| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Én vagyok az élet kenyere…”

János evangéliuma 6. fejezet 24-34.

„²⁴Amikor tehát látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a hajókba, elmentek Kapernaumba, és keresték Jézust.

²⁵Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle: »Mester, mikor jöttél ide?«

²⁶Jézus ezt válaszolta nekik: »Bizony, bizony, mondom néktek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok.

²⁷Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten.«

²⁸Ekkor megkérdezték tőle: »Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?«

²⁹Jézus ezt felelte nekik: »Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.«

³⁰Erre megkérdezték: »És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel?

³¹Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni.«

³²Jézus pedig így válaszolt nekik: »Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret.

³³Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.«

³⁴Erre ezt mondták neki: »Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!«”

Imádkozzunk

Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztusban! Megfáradva a mindennapok küzdelmében, roskadozva bűneink súlya, életünk, maga gyártotta, vagy másoktól eredő terhei miatt jöttünk Hozzád  szent hajlékodba. Mint éhező ember vágyik a testi eledelre, a kenyérre, úgy vágyunk Tőled kapható mennyei eledelre, a mennyből alászállott táplálékra. Vágyunk az élet kenyerére, szomjazunk a tiszta forrásra, az éltető vízre, amelyet a mi Urunkban, az Úr Jézus Krisztusban oly bőségesen elénk adtál, aminek mi igazi értékeit valójában fel sem tudjuk fogni. Bocsásd meg Urunk, amikor a világi élet zavaraiban mi oly sokszor elmegyünk e felkínált élet ajándéka mellett; vagy amikor a Tőled kapott gazdagságot magunkba zárva tartjuk, és nem adjuk tovább szeretteinknek, munkatársainknak, környezetünknek, mint a hit, a szeretet, a megbocsátás és békesség drága gyümölcseit. Megvallva bűneinket, megbocsátó kegyelmedet kérve kérjük ma is, itt e-szent hajlékban. Fordítsd reánk, fordíts felénk az orcádat, szólj hozzánk szent igédből, közöld velünk akaratodat, és taníts bennünket igazán megismerni Téged, megismerni a Te utadon való járás tudományát. Szentlelkeddel légy velünk Urunk, úgy az ige hirdetőjével és hallgatóival, hogy az elvetett mag, az ige, ne maradjon termés, jó termés nélkül. A mi Urunk, Krisztusunk érdeméért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Urunk Jézus, fordulj hozzánk,

Szent Lelkedet ma töltsd ki ránk,

Kegyelmeddel minket segélj,

Az egy Igazságra vezérlj.

Nyisd meg szánkat hál’adásra,

Készítsd szívünk buzgóságra,

Hitünk s értelmünk neveljed,

Neved velünk ismertessed.

166. dicséret 1. és 2. versek

János evangéliuma 6. fejezet 48-51.

„⁴⁸Én vagyok az élet kenyere.

⁴⁹Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak.

⁵⁰De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon:

⁵¹Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.”

Szeretett Testvérek! Az előbb hallott két bibliai szakasz a kenyér és az élet örök kérdéséről szólt. Hiszen minden nemzedék számára a kenyér az egyúttal életkérdés is. Ha a most hallott két bibliai szakasz, illetve, ennek nagyobb szövegösszefüggésére figyelünk, akkor észrevehetjük, hogy három lépcsőben beszél Jézus a kenyérről, az élet kenyeréről. Lépcsőről-lépcsőre vezeti hallgatóit. Először is egy mennyiségi csoda áll előttünk. Hiszen a fejezet első egynéhány versében az ötezer ember megvendégelésének történetét olvashatjuk, amire a most olvasott szakaszunk az előbb utalt. Ötezer férfi, öt kis árpakenyér – egy gyerek uzsonnája – és még maradt is. Valami megdöbbentő esemény történt ott a Galileai tenger partján, amikor Jézus tanította a sokaságot, ahol csak férfiak legalább ötezren voltak az evangélium szerint, és ahogy telnek az órák, testi kenyeret ad nekik. Nem véletlen tehát, hogy a sokaságban megfogalmazódott a gondolat: ez valóban az a próféta, akinek el kell jönnie. A vágyakozás és a várakozás, ami be-betöltötte azt a nemzedéket, így fogalmazódott meg. Jézusban vélték fölismerni, de még csak így mondják: a próféta. Talán ő az a próféta, akinek el kellett jönnie. És az is érthető emberileg, hogy királlyá akarták tenni: Ilyen ember kellene! Ilyen népvezér kellene, aki kenyeret, testi kenyeret is tud adni. – Akkor szívesen elülnénk itt a domboldalon még holnap is hallgatva a tanítását, dolgozni se kellene, csak majd kapjuk a testi táplálékot. – Királlyá akarták tenni. És bekövetkezik az, amit az emberek nem így tennének: Jézus otthagyja ezt a sokaságot, az őt ünneplő sokaságot és elmegy magányosan a hegyre. Elvonul. Nem aratja le a népszerűség gyümölcsét, nem engedi, hogy királlyá tegyék. Nem ezért jött. Sőt, ahogy az előbb hallottuk, úgy szólt a sokasághoz, hogy “kerestetek, nem a jelekért, hanem mert kenyeret ettetek”. Tehát nem a messiási jelekért, és ebben sem a messiási jelt ismertétek föl, hanem egyszerűen a korgó gyomor megtöltésének egyébként nagyon-nagyon fontos valóságát. Az első lépcső tehát a kenyérkérdésben ez a mennyiségi kérdés. Elég kenyér legyen a sokaságnak.

A második lépcső – ahogy Jézus továbbvezeti hallgatóit, amikor emlékezteti őket, atyáik idejére, a pusztai vándorlás idejére, amit Mózes könyvében [5Mózes 8] így olvashatunk: „Emlékezzél vissza az egész útra, amelyen vezetett téged az Úr, a te Istened, a pusztában. Sanyargatott, éheztetett és azután mannával táplált téged.” Jézus emlékezteti hallgatóit. Nagyon jól ismerték mindannyian, hiszen esztendőről-esztendőről ünnepelték, a szabadulásnak nagy eseménysorozatát, nagyon jól ismerték a manna történetét, és Jézus arról beszél, noha az Isten gondoskodott, és nem ők termelték meg akkor ott ezt a táplálékot, mégis meghaltak. A manna nem örökéletre szóló táplálék volt, mint ahogy ott a Galileai tenger partján a kenyér sem. Bár Jézus adta, az is csak az evilági testi élethez való kenyér volt. És abban az összefüggésben már a pusztai vándorló népnek is meg kellett értenie és tanulnia, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindaz, ami az Úr szájából származik, vagyis az Úr szavával, tanításával. Már a pusztai vándorlásban a róluk gondoskodó isteni szeretet átélésekor hallják ezt, hogy nemcsak ezzel kell élnie az embernek. Az Isten nem egyszerűen csak testi gondviselő Isten, hanem lelki táplálékból és lelki táplálék által kellene élni.

És most érkeztünk a harmadik lépcsőhöz. A mennyiségi csoda után, a manna, és a mannához kapcsolódó tanítás, hogy “lelki táplálékra is szükséged van ember” után elhangzik a megdöbbentő mondat. Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere”. Én vagyok. Ezt, hogy “én vagyok”, ezt többször hallották már tőle. János evangéliumában újra és újra megszólal ez a messiási kinyilatkoztatás. Ennek a súlyát az akkori hallgatók jobban érezték, majd a reagálásokból ez ki is derül. Az egész Szentírást ismerve, mi már nem érezzük annyira a súlyát.

Ezt a sorozatot, az “én vagyok…” című sorozatot, azzal az igével kezdtük – az égő csipkebokornál hangzik el –, hogy „Uram mit mondjak, mi a neved, ha megkérdezik?”. – „Vagyok, aki vagyok.” És amikor Jézus újra és újra így kezdi a mondatot, hogy „Én vagyok…”, a korabeli hallgatók érezték ennek a súlyát, hiszen így csak az Úr szólalhat meg. Nos, “én vagyok az élet kenyere”, vagyis Jézus nemcsak kenyeret tud adni, ahogy az ötezernek adott, hanem ő maga a mennyei kenyér. Hogy is van ez? Nagyon szépen hangzik, de ugye itt már kezdünk mi is úgy megtorpanni, mert az értelmünk nem mindent ért; vagy mondjuk úgy, mindent értünk és mégis nehezen tudjuk felfogni. Nem véletlen tehát, hogy Jézus, aki maga a mennyei kenyér, azt mondja: „aki hozzám jön, nem éhezik meg”. Akik a mannát ették, azok újra éhesek lettek, másnap újra össze kellett gyűjteni a mannát. Akik ott a Galileai tenger partján, ahol Jézus megsokasítja a kenyeret, ettek belőle, azok újra megéheztek és újra kellett árpakenyér. “De, aki hozzám jön, mert én vagyok a mennyei kenyér, az nem éhezik meg” – mondja Jézus, s ezzel kimondta azt is (és ez kicsit megdöbbentette a kortársakat), hogy már nem a manna a mennyei kenyér, amire úgy tekintettek. Már nem az isteni bölcsesség, kijelentett bölcsesség, már nem is az ige, mint írott ige a mennyei táplálék, hanem „én vagyok az élet kenyere” – mondja Jézus. Mégpedig a kenyér, amit én adok a világ életéért. Észre kell vennünk, itt nem Izraelről van szó egyszerűen. A világ életéért. És eszünkbe kell, hogy jusson János evangéliuma harmadik fejezetében lévő Jézusi mondat: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta…”. Az egész világot, minden népet. Hiszen az egész Szentírás erről szól. A kenyér, amit én adok a világ életéért, az az én testem. Mi más füllel halljuk, mert mi már ismerjük azt, amit az akkori hallgatóság még nem ismert. Mi az utolsó vacsora Jézusi kijelentését is ismerjük, amikor megtörte a kenyeret és azt mondta, hogy „ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik”. Ezt még ott, akkor, az a hallgatóság nem ismerhette, mert időben később történt. Mi már az egész Szentírás alapján ezt is halljuk, ezért még többet jelenthet számunkra a Jézusi mondat, hogy „én vagyok az élet kenyere”. A kenyér, amit én adok a világ életéért, az én testem. És akkor újra meg kell fogalmaznunk azt, amit tulajdonképpen a múlt vasárnap már megfogalmaztunk, hiszen itt, amikor életről van szó, akkor mindig két kifejezés szerepel az evangélium eredeti szövegében. Van az egyik, a biológiai lét, a biosz, és van a másik kifejezés, amit mi csak két szóval tudunk lefordítani, hogy ‘örök élet’, mert csak így adja vissza igazi jelentését. Van a testi lét és van az élet, ami több mint a puszta biológiai létezés. Az örök élet a Jézusi megfogalmazás szerint János evangéliumában megszakíthatatlan közösség a Krisztussal. A János evangéliuma bizonyságtételében és egyáltalán az Írás bizonyságtételében az örök élet az nem a mi földi, testi létezésünknek a végtelenbe való valamilyen meghosszabbítása, ahol kapásból el fog akadni az emberi ész és logika, és teljesen természetes, hogy elakad, mert az ige nem erről beszél. Az örök élet megszakíthatatlan közösség a Krisztussal, és ezért lehet énekelni azt az egyik énekünkben, hogy „Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett…”. Jézus arról beszél, hogy aki őbenne hisz, annak örök élete van. És nem arról beszél, hogy majd lesz. Elkezdődött. De a maga teljességében, a színről-színre látás világában fogjuk még ezt megismerni, megérteni. Ez a megszakíthatatlan közösség. És így lesz majd az utolsó vacsorai kijelentés, hogy a megtöretett kenyér, ahogy megtöretik, úgy töretik meg az én testem is tiérettetek, hogy életetek legyen. Vegyétek és egyétek, és ezt a közösséget gyakoroljátok, az Úrral való megszakíthatatlan közösséget, mert ez az örök élet.

Szeretett Testvérek! Vizsgáljuk meg e három lépcső után, tehát a mennyiségi csoda; a manna; és – a manna mellett szóló tanítás, hogy amit az Isten mond, az az igazi táplálék, a manna az csak a testi létünket táplálta – a harmadik lépcső: én vagyok az élet kenyere. Vizsgáljuk meg, hogy mit váltott ez ki a hallgatóságban? Hiszen itt kezdünk magunkra ismerni egy kicsit. Milyen válaszok születtek, amikor Jézus, lépésről-lépésre, egy szinttel mindig feljebb viszi. Kiderül, nem mindig képesek követni; vagy nem mindig akarják követni ezt a tanítást. Négyféle válaszról beszél itt az evangélium.

Az egyik a sokaság. A sokaság még kérdezett, ahogy hallottuk az előbb az igéből: „Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” Itt jön a tipikus emberi, vallásos gondolkozás: mit kell csinálni? Milyen vallásos szertartást kell csinálni, hogy letudjuk, amit meg kell tenni? És Jézus azt mondja: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. Itt szó szerint „Az az Istennek tetsző munkálkodás (így is fordíthatnánk), hogy higgyetek abban, akit ő küldött”. Az egyik reagálás tehát az, hogy őszintén kérdések fogalmazódnak meg. Kérdések fogalmazódnak meg a hallgatóban, kérdések fogalmazódnak meg bennünk. És arra van válasz.

A sokaság után megjegyzi az evangélium, hogy a zsidók – most itt persze vigyáznunk kell, mert a sokaság lényegileg mind zsidó volt, de itt inkább egy vallási csoportot, kegyességi réteget jelöl a kifejezés, hogy a zsidók – vitatkoztak egymással, és azt kérdezték… Figyeljük meg a sokaság Jézushoz fordult. Ezen a nagy tömegen belül egy bizonyos kegyességi csoportban egymással vitatkoznak, és kérdezték, „hogyan adhatná ez az ő testét nékünk?”. Nekik is vannak kérdéseik, de nem az Úrhoz fordulnak. Az nem baj, hogy egymáshoz, hiszen az egymás hite által való épülés is segíthet, de vannak kérdések, amelyekkel az Úrhoz kellene fordulni elsősorban. Ők vitatkoztak egymással, és ez a vitatkozás, itt valahol mutatja azt is, hogy nem igazán fogadják el Jézus önkijelentését.

A harmadik csoportban a tanítványok. Itt a tanítvány kifejezés nem egyszerűen a ‘tizenkettőt’ jelöli, hanem azokat, akik városról-városra, vagy faluról-falura mentek Jézussal, hallgatták, követték – tehát a tágabb értelemben. A tanítványok – ezt olvassuk – megbotránkoztak, zúgolódtak. Fordítva kellene, hogy történjen. A sokaság, amely alkalmilag összeverődött, hát az nem érti, felháborodik, zúgolódik, morgolódik: hogy mondhat ez a názáreti ilyeneket? De hát a tanítványok, akik ott voltak, akik sokkal több mindent láttak, ismertek már? Látták volna a jeleket is, amire utalt itt Jézus, hogy nem azért jöttetek, mert a messiási jeleket láttátok, hanem azért, mert jóllakhattatok. A cirkusz, meg a kenyér hozott ide titeket. – Szép volt a tanítás, nem igazán értettük ugyan, de legalább ettünk. – De itt a tanítványok megbotránkoztak és zúgolódtak. És eszünkbe juthat, hiszen Jézus maga emlékeztette hallgatóit a pusztai vándorlás eseményeiben a manna történetére: „minek hoztál ide ki minket a pusztába, hogy itt halljunk éhen?”. Morgolódnak és zúgolódnak. Morgolódnak és zúgolódnak. És megint morgolódnak és zúgolódnak. Újra és újra. A pusztai vándorlás idején. „Itt fogunk meghalni szomjan!” Meg „már meg keserű a víz!” A tanítványok megbotránkoztak és zúgolódtak. Azok, akiktől vagy akikről azt gondolhatnánk, és azt várhatnánk, hogy leginkább talán értik már Jézust és a lépésről-lépésre vezetett tanítást. Hiszen Jézus megpróbál építeni a már ismertre: a mennyiségi csoda, az ötezer történetére; aztán egy szinttel feljebb emeli, amikor a mannáról beszél, hogy ugyan azt az Isten adta, de attól még meghaltak, az nem örök életre segítő dolog volt; és aztán, hogy az örök élet kenyere van itt. És a tanítványok csak zúgolódnak és megbotránkoznak. Sőt – és ezt is följegyzi az evangélium –, „attól kezdve sokan nem jártak Jézussal”. Nem megdöbbentő? A tanítványok. Nem az alkalmilag összeverődött sokaság! – Áh! Ez olyanokat mond, nem jövök többször. Egyszer voltam, csalódtam, nem jövök többször. – Ilyen látogatók is mindig vannak, akik egyszer végre eljönnek, akkor nem azt hallják, nem azt kapják, amit ők képzeltek, és azt mondják, nem megyek többször. Megdöbbentő. És az evangélium elmondja: Jézus körül is voltak, akik bejelentették: többet nem megyünk vele. És nem jártak Jézussal. Eddig mentek faluról-falura, időt, energiát odaszántak. Úgy nézett ki, hogy “ezek a hűségesek!” – és most nagy megbotránkozással félreállnak. Ők is ugyanazt hallották, amit a sokaság többi része, amit a zsidók, egy bizonyos kegyes csoport; ugyanazt hallották, és egész másképp reagáltak rá. Visszavonultak. Ezzel ők veszítettek.

És nézzük a negyediket. Hiszen Jézus megkérdezi: „ti is el akartok menni?” – ekkor már a tizenkettő felé fordul. Ti is el akartok menni? És ekkor Péter előáll, és azt mondja: „Uram! Kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad.” „Te vagy az Isten Szentje.” Örök életnek beszéde van tenálad – itt már hitvallás szólal meg. Kihez mehetnénk? Ki nagyobb van itt, akihez mehetnénk? Tudjuk, van Pilátus; tudjuk, van uralkodó; tudjuk, van nagytanács; meg mindig jönnek önjelölt vallásalapítók is – abban a korban is voltak ilyenek, még az evangélium is beszámol ilyenről –, de kihez mehetnénk, akinél az örök élet beszéde van? Aki nemcsak szépeket, meg nagyokat, meg a szánk íze szerint beszél, vagy netalán simán átver bennünket? Ki máshoz mehetnénk, akinél az örök élet beszéde van?

Szeretett Testvérek! Valahol egy kicsit föl kell tennünk végül a kérdést, hogy mi mit válaszolunk? Szabad kérdezni. Nem értünk mindent. De Jézus nem is arról beszélt, hogy érteni kell azt, hogy „én vagyok az élet, az örök élet kenyere”. Hanem arról beszélt, hogy hinnünk kell. Bíznunk kell. Ahogyan a kisgyermekek is rengeteg mindent nem tudnak, nem értenek, de bizalommal vannak a szülők felé. Ez a gyermeki nagy hit. Mi okos emberek vagyunk, és kicsi hitünk van. És ez baj. Nekünk baj. Nem értünk itt mi mindent. Jézus nem magyaráz el mindent, mit jelent az, hogy én vagyok az élet kenyere, de elmondja, hogy aki hisz bennem, annak örök élete van. Szabad kérdeznünk. Még vitatkozni is. A megbotránkozás azért veszélyes, mert akkor bezárul az ember. A sündisznóállást fölvenni, az egy veszedelmes dolog, mert nem vesszük észre, hogy körülöttünk mi történik. Azt sem fogjuk észrevenni a sündisznóállásban, hogy ha valaki szeretettel fordul felénk. Elmenni még veszedelmesebb. Az egészségügyben van ilyen formula, és alá kell írni a kórházban: a maga felelősségére hazamehet. Még nem kellett volna, még segítségre szorul, de nem fogadja el a segítséget. Elmegy. Akkor alá kell írnia, hogy a saját felelősségére tette ezt. Lehet ezt tenni, de nem biztos, hogy bölcs dolog. Erősítsen meg bennünket az, amit Péter ki tudott mondani: Uram, kihez mehetnénk? Nálad az örök élet beszéde van, másnál sokkal gyarlóbb dolgok vannak. Merjünk tehát élni a Krisztussal való közösségben. Merjük odabízni magunkat. Merjünk járni ebben a közösségben, és kezdjük tapasztalni, mit jelent az, amikor Jézus kijelenti: én vagyok az élet kenyere. Nem azt mondja, hogy adok majd nektek valamit. Magamat adom, hogy életetek legyen. A mi földi életünknek minden részletkérdése itt kerül mindig a helyére. Mi nagyon sokszor a részletekkel, a munkánkkal, a családunkkal, a körülményekkel, a világgal és minden mással annyit foglalkozunk, közben az egész életünk nincs rendesen a helyén. De ha az egész nincsen a helyén, akkor a részletek sem lesznek a helyén, bármennyire igyekszünk azt a helyére tenni. Amikor megkérdezte a sokaság – és talán azok voltak a legőszintébbek, Péter szavain túl –, hogy “mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” – akkor Jézus ennyit mondott: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. Akit pedig ő küldött, ő az örök élet kenyere”.

Dicsérlek Téged, Idvezítőmet,

Úr Jézus Krisztus, Istennek egy Fia!

Megváltott nyájadnak hű atyjafia:

Csak téged várlak, egy segítőmet.

Dicsérlek, mennyből leszállott kenyér,

Isten s Ember, Jézus, egy Közbenjáró!

Bűnösök térését kegyesen váró,

Kitől kegyelmet minden lélek nyer.

290. dicséret 1 és 5 versek

Imádkozzunk

Hálát adunk Teremtő Istenünk, hogy gondot viselsz testi eledelünkről, hogy megáldod kezünk munkáját. Magasztalunk Téged a lelki táplálékért, a kijelentett írott Igéért, a Szentírásért, és leginkább dicsőítünk Téged az érettünk önmagát föláldozó Krisztusért, hogy Jézus lett számunkra az örök élet kenyere. Segíts Urunk, hogy bízzunk benne és kövessük őt, hogy ragaszkodjunk hozzá, hogy éljünk vele és egymással szeretetközösségben. Te áldd meg, hogy az úrvacsorai közösség erőforrás legyen számunkra e jelenvaló világban a szent életre. És könyörgünk azokért, akik talán bennünk, vagy talán valami másban, vagy talán úgy gondolják, hogy Benned botránkoztak meg; akik elmentek. Könyörgünk azokért, akik máshol próbálják keresni az örök élet kenyerét. Használd életünket is, és a Te kegyelmes irgalmas szereteted szerint fordulj feléjük is, hogy még újabb lehetőségük legyen Hozzád térni. Könyörgünk azokért, akik betegség, gyász és az élet más terhe alatt roskadozva járnak, és most ez foglalkoztatja életüket. Segítsd őket, hogy e mulandó világban az örök élet világosságában láthassák szomorúságukat, erőtlenségüket, és így lelki erőt, gyógyulást, vigasztalást Tőled nyerjenek. És könyörgünk gyülekezetünk, egyházunk lelki újulásáért is, hogy ne ragadjunk le a legelső lépcsőnél, hogy csupán Téged, mint Gondviselőt tekintsünk Urunknak, Istenünknek, hanem segíts bennünket eljutni, hogy a megváltó Krisztust kövessük, hogy életünk már most kóstolja az örök élet örömét. Könyörgünk mennyei Atyánk a ránk következő gyülekezeti hétvége áldásaiért. Segíts bennünket, hogy merjük megvizsgálni magunkat, hogy hogyan élünk, hogyan sáfárkodunk, hogyan gazdálkodunk a ránk bízott világgal. Segíts bennünket ebben az önvizsgálatban, hogy észrevegyük felelősségünket és Tőled való feladatunkat. És készíts bennünket az úrvacsorai közösségre, hogy látható módon kiábrázolódjon ez a közösség Veled és egymással a megterített asztalnál. Segíts Urunk, hogy a mi életünk az örök élet ízét kóstolgatva legyen ízesítő ebben a világban, Rád mutató jel sokak számára. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |