| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hit megvallása hitet ébreszt

Máté evangéliuma 21. rész 1-11.

„¹Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, ²és ezt mondta nekik: »Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám.

³Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.«

⁴Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása:

⁵»Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.«

⁶A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: ⁷odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült.

⁸A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták.

⁹Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: »Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.«

¹⁰Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: »Ki ez?«

¹¹A sokaság ezt mondta: »Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.«

Imádkozzunk

Hálás szívvel köszönjük Istenem, hogy mi már tudhatjuk, hogy Jézus a mi Megváltónk. Az egyetlen, aki segíteni tud bűnös voltunk felismerésében, de az attól való szabadulásban is, így a belé vetett hit által újra utat nyerhetünk Hozzád. Köszönjük, hogy a földre küldted Őt, hogy példát mutasson egész életével, tanításaival. Hálásak vagyunk Istenem, hogy a Szentíráson keresztül mi is megismerhetjük Őt és tanulhatunk tőle. De bocsáss meg nekünk, ha ennyi kegyelem és ilyen nagy szeretet ellenére is gyakran vétkezünk. Köszönjük a gyülekezetünkben a mai napon hitvallást tevő testvéreket. Kérlek, add, hogy egymás hitét építő társak lehessünk; életünkkel, a Tőled tanult felebaráti szeretettel, Téged sugározva hitet ébresszünk másokban. Áldásodat kérjük gyülekezetünk lelkipásztorára, akik hitre jutásunkban, hitbeli növekedésünkben igaz hittel Téged szolgálva vezetett bennünket. Az előbb énekelt ének szavaival kérlek: Ó édes Jézus, Atyádnak Szent Fia, ó Isten… Vezéreld jóra egész életünket, tégy tulajdon népeddé bennünket. Légy segítségül… Tégy engedelmes, hű polgárokká, s nyert kincseidben birtokosokká.” Ámen.

Szólj, szólj hozzám Uram, mert szolgád hallja szódat!

Így mondom, mert magam rég annak érezem,

Hadd járjak útadon, hadd várjam égi jódat

Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.

Szólj, szólj, én Istenem! – szól hangodból a jóság,

A lelkem megfeszül s a hallásban segít,

És szódban meglelem az örökkévalóság

Jó édességeit, jó édességeit.

512. dicséret 1. és 5. vers

Zsoltárok könyve 118. fejezet 19-29.

„¹⁹Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az ÚRnak!

²⁰Ez az ÚR kapuja: igazak mehetnek be rajta.

²¹Hálát adok neked, hogy meghallgattál, és megszabadítottál.

²²Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.

²³Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.

²⁴Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!

²⁵Ó URam, segíts meg! Ó URam, adj szerencsét!

²⁶Áldott, aki az ÚR nevében jön! Megáldunk titeket az ÚR házából.

²⁷Az ÚR az Isten, ő adott nekünk világosságot. Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvaihoz!

²⁸Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, magasztallak téged!

²⁹Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”

Szeretett Testvérek!

Néhány hét múlva, amikor majd a tinédzser konfirmandusok fognak itt állni, és őket, hogy tanulják a bibliai nyelvezetet is, Káté kérdések és feleletek formájában is tanítjuk, és azokból el szoktak itt néhányat mondani, hogy minket tanítsanak és emlékeztessenek. Nos, akkor el fog hangzani az is, hogy mi a hit. Én most mégsem a Káté ottani válaszát fogom mondani, hanem kétféle választ.

Az egyik, amire sokan emlékezhetnek életkoruknál fogva, és mások esetleg csak – merthogy fiatalabbak –, áttételesen hallhatják, vagy ismerhetik föl, hogy mintha napjainkban is mondanának ilyet. Nos, korábban évtizedeken keresztül ezt hallottuk: A hit az magánügy. Ez volt a hivatalos ideológia álláspontja, nagyon tudatosan, hogy beszorítsa a szívünkbe, beszorítsa a belsőszobába, beszorítsa a templom falai közé – mert a hit, az misszionál; a hit megvallása hitet ébreszt. Ezt nagyon jól tudta a korábbi ideológia, ezért próbálta megmagyarázni az embereknek, “jó, ha nagyon vallásos akarsz lenni, hát legyél – de az magánügy!”. Nehogy megtudja esetleg a gyermeked, vagy az unokád! És ezért kell néha találkozni ilyen szomorú dolgokkal: “A nagyapa presbiter volt” – mondja az özvegy, amikor temetésre készülve beszélgetünk. És akkor megszólal a gyermek: “nem is tudtam!”

És van egy másik válasz, hogy mi a hit, erről a bibliaiskolán is ősszel részletesen beszélgettünk, és most nem bibliai kifejezéseket mondok először: a legszemélyesebb közügy. És ma mind a kettő történik. Van személyes részem és személyes vallástétel és van közösségi részem. Ha valamelyik hiányzik, akkor olyan, mint az a madár, amelyiknek az egyik szárnya hiányzik. Teljesen mindegy melyik szárnya hiányzik, repülni nem tud. De mit is mond erről a Biblia? Az előbb olvasott 118. zsoltár – és gondnok úrral nem beszéltünk össze, de köszöntőjében ő is ebből a Zsoltárból idézett –, nos a 118. zsoltárban van személyes hitvallás és van közösségi hitvallás. Azt vehetjük észre, ha figyelmesen olvassuk, hogy itt egy párbeszéd történik. Mondhatnánk azt is, mintha valami templomi liturgia elemeit olvastuk volna itt. Hiszen: „…hálát adok az Úrnak; Az Úr az Isten, ő adott nekünk világosságot.” Egyes szám első személy és többes szám első személy, ezek váltakoztak az előbb fölolvasott zsoltárrészletben. Most szándékosan és tudatosan szétválogatom először. A zsoltáros személyes hitvallása szólalt meg ebben: „hálát adok az Úrnak, hogy meghallgatott, hogy megszabadított”. A zsoltár előző 18 versében le van írva, milyen próbatételeken, nyomorúságokon ment keresztül a zsoltáros, miből kapott szabadulást, miért ad hálát. „Nyissátok ki, bemegyek az Úr házába” – egyes szám első személyben beszél egy hívő ember. „Istenem vagy” – ez egy hitvallás, nagyon rövid, lényegre törő; „Hálát adok neked.” Mindegyik megfogalmazás személyes hitvallás. És lehet erről először ünnepélyesen a konfirmációban és utána sokszor életünkben. A zsoltárost, mert erőtlenné lett, rátámadtak, durván eltaszítottak, hogy elessen, de az Úr megsegítette – olvassuk itt a korábbi versekben –, nos a zsoltárost némelyek már leírták. Ezt itt úgy olvassuk, hogy az emberek elvetették, mint az építőmestert. A korabeli építkezésen összegyűjtötték a köveket, a természetes köveket, és az építőmester körülnézett, kereste azokat a köveket, amelyek a sarokra tehetők, hiszen a sarok az két oldalról is, sőt felülről a terhelés végén is fontos. És ahogy szétnézett az építőmester – innen veszi a zsoltáros a példát –, talált kisebb-nagyobb köveket, némelyik porladozott, repedezett, ezeket félretette. Ezek bele a falba jók lesznek, de a sarokra nem tehetem, mert az idő, a vihar nagyon hamar kikezdi. Nos, azt mondja a zsoltáros: némelyek az én életemet is így félredobták már, ma ezt így mondják, leírták. Leírták, mert már öreg, leírták, mert már beteg, leírták, mert még fiatal, leírtak, mert nincs képzettséged, leírtak, mert 50 év fölötti vagy, leírtak, mert túl képzett vagy. Ezzel is lehet találkozni. Igen, sokszor kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy a környezete leírja. Mint ahogy az építő szétnézett, s azt mondta, ezek apró, gyenge kövek, ezek most nem kellenek, a sarokkövet keresem. A sarokra építhető köveket. A zsoltáros innen veszi a képet, és elhangzik a zsoltárban: „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő”. Vagyis lehet, hogy az emberek leírnak, lehet, hogy az emberek nem tartanak fontosnak, és az Újszövetségben az apostol erről hosszú felsorolást is ad, hogy mennyi mindenen keresztülment, figyelmeztette már az őskeresztyéneket is az apostoli tanítás, hogy nem vagytok talán előkelők, és nem a legbefolyásosabbak vagytok e világ szerint, de az Isten titeket választott, mert rajtatok keresztül szeretné munkáját végezni ebben a világban. Lehet, hogy a földi építők félretaszítanak, de az Istennél kiválasztott vagy. A zsoltáros személyes hitvallása szólalt meg tehát. És hogyha szétválogatjuk ezeket a felelgetős mondatokat, akkor találunk jó néhányat, ahol a közösség, a hívek közössége, a gyülekezet szólal meg, az ő fölismerésük és hitvallásuk szólal meg. Ilyeneket olvashattunk: „Az ÚR az Isten, ő adott nekünk világosságot; Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben; Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” – hangzik végül a fölhívás a népesebb közösség felé. Igen, ez is rendkívül fontos. Az Ige tanítása szerint, és a gyakorlat is ezt igazolja vissza, szükségünk van a hívek közösségére, szükségünk van közösségi bátorításra, de közösségi kontrolra is. Mert különben könnyen félrecsúszhatunk, bár néha a Szentírásra hivatkozunk.

Megszólal tehát itt a személyes hitvallás és a közösségi hitvallás is. Hogy van tehát? Mi a keresztyén hit? – a legszemélyesebb közügy. Hiszen igen furcsán hangzik az, hogyha egy szerelmes szíve dobog a másikért, de soha el nem árulja neki. Ez igen furcsa. Kikívánkozik belőle, keresi a kapcsolatot és szeretne közösséget. Milyen hit az, egyáltalán meddig maradhat meg az a hit, amelyik nem kívánkozik ki az emberből? Nem arról van szó, hogy most kimegyünk az utcára, és hazafelé menet egész úton azt kiabáljuk, hogy “Az Úr az Isten! Az Úr az Isten!” Hanem arról van szó, hogy odaszánt életünkkel előbb-utóbb bizonyságot teszünk. De arról is szó van, hogy összegyülekezünk. A zsoltáros azt mondja: „Nyissátok ki előttem az igazság kapuit!” – itt a templom kapujáról van szó – „Bemegyek, és hálát adok az Úrnak”. A zsoltáros nem azt mondja, “én hiszem az Istent, de ez magánügy; a feleségem se tudja, meg a gyerekek se; az unokák végképp nehogy megtudják!” A zsoltáros azt mondja: Elmegyek, és az Úr házában is elmondom. A közösség előtt is elmondom mindezt. Nem azért, mert magamat akarom mutogatni, hanem mert ezt az örömet, hogy az Úr megszabadított, ezt meg kell osztani másokkal. Ha ez nekem tényleg öröm, akkor miért nem adom a másiknak is? Akkor miért sajnálom tőle? A legszemélyesebb, hiszen nekem kell megtérni, nekem kell meghallani az Úr szavát, de abban a percben közös és közösségi, hogyha meghallottam, mert ugyanazt az Urat követni, ugyanahhoz a pásztorhoz tartozni nem lehet úgy, hogy nem vagyok hajlandó tudomást venni a nyáj többi tagjáról, a közösség többi tagjáról. És itt, ebben a zsoltárrészletben csodálatosan váltakozik az egyes szám első személy és a többes szám első személy. És még inkább csodálatos a kör, hiszen ebben a zsoltárrészletben van egy olyan mondat, ami így hangzott: „Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő”. Ezt a mondatot Jézus önmagára alkalmazta. A gonosz szőlőművesekről szóló példázatban olvasunk erről, hogy a gazda elküldte szolgáit, hogy számon kérje, de azt kihajigálták, megverték a fölfogadott szőlőmunkások; aztán végül elküldte az egyszülött fiút, és azt megölték és kidobták, pedig ő a sarokkő. Jézus önmagáról beszél már ott. Ő lett a sarokkő, aki az ószövetségi próféciákban is megjelenik. Az apostoli bizonyságtétel is így szól, hiszen már a Cselekedetek könyve 4. fejezetében olvashatunk arról, amikor az apostol beszél az Isten üdvözítő tervéről, elérkezik Jézushoz, és Jézusról beszélve mondja el, hogy ugyan ti megfeszítettétek, de az Isten Őt választotta ki, és Őt támasztotta föl, és igazolta, hogy Benne és Általa van a megváltás. Vagy majd Péter levelében olvashatjuk, hogy „Járuljatok ti is, mint élő kőhöz – tudniillik a Krisztushoz – és épüljetek lelki házzá.” És itt megint a közösség jelenik meg, hogy egy házzá épüljünk, az Isten házává. És az apostoli bizonyságtétel Pál apostol részéről is hasonló, hiszen mindezek következményeképpen a Róma 9-ben is olvashatjuk: „Aki hisz benne nem szégyenül meg”.  És ez az Ószövetségi prófécia idézése.

Összegezzük tehát most. A hit megvallása hitet ébreszt. Ezért félt tőle az előző hatalom is. Ezért akarta bezárni a szívedbe, bezárni a belsőszobába, bezárni a templom falai közé, nehogy más is tudomást szerezzen róla. Ezért volt veszedelmes, hogyha valaki Erdélybe Bibliát akart átvinni – azonnal elvették tőle a határon. Ettől az általuk leírt, megvetett könyvtől ugyanúgy féltek, mint a lőfegyvertől. Ugyanúgy keresték az országhatárokon is. A hit megvallása hitet ébreszt. Vagyis van személyes és van közösségi, és a kettő kölcsönhatásban van egymással. És a zsoltár előbb olvasott részlete ilyeneket mond: „Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben; Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!” Igen, szabad nekünk úgymond virágvasárnap napján, Jézus Jeruzsálemi bevonulására emlékezve, örvendezve fölismerni, hogy az Isten tettei valósulnak meg akkor is és napjainkban is, életünkben is és a közösségben is. Fontos a felismerés és fontos annak a kimondása. Nekem is és a másiknak is fontos. Ha valamit nem mondunk ki, ha valamit nem gyakorlunk, szép lassan elfeledjük, lassan szégyellni fogjuk. Ha valaki nagyon régen énekelt népdalt, talán csak az iskolában utoljára, ma már a szövegét sem nagyon tudja elmondani. Ha valaki nem mondja ki, ami benne van, amit benne már az Isten elvégzett, akkor szép lassan meg fog semmisülni, meg fog halni ez a hit. Az a fölismerés, hogy az Isten munkálkodik, az hálára épít. És a zsoltáros nem egyszerűen csak otthon örül, hogy az Istent szabadító Istennek ismerte meg, hanem azt mondja: Nyissátok ki a templom ajtajait, hadd menjek be, és hadd mondjam el! Örüljünk együtt. Ez a hit biztonságot, békességet, örömet ad. Ez a hit közösséget formál, ezért fogalmaztam már sokszor így, hogy a keresztyénhit az a legszemélyesebb köz-ügy. Ha valamelyik hiányzik belőle, akkor képmutatás, akkor üres, akkor félszárnyú madár az ember. Úgy néz ki, mint a madár, de repülni nem tud. A kegyesség látszata megvan – mondaná az írás –, csak az erőit tagadja meg. A hit megvallása hitet ébreszt, a hit megvallása közösséget formál, és a hit megvallása megerősít. Merjünk élni tudatosan ezzel a nagyszerű lehetőséggel, és legyen e mai nap is a most hitvallást tevőknek és mindannyiunknak épülésére. Ámen.

Gondolatunk és beszédünk,

Sőt a mi egész életünk

Úgy folyjon s úgy tündököljék,

Hogy mindenek megismerjék,

Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,

Fiaidnak te vagy példánk.

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD,

Töltse bé uralkodásod,

Ó, mi királyunk, e földet;

Szaporítsad seregedet,

Drága Igédnek kész szállást,

Adj mindenütt szabad folyást.

483. dicséret 5. és 6. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk, hogy eltévedt teremtményeidet hívó szavaddal sokszor megszólítottad, hogy minket is megszólítottál, hogy megragadtad szívünket és Krisztus által visszafogadtál minket. Segíts, felismerve üdvözítő munkádat, örvendező életre. Segíts, bűnbocsátó kegyelmedért, hálás, jó cselekvésre. Segíts bennünket élni irgalmadból, járni a hit útján. Segíts megvallani hitünket, legfőbbképpen életünkkel, és amikor szükséges szavunkkal is. Segíts szeretettel befogadni a most hitvallástevőket, konfirmáltakat, a közösségben egymást is erősíteni a bizonyságtétel által. És segíts így fölkészülni a hétköznapi feladatokra.

Urunk Istenünk! Így kérünk, áldd meg irgalmas szeretetedből mindannyiunk életét. Könyörgünk gyülekezetünk lelki újulásáért, közös szolgálatainkért. Kérünk Református Egyházunk lelki erősödéséért, ünnepi készülődésünkért és ünnepszentelésünkért, hogy mindannyiunk épülésére, sokak örömére és bizonyságtételre legyen mindez. De könyörgünk azokért is, akik az élet terhei alatt roskadoznak, akik előtt legyőzhetetlen akadályként betegség, gyász, szomorúság tornyosul. Segítsd őket, hogy először is Rád nézzenek, Téged keressenek. És segíts bennünket, hogy szeretettel forduljunk feléjük, bátorítva életüket. Urunk, Istenünk! Kérünk, segíts bennünket, hogy keresztyén hitünk megvallása, közösségi gyakorlása nemzetünket is megújító erővé lehessen. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |