| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A nagyobbik fiú

Lukács evangéliuma 18. fejezet 9-14.

„⁹Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta:

¹⁰»Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő.

¹¹A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.

¹²Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek.

¹³A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.

¹⁴Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.«”

Imádkozzunk

Mindenható Atyánk, mi is előtted állunk. Mi is imádkozni jöttünk ide, szent Felséged elébe. Köszönjük az újabb lehetőséget. A lehetőséget, hogy számunkra ez a hely, a Te házad és egyben a menny kapuja lehet. Köszönjük a lehetőséget, hogy Veled és testvéreinkkel is találkozhatunk. Köszönjük a lehetőséget, hogy itt koncentráltan örömhírt hallhatunk, és köszönjük, hogy lehetőséget adsz egy bölcs vígasságra. Vígasságra az örök élet reménysége miatt. Te jobban látod, mennyire nem tudunk örülni. Te jobban látod, mennyire világunknak vagyunk szomorú rabjai ahelyett, hogy teremtett alkotásaidat értelmesen megvizsgálva örömöt, felszabadulást éreznénk. Bocsásd meg Urunk, hogy bár testben itt vagyunk, de lélekben talán folyamatosan távolodunk Tőled. Egyszülött Fiad fordítva tette ezt. Testben elhagyta a legjobb társat, a legszentebb helyet, azért, ahogy énekeltük: „Szegény ügyünket felvegye”. Életünk és halálunk reménytelen lenne nélküled Jézus Krisztus. Te mutattad meg, hogyan lehet a szó is tett, a gondolat is cselekedet harmóniában. Te önként megaláztad magad és felmagasztaltattál. Te önként mentél értünk keresztfára és feltámasztattál. Megújító Szentlélek téged hívunk. Törd le belső gátjainkat, ellenkezésünket, elmenekülésre törő értelmünket. Pártfogónk! Te add, hogy az Ige fényében felszabadulhassunk, Te add, hogy a magyarázatban felvillanjon az Ige világossága, az énekekben a Veled és felebarátainkkal való közösség. Tudjuk és tapasztaljuk, hogy Jézus Krisztusért gondod reánk igen nagy. Őérte kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Istenre bízom magamat,

Magamban nem bízhatom;

Ő formált s tudja dolgomat,

Lelkem ezzel biztatom.

E világ szép formája

Az ő keze munkája.

Mit félek? – mondom merészen:

Istenem és Atyám lészen.

Tudja Isten kívánságod,

Ád is, mert csak ő adhat,

De bölcs, Uram, te jóságod,

Tudod: sok elmaradhat.

Tudom: gondod reám nagy,

Mivel édes Atyám vagy;

Mint akarod, hát úgy légyen!

Másként hinnem volna szégyen.

269. dicséret 1. és 3. vers

Lukács evangéliuma 15. fejezet 22-32.

„²²Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!

²³Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, ²⁴mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.

²⁵Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot.

²⁶Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt.

²⁷Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt.

²⁸Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte.

²⁹Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal.

³⁰Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.

³¹Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied.

³²Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”

Kedves Testvérek! Ismét két ember áll előttünk, egy olyan történetnek a végén, ahol sokkal többet hallunk az első főszereplőről. Ismét két ember előttünk: egy nagyobb fiú és az atya. Nagy igazság az, hogy amint ezt a könyvet kinyitjuk, két személyről lesz benne szó, bárhol és bármikor nyitjuk is ki. Ez a két személy: az, aki kinyitja, és az, aki megíratta. Mert a mi lelkünk és az Isten története van ebben a könyvben. Ma is a mi lelkünk és Isten párbeszéde, kommunikációja kapcsolódik ehhez a könyvhöz. Nagyobbik fiú – ismerős-e nekünk? Ismerős e ez a lélek, ami a nagyobbik fiúban volt? Én azt mondom, igen. Hogy miért is? Először is azért, mert azt olvastuk az igében, ez a fiú a mezőről jött; tette a dolgát. Egyedül volt otthon, és a munkáját végezte. Ő nem hagyta el az atyai házat, de a kötelezettségeket annál inkább megtette. Elment a mezőre, dolgozott, és a nap végén jött haza. Mit mondanánk erről a fiúról? “Rendes, dolgos, becsületes.” Valószínűleg a szolgák is ezt mondhatták róla: “Lám, milyen ügyesen dolgozik, becsületesen, lelkiismeretesen.” És felnéztek rá. Aztán a környékbeliek mit mondhattak erről a fiúról? “Ez ám más, mint a kisebbik. De jó, hogy ő itthon maradt. De jó, hogy ő itt segít, és nem olyan, mint a tékozló.” És talán maga a nagyfiú is így gondolkozik magáról. Látva a véleményeket, és tudva, hogy ő tényleg rendes, becsületes és lelkiismeretes, azt gondolja: “Minden rendben van, én vagyok a legjobb, nekem van igazam, én vagyok a legtisztességesebb.” A mezőről jön; munkából. A mezőről jövet megáll egy ponton, és hallja, hogy zene és tánc hangjai vannak a házban. Felfortyan. Megáll és megtorpan. Nélküle? A nagyobbik nélkül? Ebben a házban, ahol az atya után ő a vezető? Ebben a házban, ahol ő ‘itt maradt’? Ebben a házban, aminek a jövőjét ő ápolja? Most is a mezőn volt, és mindent megtett, hogy ennek a háznak legyen jövője? És megy, és megtorpanva hallja, hogy zene és tánc szólal meg. Zene és tánc hallatszik a házból is. A házból is zene és tánc hallatszik, és megtorpan a fiú. Nem tudja hova rakni. Nélküle történik itt valami. Nélküle történik valami, és neki nem szólt senki. Ő a családfenntartó, aki kint van, aki robotol, aki becsületesen gürcöl – pont ő nem tud arról, hogy itt zene és tánc és ünnepség van? Érezzük az egész igében – egy szolgához fordul oda, mi történt itt – mi ez, hogy én nem tudok erről? Ki vagyok zárva – mondhatja a nagyobbik fiú – a saját házamból, amelyet én fogok örökölni, mert a fiatalabb testvérem még az én jussomból is kiszakított, és elment és elhagyott minket. Az én házamban mi történik? Bár még ugyan ideiglenesen az apám itt az uralkodó és a gazda, de itt valami nélkülem történik. Amíg én becsületesen izzadok a mezőn, addig itt egészen másban izzadnak az emberek. Nem vagyunk-e mi is sokszor ilyenek? Nem vagyunk-e mi is sokszor olyanok, hogy dolgozunk, robotolunk, és közben otthon egészen másfajta hangok szűrődnek ki. És megtorpanunk, és azt mondjuk, hogy ide nem megyünk be. Mert nincs már erőm… Nincs már erőm örülni, nem is értem, hogy miért örülnek. Nélkülem örülhetnek? Nélkülem lehet ilyen?

Elmúlt héten beszélgettem egyik ifisünkkel. Ő lelkiismeretes. Sőt lelkiismeretesebb, mint társai. Túl komolyan veszi a tanulást, és emiatt kizárják kortársai. Megtorpant és vívódott. Vívódik, hogy adjon-e le abból az igényszintből, ami benne van, vagy egyáltalán mondjon-e le arról, hogy kortársai között tanulhat? Tanácsom az volt: ne mondjon le mindarról, ami benne van talentum. De merjen leadni abból a külsőségből, ami elválasztja őt a kortársaitól, mert nem biztos az, hogy azért, mert kortársai többet nevetnek, és talán felszínesebben nyilatkoznak meg, mint ő, ezért nincs bennük igény mindarra, ami őbenne erősebb. Lehet közös kapcsolódási pontunk, ha egyáltalán létrejön a találkozás.

A mezőről jövet rájön, hogy nélküle történt valami, és megharagszik a nagyobbik fiú. Olyannyira megharagszik, hogy nem is akar bemenni a házba. Megsértődik. A nagyobbik fiú, aki ebben a házban maradt, aki felvette a gondját a háznak, az apai háznak, aki dolgozik becsületesen, megsértődik egy pillanat alatt. Éveket felejt el, és csak egyre emlékszik, hogy őt… hogy vele ilyen történhetett. A nagyobbik sokszor ilyen. Nem tudom, hányan vagyunk nagyobb testvérek. De emlékszem rá, gyakran megtörténik a nagyobbik testvérrel, megsértődik, ha a kisebbik nem ad elég tiszteletet, nem adja meg azt a méltóságot, amit a nagyobbik elvár. Megharagszik ez a nagyobbik fiú is, megsértődik, mert nem kapja meg a tiszteletet, nem törődnek az ő érzéseivel, és úgy érzi, ki van zárva az atyai házból. A sértődésből, a haragból könnyen állapot lehet. Mert először csak megharagszik, de annyira megtoppan, hogy el is dönti: ebbe a házba ő nem megy be. Azért sem. Engem kizártak? Én dolgozok, és itt mulatnak? Egyáltalán nem fogok ide belépni, talán soha többé. Meglátta a világosságot, meglátta az általában embereknek kedves zenét és táncot. És ő mégsem megy felé. Megtorpan, és a sötétséget választja. Pillanatnyi érzései azt diktálják, hogy ne menjen, ne vegyüljön, mert őt kizárták; mert az ő személye nélkül tették ezt. Vívódás lehetett benne és harcok. Olyanok, amelyek bennünk is gyakran megvannak. Gyakran vagyunk naponként döntéshelyzetben: két út közül választhatunk. A jobb általában a nehezebb is szokott lenni. Általában le kell mondanunk egy-egy tervünkről, egy-egy tapasztalatunkról, hogy a jobbat válasszuk. És mi sokszor nem tudjuk ezt megtenni. Látjuk a világosságot, de tudjuk, hogy valamiről le kéne mondanunk, ami talán már annyira ránk ragadt, annyira álarcunkká lett, annyira büszkék vagyunk rá, hogy nem merjük vállalni a kapcsolatot. És választjuk inkább a sötétséget, választjuk inkább a magányosságot, a meg nem értettség dacosságát, és választjuk a nehéz egyedüllétet. Egyetlenegy dolog történt vele. Meg tudta ennek okát, és mindent elfelejtett. Elfelejtette a gyermekkori együttlétet, elfelejtette az apai közösséget, mindent elfelejtett. Ez történt egy királlyal az Ószövetségben, aki sétálva az országában egy szőlőskert előtt nagyon megörült, hogy akár az övé is lehetne. Szerette volna Nábót szőlőjét megszerezni. Egyetlenegy vágya volt, bár övé az egész ország. Rengeteg szőlőskert lehetett volna az övé, de neki pont az az egy kellett. És Nábót nem adta. Azt mondta, hogy neki fontos, neki kell, ősei és hite szerint. És a király, akinek minden lehetséges, hazament, lefeküdt és befordult a fal felé. Egyetlenegyszer mondtak neki nemet. Elmondták neki: miért. De ő, mert ővele, mert vele történt ez, ezért megharagudott, dacos lett, és elment minden életkedve. Mennyire tud háborogni egy ember! Mennyire ki tudunk mi zökkenni a mindennapjainkból egy ‘nem’ miatt. Mennyire nem tudjuk megérteni, ha az Isten nem ad meg nekünk egy kívánságot. Mennyire nem vesszük észre, hogy rengeteg áldást kaptunk már, csak azt az egyet nem adja, mert lehet, nem is lenne jó nekünk. De mi megsértődünk, de mi megállunk, és nem a fénybe nézünk többé. Nem arra nézünk, amit már megtapasztaltunk és örömmel, vígassággal töltött el bennünket, hanem megtorpanunk, és egy ‘nem’ miatt megállunk, elfordulunk. És itt jön a csoda. És itt jön a mi Istenünk, aki utána megy, aki utána megy a makacsnak, a dacosnak, annak, aki a sötétséget választja, és egyedül, önsajnálatban kínlódik. Mi sokszor nem tesszük ezt. Mi sokszor idő előtt lerázzuk a port a lábunkról. Mi sokszor nem tudunk felvállalni egy kapcsolatot csak azért, mert a másik dacos, valami megbántotta, és nem tudjuk meghallgatni. Érdekes, hogy az atya a kisebbik fiú után nem megy. A kisebbik fiú idő előtt, jogszerűtlenül kikérte a ráeső részt, elmegy, eltékozolta. Az atya hallhatta a híreket, de nem ment utána. Az atya a magányos, az elszigetelt, az önsajnálatba burkolódzó nagyobbik fiú után viszont utána megy. Eszünkbe juthat a pásztor, a jó pásztor, aki hagyja a biztonságban lévő kilencvenkilencet csak azért az egyért. Mert ilyen Istenünk van, aki nem számolgat. Aki nem fontolgat, hogy mi volt és mi nem, hanem abban a pillanatban, amikor csak ő tehet, ő nyújtja a kezét, ő megy, beszél és beszéltet. Mert ilyen Istenünk van. És feltehetjük a nagy kérdést, melyik volt messzebb? A kisebbik fiú, vagy a nagyobbik? És a jó válasz: a nagyobbik fiú hiába lakott vele egy házban, sokkal messzebb volt.

Csendesen megkérdezhetem: hány és hány testvérünk, rokonunk van, akivel egy házban, egy háztartásban élünk, de nagyon messze van tőlünk? És hány és hány “tékozlófiú” ismerősünk van, aki bár messze van, de nagyon közel lehet hozzánk. Nagyon közel lehet hozzánk, mert keres valamit, csak lehet, hogy rossz helyen keres. De a tettei a gondolataival összhangban állnak. A tékozló fiút sem bántja az Úr Jézus. Egyszerűen elmeséli: ő úgy gondolta, el kell mennie, kikéri jogszerűtlenül a vagyon ráeső részét és elmegy. Mert ő a tetteivel összhangban van, a lelke a gondolata.

Mai történet, hogy két testvér közül az egyik elmegy hetedikes korában, otthagy mindent, családi fészket, a másik otthon marad. Mai történet, hogy aki elmegy, nem feltétlenül tékozol. Mai történet, hogy aki el akar szakadni az idegbajos családtól, a nehéz, kilátástalan mivoltától, feltétlenül tékozol. Mai történet, hogy aki otthon marad, belevész a sötétségbe. Mai történet, hogy aki otthon marad, bár testileg otthon van, de lelkileg lehúzza a sötétség. Mai történet, hogy ez a két ember újra találkozhat, és a nagyobbik megbecsüli a kisebbiket, mert meg merte tenni, és egyedül megbírt állni; a kisebbik becsüli a nagyobbikat, mert otthon tudott maradni, és ki akart őáltala szabadulni a sötétségből. Maga Jézus mondta: „Bizony a vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában.” Azért, mert azt teszik, ami bennük van. Keresnek – ezzel nem azt mondom, hogy mindenki szaladjon el, hogyha rosszul érzi magát otthon. De ha gond van: jobb, ha kimondjuk, jobb, ha megéljük, jobb, ha kijön belőlünk a feszültség, minthogyha bennmarad. Gócponttá válik, és elég egy kicsi gond az életünkben, és minden felborul. A kisebbik fiú vissza tudott magától jönni, mert neki volt gondolata és ehhez párosuló tett. Ő még megtartotta mindazt, amit gondolt, és akarata volt. A nagyobbik fiú kényszerűségből maradt otthon, és nem fogadta el ezt a lehetőséget. A kisebbik fiú visszajön, bocsánatot kér az atyától. A nagyobbik fiútól szinte az atya kér bocsánatot. Kérleli, kérleli, jöjjön vissza. Megmagyarázza: „Örülnöd kellene…” A mostanra gondolj, arra, hogy újra itt van, hogy újra lehet… és ne arra gondolj, ami elmúlt, ami már elveszett. Az atya ezt mondja, és megérti, és segíteni próbálja a nagyobbik fiút. De a nagyobbik fiú szavai nem erről beszélnek. Nagyon nehéz az, amit a nagyobbik fiú mond. Ha elképzeljük magunkat, amint sértődötten, magányosan, elszigetelten és meg nem értetten állunk, s akkor jön hozzánk valaki, aki megért, aki ismer, aki őszintén vágyakozva beszéltet és tanácsot ad. És erre a nagyobbik fiú: „Látod? Hány esztendeje szolgálok neked? Soha nem szegtem meg parancsodat, és te soha nem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.” A megsértődés, az önigazság hangjai ezek. Felhánytorgatja a fiú, hogy ‘hány éve szolgálok neked?’ Hány éve tartom meg a parancsolataidat, és nekem nem adsz semmit. Ez nem így van. Csak az az igazság, hogy a nagyobbik fiú nagyon elárulja magát. Elárulja, hogy ő sem az atyával való közösségben örül, hanem a gidát, a kecskegidát akarja. Ő sem becsüli meg a közösséget, ahogyan a tékozló fiú sem. Mindkettőjükben közös, hogy nem az atyát szeretik, csak azt, amit az atya adhat. Maga a nagyobbik fiú nagyon elárulja magát: „Látod, hány esztendeig szolgáltam neked?” Lehet-e így igazán szolgálni? Lehet-e – ahogy Jézus mondja – áldozattal szolgálni, teljes szívből nem. „Engedelmességet kívánok és nem áldozatot.” Nem felhánytorgatott szolgálatra hív az Úr Isten, hanem arra, amit örömmel – még ha nehezen is, de azzal a tudattal, hogy ennek eredménye lesz – örömmel megteszünk. Igaz-e az, amit ő mond, hogy „soha nem szegtem meg parancsodat”? Ismerünk talán ilyen embereket: Én soha nem loptam, én soha nem csaltam egy gombostűt sem a másiktól. De nagyon jól tudjuk, ilyen nincs. Mi magunk is elcsentünk, elloptunk, vagy legalábbis irigykedtünk a máséra. Nincs olyan ember, aki ne tette volna ezt. „Nem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal.” – ez a legszörnyűbb vád. Az a vád, amelyben irigység, ítélkezés és szeretetlenség mutatkozik meg. Nem szerette igazán az atyát, és nem szerette igazán a testvérét. Mind a két nagyparancsolat ellen vétett. Olyan szépen énekeltük a 269. dicséretben:

Tudja Isten kívánságod, ád is, mert csak ő adhat,

De bölcs, Uram, a Te jóságod, tudod: sok elmaradhat.

El tudjuk-e ezt fogadni? – vagy csak mindig én, én, én? Mindig velem, velem, velem. Mindig engem, engem, engem. Ez jut eszünkbe. Megnyugtató viszont, hogy az Úr Isten mindenki után utána megy. Mindenki után utána megy, aki megtorpan, aki ítélkezik, aki irigykedik, aki nem akar a világosságba menni. Utána megy, és beszél vele. Ennyit mond: „Fiam! Te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Még most is fiam vagy, és a te két ‘sohád’-ra, itt van két minden: Mindig velem vagy és mindenem a tied. Meg tudjuk-e ezt élni? Őszintén kérdezem akkor, amikor többen közülünk tudatosan vállaljuk, hogy Istennel járunk? Meg tudjuk-e élni, hogy szabadon, önként szolgálunk, hogy önként jövünk haza a szolgálati mezőről, és nem bánjuk, hogy ha az Isten másoknak is örömet ad, nem nézzük azt, hogy én már reggel óta kint vagyok a munkamezőn, a másik csak délután hat óta. Felszabadultan vígadunk-e, örülünk-e, ahogyan az Atya hív bennünket közösségre vele? Vagy pedig mi magunk szűkítjük le a vele való hajléknak a térfogatát. Mi magunk mondjuk azt, hogy engem kizártál, nem voltam benne, mással nem lehetsz. Rólunk van szó. Mi magunk vagyunk sokszor a nagyobbik fiú, akik azt hisszük, hogy bejövünk ide, tiszták, rendesek, becsületesek, lelkiismeretesek vagyunk, és azt, aki templomaink kapujában, egy-egy kocsmában elhagyatottan és magányosan keres és kutat, és nem talál, az rosszabb, mint mi vagyunk. Mi magunk vagyunk a nagyobbik fiú oly sokszor. De nem kell úgy végződnie a történetnek, ahogyan a példázatban van, mert nem tudjuk, mit lépett a nagyobbik fiú. Nincs lezárva úgy, ahogyan a kisebbik fiú története. A kisebbik fiú bocsánatot kért, bevallja bűnét, és örül és vígad együtt a házban. A nagyobbik fiúnak nem tudjuk mi a következő lépése. Az ige indít bennünket. Mi fejezzük be a történetet. Ha nagyobbik fiúk vagyunk: merjünk letenni álarcainkat. Merjük letenni mindazt, ami eddig olyan sokat jelentett nekünk, hogy felhánytorgattuk, felszámoltuk és büszkék voltunk rá. Merjünk a most-ban, a mában és a lehetőségekben úgy élni, hogy megfogadjuk az Atya hívását. Merjünk méltósággal vigadni, merjünk együtt lenni a tékozlókkal, merjünk lépni és elfogadni, hogy az a csoda, hogy valaki meghal és feltámad. Nem az, hogy elvész az anyagi része. Egy emberélet többet ér minden bankfióknál, minden bankban tárolt pénznél. Ámen.

Mind jó, amit Isten tészen,

Ő az én idvességem;

Ő velem rosszul nem tészen,

Rábízom egész éltem.

Örömömben,

Keresztemben

Mind nyílván megmutatja,

Hogy javamat akarja.

Mind jó, amit Isten tészen:

Ha oly pohárt innék is,

Amelynek íze szívemnek

Nagy-keserűn esnék is,

De eltűröm,

Mert víg öröm

Felváltja ezt végtére,

Sok búm enyhítésére.

Mind jó, amit Isten tészen,

Mind örökké ezt vallom,

Ha rajtam bú, bánat lészen,

S kell bosszúságot látnom.

Mindazáltal

Megvigasztal,

Mint édes Atyám, engem,

Mert csak ő segítségem.

272. dicséret 4-6. vers

Imádkozzunk

Szerető Atyánk! Mi sokszor nem látjuk bűnnek, ami szerinted sokkal utálatosabb a világ minden paráznaságánál, minden káromlásánál, minden lopásnál, minden irigységnél, sötétségnél. Előtted sokkal sötétebb a mi kemény, ön-igaz, ítélkező, a magunk jogát, igazát, hasznát néző életünk. Kérünk, változtass meg minket. Urunk kérünk, jöjj utánunk, és mindenkinek a maga lelkialkata szerint magyarázd meg, miért fontosabb először a Te országodat keresni. Nyisd fel szemeinket, hogy megláthassuk, hogy ráadásul mindent megkapunk. Megkapjuk a közösséget, megkapjuk a jövőt, és megkapjuk az örök élet lehetőségét. Így kérünk betegeinkért és gyászoló testvéreinkért. Te sokkal jobban látod, mi zajlik le legbelül, ezért lépj gyöngéden melléjük, és csendesíts fájdalmat, ésszel felfoghatatlant. A Te erőd újítsa meg a nagyobbik testvért, egyházunkat. Te add, hogy ne torpanjunk meg, ha őszinte, lélekből jövő örömet és vígasságot látunk. Te add, hogy megtartsuk mindazt, amit Tőled kaptunk, de tudjunk szólni a kisebbikhez. Merjünk közösséget vállalni, és merjünk együtt menni a Te országod felé. Így kérünk egyéni életünkben is, add, hogy inkább legyünk távol, de lélekben közel, mint közel és lélekben távol.

Úr Jézus Krisztus! Te add, hogy megtalálhassuk mindazokat, akikkel közösségben kell lennünk, hogy gyakoroljuk a közösséget, és állandóan növekedve merjünk magunkról lemondani. Köszönjük, hogy Te betöltesz minden igényt, minden szükséget, és ígéreted szerint velünk vagy minden napon. Ámen.

„Mindenkor örüljetek, és Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveinket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |