| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Meggazdagító lemondás öröme

Filippiekhez írott levél 2. fejezet 5- 11.

„⁵Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: ⁶mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, ⁷hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; ⁸megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

⁹Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, ¹⁰hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; ¹¹és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”

Imádkozzunk

Kegyelmes Istenünk! Köszönjük, hogy újra itt lehetünk, és énekszóban az előbb elmondtuk, hogy „Téged keresni legfőbb öröm és vígasság; Nincsen több lelki igazság, mint téged követni.” Hálásak vagyunk, Urunk, hogy utakat készítettél, hálásak vagyunk, hogy szent hajlékokat készítettél, de leginkább hálásak vagyunk, mert közösségben ismerhetünk Téged Szent Fiad miatt. Olyan jó nekünk Téged megszólítani, Téged, akit nagybetűvel írunk, aki a leghatalmasabb vagy ezen a földön. Köszönjük Urunk, hogy hatalmad e földre is kisugárzott, hogy hatalmad nem csak a teremtésben, annak csodáiban, a teremtettség rendjében, szépségében és jóságában valósult meg; mert Te hűséges voltál, ha mi hűtlenek voltunk is, Te gondoskodtál, és szerető Atyánk voltál akkor is, amikor bűnt követtünk el és ennek örökségét viseltük. Köszönjük, hogy megnyílhatott Jézus által újra az út a mennyországba, és köszönjük, hogy ahol út nyílik, oda szabad rálépnünk. Az útra rálépve Hozzád juthatunk, és megismerhetjük a teljes örömöt. Köszönjük a mai alkalmat, ahol levethetünk bűnt, Rád rakhatunk terheket, és felszabadultan mehetünk tovább a Te utadon. Így kérünk Lelked által, légy közöttünk, teremts közöttünk közösséget, és a menny felé vivő úton erőt, tudást, szeretetet közölj velünk. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

János szerinti evangélium 14. fejezet 25-29.

„²⁵Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok.

²⁶A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.

²⁷Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.

²⁸Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam.

²⁹Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek.”

Szeretett Testvérek!

Ha az embereket megkérdeznénk, hogy mit gondolnak a böjtről, így böjt első vasárnapján, akkor lehet, hogy valakik azt mondanák: „hát igen, sajnos ilyet is kitaláltak, és így, különösen ebben az évben, igen rövid lett a farsang”. Lehet, hogy mások azt mondanák, „valamifajta étkezési szokásról van szó”. Némelyek szerint ez olyan vallási és talán étkezési, vagy talán másra is kiterjedő szokás. Némelyek azt mondanák, ez egy fölösleges lemondás, valakik kitalálták – és a vélemények bizonyára még sokfélék lennének.

Mit mondott Jézus, amikor a kortársak böjtöltek? – a kortársak, akik közül némelyek úgy böjtöltek, hogy komoran néztek, eltorzították az arcukat, hogy lássák az emberek, hogy most ők böjtölnek. Mert hadd lássák, milyen kegyes, szent emberek! Jézus határozottan arról beszél: amikor böjtölsz, ilyet ne csinálj! Először is nem tartozik másokra, másodszor a böjtnek nem ez a lényege, sőt, határozottan nem ez. Szinte arról beszél Jézus, hogy ünneplőben legyél, és ünneplő arccal, érzéssel tedd mindezt. Vagyis feltehetjük a kérdést az elmúlt öt vasárnap örömről szóló, mégpedig a János evangéliuma szerinti örömről szóló igehirdetések után, most böjt első vasárnapján, hogy az öröm és a böjt hogy viszonyul egymáshoz? Egyáltalán megfér a kettő együtt? Mert olyasmit lehet tapasztalni, hogy sokak gondolkozásmódjában ez úgy jelenik meg, hogy van az öröm, világi formájában ezt most farsangnak nevezték, aztán jön az egyház által hirdetett böjt, amikor valami szürke, önsanyargató időszak kezdődne. Hiszen sokan elfelejtették, hogy mindaz, ami valamikor gyakorlattá lett, az Jézus szenvedésére való lelki felkészülést segítené, ha valóban azért történik.

A felolvasott bibliai szakaszunk szintén János evangéliumából, még mindig beszél az örömről. Nem arról az általános kegyelem világában kapott örömről, amire a múlt alkalommal is utalást tettem, hanem a tanítványi örömről. Arról az örömről, amiről a múlt alkalommal egyenesen ezt olvastuk Jézustól: „amit senki nem vehet el tőletek”. Mert nem a földi mulandó világban kapott, általános kegyelemben kapott ajándékoktól függ. Jézus beszél itt most az örömről, azonban ez a megfogalmazás, amit itt hallottunk – előbb a tanítványait készíti az Ő mennybemenetelére, készíti szenvedései miatt, halála miatti néhány napos távollétére –, Jézus arról szól itt: „Ha szeretnétek engem, örülnétek…” Hogy szeretjük mi az Urat, hogy eljuthassunk az örömhöz? Hogyan szeretjük mi az Urat? Vajon nem pillanatnyi, rövidtávú vágyaink szerint? Vajon nem a pillanatnyi érdekeink szerint szeretjük mi az Urat? Vajon – mondjuk ki keményebben – nem hívő önzésünkből, kicsinyes vágyainkból szeretjük mi az Urat legtöbbször? És ebből következik, hogyha nem teljesíti a vágyainkat, netalán már önzésünkbe hajló vágyainkat, akkor teljesen fel vagyunk háborodva. Emlékezzünk néhány bibliai példára, és közben gondolkozhatunk azon, hogy a mi életünkben nem történt-e, nem történik-e valami hasonló? Hogy tudniillik, Jézus kénytelen lenne azt mondani, hogy „Ha szeretnétek engem…”. Ha szeretnétek… Hát a tanítványok nem szerették az Urat? Persze, szerették. Nem mindegy, hogy milyen indítékból. Nem mindegy hogyan? Mi nem szeretjük a Krisztust? Szeretjük, de nem mindegy, hogy milyen indítékból és hogyan? Mert a mondat második fele az elsőtől függ. „Ha szeretnétek engem, örülnétek” – mondja Jézus –, hogy én az Atyához megyek. Nos, bibliai példákat, a tanítványok életéből vett példákat szeretnék hozni, hogy közben magunkra is gondolhassunk. Emlékezzünk, az általunk utólag “Megdicsőülés hegyé”-nek nevezett helyszínre, eseményre; emlékezzünk arra, amikor előállt Péter a három nevében, az ott lévő három tanítvány nevében: „Mester, jó nekünk itt lennünk, építsünk három hajlékot”. Ott lent küszködnek – mint a történetből kiderül: a többiek nem tudtak meggyógyítani beteget, lent a szürke világ, a hétköznapi gondok –, „nekünk itt olyan jó, már-már a Paradicsomban éreztük magunkat, olyan látomásunk lehetett itt, ahogyan Te az Ószövetség nagyjaival beszéltél. Jó nekünk itt lenni! Mi maradjunk itt! Mindig ez legyen!”

Vagy gondoljunk egy másik szituációra: Jézus a kortársaktól eltérően, keresztülment Samárián, nem kerülte ki őket. És ahogy haladnak keresztül Samárián, kezd esteledni, és szállást kellene keresni. De abban a faluban nem volt Jeruzsálembe menőknek szállás. Szállás lett volna biztos, de azoknak, akikkel nem igazán volt jó a kapcsolat, azoknak nem. És akkor előáll az egyik tanítvány: „Mester, akarod, hogy tüzet kérjünk erre a falura, hát nem fogadott be Téged és minket?” – mennyire szeretik az Urat! Hogy lángolnak érte! „Uram, nem fogadtak be Téged, meg hát minket se. Ítélet rájuk!” – mi intézkedünk, csak bólints rá. Mintha szeretnék az Urat – pedig nem nagyon tudták, milyen lélek beszél belőlük.

Vagy emlékezzünk, éppen amikor Jézus kezd arról beszélni, hogy „az emberfia gonoszok kezére adatik, megölik, de harmadnapra feltámad”, akkor a nagy tanítványi szeretet tüzében, meg a meg nem értés indulatával Péter előugrik: „Mentsen Uram, Isten, ez nem lehet!” Nem értik! Ne törjünk pálcát azonnal fölötte, mert mi közel kétezer év távlatából, és az egész Szentírás kijelentései alapján már érthetjük jobban, de ott, akkor az üdvözítés történetének azon fázisában, amikor Jézus arról kezd beszélni, hogy őt megölik, hogy a gonoszok kezére adatik, nem fért bele még a tanítványok gondolkozásába – hát milyen Messiás az, akit a gonoszok megölhetnek? Hát mekkora Úr az, akit az emberi gonoszság legyőzhet? Uram, ez nem lehet! Mentsen meg az Isten ettől! És Jézus kénytelen mondani Péternek: valami nincs rendben a gondolkozásoddal. Pétert nem küldi el, de azt mondja, hogy „Távozz tőlem sátán!” Csak ember szerint gondolkozunk. Igen. Vajon jól értjük mi az Úr akaratát? Miközben azt mondjuk, hogy szeretjük az Urat, milyen indítékok, és milyen megértés vezérel bennünket? Nem vagyunk mi is néha hasonló helyzetben? Uram, szeretlek Téged! Aztán kiderül, hogy magamat jobban. És csak a magam gondolatai szerint próbálok szeretni. Jézus azt mondja a tanítványoknak – és ez egy megdöbbentő fölvezetés –, „ha szeretnétek engem…”. Hát nem szerették? Szerették. Már hónapok, évek óta vele járnak, vele örültek, és vele szenvedték el hogy „a rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, és az ember fiának nincs fejét hová lehajtani.” Jézus mégis azt mondja: „ha szeretnétek engem – ha igazán szeretnétek engem –, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához”. Örülnétek? Minek? Hogy „elmegyek az Atyához”? Hogy itt hagysz bennünket? Hát mit lehet ennek örülni? Megint nem értették még az Urat. Nem értették, hogy hogy lehet annak örülni, hogy az Úr elmegy; hogy lehet annak örülni, hogy itt maradunk; hogy magunkra maradunk? Jézus mégis azt mondja: „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához – és itt van egy nagyon megdöbbentő rövid félmondat –, mert az Atya nagyobb nálam.” És ha  valaki félreértené, és a Szentháromság titkai körül kezdene elakadni, hogy akkor hogy is van? Nagyobb az Atya? Jól kell értenünk, a szövegösszefüggés szerint kell értenünk, az evangélium szerint szabad értenünk mindig csak az Igét, hiszen itt a küldő és a küldött kapcsolatáról van szó. A küldő, aki a Fiút küldi el a világba, aki fölvállalja a küldött szerepet, a küldetést. És így, ilyen értelemben nagyobb; most nagyobb. Nagyobb olyan értelemben is, ahogy hallottuk az előbb a Filippi levélből: noha Istennel egyenlő volt, önmagát megüresítette, és szolgai formát vett fel hozzánk hasonlóvá lévén. Lemondott arról az isteni hatalomról, annak mindig való gyakorlásáról, legfőképpen önmagáért való gyakorlásáról, amivel egyébként rendelkezett: „Elmegyek az Atyához, aki küldött engem; Én úgy cselekszem, ahogy az Atya parancsolta nekem.”

Örülnétek, ha szeretnétek engem – ha igazán, ha megértettétek volna már, miért jöttem ebbe a világba, mi az én küldetésem. De mit lehet ennek örülni? Lehet annak örülni, hogy le kell mondanunk a Jézussal való fizikai találkozás és közelség nagyszerű élményéről? Lehet annak örülni, amikor le kell mondanunk valamiről? Vagy valahol megint nem teljesen értjük az Urat? Hiszen Jézus, tulajdonképpen a lemondás öröméről beszél. És a fogyasztói társadalom világában még nagyobb gond ez a kérdés. Lemondani valamiről, amit meg lehet kaparintani? Amit nekünk akarnak eladni? Amit ránk akarnak sózni, hogy boldogabb leszel, és az életszínvonalad magasabb lesz, hogyha még ezt is megszerzed? És a lemondás öröméről beszélni? – hát ez a fejlődés kerékkötője! Jézus, amikor arról beszél, hogy „elmegyek az Atyához, és örülnetek kellene, hogy az Atyához megyek”, akkor tulajdonképpen az Atyához való menetele az ígéretek – a Jézus ígéreteinek – beteljesedésének a záloga. Ha ezt észrevesszük, akkor máris kezdjük jobban látni és érteni, hogy igen, örülni kellene. Az Atyához menetele ígéreteinek záloga. Hiszen itt az előbb fölolvasott igeszakaszban több mindent megígért Jézus: a Szentlélek ígérete, akit elküld az Atya az én nevemben, vagyis nem maradtok egyedül. A Szentlélek küldetik, aki „megtanít titeket mindenre, aki eszetekbe juttatja mindazt, amit én mondtam nektek” – vagyis Jézus Atyához menetele ígéreteinek a záloga, hogy ezek be fognak teljesülni. Azután itt hangzik el a sokak által nagyon szeretett és ismert Ige: „Az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen.” Ez valóság lesz, hogyha én az Atyához megyek. Aztán Jézus beszél arról, hogy elmegyek, de visszajövök hozzátok. Igen, Atyához menetele ígéretei beteljesülésének a záloga. Hiszen elmegy, mert a tanítványok között lassan befejezi földi küldetését, és elmegy, hogy az Atyánál folytassa érettünk való küldetését, közbenjárását. Ha ő elmehet az Atyához, ha visszamehet az Atyához, akkor igaz mindaz, amit eddig tett; és hogyha ígéri, hogy visszajön, akkor igaz mindaz, amit ígért a Szentlélekről, a Lélek munkájáról, a békességről, amit adok nektek.

Lemondás öröme? – Mi öröm lehet abban, hogy le kell mondani a tanítványoknak a fizikai közelségről – a naponkénti fizikai közelségről –, a Mesterrel való együtt járás nagyszerű lehetőségéről? Pedig ez a meggazdagító lemondás! – és itt már nagyon közel van az öröm a böjt igazi értelméhez. Mert „ne nézzetek komoran, ha böjtöltök!” – mondja Jézus; ünnepeljetek, ha valamiért böjtöltök!  A böjt nem öncélú önsanyargatás! – ennek semmi értelme nincs. A meggazdagító lemondás a böjt igazi értelme. És itt Jézus valami hasonlóról beszél; pedig nem mondta, hogy böjtöltök, de nélkülözni fogtok engem, de lemondotok a naponkénti fizikai találkozás lehetőségéről, mert én elmegyek az Atyához, és majd visszajövök.

Szeretett Testvérek! Fogalmazzuk meg, tehát, ezzel lezárva, az „Örömötök teljessé legyen” sorozatot most már teljesen, és így összekapcsolva az öröm és a böjt világát, értelmét és jelentését, nos, foglaljuk össze néhány fontos mondatban a magunk számára, mit jelenthet ma az, amit így fogalmaztam meg, hogy a lemondás öröme?

Ott a Gecsemáné kertben, amikor Jézus vért verejtékezve, imádkozva készül a golgotai keresztre, ott példát adott nekünk. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, de mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Te akaratod legyen meg.” Lemondani arról, amit pillanatnyilag én jónak gondoltam, hogy megkapjak egy nagyobbat, egy még jobbat. Ne az én akaratom, hanem a Tied. De hát az Úri imádságban is így tanított, hogy – többek között – ezt mondjátok, így, ilyen lelkülettel imádkozzatok: „Legyen meg a Te akaratod, Uram!” Az Úri imádság fele nem a mi akaratunkról szól, nem a mi akaratunk megvalósulásáért való könyörgés. Fele arról szól, a mi kenyerünkről szól és a többi közvetlenül bennünket érintő életkérdésről. De fele annak az imádságnak arról szól, hogy az Úr akarata legyen meg. A meggazdagító lemondás – azt mondja Jézus – „ha szeretnétek engem”. Majdnem, hogy sértő a mondat. „Hát, Uram, mit gondolsz, hobbiból mászkáltunk veled már lassan három éve? Sütkéreztünk, amikor ötezer embert megvendégeltél a Te dicsőségedben? Meg hát aztán veled gyötrődtünk, amikor meg akartak ölni, meg amikor nem fogadtak be. Hát mit gondolsz Te, nem szeretünk?” Ha igazán szeretnétek, ha igazán értenétek, hogy mi az Úr akarata, ha igazán látnátok, hogy milyen nagy az Atya – így fogalmaznám meg, hogy Isten ötletgazdag a megoldásokban. Ne korlátozzam már a magam szűk ötleteivel! Az Isten sokkal jobban és sokkal többféleképpen tud megoldani ügyeket, mint ahogy én el tudom képzelni; és esetleg ki akarom erőltetni, hogy csak úgy, abban a bizonyos egy variációban lehet ebből a bajból kijönni, ezt a dolgot megoldani. Hányszor ezért nincs örömünk? Az Isten nagyszerű megoldást készít egy olyan élethelyzetben, aminek a megoldásáért könyörögtünk és segítségét kértük, nekünk meg volt egy nagyon kis gyarló ötletecskénk, és azt akartuk mindenáron az Úrral megvalósíttatni. Az Úr nem azt valósította meg, egy sokkal nagyobbat, azt meg nem akarjuk észrevenni. Nem tudunk lemondani a magunk nagyszerű, törpe, pici, rövidlátó ötletéről, hogy megtapasztalhassuk a sokkal nagyobbat és nagyszerűbbet. Isten ötletgazdag a megoldásokban, és ne korlátozzam, mert akkor a magam örömét fogom korlátozni, és kisebbé tenni. Egyik énekünkben így szoktuk ezt énekelni, hogy „Értsem és szeressem elrendelt utamat.” Értsem és szeressem. Nem arról énekelünk, hogy értsem és szeressem, amit én kitaláltam; hanem amit Te rendeltél, amit Te adsz nekem. Így tapasztalhatjuk meg, hogy kisebb pillanatnyi örömtől a teljesebb felé akar vezetni bennünket az Isten. Sokkal többet és sokkal nagyobbat akar nekünk adni, de ahhoz tudni kell letenni a kezünkből az apró kis régi játékainkat. És hányszor vagyunk nagy gyerekek? Hiszen a kisgyermek, vannak játékai, azokkal játszik, és amikor kap új, nagy játékot, akkor mindegyik kellene; Kellene a régi is, azt nem teszi le a kezéből, természetesen az új, nagy játékot is szeretné fölmarkolni, és minden kipotyog a kezéből. Mi is sokszor így vagyunk. Az Isten sokkal nagyobb dolgokat akar adni, csak azt mondja, hogy tedd már le azt, ami eddig volt, hogy átvehesd azt, amit most akarok adni, mert különben mindent a földre fogsz pottyantani. Azt is, amit tegnap adtam, és tegnap volt öröm, és az sem lesz a tied, amit ma akarok adni. Tudjak lemondani a kisebbről, a pillanatnyi örömről, mert Ő teljesebb felé akar vezetni engem.

Lehet a meggazdagító lemondás örömében élni. „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy az Atyához megyek” – mondja Jézus. Ha igazán szeretjük az Urat, nagy, sőt, nagyobb dolgokat fogunk látni! – ahogy az egyik helyen valakinek mondja ezt az Úr. Még nagyobb dolgot is fogsz látni! Nem csak azt, hogy rádöbbentél, hogy én láttalak ott a fügefa alatt, ennél sokkal nagyobb dolgokat fogsz látni. És miközben ezt a sokkal többet és ezt a sokkal nagyobbat akarja az Úr nekünk adni, a tanítványokat arra próbálja segíteni, hogy ne csupán abban gondolkozzatok, ami most van, ami pillanatnyilag milyen jó nekünk együtt, hanem az Isten üdvözítő nagy tervében gondolkozzatok, mondhatnánk – csak ma nagyon elcsépelt a kifejezés –, hogy globálisan gondolkozni, és lokálisan cselekedni. Vagyis a nagy üdvözítő összefüggésre figyelve szeretni az Urat, és az ebből megértett mostani, időszerű, helyi Isteni akaratot pedig megcselekedni.

Hogyan szeretjük mi az Urat? Örömünk ettől függ? És bár furcsának tűnik, de – úgymond – a lemondás, a böjt, a valamiről való lemondás, nagy öröm forrása lehet. Szeressük hát úgy az Urat, ahogyan a már említett énekben szoktuk néha énekelni (az 512-ben), hogy értsem és szeressem elrendelt utamat. Hogyha nem csupán görcsösen a magunk gondolatához, a magunk kegyességéhez, a magunk eddigi igeismeretéhez és látásához ragaszkodunk, akkor sokkal nagyobb dolgokat láthatunk. És sokkal nagyobb feladatokra hív el az Isten. És itt zárul a sorozat, hogy „Örömötök teljessé legyen” – a János szerinti tanítványi örömről szóló sorozat. Keresztelő Jánossal kezdtem: János, akire te mutattál, az a Názáreti – mindenki hozzá megy! – és János azt mondja: örülök… örülök, mert neki növekedni kell, nekem pedig alábbszállni; örömöm volt, hogy beállhattam az Isten mezején a munkába, vagy az Isten szőlőjébe és végezhettem azt az útkészítő szolgálatot, amit rám bízott az Úr; és örömöm, hogy most láthatom, hogy ez volt az értelme, hogy van folytatása. Növekedjen hát a Krisztus bennünk is! És szeressük így a növekvő, a nagyobb Urat, hogy sok örömünk legyen! Ámen.

„Áll a Krisztus szent keresztje Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve Látom üdvösségemet.

Bánt a sok gond, űz a bánat, Tört remény, vagy félelem:

Ő nem hágy el, bíztatást ad: Békesség van én velem.

Boldogságnak napja süt rám; Jóság, fény jár útamon:

A keresztfa ragyogásán Fényesebb lesz szép napom.

Áldássá lesz ott az átok, Megbékéltet a kereszt;

El nem múló boldogságod, Békességed ott keresd!

230. dicséret 1-4. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk teremtő hatalmad csodáiért, gondviselő szereteted jeleiért, Krisztusban megváltó kegyelmedért, és magasztalunk a tanítványi örömökért, melyeket senki sem vehet el tőlünk. Bocsásd meg, amikor kishitűségünkkel, rövidlátásunkkal, hívő önzésünkkel magunkat szegényítettük meg; mert nem akartuk engedni, hogy úgy cselekedj javunkra, üdvösségesen, ahogy Te bölcsebbnek látod. Segíts igazán szeretni Téged, hogy nagyobb dolgokat cselekedhess közöttünk, velünk és általunk. Segíts lemondani kicsinyes, önző terveinkről, hogy felragyoghasson dicsőséged jobban. Segíts így, és taníts így bennünket a lemondás örömében élni, hogy még nagyobb örömben lehessen részünk.

Könyörgünk személyes életünk megújulásáért, könyörgünk gyülekezetünk újulásáért, kérünk gyülekezeti épületeink és szolgálataink bővüléséért, hogy ezzel az örvendező lélekkel tudjunk járni és cselekedni.

És könyörgünk erőtlenekért, betegekért és gyászolókért, hogy mélységből, hogy nyomorúságból, hogy a beszűkült perspektívából nézzenek Rád, mert Nálad örök életre nyíló távlatok vannak.

És könyörgünk, hogy a megterített asztalod mellett újra átéljük az elfogadás, a Te befogadó, kegyelmes, irgalmas szereteted csodáját és örömét.

Urunk segíts, taníts minket jól szeretni Téged, hogy örömünk legyen Tebenned. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |