| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Bátorítás a megszentelődés útján

Thesszalonikai első levél 4. fejezet 1-8.

¹Egyébként pedig, testvéreim, kérünk titeket, és intünk az Úr Jézus nevében, hogy amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző módon élnetek – s amint éltek is –, ebben jussatok még előbbre.

²Hiszen tudjátok: milyen rendelkezéseket adtunk nektek az Úr Jézus nevében.

³Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek: hogy tartózkodjatok a paráznaságtól, ⁴hogy mindenki szentségben és tisztaságban tudjon élni feleségével, ⁵nem a kívánság szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent; ⁶és hogy senki túlkapásra ne vetemedjék, és ne csalja meg testvérét semmiféle ügyben. Mert bosszút áll az Úr mindezekért, ahogyan már előbb megmondtuk nektek, és bizonyságot is tettünk róla.

⁷Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre.

⁸Aki tehát ezt megveti, az nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szentlelkét is reátok árasztja.

Imádkozzunk

Drága Istenünk!

Örömteli szívvel állunk meg ismét Előtted. Köszönjük Neked, hogy újra alkalmunk nyílt figyelni Rád. Köszönjük a hetet, köszönjük az áldásaidat, melyet kaptunk Tőled. De hálásak vagyunk a próbatételekért is, melyek minden alkalommal erősítik beléd vetett hitünket, bizodalmunkat. És kérünk, add, hogy ezeket a próbákat Tőled valóknak fogadjuk el, hogy lássuk meg azt, hogy ezekkel is a javunkat szolgálod. Bocsásd meg nekünk, hogy sokszor úgy érezzük nincs Rád mindennap szükségünk, hogy jobban tudjuk mi vezetni az életünket. És bocsásd meg, hogy bár tudjuk mi a jó, sokszor mégis az ellenkezőjét tesszük. Könyörgünk Neked, hogy meglátva ezeket törekedjünk a helyes úton járni és Neked tetszővé tenni az életünket. Kérünk, Te adj nekünk ehhez erőt és kitartást. Légy itt most közöttünk, küldd a Te Szentlelkedet, hogy eljuthasson Igéd a szívünkhöz. Áldj meg bennünket, és maradj velünk. Ámen.

Távoztass tőlünk hamisságot,

Add szívünkbe az igazságot,

És a mi lelkünkbe nagy bátorságot,

Hogy nyilván elhihessük a boldogságot:

Örök országod'.

Adj Szentlelket a tanítóknak,

Egyetemben a hallgatóknak,

Hogy mind engedhessünk akaratodnak,

Dicséretet mondhassunk te szent Fiadnak,

Jézus Krisztusnak.

Hála néked, mennybéli Isten,

Ki vigasztalsz minket éltünkben,

És el nem hagysz minket nagy szükségünkben,

Megerősítesz inkább az igaz hitben,

Igéretedben.

235. dicséret 3., 4. és 5. versek

Thesszalonikai első levél 4. fejezet 9-12.

⁹A testvéri szeretetről pedig nem szükséges írnom nektek, hiszen titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre; ¹⁰és mert gyakoroljátok is ezt minden testvér iránt egész Macedóniában.

De kérünk titeket, testvéreim, hogy egyre inkább gyarapodjatok ebben, ¹¹és tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogyan elrendeltük nektek.

¹²A kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek, és ne szoruljatok rá senkire.

Szeretett Testvérek!

Ha az emberekkel beszélgetünk, vagy egymással kezdünk beszélgetni, akkor megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen mindenki jót akar; mindenki békességet akar; mindenki szeretetet akar. De szomorú szívvel, másik oldalról, azt is meg kell állapítanunk, hogy mégis a bűn uralkodik ebben a világban. Az eredmény mégsem csupa jóság, mégsem csupa békesség, mégsem csupa szeretet. Ha egy kicsit mélyebben kezdünk gondolkozni, vizsgálódni, akkor azonnal fölmerülnek a kérdések. De mi a jó? Ki mondhatja azt meg nekünk? Vagy miért akarjuk azt, amit jónak nevezünk? Vagy meddig cselekesszük mi azt, amit jónak gondolunk? Mi a jó? Ki mondhatja meg? Meddig cselekesszük? Valaki így fogalmazta meg: „Isten a szeretet cselekedeteit nem annyira nagyságuk, mint indító okuk szerint méri meg”. Merthogy az indító okok nagyon is különbözőek lehetnek. Látszólag jó eredménynek is lehetnek – vagy legalábbis ideig jó eredménynek látszó dolgoknak – nem tiszta gyökerei. Emlékezzünk egy közelmúlt történelmi példájára: elég sokan vissza tudunk gondolni arra személyesen is, amikor állandóan azt hallottuk, hogy közmegegyezés van az országban. Hát nem jó dolog az, ha közmegegyezés van egy országban? Hát jó dolog. No, de az 56-os megtorlás előzte meg – és ha valaki még ezután is más véleményt mer hangoztatni, annak elhúzzuk a nótáját! Így aztán egyre többen elkezdtek hallgatni, vagy esetleg elhagyták az országot; és megállapították némelyek, hogy közmegegyezés van. Milyen szép!? Sokan nosztalgiával emlékeznek vissza ilyen időkre: közmegegyezés volt. Mert aki mást mert mondani, azt elhallgattatták. Jó, szeretni! Persze, békességet szeretni. Persze, szeretetet. Persze, de mi a jó? Hiszen mindannyian tapasztaljuk, hogy egészen mást mond az egyik párt vagy a másik, egészen mást mondott az egyik világblokk és egészen mást mondott a másik, hogy mi a jó. Ha az indítóokokat nézzük, akkor kiderül, hogy az indítóokok azok nagyon különbözőek lehetnek, bár pillanatnyilag látszólag kicsit tetszetős az eredmény. De ha nem tiszta az indítóok, akkor ez ki fog derülni nagyon hamar. Kiderül egyéni életünkben, kiderül a családban, egy munkahelyen. Ha önzés van, ha mindenáron való hatalomvágy van, ha csak az én véleményem lehet, és másé nem juthat szóhoz – ha ez a szándéka, akkor lehet látszateredményt elérni; ez senkinek nem lesz jó. Az Úr Isten pedig nem a látszatot nézi, hanem szívünket vizsgálja. Vagyis szembetaláljuk magunkat azzal: nem elég azt mondani, hogy jót akarok, hanem meg kell vizsgálni, hogy az erkölcsi tanításnak, vagy amit jónak nevezünk, annak mi az alapja, mi a gyökere, miből táplálkozik? És egyik oldalról vizsgálhatjuk, hogy a világban mi az indítóok, és vizsgálhatjuk, hogy mi az indítóok közöttünk, az egyházban, a hívő emberek életében. Vagyis az erkölcsi tanítást mire alapozzuk? Miből táplálkozik mindez?

Pál apostol már közel 2000 évvel ezelőtt a római levél második fejezetében beszélt arról, hogy vannak, akik nem ismerik a törvényt, vagyis a Mózesi törvényt; most az egyszerűség kedvéért így mondom: a Tízparancsolatot. És akkor mi van? „Akik ugyanis törvény ismerete nélkül vétkeztek, a törvény nélkül vesznek el, és akik a törvény ismeretében vétkeztek, azok a törvény alapján kapják majd meg az ítéletet. Hiszen nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni. Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd, azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én evangéliumom szerint Krisztus Jézus által.” Pál apostol beszél tehát arról, hogy vannak, akikhez nem jutott el az Isteni kijelentés; és ők maguk is megfogalmaztak bizonyos szabályokat, mert másképp nem lehet élni. Meg kell fogalmazni, hogy mit tart a közösség jónak, értékesnek, fontosnak, és mit tart rossznak vagy kevésbé értékesnek. Ilyen alapon természetes eszük szerint megfogalmazták: ne ölj, ne lopj, ne törj házasságot. Megfogalmazták a különböző kultúrát is, azokat az alapszabályokat, amelyek valamelyest segíthetnek az együttélésben, egyáltalán az életben maradásban. Ott szokott lenni a nagy gond, hogy saját maguknak fogalmazták meg, tehát saját maguk fogják megváltoztatni. Ahogy az érdekeik kívánnák, ahogy éppen a politikai érdek, a hatalmi érdek, esetleges bizonyos csoportok gazdasági érdeke kívánja, a szabályokat úgy fogják változtatgatni. Akkor mi a jó? Meg ki fogja megmondani nekik? Mert azt könnyű megmondani, hogy mindenki jóra törekszik. No de, ha egy kicsit megvizsgáljuk, kiderül, hogy ez a jó, messze nem azonos; tartalmában és indítóokaiban nagyon sokszor rettenetesen különbözik egymástól. És aztán csak a naiv ember csodálkozhat azon, hogy “hát itt mindenki jót akart és mégis mennyi gonoszság lett!”.

Nos. Mi az erkölcsi tanításnak az alapja közöttünk, a hívő emberek között? Látjuk tisztán a teológiai alapot, a bibliai alapot? Vagy mi is belecsúszunk abba a hibába, hogy hát, amit jónak gondolunk most 18 évesen, vagy éppen jónak gondolt a szülő 45 évesen, és a kettő nem mindig azonos. De ez így volt, amikor mi voltunk 18 évesek, hogy valahogy a szüleink sok mindent másképp láttak jónak. Nos, akkor mi az alap? Az alap, az a hívő ember számára, hogy az Isten magának igényli megváltottait. Vagyis az Egyiptomból megszabadított néppel köt szövetséget, és a szövetség dokumentumaként adja a parancsolatokat, köztük az általunk Tízparancsolatnak nevezettet. Nem a világra zúdította rá az Úr Isten ezt a parancsolatot, hanem azoknak adta, akiket megszabadított. Isten magának igényli a megszabadított, az általa megváltott népet, tudniillik, hogy szentek legyünk. És ebben lenne segítség többek között a Parancsolat is. Útmutató vagy védőkerítésként. A megváltottakat, a Krisztusban megváltottakat hívja szent életre az Úr. Ahogy már a mózesi törvényben, Mózes harmadik könyve 19. fejezetében olvashatjuk: „Szentek legyetek, mert én, az ÚR, a ti Istenetek, szent vagyok”; és nekünk is, megváltott népnek, a Krisztus által megváltott népnek szent néppé kell lennünk. Vagyis, hogy mi a szent, mi a jó, mire szenteljük oda magunkat, ez nem attól függ, hogy mi mit szavazunk meg itt nagyerdei gyülekezetként, mit szavaz meg egy másik gyülekezet “jó dolog”-ként, hanem ennek az Isteni kijelentés kell, hogy az alapja legyen. Az erkölcsi tanítás alapja tehát az, amit az Isten ad nekünk az ő szabadító szeretetében. Amikor tehát odafigyelünk mindenre, hogy az erkölcsi tanításnak mi az alapja, akkor ezt így is megfogalmazhatjuk, hogy légy az, aki Krisztusban vagy. Tehát légy az, aki vagy a Krisztusban – tudniillik Isten megváltott gyermeke. Isten megváltott gyermeke – ezt más szóval így mondjuk: szánd oda, szánjuk oda, szenteljük oda a mi életünket engedelmességre az Úrnak.

Mi tehát az alapja az emberek között, az emberi társadalmakban a jó szándéknak? A jónak, a békének az alapja az az, amit mi annak nevezünk. Az emberek maguknak szabnak törvényeket. A hívő ember számára pedig az Úr ad megszentelésre elhívást.

Nézzük akkor konkrétan a fölolvasott bibliai szakasz alapján, mi volt Thesszalonikában, a thesszalonikai gyülekezet vonatkozásában; először is talán egy kicsit szokatlan, erre kevésbé szoktunk odafigyelni, az apostol megdicséri a gyülekezetet. Mi ahhoz szoktunk, hogy bűneink vannak, engedetlenek vagyunk, ez sajnos igaz. De az apostol itt most elismerőleg is szól. „Az Isten tanított titeket is” – vagyis az erkölcsi alap a jó cselekvésében az Isten kijelentése. „Az Isten tanított titeket is az egymás iránti szeretetre.” A másik, és ez még fontosabb: és „gyakoroljátok is” – gyakoroljátok a testvérszeretetet. Olyannyira elismerőleg ír az apostol, hogy egy nagyon furcsa megfogalmazáshoz érkezünk, és igazán itt kell elgondolkoznunk, hogy akkor miért írta le mindezt? Tehát az Isten tanított titeket a testvérszeretetre, gyakoroljátok is, tulajdonképpen nem szükséges, hogy erről írjak nektek. És mégis ír. Miért? Nem szükséges, fölösleges, hogy erről írjak – és a következő sorban pedig mégis ír; illetve az egész levélben írja meg ezt. Itt, minthogyha egy feszültség lenne. És erre a feszültségre, látszólagos feszültségre érdemes odafigyelnünk, mert nagyon sokat segíthet nekünk is a megszentelődésben. Nem szükséges írnom nektek, aztán mégis ír; és azért ír, hogy „egyre inkább gyarapodjatok ebben” – a megszentelődésben. Gyarapodjatok a testvérszeretetben. Vagyis, amit egy másik helyen az apostol önmagával kapcsolatosan megfogalmazott: „nem mondom, hogy elértem, vagy hogy tökéletes volnék, de igyekszem, mert megragadott engem a Krisztus”. Ugyanezt tulajdonképpen a thesszalonikai gyülekezetnek is megírja, amikor egyik oldalról azt mondja, hogy igen, eljutottatok a megszentelődésben egy bizonyos pontig, de ez még nem tökéletesség; még jócskán van miben előrébb lépni. Idáig elismerőleg szól, és azért ír, hogy bátorítson, mert a bátorításra szükségünk van. Szükségünk van a bátorításra, hogy egyre inkább gyarapodjunk a szeretet jó cselekedeteiben.

Füle Lajos egyik helyen így írja négysorosában: „A véka alatt kialszik a láng, a tétlenségben elernyed a test, a hallgatásban elfárad a szív, szólj, tégy, világíts, mert elvész a rest”.

Egyre inkább gyarapodjatok. „A földi vándorlásban megállni nagy veszély” – mondja a 455. énekünk; és néhány gyakorlati útmutatást ad.

Figyeljünk ezekre, hogy ott, az akkori történelmi helyzetben élő thesszalonikai gyülekezetnek, hogyan ad bátorítást és tanítást a megszentelődésben való továbblépésre. Először is ilyet olvasunk: „tegyétek a magatok dolgát”. Hát világos.  Miért kell ezt leírni? Ráadásul keresztyéneknek. Ráadásul olyan keresztyéneknek, akiket az előbb dicsért meg. Tegyétek a magatok dolgát? Figyeljünk oda, hogy milyen történelmi összefüggésben élt ez a gyülekezet. Milyen volt akkor a társadalmi összhangulat? Az ókori Rómának, az ókori világbirodalomnak milyen volt a közfelfogása? Mert itt van a kulcsa annak, hogy ezt leírja az apostol: „tegyétek a magatok dolgát”. Először is egy rabszolgatartó társadalomban élt még ez a gyülekezet, és a rabszolgatartó társadalomban az általános közfelfogás az volt, hogy a munka az egy alantas dolog. Az a rabszolga dolga. Egy szabad ember – hát esetleg a földművelést még elfogadták –, de napi egy pár óránál többet nem dolgozik.

Emlékezzünk a Cselekedetek könyvében van egy fél mondatocska, ami pontosan ezt igazolja. Amikor Pál Athénban jár, körülnéz, főtereken megnézi a különböző oltárokat; és Lukács beszámol erről a misszióról, ahogyan ott Athénban forgolódik Pál apostol, és akkor ott van egy fél mondatocska, hogy „mert az athéniak semmi mással nem foglalkoztak, minthogy valami újdonságot halljanak meg mondjanak”. Vagyis, akkor a TV nem adott; szünnap volt, úgy hogy mentek ki a főtérre: “Nem tudsz valamit? Mi történt, hol történt?” – ezzel töltötték a napjaikat. Magyarul, dolgozni nem nagyon dolgoztak; azt majd a rabszolgák csinálják meg helyettük. És akkor: mit mondtak? – valami újdonságot hallani, meg mondani. Ugye egy átlagos magyar 3-4 órahosszat ül a TV előtt: valami újdonságot hallani, mondani. Mindenféle lényegtelen limonádé dolgot nekünk tudnunk kell, némelyek szerint. Igen, ilyen volt a közhangulat. Ez volt a társadalmi elvárás. Ezzel szemben írja az apostol, hogy ne így viselkedjetek! Ne úgy viselkedjetek, ahogy a társadalmi közhangulat diktálja.

Vajon ez a tanítás nem szükséges ma? Ebben nem kellene bátorítás a ma élő hívő embernek? Abban az időben nagy kísértés volt a keresztyéneknek is, hogy a “hat napon át munkálkodjál” helyett, valami újdonságot hallani, meg mondani. A nap 6-8 óráját ezzel eltölteni. Mert ez volt a sikk. Ez volt a menő. Ilyen volt egy normális görög, római polgár napja. És ma? Ma a fogyasztói társadalom megint sugall valamit, ad egy mintát: úgy viselkedj. Vagyis, ma is van üzenete az Igének. A megszentelődés az azt jelenti, hogy az Úr akaratához kezdek igazodni egyre inkább, és ez sokszor azt jelenti, hogy nem igazodok a pillanatnyi közhangulathoz, a társadalmi elváráshoz és szokásokhoz. Mert a kettő nem azonos. Mint ahogy Thesszalonikában sem, a Római birodalomban sem volt. És van egy másik ok is – ez a második Thesszalonikai levélből derül ki –, nevezetesen, ez pedig egy nagyon vallásos, mégpedig keresztyén módon vallásosnak látszó indok volt, hogy némelyek számára kénytelen volt az apostol azt írni, hogy „tegyétek a magatok dolgát”. Keresztyének dolgozzatok. Azt kéne néha mondani, hogy ne annyit. Akkor meg azt kellett mondani, hogy a normális munkát végezzétek el, és ne a rabszolgákkal akarjatok mindent magatok helyett megcsináltatni.

Nos volt egy látszólag nagyon vallásos, keresztyénnek tűnő indok is, úgyhogy a második levelében Pál le is írja, mert hogy a Krisztust visszavárták, és ezt némelyek úgy értelmezték: “ó, hát pár nap és jön a Krisztus, a hűtőszekrény fel van töltve, ezt már addig kibírjuk”. Aztán nem jött a Krisztus két hét múlva sem; már két hónap telt el, kiürült a hűtőszekrény, enni meg akartak. És ekkor ezek a szuperkegyesek megpróbálták magukat eltartatni a gyülekezettel: “Hát a testvérszeretetet gyakoroljátok, adjatok nekünk enni, mert mi az Urat várjuk, és nem dolgozunk.” És ekkor írja az apostol, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Aki így akarja várni az Urat, hogy lustálkodik, meg enni szeretne, hát lustálkodjon, de enni nem fog kapni másoktól; és nem kötelességetek a lusta, Krisztust váró embert etetni. A bátorítás hangzik el, mert az adott társadalmi körülmények között is voltak kísértések és kihívások, és még közöttük is téves hangsúlyok és tanítások miatt téves viselkedési formák megjelentek. Olyannyira, hogy nemcsak azt írja, hogy ki-ki a maga dolgát végezze el, intézze a feladatát, a rábízott munkát, hanem: „…ne szoruljatok senkire”. Még ellenpontként is mellé teszi: a hívő ember nem úgy várja a Krisztust, hogy semmit nem csinál, hanem még hűségesebben és tisztességesebben végzi a munkáját, mert tudja, hogy jön az Úr, aminek óráját ugyan nem tudjuk, de nekünk készen kell lennünk. És ebben az összefüggésben hangzik el egy nagyon sajátságos megfogalmazás, ezt írja még harmadszor az apostol a gyülekezetnek, hogy „…csendben éljetek”. Csendben. Az akkori világnak is megvolt a maga közvéleménye, közgondolkozása, és megvolt a maga napi témája, azaz újdonság, meg mit hallottál, meg mit mondhatnánk tovább; és megvolt, amit reklámoztak. A mindenkori hatalom is nyomja a maga szövegét, a cirkuszt és kenyeret azt nagyon jól ismerte a Római birodalom is. Az apostol azt írja a keresztyéneknek, akiknek előzőleg dicsérőleg nyilatkozott: „titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre… ezt a testvérszeretetet gyakoroljátok is… nem is szükséges erről tulajdonképpen írnom”. De mégis írok, mert nagy a kísértés kívülről, hogy meggyengüljetek ebben; sőt belülről is, a Krisztus visszavárásának némelyek által megfogalmazott téves etikai következtetései miatt. Vagyis a tegnap odaszánt élet, az nem azt jelenti, hogy akkor a holnapi napon is biztos, hogy odaszentelt élet. Naponként kell odaszánni magunkat! – ezért szükséges a bátorítás. Ezért írok nektek, mert nektek is szükségetek van erre a bátorításra.

Csendben éljetek.  Mindannyian nagyon jól tudjuk, nagyon sokszor tapasztaljuk, hogy amit rettenetesen reklámoznak, amit nagyon hangosan hirdetnek, abban nagyon sokszor nagyon kicsi az érték. Nagyon kicsi az érték. Nem kell nagyon sokat figyelnünk a mai világunkat, hogy rájöjjünk erre. Amit állandóan nyomnak különböző érdekcsoportok és rettenetesen reklámoznak, ott egyre óvatosabbnak kell lenni. Azt mondja az apostol: csendben éljetek, megszentelt életet éljetek. Valaki így fogalmazta meg ezt, hogy tudniillik ennek is van missziós következménye, nemcsak a harsány és mindenáron és mindenhol való megjelenésnek. A megszentelődés nem tud elrejtőzni. Szeretne csendben meghúzódni, mint az ibolya, de illata elárulja. Az ibolya nem arról híres, hogy mekkora szirmai vannak; és hogy nagyon feltűnő, rikító színei. Hiszen a zöld levelek között az a zömében kékes szín az nem igazán harsány. Mégis nagyon hamar észrevesszük. Az énekeskönyvünk egyik legrövidebb éneke a 474-es így szól: „Istennel járni, lakozni, szent élettel illatozni…” Nos, thesszalonikai keresztyének elindultatok az odaszentelődés útján, elindultatok a Krisztus-követés útján. Jól teszitek – de bátorítalak titeket; azért írom a levelet, mert tudom, hogy nektek is kell a bátorítás.

És végezetül: „a kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek” – foglalja össze az apostol az odaszentelt élet jellemzőjét.

Mi szükséges mindehhez tehát? Igeileg, teológiailag tiszta alapokon álljunk. Nem elég az, amit mindenki mondott, meg mond, meg fognak száz év múlva is mondani, hogy mi jót akarunk, meg békét akarunk, meg közmegegyezést akarunk. Ez nagyon szép, de ez rendkívül kevés. Mi az alapja? Milyen okból? Milyen érdekből? Milyen indítóokból mondja ezt valaki? Legyen tiszta az alap, az indítóok a hívő embereknél. „A Krisztus megváltott engem, a Krisztus szeretete megragadott engem – mondja Pál apostol – és én is igyekszem, hogy megragadjam”. Igei indítékok mozgassanak minket a megszentelődésre. És vonzóvá a keresztyénséget kevésbé a szavainkkal tudjuk tenni. Tanítani kell, mert különben vakbuzgóságra hívunk embereket; de kevésbé a szavainkkal tudjuk vonzóvá tenni a keresztyénséget. Azt a Szentlélekkel lehet. Az ibolya nem azért kedves sokaknak, mert látványra olyan nagyon nagy és rikító, és hogy kilométerről meg lehet látni, hanem mert az illata vonz. Az életünk legyen ilyen jó illatú bizonyságtétel. Az odaszentelt élet így lesz vonzó. Vagyis ebben a világban éljünk, de ne e világ szerint, hanem a Krisztus szerint. Mert a külső környezetünk is mást mond nagyon sokszor, és mást  favorizál, és néha még mi is a Biblia szerint szeretnénk a magunk vágyait igazolni. Az apostol mindkét veszéllyel szemben bátorítja a gyülekezetet a Krisztusnak szentelt életre. Bátorítsuk tehát egymást, mert erre a bátorításra mindannyiunknak nagyon nagy szüksége van, hogy szent életben járjunk ma is, és bátorítsuk egymást, hogy holnap is így legyen. Ámen.

Minthogy, míg e világon élek,

E múlandóságnak helyén,

Test is vagyok, és nem csak lélek:

Viselj gondot jó idején

Mértékletes eledelemről,

Hogy életem fenntarthassam,

S tisztességes öltözetemről,

Hogy testemet ruházhassam.

Ha pedig még többet vehetek

Ingyen való jóvoltodból

És másokkal is jót tehetek

Velem közlött áldásodból:

Engedd, hogy legyek hű sáfára

Nálam letett javaidnak,

Lehessek vígasztalására

Velem testvér fiaidnak.

Dolgaimnak követésére

Adj testemnek egészséget,

A bajoknak meggyőzésére

Lelkemnek elevenséget!

Indíts szívemben akaratot

És készséget minden jóra,

Hogy bennem vídám indulatot

Leljen az estvéli óra.

499. dicséret 4, 5, 6. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk Krisztus áldozatáért, szenvedéséért, föltámadásáért, kegyelmes, visszafogadó szeretetedért, hogy Krisztust követve új életet kezdhettünk. Bocsásd meg, hogy irgalmas szeretetednek kevésbé jó gyümölcse termett életünkben. A megszentelődés útján lassan haladunk előre. Evangéliumi szavainkat nem mindig hitelesíti szent életünk. Segíts Urunk, tisztán, jól érteni akaratodat. Kegyelmedért hálából jót cselekedni a Te útmutatásod szerint, hogy odaszánt életünk másokat is Hozzád segíthessen, hogy egymást is bátoríthassuk a hit útján, hogy megbecsüljük a gyülekezeti, testvéri közösségben kapott bátorító áldásokat. És könyörgünk erőtlenekért, betegeinkért, gyászolókért, hogy az élet próbáiban járva mélységekből tudjanak Rád nézni, élet-halál Urára, a föltámadottra, hogy tudjanak erőt meríteni és vigasztalást nyerni Tőled. Könyörgünk gyülekezetünk minden szolgálatáért, hogy áldás lehessen, jó illatú áldozat lehessen ebben a városban. És kérünk a felekezetek evangéliumhoz hűségesebb életéért. Könyörgünk nemzetünkben lelki ébredésért. Urunk odaszánjuk magunkat, szeretnénk jobban, hűségesebben követni Téged. Segíts a megszentelt életben járni. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |