| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz”

Mózes első könyve 32. rész 23-31.

„²³De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál.

²⁴Fogta és átküldte őket a patakon, és átküldte mindenét.

²⁵Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig.

²⁶De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben.

²⁷Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.

²⁸Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób.

²⁹Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.

³⁰Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt.

³¹Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.”

Imádkozzunk

Mennyei Atyánk! Bár Te láthatatlan vagy a számunkra, mégis teljes szívünkből hisszük, hogy itt vagy közöttünk és meghallgatsz bennünket. Köszönöm Néked, hogy Te türelmesen, kitartóan szólongattál, hívtál Magadhoz. Most felnőtt fejjel látom, hányszor visszautasítottalak, nem hallgattam nagyszüleimre, akik tanítottak imádkozni. Elfordultam Tőled konfirmáció után, és amikor katonakoromban két társamnak bűnhődnie kellett, mert Biblia volt náluk, én a gúnyolódók közé álltam. Kérlek, bocsáss meg ezekért. De a Te türelmeddel és kitartásoddal elértél engemet is, családomat is, mint ahogyan oly sok embert a földön. Hálát adunk azért, hogy Jézus Krisztus által mindannyian gyermekeid lehetünk. Kérlek, áldd meg a mai szolgálattevőket és hallgatókat, az Ő nevében áldj meg bennünket. Ámen.

Egy verset emelek ki a már felolvasott Igéből, az 1Mózes 32. rész 27. verséből Jákób szavai így szólnak:

„Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.”

Szeretett Testvérek!

A héten olvastuk ezt az igeszakaszt, és bevallom, amikor reggel elolvastam, egy sláger jutott eszembe. Talán az idősebbek tudják is velem énekelni. Ez a sláger így hangzott – jó hangosan énekelte az a hölgy: „Én nem kérem Tőled az áldást, és nem kell nekem szentbeszéd. Én is tudok áldást osztani, szépeket mondani.” Ez az egyik oldal: én nem kérem Tőled az áldást. Ugye milyen sokszor halljuk: nekem nincs szükségem Istenre, Isten áldására, én megvagyok nélküle, majd én tudom, hogy rendezem be az életemet. Azért jutott eszembe, mert teljesen ellentétes Jákób szavaival. Jákób pedig azt mondja: „Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem”. – nekem kell az áldás. Nekem kell az Isten áldása, mert anélkül boldogtalan vagyok. Mi is az áldás? Az egyik lexikon így fogalmaz (és talán ezzel tudok legjobban azonosulni): kimondott szóval üdvhozó erőt közvetíteni. Üdvhozó erőt. Boldogulást segítő erőt hozni ebbe a világba. Jákób meggazdagodott. Jákób élhetné a kényelmes életét az idegenben népes családjával, és mégsem boldog. Mégis érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Hiányzik a boldogító Isten az életéből. Luther Márton úgy tette fel a kérdést, hogy „hogyan találok kegyelmes Istent?”. Talán a mai ember ezt a kérdést inkább úgy teszi fel: „hogyan találok boldogító Istent, áldó Istent az életemben?”. Hogyan találom meg ezt a boldogulást segítő erőt az életemben? Isten gondoskodik róla, hogy Jákób megtalálja az ő áldását és akarja ezt az áldást. Hány embert ismerünk, akinek mindene megvan és mégsem övé ez a boldogító erő.

És most itt állunk a Jabók folyó gázlójánál. A családot, a vagyont, az ajándékul kiszemelt dolgokat már előre küldte Jákób Ézsaunak, és most egy nagy-nagy elhatározása van: találkoznia kell testvérével, vissza kell menni arra a földre, amit az Isten megígért neki, és ez a nagy döntés most nagyon elgondolkoztatja. Biztosan mi is voltunk már nagyon sokszor ilyen nagy döntések előtt, és bizony talán aludni sem tudtunk, talán forgolódtunk az ágyunkban, talán éjszakákat átvirrasztottunk és átimádkoztunk, és Jákób is ezt teszi most itt, a Jabók folyó gázlójánál. Istenhez fordul, Istenhez imádkozik. És ahogy imádkozik, ez számunkra is példa. Jákób rááll az Isten ígéreteire. Tudjuk, hogy nem mindig tette ezt, tudjuk, hogy volt, amikor saját feje után szaladt, de most nagyon komolyan veszi az Isten ígéretét és így imádkozik: „…URam, aki ezt mondtad nekem: Térj vissza hazádba, rokonságod közé, és jót teszek veled! Méltatlan vagyok minden hűséges és igaz tettedre, amit szolgáddal cselekedtél… Ments meg engem bátyámnak, Ézsaunak a kezéből, mert félek tőle, hogy ha idejön, megöl engem, az anyákat is gyermekeikkel együtt. Hiszen te mondtad: Sok jót teszek veled és utódaidat olyanná teszem, mint a tenger homokja, amely olyan sok, hogy meg sem lehet számolni.” [1Mózes 32:10-13] – Isten ígéreteire állt rá. Az Úr megígérte, hogy nagy néppé lesz – Uram, most ezt kérem. Te küldesz vissza, akkor segíts, légy velem, jöjj velem. Sokszor megfosztjuk magunkat az Isten áldásaitól valami miatt. Talán figyeltük az énekünkben, amit az előbb énekeltünk, két szó: “gyönyörűség” vagy “félelem” Tetőled el ne vonjon. Hát igen, ez a két nagy kísértésünk: a gyönyörűség és a félelem. Vagyis az élet szépségében, gazdagságában, sokféleségében elfeledkezhetünk az Isten áldásairól, a másik pedig, hogy a félelem tart vissza sokszor attól, hogy kérjük ezt az áldást, pedig Isten elkészítette ezt az ajándékot. Jákób előre küldte a családját. Talán ez is a félelmének a jele, hogy még egy kicsit elodázzam a találkozást. Előre küldi a családot és az ajándékokat, az ajándékokat pedig azért, hogy talán „ezáltal jóindulatra tudom indítani a testvéremet”. De itt azt kell inkább megfigyelnünk, hogy Jákób egyedül marad itt a Jabók folyó gázlójánál, egyedül marad a túlparton. És megfigyelhetjük saját életünkben is, hogy az ilyen nagy átmeneteknél, nagy döntéseknél sokszor maradunk egyedül, sokszor egyedül kell meghozni a döntéseinket, egyedül Istennel, még akkor is, ha népes családban élünk. Még akkor is, hogyha körülvesznek testvérek. A hitre jutásban lehetnek segítségeink, de a döntést magamnak kell meghozni. És nagyon sokan mondták már el, ott vagyunk a haldokló mellett, fogjuk a kezét, de az átmenetet neki kell megélni, személyesen. Igen. Jákób most is egyedül van a döntésével, és Isten vele van, Isten figyel rá. Mondhatunk Jákóbra sok rosszat… amikor gyermekeknek tanítom ezt a történetet, akkor mindig föl vannak háborodva, hogy a csaló Jákóbot hogyan áldhatja meg egyáltalán az apja; hogy a csaló Jákóbnak miért sikerül mégis minden. Igen, kihasználta Ézsaunak a gyengeségét és Ézsauról később, tudjuk, azt írja a Szentírás, hogy “istentelen” volt. A Károli fordítás szerint pedig “közönséges lelkű”, aki nem törődött igazán az elsőszülöttségi joggal, az Isten ajándékával, hiszen így beszélt: „Minek nekem az elsőszülöttségi jog, én úgyis halni járok minden nap”. Milyen sokan vannak ma is, akik így gondolkoznak: úgyis csak egyszer élünk, minek nekem az Isten áldása, miért kellene nekem foglalkozni valami mással is, mint csak a mostani boldogulásommal? Jákób tehát kihasználta Ézsaunak ezt a sérülékenységét, de meg kell figyelnünk azt, hogy Jákóbnak nagyon kellett ez az áldás. Jobban kellett, mint Ézsaunak. És ez az, amit pozitívumként mondhatunk Jákóbról. Igaz, hogy félelmében elmenekült, igaz, hogy nem tud mit kezdeni egy darabig az elsőszülöttségi joggal, sőt az atyai áldással sem, és most is fél Ézsau haragjától, de mégis Istenben bízik. És ezeket az ellentéteket kell nekünk meglátni itt, Jákób életében és ebben a történetben. Van, aki kéri az áldást és van, aki nem. Van, aki ragaszkodik Hozzá és van, aki nem akar ragaszkodni hozzá. Azt figyelhetjük meg, hogy valami mindig továbbsegítette Jákóbot az útján. Küzdelmes útja volt, mégis valami által mindig előre haladt. Húsz évvel ezelőtt egy másik nagyon fontos állomáshely volt az életében, Bétel, amikor Ézsau elől való menekülésében látja azt a csodálatos álmot az égig érő lajtorjáról, és itt megtapasztalja újra az Isten biztatását, az Isten előremutató szavát. És ebben a vergődésében megint csak Istenre talál.

Spurgeon így fogalmaz: „A múltban kapott minden áldás az eljövendő áldások záloga.” Vagyis merjünk ráállni a már kapott áldásokra. Merjünk visszaemlékezni rá, hiszen nem is egy helyen mondja a Szentírás, hogy megesküdött az Úr és nem bánja meg, hogy megáldotta a mi életünket. Isten áldása sokszor nem is egyedül jön, hanem egymás után kapjuk azokat. Így volt fontos számára az az áldás, amit az Atyától kapott az elinduláskor. Neki kellett az atyai áldás az elinduláshoz. Aztán a menekülés során megint csak kellett az áldás Bételben a csodálatos álom nyomán, és kell az úton számunkra is a próbákban… emlékezzünk ezekre az áldásokra. És kell, majd a visszaúthoz megint az áldás. És itt vagyunk a Jabók folyónál és erre való a Jabók folyó gázlója, erre való az egyedüllét, erre való az Istennel való négyszemközti együttlét, hogy Istennel beszéljünk, hogy mi kell nekünk, mi az, amit szeretnénk, és mi az, amit Ő ígér számunkra. Egy különleges történet ez, hiszen van is szó küzdelemről, meg nincs is. Egy valóságos küzdelem zajlik és mégsem tudjuk, hogy Jákóbnak, ki itt az igazi küzdőtársa. Ez a titokzatos valaki, aki itt van, akivel beszél ugyan, de nem mondja meg a nevét, lehet, hogy valóban fizikailag ott volt valaki. Vannak, akik azt mondják, hogy csak lelki vergődés az, aminek az lett a végeredménye, hogy a csípőcsontja mégis megsérült Jákóbnak egész életére. Igen. Vannak küzdelmeink, vannak harcaink, vannak lelki harcaink, amiket talán mások nem is látnak, vagy nem marad nyoma úgy a testünkön, de mégis tudjuk, hogy megharcoltunk dolgokat. És vannak olyan küzdelmeink, amik igenis láthatóak, igenis mások előtt is nyilvánvalóak lehetnek. Jákób kérdezi ugyan ennek a valakinek a nevét, de nem mondja meg. Vagyis: nem ez a fontos, hogy ki az név szerint, aki most küzd vele. Hanem az Isten küldte az ő számára. Az Isten embere az, akivel most küzdenie kell, vagyis négyszemközt az Istennel, négyszemközt a hitével, négyszemközt az ígéreteivel, és most meg kell küzdenie azért, hogy az övé legyen továbbra is az Isten ígérete. A múltban kapott minden áldás mögötte van, de most még egy eljövendő áldásra vár és szinte kényszeríti az Isten képviselőjét, hogy „nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem”. Talán mi hamarabb feladjuk, talán mi beletörődünk sokszor, hogy miért is nem történnek csodák az életünkben, miért is nem történik szabadulás talán saját életünkben, talán környezetünk életében, és én azt vettem ki, hogy kevésbé vagyunk állhatatosak a mi hitéletünkben, akár imádságainkban, akár tusakodásainkban. Most hadd legyen előttünk ez a kérdés, hogy kívánjuk-e állhatatosan az Isten áldását. Hogy ha van, akkor is jó, ha nincs, akkor is jó? – én így is, úgy is elvagyok ebben a világban? Isten hajlandó megismételni az Ő áldásait. Megerősíteni az Ő szavát. Hiszen megmondta Ábrahámnak, megmondta Izsáknak, megmondta Jákóbnak, hogy „nagy néppé teszlek”, és be is teljesítette azt. Isten hajlandó megismételni az Ő áldásait a mi életünkben is. Az a kérdés, hogy fennhangon azt mondja valaki, hogy „nem kérem ezt az áldást”, vagy pedig igazán kell számomra. Megint csak Spurgeont idézem, aki azt mondja, hogy „Isten két kézzel áld bennünket”. Azt mondja Ábrahámnak „megáldalak, és áldás leszel”, – de mondja később a többi ősatyának is – és ezt mondja nekünk, ma élő tanítványoknak is. Igen – megáldalak, és áldás leszel. Vagyis egyik kezével az Isten kegyelmet oszt, másik kezével pedig megszentelődésünket akarja. Vagyis, mi sokszor elfogadjuk áldásait, és nagyon jól esik nekünk az Ő áldásaiban sütkérezni, de ott van a feladat is, hogy ‘áldássá leszel’. Vajon ott van-e a mi életünkben ez a felelősség, hogy én áldássá akarok lenni mások számára, vagy csak önző módon elfogadom az Isten áldását. Pál apostol így mondja: „Megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával”. És nekünk is ez a feladatunk, hogy Istennek ezt az üdvhozó erejét képviseljük ebben a világban, és olyan jó, hogyha mi is tudjuk egymás számára tovább sugározni az Isten áldását. Talán ismerjük azokat a köszöntéseket, az egyik ének így fogalmazza, hogy „Üdv rád és házad népére”, de mondjuk ezt a magyar énekkel is, „Áldást, békességet kívánok házadnak”, és kívánjuk egymásnak ének nélkül is, naponként. Vajon ez üres kívánság vagy telve van az Isten üdvhozó erejének a tolmácsolásával? Jákób megöregedve mind a tizenkét fiát magához hívatja, sőt még József két fiát is, és mindegyiket a ráillő áldással áldotta meg. Igen. Ezek az áldások, hogyha végig olvassuk a következő fejezetekben, nem mindig csodaszép szavakat jelentenek csupán. Ez a ráillő áldás, ez azt is jelenti, hogy van benne kemény eligazítás. Aztán van benne biztatás, és van benne figyelmeztetés. Igen. El kell fogadnunk az olyan áldást is, amikor talán eligazít minket az Úr az Ő áldásaival, biztat, vagy figyelmeztet minket. Péter apostol így fogalmazza meg: „Mondjatok áldást, hiszen arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek”. Milyen csodálatos, hogy Isten elkészítette az áldást mindannyiunk számára. Vajon mi kérjük-e ilyen állhatatosan, mint Jákób: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem”. Miénk lehet, de olyan, mint az a csekk, amit kiváltok vagy nem. Miénk lehet, ha igazán kérem és állhatatosan akarom, hogy Isten megáldjon engem, mindannyiunkat, és kérem azt is, hogy áldássá lehessek mások számára. Ámen.

Imádkozzunk

Áldd meg Uram a kezemet, hogy finom fogású legyen, hogy tartson, de ne szorítson béklyóba, hogy adjon, de ne számításból, hogy ereje legyen vigasztalásra és áldásra. Áldd meg Uram a szememet, hogy ne legyen vak a láthatatlan iránt, hogy átlásson a látszaton, hogy mások pillantásában melegedhessen. Áldd meg Uram a fülemet, hogy meghallja a hangodat, hogy észlelje a szenvedés neszét, hogy bezárulni tudjon a locsogás előtt, hogy ne riadjon a kellemetlen hangjától. Áldd meg Uram a számat, hogy szólni tudjon Rólad, hogy szavai ne sértsenek, hogy hangjai gyógyírként hassanak, hogy ne adja ki a rábízottakat. Áldd meg Uram a szívemet, hogy lelked lakóhelye lehessen, hogy meleget megőrizzen, és meleget adjon, hogy örömet és bánatot megkülönböztetni tudjon. Áldd meg Uram életemet, hogy áldás lehessen a magam és mások számára. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |