| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Milyen a visszhangom?

Korinthusiakhoz írott első levél 13. rész 8-13.

⁶A szeretet nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.

⁷Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

⁸A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni.

⁹Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk.

¹⁰Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.

¹¹Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.

¹²Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.

¹³Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.

Imádkozzunk

Áldunk Téged mennyei Édesatyánk, hogy a Te szereteteddel jössz közel hozzánk. Áldunk Téged, hogy a Te szereteted valóban megmarad nemzedékről nemzedékre. Áldunk Téged azért, hogy részeltetsz bennünket ebben a szeretetben. Megismerhettük ezt, és megismerhetjük azt a szeretet is, amelyet adsz ember és ember között. És itt köszönjük most meg neked, hogy a Benned való hit, a Benned való reménység összekapcsol bennünket a gyülekezet közösségében. És kérünk Téged, hogy Lelked által valóban tégy késszé bennünket, hogy hitben és személyiségben Hozzád kapcsolódjunk, és valóban legnagyobb legyen közöttünk a szeretet. Az Úr Jézusért kérünk hallgass meg minket, légy itt közöttünk. Ámen.

Jer, világosság, ragyogj fel nekünk,

Hogy csak Krisztus légyen mesterünk,

El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat,

Aki népének örökséget ad,

Könyörüljél.

Ó szeretet, áraszd ránk meleged,

Hadd kóstoljuk édességedet;

Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,

Egyességben és békében éljünk,

Könyörüljél.

234. dicséret 2. és 3. vers

János apostol első levele 2. rész 1- 6.

„¹Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus,

²mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.

³És abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait.

⁴Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság,

⁵aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk.

⁶Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.”

Szeretett Testvérek!

Egy kis történetet olvasok először a kis visszhang születéséről. Szabad rajta mosolyogni, de szabad elgondolkodni is.

„Egy napon, teremtői jókedvében megint kimondott egy nevet az Úr. Így született meg a kis visszhang. Öröme telt az Úrnak benne. Szívesen játszott vele. Különösen azt élvezte, hogy a kis echó olyan kedvesen mondott utána mindent. Ha például azt mondta az Úr, szeretlek, rögtön jött is a válasz: szeretlek. Hamarosan már egy kicsit többet is tudott ennél a kis visszhang. Ha azt hallotta, enyém vagy, így válaszolt: tiéd vagyok. Ahogy növekedett, kicsit rakoncátlanabb is lett, néha nagy élvezettel csavarta ki az Úr szavait. Ha így szólt utána az Úr: de szép nagy vagy! – ő visszhangozta: el is hagylak. Vagy ha azt kérdezte az Úr: kellek neked? – visszaszólt: engedj, eredj. Egy kicsit megfájdította ez az Úr szívét. De aztán elmosolyodott és arra gondolt, hogy lám, lám, az én kis visszhangom lassan növekszik, kamaszodik. Nem mindig tudja igazán, hogy mit is mond. De, majd elmúlik ez is. Múlt az idő. A kis echó csipkelődései egyre ritkábbak lettek. Sok újat tanult. Már nemcsak utána mondogatta, amit hallott, hanem önálló válaszokra is képes lett. Sőt, néha a szavakra már tettekkel is válaszolni tudott. Sőt, hiszitek vagy sem, egy napon már magától kiáltott az Úr után. Hosszú, gyönyörű idő múlt így el. Elgondolkodtató beszélgetéseket folytattak, vagy vidám beszélgetéssel töltötték az időt. Csak egy maradt változatlan. A kis visszhang, aki már egyáltalán nem volt kicsi, ragaszkodott hozzá, hogy mindig övé legyen az utolsó szó. De jóval később egyszer, mikor így szólt az Úr: Gyere, térj vissza hozzám haza! – ellentmondás nélkül szótlanul hagyta, hogy karjába zárja az Úr.”

A kis visszhang életével tulajdonképpen végighaladtunk egy életen. A kisgyermek, amikor elkezd beszélni, akkor elkezdi ismételgetni a szülő szavait, sokszor még automatikusan formálgatja ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a kifejezéseket. Aztán, amikor egy kicsit nagyobbak lesznek, akkor már érzik, hogy ők valakik; ők már megtalálják azt, hogy én vagyok, és amikor már úgy tud válaszolni, hogy tiéd vagyok. Aztán a kamaszkorban, igen, előfordulnak ellenkezések, szeretnek vitatkozni, szeretnek szembehelyezkedni esetleg a szülőnek az akaratával, gondolataival. Aztán sok mindent meg kell tanulni, és erről az időszakról azt mondja el a kis történetünk, és tudjuk, hogy így van: a felnőtt, aki már sokat tanult, sok mindent megért, és sok mindenre igent tud mondani, helyesel, és közben teszi a dolgát. Aztán az élet végén egy csendes belenyugvás… Igen, a földi életünk az, amit itt láttunk, de tulajdonképpen hasonlít ehhez a hitbeli eszmélődésünk is, felismerhetjük benne a hitbeli eszmélődéseink fázisait. Először kisgyermekként talán visszamondjuk azokat a hitigazságokat, amit a szülők mondanak, megtanulunk történeteket, aranymondásokat, és majd látni fogjuk, hogy hogyan tudják visszamondani a gyermekek, mindazt, amit megtanultak, hogy “amikor még gyermekhittel bántam”. Igen, ez még az a hit, amikor még nem teljesen eszmélődtek arra, hogy személyesen kell mindent kimondani. De egy idő után remélhetőleg sok-sok ember életében, sok-sok gyermek életében eljön az az időszak, amikor egyes szám első személyben fogalmazunk, és mindaz, amit megtanulunk, az már a mienk, a sajátunk, átvettük és úgy megyünk tovább. Ez kortól független, nem úgy van, hogy meg lehet mondani, hogy hány éves korban következnek be ezek, hanem kinél mikor. Valamikor már talán felnőttnek mondanánk valakit, és akkor jön rá, hogy egyes szám első személyben kell fogalmazni mindazokról a hitigazságokról, amiket addig talán általánosságnak gondolt. Azután vannak időszakok, akár a felnőtt ember életében is, vagy a hitre jutás közben, amikor vannak kételyeink, vannak hullámvölgyeink, vannak vitáink, elrendezéseink az Istennel. És van az az időszak, amikor már leginkább el tudjuk fogadni az Isten akaratát, hogy megvan bennünk a vágy arra, hogy megismerjük az Isten akaratát, és meg is akarjuk azt cselekedni. Ahogy a 119. zsoltárban énekeltük, hogy „Vajha én magam az Úr törvényét megismerném és járhatnék az Ő útján”. Óhajtásként is, de ezt remélem, hogy sokan mondhatják, hogy boldogan járok az Ő útján, mígnem eljutunk arra az időszakra, amikor már nem perlekedünk az Istennel, hanem valóban oda helyezzük az életünket az ő kezeibe.

A korinthusi levélben Pál apostol ezt nagyon szépen leírja: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek.” Igen. Mindannyian voltunk gyerekek, mindannyian tudjuk, hogy milyen elképzeléseink voltak akár a felnőttkorról; mindannyiunk gondolkodásában felismerhető az, amikor elhagyjuk a gyermekhez illő dolgokat, a gyermekhez méltó dolgokat, és talán már nem gyermekként érzünk. Mégis majd János apostol azt mondja, hogy mi gyermekeid vagyunk, de leginkább az Isten gyermekei vagyunk. Hogy is van ez a kettősség? Valóban gyermekek vagyunk mindannyian, hiszen töredékes az ismeretünk, azt mondja Pál apostol. Gyermekek vagyunk olyan módon, hogy Atyánkká lett az Isten. De most még maradjunk itt a Pál apostoli megfogalmazásnál: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek.” És most ne állítsuk szembe azzal, amikor Jézus odaállít egy gyermeket középre, és azt mondja, hogy ilyeneké a mennyek országa. Nem ilyen módon akarta odaállítani Jézus ezt a gyermeket, hogy nekünk mindannyiunknak kiskorúságban kell maradni, hanem olyan módon akart odaállítani, hogy a bizalmunk legyen egész életünkben olyan, mint egy gyermeknek a bizalma Isten iránt. Közben azért növekednünk kell gondolatban, érzéseinkben, közben valamit el kell hagyni a gyermeki gondolkodásból, és a részleges ismeretek egyre teljesedhetnek. Teljessé nem válnak, csak majd a földi élet után, ott az Atyánál, a színről-színre látásban, de egyre több lehet a mi ismeretünk. Valahogy úgy, mint egy tükörben, ha távolodunk, akkor egyre több minden benne van már; még nem minden, nem az egész horizont, nem az összes látnivalók, hanem egyre többet látunk. De azt mondja Pál, hogy tükör által homályosan, és egyszer pedig színről-színre. Valaki így fogalmazott, hogy majd a színről-színre látásnál eldobjuk ezt a tükröt, és szembefordulunk az élő Istennel. Akkor lesz igazi a látásunk, és akkor múlik el igazán ez a korlátozott, korlátok közé szorított élet. Igen. Akkor majd én is úgy ismerek, mint ahogy engem ismernek. Átlátszóvá lesznek előttem dolgok, titkok. Ennek a feszültségében éljük a mi életünket, de mégis tudnunk kell azt, hogy olyan értelemben történt-e az életünkben változás, hogy az általános hitigazságokat fogadjuk csak el, vagy személyessé lett-e az életvitelünk.

János apostol már úgy beszél hozzánk, mint akik az Isten gyermekei; mint akikért Krisztus meghalt, mint akik ezt el tudták fogadni, el tudtuk fogadni. Akik a Károli fordítást olvasták, vagy még visszhangzik a fülükben, ilyen kedves ez a megszólítás: „fiacskáim”. És ebben benne van az is, hogy az öreg János apostol meri saját hitének gyümölcseiként is látni azokat, akiknek írja levelét, és meri úgy látni, hogy akiket taníthat, mint akiket nevelhet. De legfőbbképpen tudja magukat látni, mint Isten gyermekei, ahogyan az evangéliumában írja: „akik pedig befogadták, azok Isten gyermekei lettek”. „Gyermekeim ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek. Ha pedig vétkeztek…” Már ebben benne is van a kettősség: azért írom, hogy ne vétkezzetek, s ugyanakkor, ha pedig vétkeztek. Azért írom, hogy ne vétkezzetek, vagyis törekedjetek a tökéletes életre. Ahogy más helyen mondja az Ige: „szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok”. Vagy ahogy Jézus mondta, annak a bűnös nőnek, akinek megbocsátotta a bűneit, hogy „eredj el, és többé ne vétkezzél”. Igen, ez az Isten követelménye. Ezt kéri, ezt szeretné a mi életünkben, hogy az ő parancsolatait megtartsuk. Ugyanakkor az ő mindentudásában benne van az, hogy tudja, hogy mi erre képtelenek vagyunk, de ezt kéri, és erre kell törekednünk mindannyiunknak. „…ne vétkezzetek. Ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál.” A gyerekeknek is mindig azt mondjuk, hogy jók legyetek, viselkedjetek jól. Vigyázzatok magatokra. S ugyanakkor tudjuk, hogy nem biztos, hogy jók lesznek. Nem biztos, hogy vigyáznak magukra. Nem biztos, hogy akarnak jók lenni. És a szülőknél is sokszor készen van az, hogy hogyan fogom kezelni, amikor a gyermekem nem lesz jobb, hogyan fogom ellátni, hogyha megsérül, talán olyan úton, ahol vigyáznia kellett volna magára. Megvan az Isten részéről is az, hogy hogyan fogom kezelni azt a helyzetet, amikor mégsem tudja megtartani az én parancsolataimat. Van pártfogó az Atyánál. És János apostol azt mondja: „az igaz Jézus Krisztus”. Mert „ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért”.

Szentek legyetek, ne vétkezzetek, de ha vétkeztek, de ha mégis elestek, akkor van pártfogó az Atyánál. Isten atyai szeretete ez, ami itt látszik, amit éreznünk kell, és tudnunk kell, Isten tökéletes, hozzá nem fér semmi, ami nem igazán tökéletes. De Jézus Krisztuson át, az Ő bűntörlő életén és halálán át odamehetünk Őhozzá. Isten tudja, hogy mégis elesünk, de az elesésre is van lehetősége. Van ereje, hogy fölállítson bennünket. És a bűn, ahogy megszakítja a kapcsolatot, megszakítja a közösséget Istennel, de Jézus Krisztus helyreállítja azt az Ő áldozatával. Van szószólónk, az igaz Jézus Krisztus, és belé kell vetnünk minden bizalmunkat.

Azt mondta valaki a keresztyénekről, hogy ismertető jelük az engedelmesség és a szeretet. Valóban így van? Valóban így van a mi életünkben, hogy ismertető jelünk az, hogy engedelmeskedni kívánunk az Istennek, és szeretjük Őt és egymást? Az kell, hogy ott legyen az életünkben, hogy vágyakozzunk erre, hogy az Ő akaratát cselekedjük, és tegyük azt, ami kedves Őelőtte.

A Királyok könyvében olvashatjuk az egyik királyról:  „azt tette, amit jónak lát az Úr”. Egy másikról pedig: „azt tette, amit rossznak lát az Úr”. Egy-egy egész életnek a minősítése tulajdonképpen. Vajon a mi életünkről milyen minősítés készülhet? Azt akarjuk-e tenni, amit jónak lát az Úr, vagy azt tesszük, amit tudunk mi magunk is, hogy rossznak tart az Úr. „Ha megtartjuk az Ő beszédét teljessé lesz az Isten szeretete bennünk” – mondja János apostol – és akkor az Ő szeretete, az Isten szeretete eléri a célját. Nem tudunk tökéletesek lenni, de igyekezhetünk, ahogy Pál apostol mondja: „nem mondom, hogy már elértem, vagy tökéletes volnék, de igyekszem, hogy el is érjem, amiért megragadott engem a Krisztus”.

Milyen visszhang vagyok? A természetben csak egyféle visszhang van. Amíg nem rontják el a természetet, addig az a visszhang csak azt tudja visszaadni, amit belekiabálunk, belemondunk. Hogyha emberre fordítjuk le ezt a visszhangot, akkor láthatjuk, hogy ez az idézőjeles visszhang bizony nem mindig ugyanazt adja, mint amit Isten neki mond. Talán másképpen ragozzuk. Talán nehezen jutunk el az egyes szám első személyig. Talán nehezen jutunk el arra, amikor az Úr azt mondja, hogy enyém vagy. Merjük mondani, hogy a Tiéd vagyok. Talán sokszor vitatkozunk, nem értjük az Ő akaratát, és ellentmondunk neki. De lehet olyan is, amikor engedelmeskedünk, és olyan visszhangok tudunk lenni, amelyek nem automatikusak. Nem visszamondjuk, mint egy hangot, nem visszamondjuk, mint egy automata lejátszó, hanem átjárja a mi életünket, és úgy tudunk rá feleletet adni, talán éppen egy betegágyon, amikor már el tudom fogadni, hogy „igen Atyám”. Talán éppen egy nagy próbában, hogy ezt most nekem volt készítve; és tudunk engedelmeskedni, hogyha esetleg a mi Utunk nem mindig ugyanaz, mint amit Isten szeretne a mi életünkben. Igen Uram. Jó lenne, hogyha a mi kis visszhangunk odáig növekedne, odáig érne, hogy ki merné ezt mondani: igen Atyám, mert így volt kedves előtted. Az a kérdés legyen bennünk, hogy személyes-e az én parancsolat visszamondásom? Személyes-e az a visszhang, amit látnak mások, hallanak mások az én életemben. Vagy lélek nélküli, ismerem, és ugyanakkor nem cselekszem meg. János apostol erre figyelmeztet bennünket, hogy aki azt mondja, hogy ismeri, de nem cselekszi meg, az bűn. És Isten azt kívánná, hogy ha ismerjük, akkor igyekezzünk is megcselekedni. Ezt a vágyunkat fejezzük ki a 299. énekünk 3, 4. és 5. versével:

Jézus hív, hogy Őt imádjad,

Megragad, hogy el ne ess.

Mert kísért öntelt világod:

„Jöjj, engem jobban szeress!”

Ha nehéz az élet terhe,

Roskadozva hordom azt:

Bús orcám Hozzá emelve,

Jézusban lelek vigaszt.

Uram, hozzám légy kegyelmes,

Tedd Tieddé szívemet,

Hadd lehessek engedelmes,

Néked élő gyermeked!

Imádkozzunk

„Szeretnék lenni, mint Ő, alázatos szelíd. Követni híven, mint Ő, Atyánk parancsait.” Urunk, valóban vágyunk, hogy ez így legyen az életünkben, szeretnénk megismerni a Te parancsaidat, és szeretnénk aszerint élni. Segíts Szentlelkeddel, hogy ez ne csak sóhajtozás, vágyálom legyen, hanem valóságosan bekövetkezzen a mi életünkben. Olyan sok az akadály körülményeinkben, sokszor a lélek kész, de a test erőtlen akaratod teljesítésében. Jöjj segítségünkre. Áldunk, hogy van szószólónk, az igaz Jézus Krisztus, aki meghalt a mi bűneinkért. Segíts minket Urunk, hogy merjünk és akarjunk a Te követésedre jutni, merjünk és akarjunk Neked szolgálni, és azt cselekedni, ami kedves a Te szemeid előtt. És így kérünk most gyermekeinkért. Add, hogy az ő őszinte bizalmuk Feléd, legyen most is példa a mi számunkra, növeld őket testükben, lelkükben, adj nekik bölcs feltöltődést. Kérünk ifjainkért. Add, hogyha vitáznak is, és keresik a helyüket ebben a világban, segítsd őket, hogy rátaláljanak a helyes útra. És kérünk a felnőtt keresztyénekért, valóban eljussunk a hit nagykorúságára, valóban megértsük a Te akaratodat. Most különösen kérünk az édesanyákért, nagymamákért, hogy ne veszítsék el személyiségüket, és akarják a felnövekvő nemzedéket a te félelmedben, a te szeretetedben tanítani. Kérünk Téged betegeinkért, gyászolókért. Adj nekik teljes Rád hagyatkozást megérteni, hogy miért kapták most a próbát, és ugyanakkor elfogadni, és kérni a Te vigasztaló szeretetedet. És kérünk Téged a gyülekezet közösségéért, hogy olyan sokszor nem vagyunk engedelmesek, segíts nekünk ebben. Támogass bennünket a Te Lelked által, hogy készségesek legyünk a Te akaratod teljesítésére. Kérünk egyházunk megújulásáért, kérünk népünk felemelkedéséért. Áldj meg minket az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

„Növekedjetek a kegyelemben a mi Urunk üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerésében, övé legyen a dicsőség most és mindörökké.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |