| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az Isten él!

Korinthusiakhoz írott első levél 15. fejezet 12-22.

„¹²Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása?

¹³Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel.

¹⁴Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.

¹⁵Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak.

¹⁶Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel.

¹⁷Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.

¹⁸Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el.

¹⁹Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

²⁰Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.

²¹Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is.

²²Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.”

Imádkozzunk

Urunk, Jézus Krisztus! Feltámadásoddal legyőzted a halál hatalmát, s ezzel elkészítetted számunkra az örök életet – hála legyen ezért Teneked. Urunk, bizonyosságot meríthetünk ezáltal, hogy mi is részesülhetünk a feltámadásban s eljövendő királyságodban – dicséret legyen ezért Neked. Urunk, Jézus Krisztus, reménységgel tekintünk Reád, akinél élet van, s ez az élet számunkra is valósággá válhat – köszönjük ezt Teneked. Urunk bűnbánattal tekintünk Rád, mert Nálad van a bűnbocsánat; Te legyőzted a bűnt, irgalmazz nékünk. Urunk, örömmel tekintünk Rád, mert Nálad van minden öröm forrása, mert Te tudsz minket igazán megörvendeztetni – magasztalunk Téged ezért. Örök imádattal tekintünk Rád Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten, mert csak Te vagy méltó, hogy imádattal, hálával és magasztalással álljunk meg előtted most és minden időben. Ámen.

Mély gyászba borult a természet,

Nap, hold, minden csillagokkal;

Dél, kelet, észak és enyészet

Sírt a sok szent asszonyokkal,

Mikor a Megváltó szenvedett,

Feszíttetvén keresztfára,

Mikor meghalt s eltemettetett,

Hogy lenne váltságunk ára.

De e mély gyászos siralomnak

Vége leve nemsokára,

És az érzékeny közbánatnak

Harmadnap lőn véghatára;

Elmúlt a gyász, megszűnt a jajszó,

Az öröm visszaadatott,

Hogy hallatott ez angyali szó:

Nincs itt az Úr, feltámadott!

355. dicséret 1. és 2. vers

János evangéliuma 20. fejezet 11-18.

„¹¹Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, ¹²és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól.

¹³Azok így szóltak hozzá: »Asszony, miért sírsz?« Ő ezt felelte nekik: »Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.«

¹⁴Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az.

¹⁵Jézus így szólt hozzá: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.«

¹⁶Jézus nevén szólította: »Mária!« Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: »Rabbuni!« – ami azt jelenti: Mester.

¹⁷Jézus ezt mondta neki: »Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.«

¹⁸Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: »Láttam az Urat!«, és hogy ezeket mondta neki.”

Keresztyén Testvéreim!

„Hallottatok-e arról a félnótás emberről, aki fényes délben lámpást gyújtott, és a piactéren fel-alá szaladgálva egyfolytában ezt kiabálta: Keresem az Istent! Keresem az Istent! Mivel sokan voltak körülötte, akik nem hittek Istenben, harsány nevetés tört ki. Hát elveszett? – kérdezte egyikük. Elfutott, mint valami gyerek? – így a másik. Vagy talán elbújt? Megijedt tőlünk? Hajóra szállt és kivándorolt?  – kiabáltak és nevetgéltek össze-vissza. A bolondos ember közéjük ugrott, szúrós szemekkel rájuk nézett, és így kiáltott: hogy hová lett Isten? Megmondom nektek: megöltük! – ti, és én! Mindnyájan gyilkosaivá lettünk! De hát hogyan tettük ezt? Hová, merre tartunk? Nem tévelygünk-e a végtelen semmiben? Nem vesz-e körül az üresség lehelete? Nem lett-e hidegebb? Nem közeleg-e egyre jobban az éj? Nem kell-e fényes nappal lámpást gyújtani? Hát nem halljuk a sírásók lármáját, akik Istent temetik? Isten meghalt! Isten halott! És mi öltük meg őt! Mivel vigasztalódjunk, mi gyilkosok gyilkosai! Mondják, hogy a félnótás ember még aznap különböző templomokba tért be, és ott rákezdett a maga Requiem aeternam deo-jára. Mikor kivezették és szóhoz jutott, egyre csak azt hajtogatta: hát mik ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?”

Friedrich Nietzsche Vidám tudományának „Bolondos ember” című részlete és a felolvasott bibliai szakasz egy ponton igen-igen hasonlítanak egymásra.  Mindkettőben Istent keresik. S mindkettőben egy halott Úrról van szó.

Magdalai Mária, ha nem is lámpással a kezében és nem is a piactéren, de a sírboltba behajolva keresi Jézust. A halott Jézust a halálnak látszólag fenntartott helyen. Sírva keresi a számára halottnak hitt és halottnak tudott Urat. Sírt, mert számára nem volt más, csak a halál megrendítő és kiábrándító ténye. Azé a halálé, amely mindent veszni hagyott. Azé a halálé, amely elragadta azt, akit annyira szeretett. A halott Jézust kereste, mert Mária számára nem maradt más, csak a halál brutalitása, amely kettéhasította a reményeket, a szeretetközösséget, az együttlét lehetőségét. Számára minden elveszni látszott, minden véget érni tűnt. A halál valósága és mindent megsemmisítése diadalmaskodni látszott Márián. De mégis, mégis kereste éppen a halott Urat. De miért? Miért kell annyira Magdalai Máriának a halott Jézus? Mihez kezdene egy halott Úrral? A többi evangélium híradása szerint az asszonyok azért mentek a sírhoz, hogy zsidó szokás szerint illatos kenetekkel kenjék meg a holttestet. De János evangéliuma nem ejt erről szót. Itt nincs másról szó, csak a sírásról. A gyászról, a fájdalomról, a reménytelenségről. A halott Jézussal, a halott Istenfiúval való találkozni akarásról.

Keresztyén Testvéreim! Ez a hit deficitje, ez maga a csőd. S ez nem csak Magdalai Mária kudarca. S a halottnak tűnő Isten sem a félnótás ember problémája. Ez mindannyiunk hitének csődje és kudarca lehet. Mindannyiszor, amikor a múlandóság és az enyészet üres sírboltjában keressük életünk értelmét. Mindannyiszor, amikor egzisztenciánk forrását és megalapozását e világ halott bálvány istenszobraitól kérjük és várjuk. Amikor kiábrándulva és sírva egyik élettelen és életképtelen lehetőségtől a másikhoz fordulunk segítségért, ideig-óráig való enyhülésért, vagy éppen csak ezért, hogy sírhassunk. Hogy sirathassuk önmagunk csalódottságát, amelyet a mindent megoldani látszó bálvány cserbenhagyása okozott. Képesek vagyunk egyik üres sírtól a másik üres sírig vánszorogni, de sehol sem lelhetünk sem élő, sem pedig halott istenséget.

S hitünk csődje lehet az is, ha mi is csak egy halott Jézust keresünk. Ha úgy hallgatjuk éppen a húsvéti evangéliumot, mint egy régi kor erkölcsi üzenetét, mint ünnepi szavakat, amelyek emlékeznek, amelyek visszavezetnek a múltba, felelevenítik az akkor és ott történteket, s nem pedig minket, magunkat elevenítenek meg. Hitünk deficitje lehet az, amikor az evangélium számunkra csak morállá pervertálódik, s annak egzisztenciánkat meghatározni kívánó igényét mi magunk zárjuk sziklasírba. Amikor az imádság rituálészerűen elrebegett közösségi összetartozást szimbolizáló aktussá válik, amikor az igehirdetést emberi együttélést szabályozó útmutatásként hallgatjuk. Igen, keresztyén testvéreim, ettől lesz számunkra halott Jézus, ettől válik számunkra halottá maga az Isten, amikor odaállítjuk a többi lehetőség közé, amelyeket a világ kínál fel nekünk megváltási alternatíva gyanánt. Amikor Isten mellé kötőjelet teszünk, amikor felmerül bennünk a választás lehetőségének a kísértése, amikor úgy gondoljuk, hogy Istenen kívül létezhet számunkra más megoldás. Amikor az Isten kizárólagosságát feloldjuk a világ színes piacán egymás hegyén-hátán kínálkozó árukkal. Amikor Jézus Krisztus egy lesz a nagy erkölcsi tanítók közül, s amikor keresztyén hitünk valahová tartozássá, és csupán valamiben való hitté silányul. Ez egy halott hit, ez egy üres sírboltban való kétségbeesést szülő keresgélés. Ez az, amikor magdalai Mária sírva keresi a halottnak hitt Jézust, mert nem tud valójában mit kezdeni a feltámadás eshetőségével. Mert csak emberi, földi kategóriákban képes gondolkodni. Túl racionális, vagy túl kétségbeesett ahhoz, hogy el merje hinni: feltámadt a Mester, Isten nem csak élő Isten, hanem megelevenítő Isten is.

De Mária hátrafordult. Hátrafordult és meglátta Jézust. S ez a mozdulat ez a helyzetváltoztatás, ez a más irányból fókuszáló szemlélés eljuttatta őt a nagy felismeréshez, a nagy megtapasztaláshoz, a nagy találkozáshoz. Még ha nem is ismerte fel azonnal Jézust, még ha először magának Jézusnak, a feltámadt Jézusnak kellett Máriát megszólítani, mégis ez az elmozdulás, ez a szószerinti holtpontról való kimozdulás vezette el őt a kétségbeeséstől a meggyőződésig, a bizonytalanságtól a biztos tudásig: Jézus feltámadt. Jézus él! Megbukott minden racionalitás, megcáfolódott minden ésszerűség, a földi fizikai törvények érvényüket vesztették, az üres sír elcsüggesztő valósága immár a feltámadás, az élet bizonyítékává lett. A halál, mint utolsó tapasztalat meghalt. S ez van az üres sziklasírban!

Keresztyén Testvéreim! Nem erre van nekünk is szükségünk? Nem ez a holtpontról való elmozdulás formálná át haldokló hitünket? Nem ez a nagy találkozás a feltámadott Úrral változtatná meg a földi valósághoz annyira ragaszkodó, de mégis abban oly rengetegszer csalódó életünket? Nem erre a megszólításra várunk akár tudatosan, akár tudattalanul mi is? Nem arra lenne szükségünk, hogy átérezzük és megéljük: a feltámadott Krisztus szól hozzánk, személy szerint énhozzám? Hogy a vallásos beszédből végre egyszer személyes üzenet legyen? Hogy a feltámadás és az örök élet ne csupán misztikus és homályos dogmatikai tétel legyen, hanem olyan valóság, ami megragad engem, és magával sodor? Nem arra várunk mi magunk is, hogy a húsvéti evangélium ne csak érzelem szülte fellángolássá és ünnepi ujjongássá váljon bennünk, hanem egy személyesen megtapasztalt átélt és megélt valósággá?

Keresztyén Testvéreim! Ehhez hátrafordulásra van szükség. E nélkül nem megy. Míg csak az üres sziklasírt bámuljuk könnyes szemmel, addig nem láthatjuk meg a feltámadás számunkra is megnyíló titkát. Amíg egy sírban fekvő, halott urat keresünk, addig nem lesz valósággá számunkra az örök élet és a halál feletti diadal Krisztus által éppen számunkra megszerzett biztos reménysége. De ehhez a hátraforduláshoz, ehhez a földi racionalitásoktól és fizikai valóságtól való elforduláshoz bátorság és bizalom kell. Bátorság ahhoz, hogy a kézzelfogható, tényszerű lehetőségektől oda tudjunk fordulni Krisztushoz, aki talán a világ számára éppen halott, de éppen keresztyén hitünk, és keresztyén életünk számára feltámadása a legbizonyosabb, a legbiztosabb. S bizalom ahhoz, hogy az Ő feltámadása a biztosíték arra, hogy nem a halál az utolsó tapasztalat, az utolsó állomás, hanem éppen a keresztyén reménység által táplált élet kezdete.  Dietrich Bonhoeffer, a XX. század nagy mártír teológusa, kivégzése előtt, tudván, hogy már csak napok választják el a biztos haláltól, ezeket a szavakat mondta: Ez a vég – számomra az élet kezdete. Ez a keresztyén reménység!

Keresztyén Testvéreim! Krisztus feltámadásának a komolyan vétele keresztyén hitünk sarokköve. Ezen áll, vagy éppen ezen bukik. A feltámadásba vetett hitünk pecsételi meg az Istenbe vetett hitünket. E nélkül sem keresztyénségről, sem pedig hitről nem beszélhetünk. E nélkül mi magunk is csak egy halott urat keresünk. S ez a hit, ez a mindent kockáztató hátrafordulás, ez az egzisztenciális döntés az, hogy elfordulok a látszólag biztosnak tűnő földi kategóriáktól, s rá bízom magamat a hátam mögött álló Istenre, az értem feltámadott Krisztusra.

Magdalai Mária a feltámadott Jézussal való találkozás után, a bizonyosság tapasztalatával, a megtapasztalt valósággal indul a többi tanítványhoz. Nem csupán vallásos istenélménnyel, hanem a létét megragadó és megváltoztató Krisztus-megtapasztalással megy a többiekhez. „Láttam az Urat!” Ez annyi, mintha azt mondaná, láttam a halál legyőzését, láttam azt, amire gondolni sem mertem volna, láttam a számomra felfoghatatlant, az örök élet egy számomra valósággá vált jelét. Mária rövid hitvallásában, örömfelkiáltásában ott van az évezredeken át, a földi nyomorúságba, kilátástalanságba, vagy éppen cinikusságba és kételkedésbe szinte belehasító szózat: ezt el kell hinni, mert ez valóság, mert ez tény. Még akkor is, ha nem tudunk kézzelfogható bizonyítékot adni erre. Igen, mert ez a keresztyén hit csodája és megfoghatatlansága. Bekiabálni a világba, hogy Krisztus feltámadt, hogy Krisztus valóban él, abba a világba, amelybe az ostoba, félnótás ember azt kiabálta, hogy Isten halott. Igen, keresztyén testvéreim, ez a mi, a húsvéti evangélium komolyan vételéből fakadó küldetésünk, felmutatni a világnak a halál halálát. Felmutatni a világ hamis, sziklasírba zárt isteneinek a nem létezését, s az élő és életre hívó Isten, s a halált legyőző Krisztus mindenek felett valóságát proklamálni. A húsvéti evangélium, a feltámadásba vetett hit, csak akkor és csakis akkor lesz valóságosan az egzisztenciánk része, akkor válik életünk kulcsfontosságú alapjává, amikor ezt képesek vagyunk másoknak átadni. Amikor van rá bátorságunk és merszünk arra, hogy világos nappal a világ sok mindent kínáló és árusító piacterén, a mindent eladni és elhitetni akaró fényáradat közepette lámpásként belekiabáljunk a zűrzavarba és a kétkedésbe: Krisztus feltámadt! Az Isten él! Ámen!

Előtted arcra esünk,

S kérünk, édes kezesünk:

Részeltess halálodnak

És feltámadásodnak

Drága érdemeiben,

Édes gyümölcseiben.

Cselekedd Szentlelkeddel,

Végtelen érdemeddel,

Hogy új életet éljünk,

Végre porból felkeljünk

Örök nagy boldogságra

És halhatatlanságra.

348. dicséret 4. és 5. vers

Imádkozzunk

Urunk, Istenünk, Atyánk a Jézus Krisztus által! Ha sírunk és gyászolunk, vigasztalj és bátoríts minket, hogy tekintetünket az örök élet felé fordítsuk. Urunk, Istenünk, ha kételkedünk és értetlenkedünk, Te taníts, és Te oktass minket, hogy értelmünket Feléd fordítsuk. Urunk, ha eltérünk a Te utadról, kormányozz és vezess minket, hogy a Te általad megszabott jó úton járhassunk. Urunk, ha türelmetlenek vagyunk, Te nyugtass meg minket, hogy megtanuljunk várni. Urunk, ha hitetlenkedünk, vedd el hitetlenségünket, hogy szemeink megnyíljanak, és tisztán lássanak. Atyánk, ha vétkezünk is, rosszul cselekedünk, bocsáss meg nékünk, és tisztíts meg minket, hogy méltók legyünk Hozzád. Istenünk, ha elfelejtünk Téged, mutasd meg hatalmad, hogy megérezzük, Te vagy a Feltámadás és az örök élet. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |