| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Vagyok aki vagyok”

Mózes 2. könyve 3. rész 1-12.

„¹Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez.

²Ott megjelent neki az ÚR angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor.

³Akkor ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?

⁴Amikor az ÚR látta, hogy odamegy megnézni, kiáltott neki Isten a csipkebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok!

⁵Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!

⁶Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.

⁷Az ÚR pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat.

⁸Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és jebúszi nép helyére.

⁹Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak.

¹⁰Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!

¹¹Mózes azt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból?

¹²De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.”

Imádkozzunk

Kegyelmes mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Atyánknak szólíthatunk Téged. Hálát adok Neked azért a kegyelemért, hogy e napon is megtartottál és egybegyűjtöttél a Te házadban, a mi várunkban bennünket, várva Igédnek üzenetét. Köszönöm Uram, hogy szereteted által lehetővé teszed, hogy rohanó életünkben naponként megtapasztaljuk a nyugalom napján adott áldásaidat. Atyánk! Kérünk, bocsásd meg, hogy sokszor futva imádkozunk, sajnálva Tetőled az időt és sokszor imáink is önmagunk körül forognak és nem Te vagy a középpontban. Ajándékozz meg Szentlelkeddel és taníts minket imádkozni. Uram, kérem a Te kegyelmedet, hogy küldetésünkben is úgy induljunk, hogy a Te erődben bízzunk, és a Te dicsőségedre tekintsünk, mert akkor biztosan velünk leszel. Köszönöm Uram, hogy megtapasztalhatjuk, hogy Te, ha küldetést adsz, támogatásodat és bátorításodat is adod. Add Uram, hogy e küldetésben ne legyünk félénkek, gondatlanok, netán elbizakodottak. Köszönöm, hogy nekünk elég üzeneted: „Én veled leszek”. Áldd meg istentiszteletünket, a Te Igédet hirdető szolgádat. Tedd szívünket nyitottá és beszédedet befogadóvá. Ámen.

Jehova, csak néked éneklek,

Dicséretet csak néked zengek,

Ki volna más tehozzád fogható!

Csak téged áldlak, ó Mindenható!

Jövel, segíts, én édes Jézusom,

Hogy könyörgésem mennybe eljusson!

228. dicséret 1. vers

Mózes 2. könyve 3. rész 13-15.

„¹³De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik?

¹⁴Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.

¹⁵Még ezt is mondta Isten Mózesnek: Így szólj Izráel fiaihoz: Az ÚR, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökre, és így szólítsatok meg engem nemzedékről nemzedékre!”

Szeretett Testvérek!

A bizonyára sokak által jól ismert történetben Mózes visszakérdez az őt elküldő Úrnak: „Ha megkérdeznek – tudniillik Izrael fiai –, mit mondjak nekik, mi a neved?” Látszólag roppant egyszerű a kérdés és látszólag roppant egyszerű választ lehet adni. Mi a neved? Hát erre tudunk válaszolni, ki-ki pillanatok alatt meg tudja mondani a saját nevét. De vajon a saját nevünkkel be is mutattuk magunkat? Mert szoktuk mondani, hogy bemutatkozás: és akkor mondjuk a nevünket. De hát a nevünkből nem sok minden derül ki. Valami több kellene ahhoz, valami más kellene ahhoz, hogy valóban bemutatkozzunk. Ugye ismerjük, néha bizonyos helyzetekben szoktuk mondani: “na jól bemutatkoztál”. És akkor nem a nevét mondta az illető, hanem viselkedett valahogy; szólt, beszélt valahogy. És erre mondjuk kicsit furcsa hangsúllyal: na jól bemutatkoztál!

„Mit mondjak nekik, mi a neved?” Hogy jól értsük az Igét, nyilvánvalóan a korabeli összefüggéseket látnunk kell. Látnunk kell azt a politeista világot, amely világban a népek istenének külön-külön természetesen volt neve. Mondjuk, gondoljunk Oziriszre, vagy Mádlukra, vagy a Szentírásból is ismert Dágonra, a filiszteusok istenére. Hát aztán gondolhatnánk majd a későbbi évszázadokban akár a görög vagy a római istenekre, illetve azok neveire. Mózes joggal vagy jog nélkül, de fölteszi a kérdést: mit mondjak, mi a neved? Pedig az Úr bemutatkozott neki. Azt mondta, hogy „Én vagyok atyáitoknak Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene”. Az Úr azonosította magát, amikor Mózes megszólítja ott az égő csipkebokornál. Mózes mégis fölteszi a kérdést. És abból, hogy fölteszi a kérdést, “de mit mondjak, mi a neved, amikor majd megkérdezik?” – ebből egy kicsit kiolvashatjuk azt is, hogy némelyek már nem tudták, ki az az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Hát ne feledjük eltelt vagy négyszáz év. Nem harminc-negyven esztendő. Ma sokan nem tudják ki az Isten, pedig csak három-négy évtized telt el. Talán akkor is voltak olyanok, akiknek ez, hogy Ábrahám, Izsák, Jákób Istene, ez már nem sok mindent mondott, mert az atyák nem tanították meg a fiaknak és az unokáknak, hogy kicsoda az Úr. Vagyis voltak talán, akik már nem ismerték. Vagy még nem ismerték? De itt valami többről van szó, nem csupán ennyiről.

Mi a neved, mit mondjak? A történetet többé-kevésbé ismerjük mindannyian, és emlékezhetünk arra, hogy majd nem sokkal később olvasni fogjuk, hogy amikor elmegy Mózes a Fáraóhoz, akkor a Fáraó azt mondja: „Kicsoda az az Isten, akinek én engedjek?” Ebben nem egyszerűen csak az van benne, hogy mi a neve. Hanem: én, az isteni Fáraó én engedjek? Van nálam nagyobb Isten? Nyílván ez is benne van. De igazán a Fáraó kérdezi meg, hogy kicsoda az az Isten. De ha erre Mózes egy nevet mondott volna, a Fáraó úgyis annyit mond rá: nem ismerem. Ezt az Istent én nem ismerem, vagy ha hallottam is róla, nem ismerem el Istennek.

Mózes saját népére hivatkozva teszi fel a kérdést: Uram, mit mondjak népemnek, mi a neved? És nézzük mit válaszolt az Úr. Tulajdonképpen nem a nevét mondja, inkább így fogalmazhatnánk meg, hogy válaszként a nép magyarázata hangzik el. Nem azt mondja az Úr – a régi rossz olvasat szerint – én vagyok Jehova; vagy a pontosabb olvasat szerint: Jahve. Nem ennyit mond. Ennél sokkal többet mond. Hiszen, sokkal többet jelent az egy gyermek számára, ahogyan az anya a gyermekével foglalkozik; hogy anyja neki, mint hogyha egyszerűen csak megtanulja, hogy Nagy Piroskának hívják. Hát az a neve, de ez még nem jelent semmilyen kapcsolatot; ez nem tartalmat jelent. Az Úr a tartalomra helyezi a hangsúlyt, és nem egy nevet mond egyszerűen. Így fordítjuk, ez a bevett fordítási forma: vagyok aki vagyok. Szóltunk már arról korábban is, hogy itt olyan sajátos héber kifejezés van, amit ha így fordítanánk, hogy leszek aki leszek, akkor is teljesen precízek vagyunk, vagy úgy is fordíthatnánk, hogy vagyok aki leszek. Igen, itt valami többről beszél. Ez nem egyszerűen annyi, hogy én vagyok a létező: lehet, hogy már elfelejtettetek ott az egyiptomi jólét évszázadaiban, de én még mindig vagyok – ennél többről van szó. Az vagyok, aki leszek. Így vagyok megismerhető. Ha meg akarsz ismerni, akkor figyeld, hogy mit teszek, figyelj rám, gyere velem és megtapasztalod, hogy ki vagyok én igazán. Erre utalva mondtam, hogy tulajdonképpen inkább egyfajta magyarázatot ad az Úr és nem egyszerűen egy nevet mond. És érthetjük is nagyon jól, hiszen előtte a fejezet 12. versében, amikor Mózest elküldi az Úr, akkor azt mondja, hogy „én veled leszek”. És itt ugyanaz a kifejezés van, mint a vagyok aki vagyok, vagy leszek aki leszek kifejezésben. Én veled leszek. Én vagyok az Úr, aki jelen akar lenni, aki veled akar lenni, aki veletek akar lenni. Nem egyszerűen van egy nevem, hanem közösségben akarok lenni, jelen akarok lenni, veled akarok lenni. És ez sokkal több, mint egyszerűen valami nevet tudni. A másik oldalról pedig azt is meg kell értenünk ebből a bibliai szakaszból, hogy Isten nem adja sem a nevét, sem önmagát mintegy zsákmányul az ember kezébe. Erre az ókorban nagy volt a kísértés, de a modern embernél is nagy a kísértés, hogy valamiféleképpen az Istent kényszerítse. Az ókori hiedelemvilágban benne volt az a mágikus elképzelés, hogy ha valakinek, Istennek, démonnak, szellemnek a nevét kimondják mágikus módon, akkor kényszeríthető az a valaki, hogy a mi akaratunkat teljesítse. Isten nem adja így magát, a nevét a mi kezünkbe, hogy aztán mi azt csináljunk vele, amit akarunk; tisztességtelen, szentségtelen célokra úgymond odakényszerítsük. Nem adja nevét akármihez. A hétköznapi életben mi is szoktuk használni, ismerjük ezt a kifejezést, hogy valaki adja a nevét valamihez, vagy nem adja a nevét valamihez. Azonosul tehát vele, vagy nem azonosul vele – ez ezt jelenti. Nem egyszerűen arról van szó, hogy oda lesz írva a neve. Hanem az azt jelenti, hogy vállalja, azonosul, hogy részese annak. Isten nem adja nevét a mi tisztátalan, szentségtelen dolgainkhoz, mert mi hajlunk arra, hogy néha az Úr Isten nevét úgy tűzzük a zászlónkra, hogy azzal próbáljuk eltakarni – mármint az ő szent nevével – a mi szentségtelen ügyleteinket; egy kicsit vallásos mázzal befesteni, szebbé tenni azt, ami rendezetlen. Isten azt mondja: vagyok aki vagyok. Nem vagyok a zsebedben. Értsd meg: Én vagyok az Úr. Az Isten szuverén Úr. Ezt néha hívő emberként sem akarjuk teljesen komolyan venni. A fordításokban is így használjuk, az új fordításban nyomtatott betűkkel írjuk Úr. Ahol ez a kifejezés van, ott a fordítás újra és újra így adja, hogy Úr. Ugye tudjuk, hogy az Ószövetségben Istennel kapcsolatosan több név szerepel, nem csupán ez az egy. Nem csupán az az egy, amit még a mi énekünkben is – egy régi ének – így mondunk, hogy Jehova; és némelyek fennen mondják, hogy ők ismerik és tudják az Istennek a nevét, az pedig Jehova. A Szentírás sokkal több névről tanít. Gondoljunk csak ilyen nevekre, hiszen a héberben és az Ószövetségben ott szerepel az Él kifejezés, mint istennév: Natanaél, Samuél, Daniél. Ezek mind lefordíthatók. Az Emmanuélt ismerjük jól: velünk az Isten. Az Úr több annál, minthogy egy névbe úgy beleszuszakoljuk, és aztán azt csináljunk vele, amit akarunk. Olyan ügyletekhez visszük oda a nevét, amihez ő nem hajlandó odajönni. Ő szuverén Úr. Az Ószövetség népe, részben a parancsolatokra is gondolva, hogy nehogy hiába ejtsék ki az Isten nevét, nem ejtették ki ezt a nevet, helyette az ‘Adonáj’-t mondták, ami magyarra fordítva ennyit jelent, hogy Úr. És közel van ez a kifejezés a vagyok aki vagyok névhez, nagyon közel van; mert én vagyok az az Úr, akié minden hatalom, Ura vagyok mindennek. Persze, akkor valaki fölteheti a kérdést, hogy a most olvasott szakaszunk utolsó mondata így hangzott: „Ez az én nevem mindörökre és így szólítsatok meg engem nemzedékről nemzedékre”. Szeretném fölhívni a figyelmet: így; és nem azt olvassuk, hogy: ezt. Így, ilyen lelkiséggel, ilyen lelkülettel, ilyen hozzáállással szólítsatok meg engem. Valahogy úgy hangzik ez, mint amikor a tanítványok kérték Jézust, hogy taníts minket imádkozni, és Jézus akkor azt mondja, hogy: így imádkozzatok – és az általunk “Miatyánk”-nak ismert imádságot adja eléjük. Így imádkozzatok: példát adok, ilyen lelkülettel, ilyen módon imádkozzatok. Nos, így szólítsatok meg engem – olvassuk itt –, azzal a lelkülettel, amely lelkület szuverén Úrnak ismer engem. Aki hajlandó bennem bízni, velem jönni, nekem engedelmeskedni, és így megismeri, hogy ki vagyok én valójában. Nem pedig vallásos módon a saját zsebében akar tartani, lobogtatva nevemet; visszaélve a nevemmel. Vagyis megérthetjük ebből a látszólag nagyon jól ismert bibliai szakaszból, hogy az Isten jelenlétébe hogyan kerülhet az ember. Hiszen itt erről van szó. Ez az egész égő csipkebokor történet is ezt ábrázolja ki. Hogyan kerülhet az ember az Isten jelenlétébe? Hát nem a magunk erőlködése által. Nem a magunk vallásos erőlködése által. Hanem az Isten kijelentése által. Az Isten szólítja meg Mózest, nem pedig Mózes ügyeskedik valamilyen vallási praktikával, szertartással, hogy az Istent odavarázsolja. Néha a modern ember is hajlik erre, nemcsak a régi. Hogy az Istent megpróbálja valamilyen praktikával befolyásolni, a maga oldalára állítani. Az Isten jelenlétébe úgy kerül az ember, hogy az Isten megszólít. A jelenlévő Isten néven szólít: Mózes! És nem úgy kerülünk, ahogy néha mi gondolnánk az Isten jelenlétébe.

Meg kell értenünk aztán azt is ebből a szakaszból, hogy az Isten nem érdemeink szerint cselekszik, mármint hogy “nagyon rendes, vallásos emberek vagyunk”, hanem ígéretei szerint cselekszik; az atyáknak tett ígéret szerint. Itt, a mostani történetünkben is erről van szó. Isten önmagáért, a saját nevéért, ígéreteiért, mert ígéreteihez hűséges Isten; eszerint és ezek alapján cselekszik, és nem úgy, hogy “én nagyon rendes vagyok, és én valamit követelek Tőled és tedd meg”. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad kérni az Urat. De Jézus nagyon jól tanított bennünket, hiszen az ő nevében való kérés az nem azt jelenti, hogy az imádság végére odabiggyesztjük: “ja, és a Jézus nevében kérjük” – a sokszor tisztátalan és gonosz vágyaink teljesítését; hanem az Ő lelkülete szerint, az Ő akarata szerint kérni. Amihez nevét adja az Úr. Mert mi sem adjuk mindenhez a nevünket, amire kérnek bennünket emberek; vagy visszaélnének a nevünkkel azután majd valakik. Tehát az Isten jelenlétébe nem a mi látszólag jó érdemeink szerint kerülünk, hanem Isten úgy cselekszik, ahogyan Ő ezt megígérte, mert Ő szuverén Úr. Ő az: Vagyok aki vagyok, meg fogsz ismerni, hogy ki vagyok; csak akkor gyere, figyelj rám, kövess engem, és akkor megismered, hogy ahogyan cselekszem, aki leszek holnap és holnapután, az vagyok; az a lényege.

Isten jelenlétébe? Igen, észre kell vennünk azt is, hogy az Úr önmagát nem bölcselkedésre adja. Nevét nem arra adja, hogy elokoskodjunk, és elfilozofálgassunk fölötte. Hanem szabadításra ismerteti meg magát. Az Isten, szabadító Isten. Ki akarlak benneteket vinni Egyiptomból, a szolgaság házából; ezért szólítottalak meg Mózes. Emlékezzünk vissza, hogy Mózes már egyszer felbuzdult. Ő fölbuzdult évtizedekkel ezelőtt, még ott Egyiptomban, hogy megmentse a saját véreit, rabszolgasorba taszított rokonait a rabszolgahajcsártól; az egyiptomi kezéből. És az eredménye az lett, hogy agyonütötte az egyiptomit, gyilkosságba keveredett, és menekülnie kellett. Mózes volt az, aki “majd én intézkedek Uram; én majd segítek, én majd megoldok mindent”. És itt nem erről van szó. Ennek az eredménye az lett, hogy négy évtizeden keresztül, ott, Midján földjén juhokat kellett legeltetnie. És az Úr Isten ott készítette föl Mózest arra, hogy majd Ő szólítsa meg, és azt mondja, hogy “Na most gyere és menj, menj a Fáraóhoz, menj és vezesd ki népemet”. – Én most akarok cselekedni. És én így akarok cselekedni. Nem úgy, ahogy te kitalálod, ahogy te felbuzdulsz, ahogy éppen a vérmérsékleted diktálja. – Sokszor ezt is összekeverjük, hívő emberként is. Vagyis Isten az ő kijelentésével vesz tulajdonába minket. Mi szeretnénk Őt a magunk tulajdonába venni. Ez az, amihez nem járul hozzá. De megszólít és így tartozhatunk hozzá. Vagyis megérthetjük azt is, hogy a küldetés alapja az Isten jelenléte, és nem egyszerűen csak a magunk buzgósága. A küldetés alapja az Isten jelenléte. És a megbízatásunk tartalma pedig az Isten dicsősége. Tudniillik, ahogy majd a zsoltáros visszaemlékezik az Egyiptomból való szabadulás, szabadítás történetére, eseményeire: „és látták a népek a föld határait, a mi Istenünk szabadítását”. Az Isten dicsőségéről szól a mi megbízatásunk.

Hogy is olvastuk? „Mózes menj, és én veled leszek.” Annak a Mózesnek mondja, aki egyszer már ment, egyszer már intézkedett, aki egyszer már szabadítani akart, segíteni akart. Hát ez nem jó dolog? Jó dolog, csak az Úr Isten nem küldte. Ennek csak ez az egyetlenegy, de rettenetesen nagy baja volt. Meg is lett az eredménye. Most, amikor megszólít az Isten, megszólítja Mózest, na Mózes, most van itt az ideje, most már fölkészítettelek, most menj, és veled leszek. És megismered, hogy ki vagyok. Ha te vagy a te néped szeretné tudni, hogy mi a nevem, akkor ne a nevem után érdeklődj igazán, mert azzal nem sokra mész. Hanem azt tanuld meg, azt értsd meg, hogy mi az én akaratom; az én cselekedetem, hogy ki vagyok én igazán. Menj, én veled leszek. Vagyis szabadító, megtartó terve van az Úrnak. Az Úrnak. Ő szólít meg, a tervébe be akar vonni bennünket. És ha mi hajlandók vagyunk neki engedve az ő terve, az ő akarata és kijelentése szerint lépni és cselekedni, akkor cselekedeteiben ismerhetjük meg egyre jobban az Urat, hogy kicsoda az Úr. Ha közösséget vállalunk vele, akkor ismerjük meg igazán, hogy kicsoda az Úr. A gyermek azzal nem sokra megy, szükséges ez is, hogyha tudja az anyja nevét. Azt majd a papíroknál tudni kell, hogy anyja neve; igen oda be kell mondani, de igazán azért tud élni, mert az anyja dajkálgatja, mert az anyja törődik vele, mert közösségben vannak egymással. Igazán itt ismeri meg, hogy kicsoda az ő édesanyja. Igen. Észre kell vennünk, hogy ha mi hittel és engedelmességgel belesimulunk az isteni akaratba, akkor ismerhetjük meg egyre jobban az Urat. És akkor vele és általa van igazi jövőnk, és általában értve is igazi jövő.

„Menj, én veled leszek” – hangzott Mózes felé. Mózes visszakérdez: Na jó, de Uram, hát a neved… mit mondjak a népnek? Hát a népnek ez kevés lesz, valami nevet, valami konkrétumot kell mondani. Az Úr pedig azt mondja: Mózes, én veled leszek. Akarsz jönni velem, vagy nem akarsz jönni? Ha jössz velem, megtudod, ki vagyok. Ha akar ez a nép velem jönni, ha igazán meg akar ismerni, jöjjön velem és megismer. De az Úr nem ad elméleti fejtágítást. Ez a nevem és most már azt csináltok vele, amit akartok. Ezt nem engedi az Úr. Legyünk mi is engedelmes hittel részesei annak a jövőnek, amit az Úr akar munkálni, hogy megismerjük egyre jobban, még ha itt töredékesen és rész szerint is, de egyre jobban megismerjük, kicsoda az Isten.

Imádkozzunk

Istenünk! Mi valljuk, hogy Te vagy a teremtő, a mindenható, hatalmas, örökkévaló Isten. Mégis gyakran szeretnénk Rád kényszeríteni a magunk akaratát. Bocsásd meg kishitűségünket, bizalmatlanságunkat, kételkedéseinket, és az ezekből fakadó engedetlenségeinket, aggodalmainkat, félelmeinket. Bocsásd meg nekünk, amikor a bálványok sorába próbáltunk süllyeszteni Téged is. Segíts jobban bízni Benned. Segíts Veled járni, és így jobban megismerni Téged; tőled való küldetésünket, feladatunkat hittel felvállalni, és e világ előtt Téged megvallani. Könyörgünk hitben, engedelmességben, szolgálatban, szeretetben erősödő gyülekezetekért. Könyörgünk saját gyülekezetünkért is, kicsikért és nagyokért, csoportjainkért. Urunk! Te vezess bennünket igéddel és Szentlelkeddel, Te építsd közösségünket, hogy legyünk készek Rád figyelni, Veled járni, Rólad bizonyságot tenni. Könyörgünk, hogy életünk legyen áldássá nemzetünknek. Könyörgünk, segíts bennünket, hogy betegek, gyászolók, élet terhei alatt roskadozók felé is a Te vigasztaló, kegyelmes szeretetednek jó hírével tudjunk fordulni. Így kérünk gyászoló szívekért is, hogy az elmúltért Néked hálát adva a jövendőre, az örök életre nézve Benned bízva vigasztalódjanak. Könyörgünk kételyek, kérdések között vergődőkért, hogy Nálad és általad találjon békességet lelkük. Urunk, Istenünk! Segíts bennünket Veled járni, Néked engedelmeskedni, Benned és Általad örvendező életet élni. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |