| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Jöjj, Uram Jézus!”

Kolossébeliekhez írott levél 1. fejezet 12-23.

„Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek.

Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata.

Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül.

Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.

Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.

Ő a feje a testnek, az egyháznak is, ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.

Mert tetszett az egész Teljességnek* (Teljességnek: Isten megjelölése; Vö. 2,9), hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.

Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.

Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál, szolgájává lettem.”

Imádkozzunk

Mennyei Atyánk! Hálatelt szívvel mondunk Neked köszönetet azért, hogy újra összegyűjtöttél minket az egymással és a Veled való találkozásra. Köszönjük, hogy minden gyarlóságunk ellenére sem feledkezel meg rólunk, s köszönjük azt is, hogy lehetőséget teremtesz egymástól és Tőled elidegenedett gyermekeidnek a Benned való megbékélésre. Áldunk Téged, amiért ebben az esztendőben is megkaptuk az adventi készülődés szent lehetőségét. Te pontosan látod azt Uram, hogy a mi egész életünk állandó várakozással telik, mindig valami szebbet, jobbat várunk, valami olyannak az eljövetelét, amiről úgy gondoljuk, hogy még boldogabbá, még tökéletesebbé teheti mindennapjainkat. De Te azt is pontosan tudod Uram, hogy a nagy várakozásaink közepette éppen arra a Valakire nem figyelünk oda, akitől az igazi megoldást várhatnánk életünk minden problémájára. Uram! Segíts minket abban, hogy olyan adventi várakozásunk legyen, amelyben rátalálhatunk arra a Krisztusra, aki képes békességet teremteni mindannyiunk életében. Te, aki minden időknek, minden várakozásnak kezdete és vége, Alfája és Omegája vagy, így jöjj most közénk, így áldd meg összejövetelünket, s így add Szentlelked erejét az igehirdetőnek, s az egész Rád figyelő gyülekezetnek. Ámen.

Emeljük Jézushoz szemünk,

Jön már királyi győztesünk,

Mennyből leszáll s együtt leszünk,

Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,

Felséges várástól feszüljön,

Az álmot űzd el, készen állj,

Krisztus nép jön, jön a Király!

Ó kérünk, Jézus, jó Urunk,

Te szabd meg életünk, utunk:

Hány éjszakánk lesz s hány napunk,

Bölcs szívedből töltsd meg szívünket,

Te ismered jól kis hitünket:

Küldj, küldj szent sóvárgást nekünk,

Hogy majd ha jössz, készen legyünk.

367. dicséret 1. és 4. vers

Jelenések könyve 22. fejezet 13, 16 és 20. versek

„Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég”.

„Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag”.

„Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: »Bizony, hamar eljövök«. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!

Szeretett Testvérek!

Ha szétnézünk a városban, ha a kereskedelmi központokban megfordulunk, akkor itt-ott, már advent előtt bizonyos jelek utalnak arra, hogy jön valami ünnep, abból valami hasznot lehet csinálni. Vagyis, fölmerül a kérdés, hogy mit jelent az advent? Mit jelent a mi számunkra, mit jelent az emberek számára? Vajon csak egy emlékezést egy közel kétezer évvel ezelőtti eseményre? Talán csak kedves hangulatot, némelyeknek jó üzletet? Talán valami bizonytalan vágyakozást és várakozást valakire vagy valami szebb jövőre? Vagy ennél többet is? Valakire, valaki jövetelére való aktív várakozást?

Az elmúlt hetekben Jézus „Én vagyok…” mondásait olvastuk (nem mindet), és ezt a sorozatot Mózes 2. könyvéből, ószövetségi kijelentéssel kezdtük az égő csipkebokornál, ahol az Úr azt mondja Mózes „Ki vagy, mi a neved?” kérdésére, hogy „Vagyok, aki vagyok”. János evangéliumából folytattuk az elmúlt hat vasárnapon, ahol Jézus így kezdi több kijelentését: „Én vagyok”. És ezzel, hogy ezt a kijelentést teszi, már bejelenti messiási igényét, hiszen az Ószövetségben ezt az Úr mondja. És most, a Szentírás utolsó könyvéhez, annak utolsó fejezetéhez érkeztünk. A Jelenések könyvéből olvastam az Igét, ahol újra megszólal az Úr: „Én vagyok…”. És itt több kifejezéssel találkozunk. Azt is mondhatnánk, nem véletlen, hogy a Szentírás utolsó fejezetében Jézus több kifejezést használ, amikor önmagáról beszél. Én vagyok Jézus, az Alfa és az Ómega, a kezdet és vég, Dávid gyökere és sarja, a fényes hajnalcsillag. Tulajdonképpen összefoglalja az egész üdvözítő isteni tervet. Összefoglalja az egész Szentírást ez a néhány kifejezés – és jó egyben látni. Hiszen nagyon sokszor olvassuk az Igét, előttünk áll akár otthon, akár gyülekezeti közösségben egy-egy szakasz, de itt, ezekkel a kifejezésekkel Jézus az isteni üdvözítőterv egészét foglalja össze. És ahhoz, hogy ne tévedjünk el a részletekben, ahhoz szükségünk van arra, hogy az egészre is figyeljünk olykor. Nos, ezt az „Én vagyok” sorozatot mintegy meg is koronázhatja Jézusnak ez a néhány mondása, amit az előbb olvastam. Nézzük végig.

„Én vagyok Jézus” – ja, hát ezt tudjuk! Mégis érdemes egy pillanatra megállni, hiszen eszünkbe juthat Máté evangéliuma első fejezetéből: „nevezd nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből”. Már itt benne van az emlékeztetés, hogy elveszett bűnös voltunkra kell, hogy figyelmeztessen és emlékeztessen, amikor elhangzik ez, hogy Jézus. Hiszen, ugye tudjuk jól, szabadítót jelent magyarul. Amikor tehát kimondjuk, vagy az Írásból olvassuk, hogy Jézus, akkor két dolog azonnal előttünk kell, hogy legyen. Az egyik az elveszett, Istentől elfordult életünk, a másik pedig az Isten bennünket megkereső szeretetének jó híre. Ez a kettő egyszerre. Mert szükségünk van elveszett életünket megkereső isteni szeretetre. Ugyan a történelemben az ember már nagyon sokszor szeretett volna megjavulni, nemesebb lenni, szebb, okosabb, rendesebb lenni, de látjuk, milyen szerény eredménnyel jár mindez.

Aztán eszünkbe kell, hogy jusson, ahogy maga Jézus beszélt arról, hogy az „én nevemben forduljatok az Atyához; az én nevemben kérjetek és imádkozzatok” – olvashatjuk a János 14-ben. Vagy, ahogy Pál apostol a filippiekhez írott levélben bizonyságot tesz Jézus nevével kapcsolatosan: „minden név felett való név”.

Aztán a Szentírás utolsó fejezetében arról beszél az Úr: „Én vagyok az Alfa és az Ómega” – magyarul a „kezdet és a vég” –, ahogy a görög ábécé első és utolsó betűje erre utal. Az első és az utolsó – A kezdet és a vég. János evangéliumában olvashatjuk azt a beszélgetést, hogy Jézus kortársai elkezdik vitatni Jézus messiás voltát: „Ki vagy te? …meg a te származásod… ki tudja, hogy hogy is van mindez?” És akkor mondják, hogy „de mi Ábrahám fiai vagyunk!” Nagy, öntelt nemzeti öntudat – csakúgy dübörög! Jézus erre annyit mond: „Igen? Én meg hamarabb voltam, mint Ábrahám”. Akkor megállnak: „Micsoda? – alig harminc egy pár éves ember! Ő hamarabb volt, mint Ábrahám?” Igen. (Sőt!) Hamarabb, mint Dávid – hiszen itt azt olvassuk: Dávid gyökere és sarja.

Az előbb olvasott kolosséi levélben így fogalmaz az Írás: „Jézusban, tehát Benne, Őáltala és Őreá nézve teremtetett minden”. És nekünk így lehet látni a világot, hogy Benne, Őáltala, Őreá nézve teremtetett minden. Egyben lehet látni azt, ami nagyon széthullott, hiszen a bűnesettől kezdve megromlott ember- és istenkapcsolat, megromlott ember- és emberkapcsolat, és megromlott a viszonyunk a természethez is, a teremtett mindenséghez. Szétesett a világunk – ez okoz sok fájdalmat. De lehet a hit szemével látni egyben is. Még a bűneset után is Jézusban lehet egyben látni, mert valóban Benne, Őáltala és Őreá nézve teremtetett minden. És ezért igaz, hogy ő az első és az utolsó, a kezdet és a vég.

Aztán csodálatos megfogalmazást használ Jézus, amikor arról beszél, hogy ő Dávid gyökere és sarja. Amikor azt mondja, hogy Dávid gyökere, ugyanarról beszél, mint amit mondott a kortársaknak, hogy én hamarabb voltam, mint Ábrahám. Amikor az Ige arról beszél, hogy Benne és Általa és Reánézve teremtetett minden – itt a Szentháromság titkánál vagyunk. A Szentháromság titkát fogalmazza meg, hogy Dávid gyökere vagyok. Hamarabb voltam, mint a ti nagy királyotok. Hamarabb voltam. A Szentháromság csodálatos titkát, ilyen nagyszerű kifejezésekkel tudja elmondani. Vagyis Jézus kettős természetével találkozunk: egyik oldalról az isteni természetet fogalmazza meg, és ugyanakkor így folytatja, hogy nemcsak Dávid gyökere, hanem sarja is vagyok. Itt pedig az emberi természetét fogalmazza meg, miszerint: Dávid késői leszármazottja, utóda vagyok test szerint. Dávid gyökere és sarja. Milyen nagyszerű! Persze itt megáll az ember, mint ahogy a kortársak is megállnak, hogy „nem fér bele az eszünkbe”. Ez önmagában nem baj. Az a baj, ha azt gondoljuk, hogyha valamit nem értünk, akkor az érthetetlen, értelmetlen és el kell vetni. Gyermeki életünk úgy kezdődik, hogy a világ dolgainak jelentős részét, a legegyszerűbb ügyeket sem értjük. Bár elég hamar megtanulja a kisgyermek is, hogy hogyan kell nyomogatni és megkeresni azt, amit ő akar nézni a televízióban. Igen hamar megtanulja a technikai eszközök használatát, de sem ő, sem mi nem értjük igazán, hogy belül hogy működik – kivéve, akik szakemberek ebben. De működik. És használjuk. És nem mondjuk azt, hogy csak akkor fogok televíziót használni, ha pontosan tudom, hogy mi zajlik ott bent a készülékben. Nem mondjuk, hogy csak akkor használok egy mosógépet, ha majd pontosan tudom, hogy az egész, hogy van megkonstruálva. Használjuk. Mert nem az a fontos, hogy minden részletet értsünk, hanem, hogy célszerű, hogy értelmes, hogy jó mindez. A kortársak sem értették Jézust, amikor arról beszélt, hogy én hamarabb voltam, mint Ábrahám, akivel ti annyira dicsekedtek. De meg is kérdezi Jézus, hogy akkor a Messiás kinek a sarja lesz? Kinek a leszármazottja lesz? Hát Dávidé! Igen – mondja Jézus. De akkor hogy van az Írásban? És a Zsoltárok 110. fejezetét idézi nekik: hogy van az, hogy Dávid lélekben mégis Urának nevezi a leszármazottját? Hogy van ez? És akkor a kortársak is elakadtak. De nem kell kétségbe esnünk, hogy az Isten üdvözítőterve nagyobb és nem minden részletét értjük. Hiszen az élet valójában hit és bizalom kérdése. Nem vakhit, hanem igazi hit és bizalom kérdése. És használunk rengeteg mindent a hétköznapi életben, aminek a működését nem értjük, csak tudjuk, hogy hogyan kell használni. Vajon az Isten által fölkínált üdvözítőszeretet bizonyos titkait, ha nem értjük, akkor nem szabad használni? Akkor vessük el? Igen! Dávid gyökere és sarja! – egyszerre mind a kettő. És itt az isteni és emberi természetének titkát néhány szóban összefoglalja.

Az Írás utolsó könyvének, utolsó fejezetében így szól még Jézus: „Én vagyok a fényes hajnalcsillag”. Nekünk, városlakóknak, lassan keveset mond. Hiszen, még ha ki is megyünk este, éjszaka az utcára, a közvilágítás elkápráztat minket, alig látjuk a csillagokat. De aki valóban a csillagos eget ismeri, az nagyon jól tudta, hogy amikor az éjszaka hosszú, sötét órái után (innen a népies elnevezés) a hajnalcsillag feltűnik, az azt jelenti, hogy nemsokára vége az éjszakának, nemsokára pirkad, nemsokára virrad, nemsokára jön a nap világossága. Amikor Jézus azt mondja, hogy „én vagyok a fényes hajnalcsillag”, akkor utal arra, hogy az emberi bűn sötétségében és kétségbeejtő világosságában megjelentem, és jelzem megjelenésem; eljövetelem jelzi, hogy az isteni világosság közel van, hogy az isteni megoldás közel van. A fényes hajnalcsillag ilyen értelemben hírnök, előhírnöke az igazi világosságnak. Már Mózes 4. könyvében, Bálám, akit ugyan Izrael megátkozására fizettek volna meg, béreltek volna föl, nem tudja megátkozni, csak el tudja mondani, hogy látok egy csillagot Jákóbból. Onnan jön, jön valaki, aki az emberi bűn sötétségébe fényt, reménysugarat hoz. Vajon mi hogy látjuk ezt a világot? Annyiszor lehet hallani a sopánkodást, a kétségbeesést, a panaszkodást, a háborgást: „szörnyű, milyen a világunk, mennyi gonoszság van, mennyi harc van, lövöldözés, veszekedés, civakodás” – és egyre többször azt kell érezni, hogy az emberek valóban egyre kétségbeesettebbek, egyre pesszimistábbak. Igen. Ha csak a sötétséget látjuk, ha csak az emberi bűnt látjuk, és nincs reménysugár, akkor valóban csak a kétségbeesésünk növekedhet. De vajon, akkor hívő emberek vagyunk-e? Keresztyén emberek vagyunk-e? – ha csak az emberi gonoszságot, és annak sokasodását látjuk magunk körül? Akkor – nézzünk mi a fényes hajnalcsillagra? Az Isten által adott reményre, reménysugárra? És ez a Jézus, aki azt mondja, hogy én vagyok a szabadító, az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, Dávid gyökere és sarja, ama fényes hajnalcsillag – ez a Jézus azt mondja, hamar eljövök. És itt érkeztünk el oda, hogy valójában nekünk az advent mit jelent – remélem nem valami bizonytalanságot. Remélem nemcsak hangulatot, de vajon csak annyit, hogy közel kétezer évvel ezelőtt, milyen szép és milyen jó, hogy ott a betlehemi jászolbölcsőbe megérkezett valaki. Hogy lehet erre az egyházi ünnepi rend szerint négy héten keresztül ráhangolódni és készülni? Ennél többet kellene, hogy jelentsen, mert nem egyszerűen a múltról van szó, hanem arról van szó, hogy az Isten népe visszavárja, mégpedig nem rangrejtett formában, hanem a maga isteni dicsőségében a fényes hajnalcsillagot, aki a kezdet és a vég, az első és az utolsó. Aki azt ígérte, hogy „hamar eljövök”, és mindenki számára nyilvánvaló lesz, nem úgy, mint egykor Betlehem környékén. Visszajön az Úr az övéiért, hogy maga mellé vegye mindazokat, akik az övéi. Persze, már az apostoli korban előálltak ám emberek, akik mondták, „hol van az Isten ígérete”? – nem lesz abból semmi. És Péter apostol a második levelében válaszol is; válaszol erre az emberi kételkedésre, „hol van az Isten ígérete”? Hát minden ugyanúgy maradt az atyák óta a mai napig. Akkor ezt írja Péter: ne felejtsétek el először is, hogy „Isten előtt ezer esztendő annyi, mint egy nap és egy nap, mint ezer esztendő”. Az Isten órája nem úgy működik, mint a tietek ember. Az örökkévalóságban nem ketyegnek órák. Azok csak itt ketyegnek, ahol van a teremtett világban egy ciklikus mozgás, és azt mi fölosztjuk, és órával mérjük. De ennél van fontosabb is – írja Péter. Az Isten hosszan tűr még értetek, hogy minél többen megtérjenek. Nem késik el, mint némelyek mondják – írja Péter – hanem még türelmes. Ahogyan a szülő is olykor határozottan kilátásba helyez valamit, hogyha még mindig engedetlen lesz a gyermek, és aztán még néhány percre, órára vagy napra felfüggeszti a kilátásba helyezett cselekményt. Vár, hogy a gyermek maga rájöjjön, és maga akarja. De ez nem azt jelenti, hogy végleg megszűnt; hogy elfelejtette, hogy elkésik; ha elkésik, akkor következetlen és elvesztette minden tekintélyét, és rosszul nevel. Az Úr nevelni akar bennünket, amikor még hosszan tűr, hogy sokan megtérhessenek, de ez nem azt jelenti, hogy ígéretét elfelejtette és megszüntette.

Tegyük föl tehát a kérdést a magunk számára, hogy az igazi adventnek milyen következményei lehetnek és kellene, hogy legyenek életünkben? Először is van, akiknek az életében az lenne fontos, hogy még, míg lehet, addig valóban térjen meg az Úrhoz – és ne elégedjen meg némi kis vallásos hangulattal az esztendő bizonyos szakaszában. Akik magunkat Krisztus-követőknek valljuk, a mi számunkra pedig újra emlékeztetés, hogy tanuljunk meg távlatokban is gondolkozni. A világon pillanatnyi haszonban gondolkozni, pillanatnyi, rövidtávú hasznot keresni – hogy ez holnapután majd mekkora kárt okoz, ez ma nagyon sok mindenkit nem érdekel. Pedig az ő és a mi közös jövőnkről és kárunkról lenne szó. A hívő embernek tudnia kell távlatokban gondolkozni, és erről beszél Jézus, amikor azt mondja, hogy „Alfa és Ómega vagyok”. Így helyezd el magadat, amikor azt mondja, hogy „Dávid gyökere és sarja vagyok, hogy kezdet és vég vagyok”. Ne csak a múltat lásd és nosztalgiázz, és ne vakon valami nagy üres ígéretekbe bizakodjál, és ne fulladj bele a pillanatba, vagy annak keserűségébe, csalódásába, hanem távlatosan gondolkozz, az Isten üdvözítőterve szerint, mert úgymond a hajnalcsillag jelzi, hogy jön a nap világossága, közben a mi időnk meg halad és fogy. Tanuljunk meg így gondolkozni, hogy helyesen tudjunk dönteni a pillanatban. Aki nem akar távlatosan gondolkozni vagy nem tud, az Ószövetség nyelvén: az bolond. Nem fogyatékos, hanem aki nem akar nagy összefüggésekben gondolkozva dönteni a jelenben, az bolondul gondolkozik.  Kihagyja a valóság jelentős részét, és akkor téves döntést hoz. Az Ószövetségben nagyon sokszor találkozunk ezzel a megfogalmazással. A hívő ember ne legyen ilyen bolond, aki csak a pillanatnak él, nem tud és nem akar távlatosan gondolkozni – mert nekünk vannak távlataink. Nekünk vannak! – mert az Úr adott távlatokat. Ez viszont azt jelenti a mában, hogy tisztítsuk meg magunkat, hogy szenteljük oda magunkat, ne a pillanatnyi divat, meg politikai érdekek és egyebek, anyagi érdekek mellett döntsünk, éljünk, hanem merjük odaszánni magunkat az Isten akarata szerinti, hatalmas üdvözítőtervbe belesimulva itt és most a jó cselekvésére. Amikor Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok a szabadító, az Alfa, az Ómega, a kezdet és a vég, Dávid gyökere és sarja, ama fényes hajnalcsillag”, ez azt is jelenti, hogy a hívő ember ne felejtse el mennyei elhívását, és mennyei dicsőségét. Ez a távlat egészen ezt jelenti. És nem annyit jelent csupán, hogy igen, „hát egyszer lehet, hogy még én is meghalok”. Ahogy telnek az évtizedeink, ezt egyre inkább biztosra szokták mondani – hogy nemsoká ez is meglesz. Amíg kevés esztendeje és évtizede van az embernek, addig csak azt mondja, „lehet, hogy még én is”. Ennél nagyobb távlatokat ismerünk, és a nagyobb távlatokban van értelme az itteni évtizedeinknek. A mi adventünk tehát a mennyei elhívást és az Istentől ígért mennyei dicsőséget is lássa, hogy ne fáradjunk bele most a reménységbe. Mert, ha csak a világra nézünk, ha a habokra nézünk, ha a szelekre nézünk, akkor nagyon el lehet keseredni. És nagyon hamar pesszimizmusba lehet süllyedni. És így érkezünk el oda, amivel zárul a Szentírás a Jelenések könyve utolsó néhány sorában, hogy mit mond az Úr: „Eljövök, hamar eljövök”. Vagyis nem bizonytalanra futunk, hogy nem tudjuk mi lesz? – hanem tudjuk, hogy az Úr jön dicsőséggel és hatalommal. Mi biztosra megyünk. Azt mondja az Úr, hogy ő hamar eljön. És akkor mi mit mondunk? Valami bizonytalan adventi hangulatban, szép vágyakozásban élünk, hogy „jó lenne, ha az emberi gonoszság helyett az emberek szeretnék egymást” – csak ennyi? Ennyit a világ is tud, és ennyiben a világ is csalódik majd. Az Isten népe – ahogy a Jelenések könyve mondja, a Lélek és a menyasszony az Isten népe –, a gyülekezet, mit mond az Úr ígéretére, hogy „bizony hamar eljövök”? Azt mondja: „Jöjj Uram Jézus”. Nem egyszer! – milyen jó, hogy eljöttél és testté lettél –, hanem Te, aki eljöttél és testté lettél és szenvedtél és föltámadtál és távlatot nyitottál, egészen örökkévaló távlatot nyitottál, és megígérted, hogy visszajössz a tieidért: „Jöjj, Uram Jézus! Várunk!” És aki vár valakit, az arra készül. Annak jegyében viselkedik! – pedig sok minden zajlik körülötte akkor is a világban. Ha vendéget várunk, akkor is történnek politikai események, csatározások, szörnyű dolgok, katasztrófák, sok minden történik, mégis a vendégvárásnak megfelelően viselkedünk. Az Isten népének tudnia kell, hogy neki készülni kell, hiszen eljön az idő. És milyen nagyszerű, hogy erre az ígéretre mondhatjuk: Jöjj Uram Jézus! Ámen.

Imádkozzunk

Hálát adunk Istenünk, hogy engedetlen bűnös teremtményeidről nem mondtál le, sőt eleve elkészítetted a szabadulás útját. Magasztalunk Jézus Krisztus, hogy kereszthalálod, föltámadásod által, miénk lehet a bűnbocsánat, és az örök élet. Magasztalunk Jézus Krisztus, hogy ígéreted szerint visszajössz hatalommal és isteni dicsőséggel a tieidért. Segíts Urunk Jézus jobban bízni ígéreteidben, segíts magunkat megtisztítva szolgálatra odaszánni életünket. Segíts, hogy fényedből fénysugár legyen életünk. Így könyörgünk betegeinkért, gyászoló szívekért. Így kérünk az élet különböző terhei alatt roskadozókért, a csalódott felebarátainkért, az élet rohanásába beletévedtekért, segíts, hogy tudjanak s akarjanak fölnézni Reád és a Te ígéretedre figyelve vigasztalódni, gyógyulni. Könyörgünk református egyházunk Ige szerint való újulásáért. Kérünk a demagóg szövegektől megfáradt népünk lelki ébredéséért és józanságáért. És könyörgünk, segíts, hogy ne kicsinyes emberi önzés vezessen bennünket, hanem népünk egészéért, nemzetünk egészéért viselt felebaráti szeretet felelőssége. Urunk! Erősíts bennünket újra és újra eljöveteled ígéretével, és segíts a megszentelt életben. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |