy hívő ember. Tehát mit teszünk így? Mi az, ami az egyházi szolgálatra és a szolgálattevőkre tartozó mindebből. Mert ezeket nem lenne jó összekeverni, ráadásul valami ószövetségi papi szolgálatot, ami Jézussal beteljesült, megint előhozni és belekeverni a pásztori szolgálatba.

Így folytatja hitvallásunk, és jó lenne, ha ezt komolyan vennénk: „Az Újszövetségben bizonyára nincs többé Krisztusnak olyan papsága, amilyen volt az Ószövetség népénél. Azt a papságot külső kenet, szent öltözetek, és sok-sok szertartás jellemezte, melyek mind Krisztusra utaltak. Ő azonban, amikor eljött mindezt betöltvén, el is törölte. Ő ellenben megmarad egyedül papnak mindörökké.” – olvastuk az előbb az Igében. És idézi a hitvallás: „Hogy pedig az ő méltóságából semmit le ne vonjunk, azért az egyházi szolgák közül senkinek sem adjuk meg a papi nevet. Mert maga a mi Urunk nem rendelt az Újszövetség egyházában semmiféle olyan papot sem, aki a felszentelő püspöktől hatalmat nyervén naponta megáldozza az ostyát, mint az Úr testét és vérét élőkért és holtakért. Hanem csak olyanokat, akik tanítsanak és szolgáltassák ki a sákramentumokat.” Nagyon tömören, nagyon Ige szerint összefoglalták az atyák, és lassan félezer év után jó lenne, ha értenénk, és valóban Ige szerint gyakorolnánk mi magunk is protestánsok, közelebbről most reformátusok. Vagyis helyére kerülne az Ige szerinti egyetemes papság fogalma, ami nem azonos a lelkipásztori tiszttel és a tanítói tiszttel; a helyére kerülne a római egyház által tanított és hirdetett külön papi rend, amit nem tanít az Újszövetség; és helyére kerülne valóban, a mi fogalmaink szerint egyházi szolgálatnak nevezett szolgálat. És mindez, különösképpen most a megterített asztal mellett nagy kérdés, hiszen az úrvacsora és az áldozás nem teljesen azonos. Az Írás, éppen a most olvasott szakaszunk, de hogyha a Zsidókhoz írott levél egészét nézzük: az Írás nem tanít, sőt határozottan tiltja, hogy valamiféle áldozati szertartásokat csináljunk; mert Jézus egyszer s mindenkor… – olvastuk az Igében. És mi nem áldozgathatjuk újra a Jézust, mert ez nem felel meg az Igének. Az az Ószövetség világa volt, az előkép, az árnykép világa volt, ahol gyarló emberek először magukért, aztán a nép bűnéért, az áldozati szertartást végezték. De amikor az időnek teljességében eljött a tökéletes, és Jézusban a tökéletes áldozat bemutattatott, azóta erre nemcsak hogy nincs szükség, nem szabad olyat cselekedni.

Vagyis próbáljuk megfogalmazni, hogyan viszonyul tehát akkor egymáshoz az, amit az Isten szépen, fokozatosan előkészít, és Jézusban beteljesít a mi üdvösségünkre? – hogy nehogy betegesen és tévesen félreértsük az Írás egyik vagy másik részét. Megfogalmazhatjuk így is, hogy ‘elhagyni’, de nem elvetni – az más; és ragaszkodni, tudniillik az Isten terve szerint ahhoz, ami az Isten üdvözítő tervében ma időszerű. Vagyis, ne az árnyékhoz ragaszkodjunk, ne az előképhez, hanem az eredetihez. Hiszen az ószövetségi áldozati szertartás a Krisztus tökéletes áldozatát készítette elő, és annak igazságát fejezte ki, hogy kegyelemből és hit által lehet bocsánatot; valakinek meg kell halnia a bűneidért. De egy áldozati állat nem veheti el a bűnöket, csak megtanít erre az igazságra. És ember sem tudja elvenni, mert bűnösök vagyunk. Hanem az egy, tökéletes veheti el. Az Ige ezt tanítja. Ezért beszél a Kolosséi levél sok más hasonló kérdéskörrel kapcsolatosan arról, hogy van, ami az előkép, az árnykép világához tartozik. „Senki ne ítéljen el titeket ételért, italért, ünnep, újhold, vagy szombat miatt, hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.” Fontos az árnyék, mert odavezet bennünket az eredetihez. De ne az árnyékhoz ragaszkodjunk, amikor már az igazit adta nekünk az Úr.

Aztán: elhagyni azokat a szertartásokat – és ragaszkodni a valósághoz, tudniillik Krisztushoz –, azokat a szertartásokat, amelyeken keresztül bennünket a Krisztushoz vezetett az Isten. A kettőt nem szabad összekevernünk, de látnunk kell, hogy ezek összetartoznak. Az előzetestől a véglegeshez fordulni, hiszen erre hív az Ige. Amit Jézus cselekedett, az mindörökre van, és ahhoz sem hozzátenni, sem elvenni nem szabad és nem is tudunk. Az ideiglenestől a maradandóhoz. Jézus áldozatát nem kell már ismételgetnünk semmilyen formában. De talán leginkább így lehet megfogalmazni, hogy a jót, úgymond elhagyni, vagyis engedni, hogy továbbvezessen a legjobbért, amit Jézusban a mi üdvösségünkre az Isten készített. Ha komolyan vesszük az Igének ezt a vonalvezetését, ha látjuk benne az Isten üdvözítő tervének ezt a nagyszerűen előrehaladó munkáját, ha a koncentrikus körök elve szerint merünk haladni előre, ahogyan az Isten a mi megváltásunkban cselekedett, akkor helyére kerül az egyetemes papságról szóló néha némelyekben bizonytalan elképzelés, helyére kerül az egyházi szolgálatról és szolgákról szóló bibliai tanítás, helyére kerül az úrvacsora is. Hiszen az úrvacsora nem a bűneinkért ismételgetett újraáldozás a Szentírás szerint, hanem a bocsánatot nyert bűnösök közössége a bocsánatot adó Istennel.

Szeretett Testvérek! Ez egy bátorító elkötelezés, amit a Zsidókhoz írott levélből ezekben a napokban olvashattunk, és amit ma is olvastunk. Bátorító elkötelezés, hogy Isten az Ő üdvtervét fokozatosan beteljesítette; bátorító elkötelezés, hogy a legjobbat készítette a Benne hívőknek; bátorító elkötelezés, hogy szolgáival ezt hirdetteti ma is, de nem ismételgetteti; bátorító elkötelezés, hogy személyes hittel odafordulhatunk, felelhetünk erre a Krisztusban fölkínált kegyelemre; bátorító elkötelezés, hogy asztalközösségben lehetünk az Úrral és az Ő népével, és mindez indíthat bennünket a hála jó cselekedeteire. És akkor a helyére kerülnek Ige szerint azok, amelyek a keresztyénségben nincsenek mindig Ige szerint a helyükön. Merjük örömmel hallani tehát az Igét, hogy van szent, ártatlan, szeplőtelen, tökéletes főpapunk, aki önmagát áldozta, egyszer s mindenkorra megcselekedte, és átruházhatatlanul viseli a papságot. És én lelkipásztorként nem állhatok oda a hívőember és a főpap közzé, hogy „majd én közvetítelek”. De oda kell, hogy álljak egyházi szolgálatra elhivatva, hogy hirdessem és tanítsam, hogy hívjak és buzdítsak, hogy intsek és fedjek; viszont oda kell, hogy álljon minden hívő ember, és ez az egyetemes papság csodálatos Igei tanítása, hogy magunkat, egész életünket hálából odaszánjuk az Úrnak, ahogy néhány perc múlva sokan ígérni fogjuk a megterített asztalnál, hogy „e kegyelemért hálából egész életemet az Úrnak szentelem”. Ez az egyetemes papság csodálatos áldozata, de nem a Krisztus testének újraáldozása. Bátorító elkötelezés legyen az Ige számunkra és a megterített asztal. Ámen.

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk teremtett világod szépségéért, gondviselésedért, hogy szereteteddel vállaltad a szabad akaratú ember teremtését is. Magasztalunk Istenünk, hogy törvényeddel, kijelentéseddel tanácsolni, vezetni akarsz minket. Téged dicsőítünk, hogy megváltásunkat örök tanács végzése szerint előkészítetted, előképek által meghirdetted, és Jézusban egyszer s mindenkorra tökéletesen elvégezted. Téged magasztalunk Urunk, hogy kegyelmedből, hit által gyermekeiddé lehetünk. Bocsásd meg nekünk, amikor olykor-olykor mégis eltévelyedünk Igéd világos tanításától, és emberi vallásos okoskodásainkkal próbáljuk kiegészíteni és így megrontani Igédet. Könyörgünk Urunk a saját vallásos teljesítményükben bizakodókért. Könyörgünk a kegyelemből törvénytorzító barátainkért, és amikor mi magunk is ilyen útra tévedünk, hogy evangélium szerint reformálódjon gondolkozásunk, életünk, szolgálatunk. Könyörgünk az élet igazi értelmét keresőkért, hogy örvendező keresztyénségünk is Hozzád segíthesse őket, hogy magunkat odaszánjuk a Te szolgálatodra. Így könyörgünk betegekért, gyászolókért. Így könyörgünk a próbákban lévőkért, hogy a mi életünk is számukra Rád mutató jellé lehessen, és Hozzád forduljanak. Segíts Urunk, hogy mint kegyelmet nyert bűnösök szavunkkal, életünkkel hirdessük az új életet ajándékozó kegyelmes szeretetedet. Segíts Urunk, bátoríts és kötelezz el minket, hogy az úrvacsora közösségében megújulva hűségesen teljesítsük küldetésünket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |