| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Együtt örüljön vető és arató”

1Korintus 3:6-15.

„⁶Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.

⁷Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.

⁸Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan.

⁹Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.

¹⁰Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá.

¹¹Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.

¹²Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát;

¹³az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni.

¹⁴Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni;

¹⁵de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.”

Tarts meg minden időben Minket az igaz hitben,

És igaz értelmében A szent evangéliomnak;

Légyen foganatos köztünk A te kegyes beszéded,

És minden jóra intésed.

Hogy sok népek tehozzád Megtérjenek bűnükből,

És téged szolgáljanak Az ő szívükből-lelkükből;

Hogy mindenek imádjanak S csak téged tiszteljenek,

Hogy örökké élhessenek.

378. dicséret 6-7. vers

János 4:31-38

A samáriai asszony történetéről van szó, visszaérkeznek a tanítványok a kenyérrel, és így olvashatjuk tovább:

³¹Közben kérték őt a tanítványai: »Mester, egyél!«

³²Ő pedig azt mondta nekik: »Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.”

³³A tanítványok erre egymást kérdezték: »Valaki talán hozott neki enni? «

³⁴Jézus ezt mondta nekik: »Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.

³⁵Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra.

³⁶Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató.

³⁷Mert ebben az esetben igaz a közmondás, hogy: más a vető, és más az arató.

³⁸Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.«”

Szeretett testvérek! Milyen missziós tapasztalataink vannak? Talán nagy lendülettel hozzákezdtünk: Majd mi megyünk, majd mi szólunk, majd mi megtérítjük. Talán azt gondoltuk, ehhez csak mi értünk. Aztán a tapasztalat megváltozott, és esetleg megfogalmaztuk magunkban vagy hangosan: „Minden hiába! Falra hányt borsó! Ennek aztán hiába mondom!” Vagy talán langymelegek voltunk, el se nagyon indultunk, és így nem sok tapasztalatunk lett. Vagy olykor már-már lelki erőszakot követtünk el nagy, kegyes buzgóságunkban? Netalán azt mondtuk: ha mi kihalunk hol és mikor lesz itt gyülekezet? Azt hiszem ismerős ez a mondat is. És sajnos nagyon sok gyülekezetre nézve mintha igaznak is látszana. Bár megjegyzem, hallottam én ezt a mondatot harminc-negyven évvel ezelőtt is. És vannak itt olyanok, akik bizonyára hatvan-hetven évvel ezelőtti, ugyanilyen mondatra is emlékeznek, amikor valakik azt fogalmazták meg: ha mi kihalunk, akkor ez a gyülekezet kihal. Ez lehet, előfordulhat. De az Isten ügyét nem fogják legyőzni.

A felolvasott szakaszunk, az ún. samáriai asszony történetének ez a kicsiny része, tartalmaz két kis kifejezést, amire nem tudom mennyire figyeltünk föl. Az egyik a “még”, a másik pedig a “már”. Ezzel a két kis szóval lehet megfogalmazni a mostani bibliai szakaszunk alapján, János evangéliumának azt a nagyszerű, és mindannyiunk számára nagyon bátorító és biztató tanítását, amit én most így határozok meg, hogy Jánosnál jelen idejű az eszkatológia. Az elkövetkező dolgokról szóló tanítás, gondolkozás, látás, az jelen idejű. Vagyis “még” és “már”. Jézus tanítványai nagyon jól értették. Érteni mi is értjük, csak nekünk már kevesebbet mond, mert városlakókká lettünk. De egy alapvetően mezőgazdasági civilizációban nagyon jól értették. Így mondja Jézus: „ti magatok mondjátok, még négy hónap és itt az aratás.” Még négy hónap. Vagyis, még nem aratnak, még éppen hogy kezd kibújni a gabona, de már a gazdaember lelki szemeivel látja – ahogy itt olvassuk – a fehérlő táblákat. Igen, még négy hónap, és itt az aratás. Még éppen hogy vetettetek, és már látjátok, még éppen hogy vetettetek, még éppen hogy kibújt valami, és már látjátok. Már az érett gabonákat látjátok a szemetek előtt, egyébként nem is vetnétek. Mi értelme van úgy vetni, ha azzal kezd hozzá az ember „úgyse lesz belőle semmi, úgyis kiszedik a galambok az összest, úgyis elveri a jég az egészet – meg egyébként se kell nekem kenyér!”

Még a vetésnél, még az igehirdetésnél tartunk, annak a kezdeténél tartunk Samáriában is. Jézus keresztülmegy Samárián, ahol nem nagyon mentek keresztül kegyes, derék zsidók, kikerülték, mert keverék népnek tartották őket. Jézus keresztülmegy, szóba áll ott egy asszonnyal – míg a tanítványok elmentek egy közeli kis településre kenyeret venni –, elkezdenek beszélgetni. És a sima, hétköznapi vízkéréstől eljutnak az élő vízig, és eljutnak odáig, hogy az asszony fölismeri… Mert Jézus végül megmondja, hogy „Igen, itt van, Én vagyok az a próféta, a Messiás.” És ez az asszony elmegy, beszél a városban, és kiszaladnak a városbeliek, és sokan hisznek az asszony szavának. Vagyis elindult az Ige magjainak a vetése Samáriában, még nagyon kicsiny a kezdet. Sőt emberileg nézve eléggé kétes az ügy, mert pont egy ilyen „hölgyemény” aki, ahogy tudjuk, „igen, öt férjed volt, akivel élsz, az meg nem az”, akit az akkori erkölcsök szerint megvetettek, lenéztek, és pont egy ilyen szavára jönnek többen.

Még a vetésnél tartottak Samáriában is. De Jézus már arról beszél, hogy „már lássátok fehérek az aratásra a gabonatáblák”. Jézus már látja a megtérő embereket. Már látja az igehirdetésnek, a bizonyságtételnek, a magvetésnek az eredményét, a gyümölcsét is. Sőt. Talán látja azt is, ahogy majd – amikor üldözés támad Jeruzsálemben – kezd beteljesedni Jézus parancsa, „lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a Föld végső határáig”, vagyis a tanítványok egy része elmegy és Samáriában is – néhány évvel később, a mostani események után – elkezdik hirdetni a Krisztust. És Samáriában egy ébredés történik. Innen kell majd Fülöpnek a gázai útra mennie. De ide küldenek le másokat Jeruzsálemből az apostolok. És itt történik meg az, hogy a „keverék népet”, az igen bizonytalan eredetűnek tartott népből hívővé letteket is, elfogadják a pünkösdi esemény részesei, a tanítványok.

Még négy hónap az aratásig. És már lássátok meg a gabonatáblákat, már lássátok a kalászokat, amelyek érettek – mondja Jézus. Aztán beszél arról is Jézus, hogy gyakran más a vető és az arató. A vető, aki fáradságos, felelősségteljes és jövendőt alapozó munkát végez. A vető, a vetők, akiknek kicsit másabb az egyénisége, talán még a kegyességi stílusa is, mint az enyém, vagy a tied, vagy a másiké. Látjuk, emlékszünk arra, hogy talán a hívő nagyszülő, talán a hívő szülő bizonyságtételére indultunk el? Emlékszünk arra, hogy talán egy hitoktató, talán egy csoportvezető, talán egy lelkipásztor szolgálata, valamikor tegnap, tegnapelőtt, húsz, ötven, hetven évvel ezelőtt volt a vetés az életünkben? És az eredményét, a gyümölcsét, a kalászokat, az aratást ők itt már nem nagyon láthatták. Vagy emlékezünk arra, hogy valahol elindultunk egy gyülekezetből, és most ebben a gyülekezetben élünk? És tudjuk azt is, hogy más a vető és más az arató? Sokszor hallom vidéki kollegáktól a keserű megfogalmazást: nevelgetjük hittanosainkat, konfirmandusainkat, aztán elmennek a faluból, és a gyülekezet számára elvesznek. De az Isten ügye számára ne vesszenek el! Tőlünk is elmennek! Hány és hány fiatalunk van, aki évekig itt volt, és ma már Budapesten, vagy az ország másik részén él. Hány és hány család van, aki itt volt, de elköltözött, és az Isten népének egy másik földrajzi helyen lévő gyülekezetében – de ott van! De ott van az aratás, ott jön a gyümölcs, ott kamatozik az, amit mi itt vetettünk. Más a vető és más az arató gyakran. Az aratót alázatra kell, hogy tanítsa. Nem velem kezdődött! Nem velünk kezdődött minden! Nem most kezdődött minden az Isten ügyében, hanem tegnap és tegnapelőtt is voltak, akik ebben szolgáltak. Sőt száz évvel és ötszáz és ezer évvel ezelőtt is. Mi ezért is ülhetünk itt. Mert ide is elhozták, a Kárpát-medencébe is az evangéliumot valakik, jó ezer évvel ezelőtt. És mi beállunk a mások munkájába. Egy folyamatba állunk be. Így látjuk mi az Isten ügyét? Vagy csak a kis magunk szűk világában, hitvilágában gondolkozunk? És akkor egy csomó örömtől megfosztjuk magunkat. Mert Jézus arról beszél, hogy „együtt örüljön vető és arató!” Nem egyszerűen csak arról beszél, hogy „hát igen, sajnos nem mindig ugyanaz a vető és az arató. Sajnos nem mindig örülhet, láthatja a vetés munkájának eredményét, aki vetett.” Hanem Jézus arról beszél, hogy „együtt örüljön vető és arató!” Akkor is, ha közben földrajzi változások történnek, akkor is, hogyha közben elmegyünk a minden élőknek útjára. Együtt örülni! Vagyis Jézus nagyon határozottan emlékeztet arra bennünket, és városiakat nem árt, hogyha még jobban, hogy a vetés és az aratás valahol, kicsit elrejtett módon, de összetartozik. Mert mi már úgy gondolkozunk, hogy „Szaladj már át a boltba egy kiló kenyérért! Hú, de vacak ez a kenyér. Miért ilyet hoztál?” És mi elfelejtjük, hogy mi az, hogy vetés, és hogy „orcád verítékével ...” Nálunk nagyon könnyen szétszakadnak a folyamatok. Egy-egy munkahelyen is ki-ki be van állítva egy helyre, és csak azt az egy részt ismeri, a többihez nem is nagyon ért. Ez lehet, hogy szakmailag nem jó neki, de ez a kifizetődőbb a cégnek. Vajon az Isten ügyébe is így állunk be, ilyen szemellenzősen, csak annyit látunk, ami ott van előttünk? Mert akkor nagyon könnyen belekeseredhetünk, és eltévedhetünk. Jézus arról beszél, hogy „együtt örüljön vető és arató!” de ehhez a még és a már egyszerre ott kell, hogy legyen bennünk. Még a vetésnél tartunk talán, de már látjuk, hogy az Úr hogy áldja meg azt a munkát. És nyilvánvalóan a még és a már állandóan együtt van. Hiszen valahol már a gyümölcsöt látjuk, és ugyanakkor más vonatkozásban pedig, vetünk. Újra és újra vetünk. Együtt örüljön – mert mindkettő, a vető is meg az arató is, örök életre szóló munkának a részese. Mindkettő – a vető és az arató is – az Úr szolgálatában van. És nem a maga küldötte. És még csak nem is a saját gyülekezetének a küldötte. Együtt kell tehát látnunk. Az Isten üdvözítő terve, mert Neki van terve, az több generációs. Az folyamatos. Újra és újra szükségünk van arra, hogy még ugyan csak a vetés környéki dolgokat lehet látni fizikailag, de már lássuk, hogy nem hiábavaló az Úrban végzett munka. János evangéliumában ez csodálatosan jön elő: a még és a már. Együtt.

Szeretett testvérek, mit tegyünk? Mit tegyünk tehát? Először is, bizony meg kell bánnunk szűklátókörű, gyakran önző missziós gondolkozásunkat. Szűklátókörű, és gyakran önző. Csak én, csak az én kis közösségem, csak a mi gyülekezetünk, csak a mi egyházunk, és csak most, a tegnapot elfelejtettük, mert „a múltat végképp eltörölni...” – aki ilyet akar, annak nincs jövője. Az Istennek üdvözítő terve van. Ott van még, és már jelen van a jövő. Ez a nagyszerű. Látjuk mi ezt? Jézus is kénytelen a tanítványokat tanítani, miközben a tanítványok hoztak Neki kenyeret és mondják, hogy „Mester, egyél!”, és Jézus köszöni szépen, mert Őt az Istennek ez az ügye táplálja. A tanítványok először nem értik, de Jézus a kenyértől megy tovább: ez a kenyér azért lehetséges, amit hoztatok, mert valakik arattak. Az aratás azért lehetséges, mert valakik vetettek. Értitek? Így van az Isten ügye is – mondja Jézus. Folyamatot lássunk, ahogyan az Úr munkálkodik. Tehát meg kell válnunk, mert magunkat szegényítjük meg, ha szűklátókörűek vagyunk, netalán önzőek. Netalán hívő egoizmus kezd rajtunk úrrá lenni.

Mit tegyünk? A még még nem, de már igen – ezt lássuk együtt. Ez ad erőt, és ez segít, hogy ne tévedjünk el, a mostani feladatban. Ha nem látjuk a célt, akkor a mostani feladatban is könnyen eltévedünk, könnyen belefáradunk és belekeseredünk. Tehát szükséges újra és újra együtt látnunk. Ez a jelen idejű eszkatológia: már most látni, amit az Isten ígér. Ami holnap és holnapután fog megvalósulni, de most kell elkezdeni munkálkodni érte és benne.

Mit tegyünk? Becsüljük meg a mustármagnyi kezdeteket. Mert nagyon jól tudjuk a Jézusi példázatot, hogy igen, „az Isten országa, olyan mint a mustármag”, ami a legkisebb volt az akkori magvak között, de elvetették, majdhogynem fává nőtt, „az égi madarak fészket raknak rajta”. Igen, az Isten ügye így kezdődik, sokszor egy mondattal kezdődik valakinek az életében. Megbecsüljük mi, vagy csak a nagy látványos dolgokat tartjuk az Isten ügyének?

Mit tegyünk? Folytassuk a mások által elkezdett Isteni missziót. Az Isten munkájába, de tulajdonképpen a mások munkájába álltatok be – mondja Jézus. Mi csak folytatjuk; átvesszük és továbbadjuk. Mint a váltófutó, aki előtt jön valaki. Ő megfutotta a pályáját, a stafétabotot átnyújtja, hogy te fuss tovább a következő szakaszon. És te is tovább fogod adni, és majd célba érkezünk. És együtt örülünk, mert mindegyikőnknek része volt benne. Folytassuk tehát, amit az Isten mások által kezdett el, és most ránk bízott. De ez azt is jelenti, hogy tanuljunk meg együtt szolgálni. Ez egyszerűen hangzik, de be kell vallani, hogy sokszor nehéz és sokszor megbukunk. És sokszor azért nem gyarapszik egy gyülekezet, mert nem tanulunk meg együtt szolgálni. A hívő egoizmusom kezd úrrá lenni: „Majd én!”; „Ezt így kell megkapálni!”; „Hát nem lehet rábízni a többiekre – senki nem ért a kapáláshoz!” Akkor egyedül beleszakadhatok a kiskertembe. Lehet, hogy a másik egy kicsit másképp kapál. Lehet, hogy egy kicsit másképp fog cselekedni. Mégis tanuljunk meg együtt szolgálni, mert csak akkor lesz igaz: „Együtt örüljön vető és arató!”. Mert az Úrnak szolgál a vető és arató is. Az Úrnak szolgáljunk, még ha különböző is a feladatunk, meg különböző az időzítése, és még mi magunk is különbözőek vagyunk egy kicsit. Reménységgel szolgáljunk akkor is, hogyha más fog aratni. Erre szokták mondani: ez a diófaültetés. Amit, ha elültet a nagyapa, akkor sokszor azt szokta mondani az unokájának: „Erről én már valószínű nem fogok diót enni. De te, igen!” Vagyis elültette… Még kicsi, és még sokáig és lassan növekszik, de én már látom, hogy lesz rajta dió. És az a tied lesz. És majd azzal te gazdálkodhatsz utána. Szolgáljunk reménységgel akkor is, ha egyértelműen tudjuk, hogy nem nálunk van a folytatás letéve, hanem mások is be vannak ebbe vonva. Így tudunk együtt örülni. És az együttes öröm, az Isten előtt való öröm rendkívül fontos. Mert ez az Isten előtti hálaadás, ez az Isten előtti öröm ad új lendületet, amikor néha megfáradnánk, amikor néha azt látjuk, hogy „hát hiába mondom neki!” „Már hívtam ötször… már imádkoztam érte huszonötször… – hát nincs itt semmi!” Történik ott is valami, csak én nem ismerem. Bizony sokszor megtörténik az, hogy valaki, valamiben munkálkodott, és ő úgy látta, hogy nincs gyümölcs – Nem érik a kalász! Pedig az szépen haladt előre. Csak ő nem látta. Más volt az elvárás, más volt az elképzelés, és nem vette észre. De mások már észrevették!

A múlt vasárnap egy sorozatot kezdtem el, János evangéliumában nagyszerűen újra és újra ismétlődik, így a sorozat címeként megfogalmaztam: „Örömötök teljessé legyen”. És a mai igehirdetésnek ennyi a címe: Együtt örüljön vető és arató. Nem kellene nekünk is egy kicsit örvendezőbb keresztyéneknek lenni? Az Úr szeretné, hogy örüljön együtt vető és arató. Mert mindannyian örök életre szolgáló szolgálatban vagyunk. Ennek van jövője. Van gyümölcse. Van áldása. Ha Ige szerint látjuk, és Ige szerinti reménységgel állunk be, örüljön együtt a vető és arató. Ámen.

Csodálatos Felség, Hadd dicsérlek Téged: Hadd szolgáljon lelkem Néked!

Angyaloknak módján Színed előtt állván Bárcsak mindig orcád látnám!

Add nékem mindenben Te kedvedben járnom, Istenem, Királyom!

Általjársz Te mindent; Rám ragyogni engedd Életadó, áldott Lelked!

Mint a kis virág is Magától kibomlik, Rá ha csöndes fényed omlik:

Hagyj Uram, Vidáman Fényességed látnom S országod munkálnom!

165. dicséret  3-4. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk üdvözítő tervedért, Jézus áldozatáért, életünket megszólító kegyelmedért. Hálát adunk a nagyszülők, szülők hitéért, imádságaiért, hálát adunk az előttünk járt nemzedékek példaadó életéért. Köszönjük mindazokat, akik a hit útjára tanítottak, vezettek bennünket, akiket felhasználtál megtérésünkben. És köszönjük, hogy minket is be akarsz állítani a vetés szolgálatába. Köszönjük Urunk, hogy lehet a gyümölcsöket is látni. Bocsásd meg, hogy mégis gyakran örömtelen az életünk, szalmalángnyi a felbuzdulásunk. Bocsásd meg, hogy máskor már-már lelki erőszakba süllyedünk emberi buzgóságunkban. Bocsásd meg, hogy gyakran nagyon szűklátókörűek vagyunk. Könyörgünk, segíts Urunk hittel vallani, hogy munkánk Tebenned és Teáltalad nem hiábavaló. Segíts, hogy készek legyünk beállni a Te ügyedet szolgáló nemzedékek sorába, hogy az aratásra nézve bőkezűen vessünk; felismerjük és elismerjük a mások által elvégzett munkádat, sőt örömmel magasztaljuk azok gyümölcséért a Te neved; hogy tudjunk együtt örülni különböző szolgálatban lévők. Könyörgünk így mindazokért, akik életében próbák vannak, nyomorúságok, betegségek; akik életében gyász jött közel. Te légy vigasztalójuk és bátorítójuk, segítsd őket, hogy a mélységből, a próbából tudjanak fölnézni a már közel lévő vigasztalásodra, szabadításodra. Könyörgünk a szökőár károsultjaiért is, indíts bennünket is segítőkészségre. Kérünk nemzetünk lelki újulásáért, segíts Urunk, hogy ebben az újulásban örvendező, szolgálatra kész életünk áldássá lehessen. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |