| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Én vagyok a feltámadás
és az élet”

Római levél 8. fejezet 28-39.

„²⁸Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.

²⁹Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között.

³⁰Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

³¹Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

³²Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?

³³Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít.

³⁴Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?

³⁵Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?

³⁶Hiszen meg van írva: »Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.«

³⁷De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.

³⁸Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, ³⁹sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Imádkozzunk

Drága mennyei Édesatyánk! Hálaadással borulunk le előtted és magasztalunk Téged a gyülekezet közösségében. Hálát adunk Neked az elmúlt hét minden részéért, percéért, amikor problémáinkkal, nehézségeinkkel, veszélyekkel tele úton velünk voltál, és nehéz döntések előtt megállva köszönjük, hogy Rád bízhattuk magunkat, gyermekeinket, gyülekezetünket, népünket. Köszönjük azt is, amikor vándorutunk egy-egy szakaszánál megállva visszapillantunk, s ez a visszapillantás is hálára fakaszt bennünket. Drága Urunk, ahogy életünket szemléljük, látjuk, hogy időnk egyre jobban fut, rohan. Ahogy nyílnak a pompázó virágok, olyan hamar jön a tél. Köszönjük Uram, hogy ebben a változó világban Te gondolsz ránk, emberekre és meg akarsz gyökeresen változtatni bennünket. Célod van velünk. Adjad, hogy ez a cél a mi életünkben felfelé vezessen. Köszönjük Uram, hogy kiválasztottál bennünket. Adjad, hogy ezért engedjük formálni magunkat Teáltalad úgy, ahogy a fazekas mester formálja agyagából az ő edényeit tetszése szerint. Hálát adok Neked azért is Uram, hogy Te egyetlen fiadat áldoztad fel értem, érettünk ott a Golgotán, a kereszten azért, hogy aki hisz Őbenne és elfogadja Őt, örök élete legyen. Uram köszönjük Neked ezt a túláradó szeretetedet, amely oly buzgón fakad Belőled, és mint ki nem fakadó és soha el nem fogyó szeretetből mindig táplálkozhatunk. Hálát adunk Neked ezért. Köszönjük, hogy Te mindig igazságosan cselekszel velünk, és tudjuk azt, hogy mi az, ami a javunkat szolgálja. Ezért akár örömünkben, bánatunkban vagy nehézségünkben adjad, hogy mindig Rád bízzuk magunkat. Bocsásd meg, hogy tudjuk, hogy Te mindig javunkat akarod, de mi oly sokszor kicsinyhitűek vagyunk, oly sokszor a szakadék szélére kerülünk, de hálával tartozunk azért, hogy Te újra felemelsz, és magadhoz ölelsz minket. Uram! Kérlek Téged, hogy maradj itt közöttünk, áldd meg együttlétünket, a Te fényed ragyogja be a mi lelkünket, és adjad, hogy az Úr Jézus szelleme, világossága menjen innen el velünk, és az Ő jó illatát vigyük az emberek közé Te általad. Áldd meg az ige hirdetőjét és a hallgatóit, a Te Szentlelked ereje hassa át együttlétünket. A Te Fiadért, az Úr Jézus Krisztusért kérlek, hallgass meg. Ámen.

János evangéliuma 11. fejezet 11-27.

„¹¹Ezeket mondta nekik, és azután hozzátette: »Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.«

¹²A tanítványok ezt felelték rá: »Uram, ha elaludt, meggyógyul.«

¹³Pedig Jézus a haláláról beszélt, de ők azt gondolták, hogy álomba merülésről szól.

¹⁴Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: »Lázár meghalt, ¹⁵és örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek. De menjünk el hozzá!«

¹⁶Tamás, akit Ikernek neveztek, azt mondta tanítványtársainak: »Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.«

¹⁷Amikor aztán Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van.

¹⁸Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, ¹⁹ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt.

²⁰Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt.

²¹Márta ekkor így szólt Jézushoz: »Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.

²²De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.«

²³Jézus ezt mondta neki: »Feltámad a testvéred!«

²⁴Márta így válaszolt: »Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.«

²⁵Jézus ekkor ezt mondta neki: »Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; ²⁶és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?”

²⁷Márta így felelt: »Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.«”

Szeretett Testvérek!

Az elmúlt hetekben Jézus „Én vagyok…” mondásai álltak előttünk, és ezek a mondások, az eddigiek úgy álltak előttünk, ahogyan Jézus magát egy-egy alapvető életszükséglettel azonosítja. Szükségünk van pásztorló szeretetre, azt mondja Jézus: „Én vagyok a jó pásztor”; Szükségünk van a világosságra, azt mondja Jézus: „Én vagyok a világosság”; Szükségünk van a kenyérre, azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere”.

A mai szakaszunkban, a sokak által jól ismert Lázár történetben azonban Jézus magát nem egyik életszükséglettel, hanem az élettel azonosítja. Az élettel. És eszünkbe kell, hogy jusson János evangéliuma bevezető szakasza, hiszen a prológusban már azt olvassuk, hogy Őbenne volt az élet (tudniillik a testté lett Igében). De van jó néhány mozzanat ebben a történetben, ami elgondolkoztat, vagy talán egyenesen meghökkent bennünket. Jézus képtelen dolgokat mond; képtelenül viselkedik. Valahogy nem illik bele a mi emberi gondolkodásunkba az, ahogyan ő beszél és viselkedik Lázár betegsége, halála kapcsán. Amikor üzennek neki, hogy Lázár súlyos beteg, akkor Jézus már éppen a Jordánon túl, a keleti parton van, ott tartózkodik, mert Júdeában lenni életveszélyes volt számára. És amikor meghallja Jézus, hogy Lázár súlyos beteg, akkor Jézus azt mondja: „Menjünk ismét Júdeába!”. A tanítványok elhűlnek, szóvá is teszik: „Mester, most akartak megkövezni a zsidók, és ismét oda mégy?” – hogy fogsz Te ott segíteni, amikor ott már életedre törnek? Aztán ennél sokkal inkább képtelennek tűnik Jézus viselkedése és szava, amikor meghallja a hírt, hogy súlyos beteg Lázár, akkor még két napig ott marad a Jordánon túl; még két napig. Pedig hát nagyon sietni kellene, szirénázva kellene száguldozni a jerikói úton föl Jeruzsálem felé, hogy Betániába érkezzen. Ne feledjük két Betánia van: van egy a Jordánon túl, és van a Jeruzsálem melletti. Nos, a Jordánon túlról kellene nagyon gyorsan mennie, hogy segítsen. Ehelyett Jézus még két napig ott marad – miközben bejelentette, hogy menjünk Júdeába – egy lépést sem tesz. Ez nem fér bele a mi gondolatainkba, a mi logikánkba, a mi elvárásainkba. Hát az Úr azért Úr, hogy jöjjön és segítsen. Első szavunkra ugorjon. És Jézus nem így viselkedik. Aztán, Jézus arról beszél, hogy Lázár alszik – „…elmegyek, hogy felébresszem.” A tanítványok kicsit furcsán hallgatják: hát ha alszik, majd felkel! Ezért ezt a hosszú utat, ráadásul életveszélyes utat megtenni teljesen fölösleges. Ha nem beteg, csak alszik, fel tudják ébreszteni, meg majd fölébred. Nem értették, hogy Jézus – jóllehet már az Ószövetség is használja így a kifejezést – Lázár haláláról beszél. Mert ahogyan a mi számunkra egy ember, aki alszik, az pillanatnyilag nincs… nem hallja, amit beszélünk, nincs benne az élet forgatagába – de fel tudjuk költeni; olyan Jézus számára a halott – fel tudja ébreszteni. Nem értették. És nem is volt könnyű megérteni. Ha alszik, akkor minek menjünk mi oda?

De ennél van talán még nehezebben érthető, még képtelenebbnek tűnő mondata is Jézusnak. Hiszen azt mondja: örülök, hogy nem voltam ott, amikor súlyos beteg lett. Hát mi nem így gondolkodunk. Mi úgy gondolkodunk, hogy kapjad a telefont, és hívjad a segítséget, és szirénázva jöjjön a segítség, mert nagy baj van. Ha megérkezne az orvos vagy a mentő két nap múlva, és ráadásul még azt is megtudnánk, hogy közben arról beszélt, hogy „örülök, hogy nem voltam ott”, és egy lépést sem tett két napig a mi segítségünkre – hát lehet, hogy rohannánk feljelenteni fölháborodásunkban. Jézus egyenesen arról beszél: „örülök, hogy nem voltam ott”, miközben Márta, Mária gyászol. És akkor az mondja az Úr: „örülök, hogy nem voltam ott”. Hát ez az isteni szeretet? A mi gondolatainkban, a mi elképzelésünkben nem ilyennek gondoljuk az Urat. Nehezen érthető ez. De megérthető. Vagy mégsem érthető? Hiszen Jézus a miértre, hogy miért viselkedik így, miért beszél így – a mi elvárásunktól teljesen eltérő módon, annyit mond, mindez azért van, mindez azért történik – az evangélium így értékeli az egészet –, hogy a tanítványok higgyenek. Hogy higgyenek. És ez János evangéliumában újra megjelenik a 20. fejezet végén [Jn. 20:30,31]: „Sok jelt tett Jézus, sok mindent tanított, ami nincs megírva ebben az evangéliumban.” De ami meg van írva, az „azért van megírva, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, és e hitben életetek legyen az ő nevében”. Jézus azért viselkedik így, azért beszél így, azért élezi ki ennyire a helyzetet – még gyászban is hagyja Máriát és Mártát, meghalni hagyja Lázárt –, hogy annál nagyobb dolgok történjenek, és higgyenek a tanítványok. Végre megérkezik Jézus. Elémegy Márta, és a feltámadásról beszélgetnek. Feltámadás – na jó, de mikor? A segítség az Úrtól jó – na de mikor? Figyeljük meg ezeket a fokozatokat, ami itt van a történetünkben. Mert valahol egy kicsit magunkra is ismerhetünk. Amikor megérkezik Jézus, Márta kimegy elé, és azt mondja neki: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. Ha tudta volna ez a Márta akkor, hogy Jézus mit mondott a Jordánon túl, hogy „örülök, hogy nem vagyok ott” és két napot direkt késett, akkor nem tudom mit mondott volna. De Márta hite szólal meg itt, „ha itt lettél volna, tudtál volna segíteni”. De ez már a múlt idő. Ez a múltra vonatkozik. Ezen már túl vagyunk. Azonban mégis van valahol ebben a hitben egy kicsit több is, talán a közeljövőre vonatkozóan: „de tudom, hogy bármit kérsz, megadatik neked”. És amikor itt Jézus a föltámadásról beszél, akkor Márta azonnal válaszol: „tudom, föltámad, majd az utolsó napon”. Figyeljük meg… ha itt lettél volna tegnap, tegnapelőtt – ez a múlt; hát esetleg, ha most kérnél valamit, én még azt is elhiszem, hogy talán az Atya megadja – ez meg igazán majd a jövendő. És ekkor Jézus mit mond? – ebben a kiélezett helyzetben, mert ez is az. Ebben a kiélezett helyzetben mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet”. Itt és most; nem tegnapelőtt, ha itt lettél volna; történelmi ebben a kérdés. Nem majd, hanem itt és most. De ide majd visszakanyarodunk. Itt egy kicsit meg kell állnunk.

„Én vagyok a föltámadás és az élet.” – itt Jézus magát nem kenyérhez, nem világossághoz – amire szükségünk van az életben –, nem ezekhez hasonlítja, nem ezekkel azonosítja magát, hanem az élettel. No de tisztázzuk, hogy amikor ezt halljuk és erről beszélünk, hogy élet, akkor mire szoktunk gondolni? Hiszen a János evangéliumában többször, és itt is találkozhattunk azzal a félreértés mozzanattal, amikor Jézus azt mondta, hogy „Lázár alszik, elmegyek, hogy felköltsem” – a tanítványok félreértették. Hát, ha alszik, nem kell mennünk, fel tudják költeni. És ez az úgymond félreértés – több ilyen van a János evangéliumában lévő történetekben –, mindig arra szolgál, hogy az igazi lényeget hozza elénk az Ige. Nos, valahogy nem ugyanarra szoktunk gondolni néha még mi keresztyének sem egy-egy kifejezésnél, amire az Ige. Amikor Jézus arról beszél, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet”, akkor egyszerűen arról beszél, hogy a múlandóságban megjelent az örök élet. Nem egyszerűen majd valami lehet, hogy lesz – ki tudja, hátha, hanem itt és most. Valaki így fogalmazta meg a különbséget: a felületes gondolkodás összetéveszti a halált a nem létezéssel. Összetéveszti a halált a nem létezéssel. És a létezést meg az élet fogalmával téveszti össze. Mi is valamit sejtünk abból, hogy vegetál. Ez valahol nem igazán az élet. A biológiai működések megvannak, az életjelenségek (szokták mondani) megvannak, de valójában nem lehet vele kommunikálni. De lehet, hogy lehet vele kommunikálni, nem kómában van, és mégiscsak vegetál valaki. Az emberi élet az több annál, minthogy eszünk, alszunk és szaporodunk. Ezt a disznó is tud; az állat is tud. Az élet több. Igen, a létezést ne kavarjuk össze az élet bibliai fogalmával – mert az több, mint egyszerűen csak a biológiai létezés. Nem véletlen tehát, amikor Jézus arról beszél, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet” és utána két helyzetre ezt magyarázza – amennyiben magyarázat, egyszerűen csak megállapítja – akkor tulajdonképpen arról szól, hogy a testi halál a hívőt nem választhatja el a Krisztusi szeretettől. A Római levélben Pál apostol többek között erről is bizonyságot tett: „Meg vagyok győződve arról, hogy semmi nem szakíthat el az Isten szeretetétől, mely megjelent a Jézus Krisztusban, sem halál, sem élet, sem jelenvalók, eljövendők, hatalmak…” és így tovább. „Semmi nem szakíthat el az Isten szeretetétől, mely Jézusban megjelent.” Jézus itt erről az életről beszél, és nem egyszerűen csak arról, amivel mi össze szoktuk gyakran keverni, amit az előbb létezésnek neveztem. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy Jézus nem magyarázza, és a Szentírás sehol nem magyarázza a feltámadást. Azzal nem sokra jutunk – esetleg kicsit okosabbak leszünk, de attól még elveszhetünk. Nem magyarázza a feltámadást. Jézus azt mondja, itt vagyok: „Én vagyok a feltámadás és az élet”. Ne feledjük, hogy amikor Márta és az ott lévők ezt hallották, még Jézus kereszthalála és feltámadása előtt voltak. Mi már sokkal többet ismerünk és tudunk, mert a Krisztus feltámadása után élő nemzedékekhez tartozunk. Nem magyarázza az Írás. Minket meg mindig ez szokott izgatni: na de hogy lesz? Mi okosak akarunk lenni, de hinni nem akarunk. És az okosság önmagában nem tart meg. A sok ismeret önmagában nem tart meg. Sok ismerettel a világot is el lehet pusztítani, tönkre lehet tenni, az önmagában nem tart meg. Emlékezzünk a gyülekezeti hétvége előadásaira. Az Írás nem becsüli le az értelmet és a tudást, de az örök életnek nem ez az útja, hogy csak értelem és tudás. Hiszen, amikor Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet”, akkor Mártától azt kérdezi, „hiszed-e ezt?” Ezt hiszed-e? Mert látom, hogy hiszel: ha itt lettél volna, akkor nem halt volna meg a testvérem, mert meg tudtad volna gyógyítani, van valami hited. De János evangéliuma egyik csúcsa éppen ez a történet és ez a Jézusi kijelentés.

Hogy is van tehát az ismeret és a hit? A közelmúltban éppen a bibliaiskolás csoportban említettem példaként, hogy kicsit közelebb hozzam: Amikor betegek vagyunk – hiszen itt egy súlyos betegről volt szó, utána meg is halt –, tehát betegek vagyunk, és ott vagyunk az orvosnál, ott vagyunk már a kórházban, megvizsgáltak, és azt mondja az orvos: Igen, ez és ez a baj, tudunk segíteni – mondjuk egy műtéttel. Akkor mi következik utána? Az, hogy akkor megszólal a beteg, hogy „Jó doktor úr, de én még nem végeztem el az orvosi egyetemet, nem értem, nem tudom pontosan, hogy mi fog velem történni a műtét alkalmával. Akkor most iratkozzak be az orvosi egyetemre, mert akkor tudnak csak meggyógyítani?” – hát nem ez. Elég az a minimális ismeret, hogy azt mondják, hogy tudunk segíteni, pár mondatban elmondják, hogy körülbelül miről lesz szó, és utána nem a tudás fog megtartani már, hanem a bizalom. A hit, mert utána nyilatkoznom kell, hogy aláadom-e magamat a műtétnek vagy nem, magyarul: odabízom-e magamat teljes egészében a segítőkre. Ha nem bízom oda magam, szerezhetek orvosi diplomát is közben, ha egyáltalán lesz még annyi energiám, de nem fogok meggyógyulni. Jézus nem magyarázza a föltámadást, azzal okosabbak lennénk, de attól még elveszhetünk. Jézus azt kérdezi Mártától: „Hiszed-e?” Nem azt kérdezi ‘érted-e?’ Mi ott szoktunk sokszor eltévedni, hogy mindent érteni akarunk abból, amit az Isten cselekszik és mond. Az értelmünket is használja az Isten, de a hitünket is. A modern ember nagyon okos és kevésbé hívő. És ha nincs hit és bizalom, akkor veszedelmessé válhat az ismeret. Vesztünket is szolgálhatja, mert abban bízunk és nem abban, aki segíteni tud. Jézus azt kérdezi ezek után Mártától: „Hiszed-e ezt?” Tudniillik a megoldás útja éppen hit által lehet a tiétek, és nem magyarázkodik, mert innen kezdve nem magyarázni kell, hanem elfogadni a segítséget. Nem megérteni kell minden részletet, hanem odabízni magunkat teljesen. „Hiszed-e ezt?” Az örök élethez csak hittel lehet kapcsolódni. Az értelmünket meghaladó dolgokról van szó, ezért aki csak érteni akar mindent, az ki fog futni az időből – mert nem fogja teljesen megérteni. Rész szerint van bennünk az ismeret. A prófétálás is – írja az apostol. Ha mi mégis azt képzeljük, hogy majd, ha mindent megértettünk, akkor… akkor biztos, hogy kifutunk az időből, el fogunk késni. Ezért fogalmaztam így, hogy az örök élethez csak hittel lehet kapcsolódni. Hogy a mi számunkra is valóság legyen, hogy ‘Jézus a föltámadás és az élet’, ez csak hit által lehetséges. Nem azért, mert az értelmet és tudást lebecsüljük, hanem azért, mert ennek ez az útja. A műtéthez bizalom is kell. Nem nekem kell okosnak lenni a betegnek, az orvosnak kell tudnia, hogy mit kell csinálni. Nekem bíznom kell. Az Úr tudja, nekem nem kell mindent tudni, de teljesen bízni kell. „Hiszed-e ezt?” Nem egyszer az következik be, hogy az Úr a hatalmas, azért lesz kicsi számunkra, mert kishitűek vagyunk. Hiába az egész kórház, hiába egy egész orvos csapat minden ismerete és tudása, ha nem engedem meg, mert nem bízok bennük, hogy megműtsenek. Akkor kicsi ez a tudás és ismeret az én megmentésem szempontjából. Bár ugyanannyi, de az én számomra kevés. Nem az volt a kevés, az én bizalmam volt a kevés. Kishitűségünkben sokszor kicsinek látjuk az Urat. Pedig Ő nagy. Mert Ő a föltámadás és az élet. És észrevehetjük, hogy Mártát hitben lépésről-lépésre előrébb vezeti az Úr, hiszen eljut egészen odáig, amikor fölteszi a kérdést Jézus, hogy „Hiszed-e ezt?”, akkor ki tudja mondani: „…te vagy a Krisztus, az élő Isten fia”. Ez nekünk már megint nagyon természetes, akkor óriási dolog volt. A Krisztus szenvedése és feltámadása előtt kimondani, hogy „te vagy a Messiás”, akit az akkori társadalom és az akkori vallásosak egy része megölni akart… a názáretiről, a mezítlábos rabbiról azt mondani, hogy benned megjelent az Isten szeretete, ez óriási dolog volt. Ugyanakkor (és megint magunkra ismerhetünk)… tehát egyik oldalról hatalmas hitvallást tesz Márta, de amikor Jézus megkérdezi, hogy melyik sírboltba helyeztétek – mert nem eltemették ugye, hanem egy sírboltba helyezték el a testet –, akkor Márta azt mondja, hogy „Uram, már négy napja halott, már szaga van”. Te vagy a Krisztus! – de ne menjél, rajta már nem lehet segíteni. Igen, hiszek Uram. Légy segítségül a hitetlenségemen. Hányszor vagyunk így mi is? Kimondjuk egyik oldalról hittel, és amikor a gyakorlat következne, akkor azt mondjuk: „Ja Uram, azért annyira nem hiszem! – hogy még meg is engedjem, hogy valóság legyen. Márta mégis meg akarja a nagy hitvallása ellenére akadályozni, hogy tapasztalat legyen; hogy amiről kimondta, hogy hiszem, azt meg is tapasztalhassa.

Nézzük meg tehát, milyen következménnyel járhat ez a hit a mi életünkben. Ha valóban hisszük, hogy Jézus a föltámadás és az élet, akkor a mulandóban örökkévaló távlatok nyílnak meg. Örökkévaló távlatok. Ha valóban hisszük, hogy Jézus a föltámadás és az élet, akkor gondjaink és örömeink teljesen új megvilágításba kerülnek. Ha én valóban bízok az orvosok ismeretében, tudásában és segítőkészségében, akkor egész új lehetőségek nyílnak meg. Ha nem bízom oda magam, akkor ugyan van, ott van a segítség, de az én számomra semmi nem valóság belőle. Van valami, ami számomra nem valóság, de ha odabízom magam, valóság lesz számomra. Gondjaink és örömeink így kerülhetnek tehát teljesen új megvilágításba. Nem arról beszéltem, hogy eltűntek, hogy nincsenek, vagy nem akarom tudomásul venni, hogy vannak, hanem új megvilágításba kerülnek. Ha valóban hiszem, hogy Jézus a föltámadás és az élet és ez a keresztyénség lényege, akkor egész életünket és értékrendünket ez a hit átformálja. Ha valóban hiszem, akkor Jézus odamehet, és el lehet hengeríteni a követ. De ha csak majd hiszem, akkor most nem lehet Uram megmutatnod hatalmadat. Ha valóban hisszük, hogy Jézus a föltámadás és az élet és benne a bűneset utáni világban a legnagyobb jött el, akkor ez örömet, békességet, biztonságot, reménységet, erőt, el nem választható közösséget jelent a mi számunkra. Jézus nem azt kérdezte a gyászoló Mártától: érted-e amiről beszélek? Mert nem értheti teljesen! – de hittel elfogadhatja. És ezért azt kérdezte: hiszed-e? Amit értenünk kell, mert sok mindent értenünk kell az Igéből, és azt meg kell ismernünk és meg kell értenünk. De amire az Úr azt mondja, hogy ezt hidd, hogy itt bízzál, ott ne az okoskodásunkkal jöjjünk elő, mert akkor nem lesz miénk az, amit a hit a bizalom útján nekünk elkészített az Isten. Hányszor vagyunk mi is így, hogy az Úr kénytelen megkérdezni, talán imádságaink után is, igeolvasásunk után, talán hitvalló szavaink után is, mert másképpen viselkedünk: hiszed-e ezt? És így igaz, hogy minden lehetséges a hívőnek. „Én vagyok…” – mondja Jézus. Tőlünk ennyit kérdez: „Ezt hiszed-e?”

Imádkozzunk

Teremtő Istenünk! Hűtlenségünk, engedetlenségünk miatt egyelőre az élet fájához vezető utat elzártad előlünk, de elküldted a föltámadást, az életet, elküldted az egyszülött Fiút, Jézus Krisztust, Benne bűnbocsátó irgalmas szeretetedet kínálod föl nekünk, hogy aki Őbenne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Bocsásd meg Urunk gyakori kishitűségünket. Ugyan sokszor valljuk, mondjuk hitünket, mégis oly sokszor kicsinek látjuk hatalmadat. Bocsásd meg, hogy ugyan a Krisztust is hisszük, de Krisztusban, aki a föltámadás és az élet, már ritkábban bízunk. Segíts Urunk, hogy az örök élet már most életünket megújító, cselekedeteinket meghatározó valóság legyen számunkra, hogy az örök élet bizonyossága felszabadítson bennünket a másokért való életre, szolgálatra, örömre. Könyörgünk pesszimizmusra hajló népünkért. Segíts, hogy életünk, hitünk, beléd vetett bizodalmunk által új reménység áradhasson népünk életében. Könyörgünk nemzetünkért is, hogy merjünk hosszútávon gondolkozni egymásról nem megfeledkezve, hogy ne kicsinyes önzéseink szerint döntsünk és szavazzunk, hanem legyünk készek egymás számára segítő jobbot nyújtani. Könyörgünk betegekért, kérünk gyászoló szívekért, hogy az élet nyomorúságaiban, nagy mélységeiben járva Hozzád forduljanak, Tőled és Általad várják hittel a megoldást, gyógyulást, vigasztalást.

Urunk Istenünk! Segíts bennünket, hogy az örök élet bizonyossága, örvendező békessége áradjon túl életünkön, gyülekezetünkön e válsággal küszködő világban. Urunk, segíts bennünket, hogy amit tudnunk kell Rólad és a Te utadról, azt akarjuk megismerni, és amit hinnünk kell, amit bizalommal kell elfogadnunk, azt pedig erősödő hittel és bizalommal tegyük. Bizalommal, hogy Te nagy dolgokat cselekedhess, hogy életek megújuljanak, üdvösségre, örök életre jussanak, és életünk, sokak élete így legyen jel ebben a világban, a Te üdvözítő szeretetedről. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |