| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„De…” 3.

„Eladták, de Isten vele volt”

Római levél 8. fejezet 31-39.

³¹Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

³²Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?

³³Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít.

³⁴Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?

³⁵Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?

³⁶Hiszen meg van írva: »Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.«

³⁷De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.

³⁸Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, ³⁹sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.

Imádkozzunk

Urunk Istenünk! Jövünk a hétköznapokból, jövünk életünk örömeiből, hogy hálát adjunk Neked. Jövünk életünk munkáiból, hogy megpihenjünk. Jövünk életünk gondjaiból, jövünk a nyomorúságokból, jövünk szomorúságból, jövünk erőtelenségből, hogy segítségül hívjunk Téged. Jövünk a bűnnel viaskodás hétköznapjaiból, hogy Általad győzedelmeskedjünk. És jövünk engedetlenségünkből, az elmúlt hét vétkeiből is. Kishitűségeinkből, fölösleges aggodalmaskodásainkból, jövünk fölösleges kétségeinkből is. De jó nekünk, Urunk, hogy jöhetünk Hozzád! Jöhetünk, hogy együtt Előtted is megálljunk, hogy Tőled bocsánatot kérjünk, hogy letegyük terheinket, hogy Téged segítségül hívjunk. Így ezzel a reménységgel és ezzel a bizonyossággal jöttünk a Te hajlékodba, a gyülekezet közösségébe, hogy egymás hite által is épüljünk, hogy Téged magasztaljunk, lélekben, imádságban segítségül hívjunk. És jöttünk, Urunk, mert vágyakozik a mi szívünk a Te bátorító szódra. Kész a mi életünk, kész a mi lelkünk, értelmünk figyelni Reád. Segíts Szentlelkeddel, hogy legyen megújulásunkra, és legyen dicsőségedre ez az óra. Ámen.

Jézus vígasságom! Esdekelve várom Áldó szavadat!

A te jelenléted Megvidámít éltet, Bátor szívet ad.

Légy velem, Ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek:

Te vagy örök élet!

Jézus, Menedékem! Hű oltalmam nékem Te vagy egyedül!

Lelkem a viharból, Bűnből, minden bajból Hozzád menekül.

Bár a föld Mind romba dőlt, S ha a pokol hada hány tőrt:

Jézus maga áll őrt!

294. dicséret 1. és 2. vers

Egy közleményt olvasok föl:

Eltűnt egy 17 éves fiú. Utolsó ismert ruházata feltűnően tarka volt. Szüleitől testvéreihez indult, de állítólag oda nem érkezett meg. Meg nem erősített hírek szerint nem egyedül volt. Az illetékesek még vizsgálják az eltűnttel kapcsolatba hozható tárgyakat. Lakosság segítségét kérik az eltűnt fiúval és feltételezett társával kapcsolatosan.

Próbáljunk segíteni akkor mi is, és olvassuk a Cselekedetek könyve 7. fejezetéből a 8. verstől a 12. versig az Igét:

⁸A körülmetélés szövetségét is adta neki – tudniillik Ábrahámnak. – Így nemzette Ábrahám Izsákot, és körülmetélte őt a nyolcadik napon, Izsák pedig Jákóbot, Jákób viszont a tizenkét ősatyát.

⁹Az ősatyák pedig féltékenykedtek Józsefre, és eladták Egyiptomba, de az Isten vele volt.

¹⁰Megszabadította őt minden nyomorúságából, kedvessé és bölccsé tette Egyiptom királya, a fáraó előtt, és kormányzóvá emelte Egyiptom és a fáraó egész háza fölé.

¹¹Éhínség jött egész Egyiptomra és Kánaánra, és olyan nagy nyomorúság, hogy atyáink sem találtak élelmet.

¹²Amikor azonban meghallotta Jákób, hogy van gabona Egyiptomban, elküldte atyáinkat.

A történetet mindannyian – úgy gondolom – elég jól ismerjük. Megdöbbenve kell látnunk ebből az ismert családtörténetből, hogy a bűnök láncolata vonul végig egy vallásos családban. Hiszen Ábrahám és utódai a maguk módján istenfélő emberek voltak. És mégis miket ismerünk a történetből? Itt van az atya, az apa, akinek van egy kései születésű, öregségére született fia sok fiú után, és ez a fiú kedvenc lett neki. És ráadásul ki is mutatta ezt az érzését, hogy ő a kedvenc: cifra ruhákat adott neki vagy készíttetett, így járatta őt. Föl is jegyzi a Szentírás: „minden fiánál jobban szerette.” Ez nagy tragédia, amikor a szülő személyválogató. És ráadásul még ez nyilvánvaló is, ő maga nyilvánvalóvá teszi cselekedeteivel. Ezzel elvetette a feszültség magvait saját gyermekei között és családjában. A bűnök láncolata egy vallásos családban. Ott vannak a testvérek. Látva, hogy milyen kivételezett ez az öccsük, mármint József, meggyűlölték – jegyzi fel az Írás. És nagyon röviden, nagyon tömören így fogalmaz: „egy jó szót sem tudtak szólni hozzá.” A szülői személyválogatásnak beérett a gyümölcse. A gyermekek között nagyon komoly feszültség keletkezett. Aztán ott van ez a kivételezett fiú, ott van József, aki rossz híreket hordott a testvérekről. Nem jegyzi föl az Írás, hogy ezek igazak voltak-e, vagy csak ő a valóság egy részét mondta el, mint a modern tömegtájékoztatás, hogy csak bizonyos tendencia, bizonyos nézőpont alapján mond el részleteket, a többit elhallgatják, és innen kezdve már nem teljesen igaz a hír. Ennyit jegyez fel az Írás, hogy József rossz híreket hozott a testvérekről. Maga az Írás nem mondja meg, hogy igazak voltak vagy nem, a szövegösszefüggésből sejthetjük, hogy valószínűleg részigazság lehetett. Aztán ez a József elmesélte ugye álmait kévékről, napról, holdról és csillagokról, ezzel csak tetézte mindazt a feszültséget, amit már az atyjuk elvetett a testvérek között. És hát ott vannak a testvérek ugye, akikről azt olvassuk, hogy „még jobban meggyűlölték” az öccsüket, miután hallották ezeket az álmokat – kérdés, hogy mennyire volt jó, de leginkább az, hogy milyen hangnemben mondta el József? Mert ugyanazt a dolgot sokféleképpen, sokféle hangsúllyal el lehet mondani, és egészen mást jelent egyik hangsúlyban, pedig szó szerint ugyanaz hangzik, mint hogyha máshova tesszük a hangsúlyt. Nem tudjuk pontosan, de hogy az eredmény az lett, hogy meggyűlölték, ez fel van jegyezve.

Itt van tehát egy vallásos család, ahol a családon belül feszültségek, és tulajdonképpen a bűnök láncolata van előttünk. És így a kedvencből, a kivételezett helyzetű fiúból egy eladott, tulajdonképpen rabszolgának eladott, egy elhagyott ember lett. Nos, amikor ilyet lát az ember, amikor ilyet lát a világ, akkor föl szokta tenni a kérdést: hol van az Isten? Hát ilyenek a vallásos emberek? Hát ilyen szörnyűséget, ilyen viselkedést a szülő részéről, a fiak részéről, a testvérek egymás között! Hol van az Isten? Szokták ilyenkor a kérdést föltenni. Hiszen itt valóban emberi indulatok uralják a terepet, annak minden következményével együtt. Nagyon feltolul a sok gonoszság, és a gonoszság miatt valaki, valakik mindig szenvedni szoktak. Nos, hol van az Isten? – kérdezik az emberek. Hol van a te Istened? – kérdezték a zsoltárostól, amiről énekeltünk az előbb. Hol van az Isten, amikor a vallásos emberek ilyen felháborító módon viselkednek? Hol van az Isten? – kérdezik az emberek, amikor egy családot látunk, és egy családon belül ilyen balga módon viselkedik egy szülő, és ilyen rettenetes módon gyűlölik egymást a testvérek. Hol van az Isten? Pedig valószínűleg nem ezt kellene kérdezni. Sőt nem ez az igazi kérdés. Az igazi kérdés szerintem az, hogy hol van az ember? Hol van a homo sapiens? Hol van a civilizált ember? Mert ez a történet nem csupán háromezer egy-kétszáz éves, hanem meg kell nézni a művészeteket, vagy sajnos a híreket, és akkor nagyon jól tudjuk, hogy csak a neveket kellene kicserélni, és mai családtörténeteket is sorolhatnánk. Hol van az ember? Szerintem ez az igazi kérdés itt: hol van a vallásos ember? Hol van a magát istenfélőnek nevező ember, legyen szülő vagy felnőtt fiatal, aki így viselkedik saját családtagjaival szemben? Itt nem az Istent kell kérdeznünk, és keresnünk, kutatnunk: Hol van? Miért engedte? Szörnyű ez az Isten! – hanem itt az embernek kellene magát megnéznie. Hol vagyok én? Ki vagyok én? Hogyan viselkedek én? – az egyébként művelt, civilizált, egy-két-három-négy diplomával rendelkező, jól képzett, jól fésült, szépen öltözött, tisztességes gazdasági helyzetben lévő, aztán még vallásos is; hol van az ember?

És van még egy másik kérdés, amit érdemes tisztáznunk mielőtt továbblépünk. Ez pedig, hogy nem azonos a ‘jelen van az Isten’ és a ‘vele van az Isten’ megállapítás. Ezt is össze szokták keverni az emberek, néha mi is összekeverjük. A ‘jelen van az Isten’ igaz, és a ‘vele van az Isten’ az is igaz lehet, de nem mindig. A kettő nem azonos. Jelen van az Isten – gondoljunk a 139. zsoltárra: ha a mennybe hágnék fel, ott is ott vagy, ha a Seolban, a halottak birodalmába vetném ágyamat, ott is ott vagy, ha a tenger túlsó partjára szállnék, ott is ott vagy, Istenem. Az Isten mindenhol jelen van. De ez nem azt jelenti, hogy a ‘jelen van az Isten’ és a ‘vele van az Isten’ azonos lenne. Mert a ‘vele van az Isten’-nek van egy másik olvasata is: mi az Istennel vagyunk-e? Az előbb egy családról volt szó, és egy családban is ott lehet mindenki, jelen van a család minden tagja, ez nem azt jelenti, hogy egymással is vannak, hogy egymással szóba állnak; azt olvastuk, hogy egy jó szót sem tudtak egymáshoz szólni. Ez nem azt jelenti, hogy együtt vagyunk, egymással vagyunk, hogy egymást segítjük, bátorítjuk, hogy vele vagyunk örömében, nyomorúságában, munkájában, gondjában. A kettő nem azonos. De nagyon sokszor össze szokták keverni az emberek. Hol van az Isten? Az Isten jelen van. De nem biztos, hogy minden gonosz dolgainkban velünk van.

Van itt egy nagyon megdöbbentő mozzanat, és most érkezünk el oda, hogy az elmúlt vasárnapokban elkezdett, és a sorozat címeként, talán a legrövidebb címet sikerült adnom az elmúlt másfél évtized sorozataiból, nevezetesen ennek a néhány igehirdetésnek ezt a közös címet adtam: De. Merthogy István úgymond a védőbeszédében Izrael történetét, az Isten cselekedeteit felsorolva újra és újra megfogalmaz ilyet: nem adott egy talpalatnyi földet sem, de megígérte, hogy vele lesz – és ehhez hasonlókat olvashatunk. Vagyis, ezen nagyon érdemes elgondolkoznunk, mit jelenthet mindez? Aztán olvastunk arról is, hogy nyomorgatják a népet, ott Egyiptomban, de a nyomorgatókat megítéli az Isten. És a mai igeszakaszunknak is van egy ilyen kulcsmondata. A kulcsmondatból vettem a mai igehirdetés címét: eladták – tudniillik a testvérek Józsefet –, de Isten vele volt. Így is fogalmazhatnánk: elhagyták – tudniillik az emberek, ráadásul a vérszerinti testvérek –, de Isten vele volt. Nos, a megdöbbentő és elgondolkoztató ebben a mai ellentétpárban az az, hogy József atyja nem ismerte föl, hogy az Úr Józseffel van. Feljegyez az Írás ugyan annyit, hogy amikor József felmondta az álmait, akkor az apjuk megjegyezte ezeket a mondatokat. De valójában nem ismerte fel, hogy a mindenütt jelenlévő Isten Józseffel van; és nem ismerte el. És a testvérek sem ismerték föl, ők voltak a többség, szemben az eggyel, akit el lehetett adni, hogy elvigyék Egyiptomba, és ott nyilvánvalóan rabszolgaként eladják; a testvérek sem ismerték fel, hogy az Isten most nem a többséggel van, velük, hanem a jelenlévő Isten azzal van, akit ők elhagytak és eladtak. Az igazán megdöbbentő és nagyon elgondolkoztató – különösen nekünk kell elgondolkoznunk rajta – az az, hogy szemben a vallásos atyával, az Istenben hívő atyával, Jákóbbal, szemben a vallásos testvérekkel, Izráel ősatyjaival, akik nem ismerték fel, hogy az Úr az elhagyottal, az eladottal, a kicsivel, az egyedül maradottal, a kitaszítottal van, és nem velük, a többséggel és a nagy vallásoskodókkal. A pogánynak nevezett Potifár valamit felismer, nos ez nagyon el kell, hogy gondolkoztasson. Potifár fölismeri, így jegyzi fel az Írás: látta ez az egyiptomi ember, Potifár, hogy az Úr Józseffel van, szerencséssé teszi munkáját, olyannyira, hogy Józsefért Potifár házát megáldja. A pogány, a derék vallásos emberek által lenézett, sokisten-hívő népséghez tartozó Potifár sejt meg valamit, hogy itt van egy rabszolga, ezzel az Istene lehet. Olyan dolgok történnek körülötte, hogy az csak az Isten által lehet. Az Úr Józseffel van. És ezt nem Jákób ismerte fel. És nem a testvérek ismerték fel. Megdöbbentő, amikor az Isten népének egy része nem ismeri föl, hogy hol van az Isten, és hol cselekszik az Isten? Hanem megy a maga feje után. Ahogy Saul is ment egy darabig a maga nagy vallásossága, atyai hagyománya szerint, míg végül a damaszkuszi úton fölismerte, hogy hol cselekszik az Isten? Mindenhol jelen van – de hogy hol történik az Isten akarata szerint?

Aztán szintén nagyon el kell, hogy gondolkoztasson bennünket, mert hatalmas figyelmeztetés rejlik benne, hogy a pogány fáraó az, aki megint megsejt valamit. Amikor megfejti József az álmait, a fáraó álmait, és elmondja jó tanácsként, hogy jönnek ugye majd a bő esztendők… nem szabad elpazarolni a termést, hanem raktárházakat kell építeni, elraktározni, mert jön hét szűk esztendő, fel kell készülni. Nem szabad, merthogy most sok van, most szórjuk a pénzt, aztán majd lesz, ami lesz; hanem tudatosan tervezni kell. Amikor elmondja ezeket a jó tanácsokat, levonva az álomról a következtetéseket József, akkor a fáraó azt mondja, hogy isteni lélek van vele. Ki tudna ilyen bölcsen szólni, ha nincs az Isten véle, benne? Ez a pogány ember valamit megsejtett, mindenesetre többet ismert fel a fáraó, többet ismert fel Potifár, mint amit a vallásos apa meg a vallásos testvérek, az állítólag ugyanabban az Istenben hívők fölismertek. És ez mindig nagy tragédia, hogyha az egyházban is ilyen történik: ugyanazt az Istent imádva nem ismerjük föl, hogy az Isten most miképpen cselekszik, hanem megyünk a magunk vallásos, és nagyon sokszor bűnökkel terhelt útján. Mert mi vagyunk a többség! Mert nyilvánvaló, hogy többségben voltak, hiszen tíz testvér volt ott kint a mezőn, és csak az egy József jelent meg; Benjámin ugye otthon volt, hát József a kisebbség. És megdöbbentő: az Isten nem mindig a vallásos többséggel van. Fogalmazhatjuk pontosabban: vallásos többséget alkothatunk, de nem biztos, hogy az Úrral vagyunk. Mert nagyon szép egyházunk jelmondata: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” De a kérdést fel kell tennünk, hogy Istennel vagyunk-e, vagy csak a jelenlétében élünk? Merthogy Övé az egész világ. Történetünkben félelmetes és ítéletes ez, hogy Potifár és a fáraó, akire olyan nagyon könnyen úgy néznénk: “hát ez a szegény politeista, ez a sok istenben hívő, bálványokat tisztelő ember”; hát szegényre mi, akik egyistenhívők vagyunk, és az egyistenhívő família tagjai nem ismerik föl az Isten cselekedeteit. Nem ismerik föl, hogy hol van az Isten, kivel van az Isten. És a történetet végiggondolva, eladták Józsefet, elhagyták Józsefet, de Isten vele volt. És ez egy óriási dolog. Elhagyták a testvérek, így az apja is, elhagyták mindazok, akik ismerték, és idegen földre kényszerül rabszolgasorsba taszítva, de az Isten az idegen földön is vele van. Ez abban az időben különösképpen nagy üzenet volt, néha ma is, hiszen az ókori emberek, az ókori népek úgy gondolkodtak, hogy ameddig a mi országunk határa tart, addig van a mi Istenünknek is a hatalma. Átmegyünk egy másik birodalomba, ott más istenek hatalma alá megyünk. Majd később, sok száz évvel később a babiloni fogság idején kellett felismerni nagy vívódások árán az odahurcolt istenfélő zsidóknak, hogy az Úr nem maradt Jeruzsálemben, nincs odakötve a jeruzsálemi templomhoz, az Úr jelen van az Eufrátesz vidékén is. Nos, itt is, József Egyiptomba került más istenek, bálványok világába, de az Isten vele volt. Vele volt, és ezt a pogányok ismerik föl. És még észre kell vennünk azt, hogy majd nyilvánvalóan sok év eltelte után, József is kezdi fölismerni. József is kezdi fölismerni, hiszen azt mondja, amikor majd a testvérei többször elmennek gabonáért és megismerteti magát velük: nem ti küldtetek ide, hanem az Isten küldött ide, hogy nagy szabadítással, sok néppel titeket is megtartson. A másik megfogalmazást ismerjük jobban: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten jóra gondolta fordítani.” De már előtte, hamarabb, József megfogalmazza ezt is, nem ti küldtetek ide, hanem az Isten küldött ide, hogy nagy szabadítással titeket is megmentsen. Nyilvánvaló, hogy József ezt nem a pusztai kútban töltött órái idején ismerte föl, amikor a testvérek odataszították, hanem ehhez sok-sok év telik el, amíg fölismeri József, hogy nagy mélységeket is meg kellett járnia, és nagy magasságot is, hiszen második ember lesz Egyiptomban, tulajdonképpen az Isten cselekedett. Nem azt mondja, hogy az Isten velem volt, de gyakorlatilag szavaiból ez derül ki. Más megfogalmazással fogalmazta ezt meg. Bizony, nagyon el kell gondolkoznunk, mert mi néha nagyon elbízzuk magunkat, hogy az Isten természetesen velünk van, mi bármilyen útra megyünk, bármit csinálunk; esetleg igeellenes dolgokat művelünk – hát akkor is velünk van? Az Isten jelen van, de engedetlenségeinkben nem lesz társunk – ezt a Zsoltárok könyve is megfogalmazza, találkozunk ilyennel, például az 50. zsoltárban. A költő írja: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen, és váratlanul átölelt az Isten.” Igen. Ady így folytatja, hogy „nem harsonával”, hanem csöndesen. Amikor azt hittem, hogy egyedül maradtam, amikor azt mondtam, hogy hol az Isten, mert az emberek eltaszítottak, akkor egyszer kiderül: ott van! Közel van az Isten. Ehhez persze néha nagy mélységeket kell megjárnunk, hogy az Isten igaz ölelését megtapasztalhassuk.

Szeretett Testvérek! A mai igehirdetésnek ezt a címet adtam: Eladták, de Isten vele volt. És itt érezhetjük igazán, hogy micsoda kemény szó ez, hogy de. Összefoghat egy egész népes família, de az Istennek más a gondolata és terve. Összefoghatnak vallásos emberek, és félelmetes, hogyha kiderül, hogy de az Isten másokkal van.

Tegyük föl végezetül a kérdést: Miért, miben, hogyan van velünk az Úr? Mert igazán most már ez kell, hogy izgasson bennünket: miért, miben, hogyan van velünk az Úr? Mert az Úr nem automatikusan velünk van; bárhova megyünk és bármennyire írásellenes módon viselkedünk, akár a családban, akár a munkában, akár a gyülekezetben. Jelen van az Úr, és ismeri, amit csinálunk. De önmagában azért, mert mi Benne hiszünk, nem tudjuk odakényszeríteni, hogy velünk is legyen, és áldást adjon arra, amire Ő nem ígért áldást, sőt ítéletet helyezett kilátásba. Kivel van az Úr? Hogy a Szentírást elkezdjük ilyen szemmel vizsgálni, hogy kivel van az Úr, és hogy miért van ott, hogyan van ott, akkor ilyesmi válaszokat találhatnánk: először is az Isten kegyelméből és irgalmából van ott, és van valakivel. Nem az érdemeinkért, nem azért volt az Úr Józseffel, mert egyedül József érdemelte volna meg a testvérek közül. Hanem az Isten az Ő kegyelméből és irgalmából az Ő nagy terve szerint volt vele. Aztán, hogy kivel van? Ha az Írást lapozgatjuk, és ilyen szemmel is olvassuk, akkor észre kell vennünk: az elhagyottal, az elnyomottal hamarabb vele van az Úr, mint a büszke istenfélő, másokra oda nem figyelő emberekkel; az elhagyottal és az elnyomottal. Aztán megint, hogyha elkezdjük lapozni a Szentírást, és azt kutatjuk, hogy a mindenütt jelenlévő Úr kivel van, akkor ilyen választ is adnunk kell, hogy a megtérővel és az engedelmessel. Emlékezzünk, Jézus a tékozló fiakról szóló példázatban milyen csodálatosan megfogalmazza mindezt. A messzire került, és most már visszatérő fiú elé kiment az atya, megölelte, megcsókolta, és máris adta az utasítást, hogy tiszta ruhát, arany gyűrűt, ünnepi vacsorát. A fiú, a példázat szerint, meg sem tudott szólalni, pedig már betanulta azt a kis mondatot, imádságot, hogy na végre mit fogok kimondani: „Atyám vétkeztem az ég ellen és ellened”; Jézus a példázatban nem is engedi szóhoz jutni a megtérő, a hazatérő fiút. Ugyanígy kimegy az atya a példázat szerint az otthon maradott, de aztán a ‘durcit’ bevágó vallásos, rendes, jó fiához is, de az nem volt hajlandó vele bemenni a házba. A megtérő, a messzire ment, aki mindent tönkre tett és eltékozolt, az megtérve az atyával megy be a házba. A másik nem megy be az atyával, pedig elé is kiment az atya. Jelen van az atya mindegyiknél, de csak az egyik fiúval van, mert az akar vele lenni. Igen, az Úr a megtérővel és az engedelmessel van. Az Úr nem a hatalmaskodókkal szokott lenni. Bár jelen van, és ismeri tetteiket; hanem az eltaposottal, az elnyomottal, a megtámadottal, a kisemmizettel.

Mi következhet mindebből végül? A bevezetőben említett közleményt, amit úgymond felolvastam, ne várja senki a déli hírekben… vagy nem tudom, ilyenkor van-e Híradó, szóval a tömegtájékoztatásban ezt a felhívást, hogy újra fogja hallani. Szóval az igehirdetés bevezetéseként olvasott közleményben így fogalmaztam: nem megerősített hírek szerint nem egyedül volt, tudniillik ez az eltűnt 17 éves fiú, ez József; az illetékesek még vizsgálják az eltűnttel kapcsolatba hozható tárgyakat (ugye véres cifra ruhák), és a lakosság segítségét kérik az eltűnt fiúval és feltételezett társával kapcsolatosan. Ez a feltételezett társ: az Úr vele volt. És erre hívtam a gyülekezetet, induljunk el segíteni, nyomozzunk egy kicsit. Kivel van az Úr? A mindig jelenlévő Úr? Nos, miután fölismerhettük, hogy Isten kegyelméből, irgalmából az elhagyottal, az elnyomottal, a megtérővel, a neki engedelmessel van, akkor levonhatjuk a következtetést: hatalmas bátorítás ez! Hatalmas biztatás ez, és óriási erőforrás ez, ha az Úrral vagyunk. Nem pedig elbizakodott vallásosságunkban elvakultan megyünk a magunk útján. De ugyanakkor el is kötelez bennünket szent életre, odaszánt életre. Legyünk az Úrral engedelmesen, és akkor igaz, hogy kicsoda ellenünk? Józseffel szembefordultak a testvérei hatalmas többséget alkotva, Józseffel, úgy néz ki, hogy szembefordult mindenki; Potifár is felesége hamis szavai alapján; Józseffel szembefordult egy akkori világbirodalom, hiszen börtönben tartotta Egyiptom Józsefet, úgy néz ki, hogy egyedül maradt. És milyen nagy dolog, amikor fölismerhette: de a Legnagyobb velem van. És milyen hatalmas dolog, hogyha mi így az Úrral vagyunk. Mert lehet, hogy elhagytak, lehet, hogy a lelkem roskadozva vittem, de ha keresem, ha nyitott vagyok, akkor fölismerhetem, hogy átölelt az Isten. Ámen.

Mind jó, amit Isten tészen:

Ha oly pohárt innék is,

Amelynek íze szívemnek

Nagy-keserűn esnék is,

De eltűröm, Mert víg öröm

Felváltja ezt végtére,

Sok búm enyhítésére.

Mind jó, amit Isten tészen,

Mind örökké ezt vallom,

Ha rajtam bú, bánat lészen,

S kell bosszúságot látnom.

Mindazáltal Megvigasztal,

Mint édes Atyám, engem,

Mert csak ő segítségem.

272. dicséret 5. és 6. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk teremtő hatalmadért, gondviselő irgalmadért és megváltó kegyelmedért. Téged dicsőítünk üdvösséget szerző szeretetedért, és Téged magasztalunk, áldunk, hogy jelenléted betölti az egész teremtett mindenséget. Bocsásd meg Urunk gyakori kishitűségeinket, engedetlenségünket, bocsásd meg lelki vakságunkat, amikor nem ismertük fel jelenlétedet, nyilvánvaló akaratodat. Bocsásd meg, amikor bűneink következményeiért is Téged kezdtünk vádolni, és bocsásd meg, amikor visszaéltünk pozíciónkkal, beosztásunkkal, testi-szellemi erőnkkel, képességeinkkel, és így másoknak különféle kárt okoztunk. Segíts Urunk felismerni, elfogadni és cselekedni akaratodat. Segíts próbák, bajok, nyomorúságok idején, ne bűnbakot keressünk, hanem bűnbánattal Hozzád térve járjunk az engedelmesség útján. Segíts, hogy hozzánk hajló szeretetedbe simulva éljünk egymás javára és a Te dicsőségedre. Segíts, hogy készek legyünk Veled lenni, mert Te velünk akarsz lenni. Könyörgünk így látó szemekért, halló szívekért, megújuló gyülekezetért, megszentelt életért. És könyörgünk mindazokért, akik az élet próbáiban, erőtelenségben, betegségben, gyászban kell, hogy járjanak ezekben a napokban, hogy a mélységből Reád nézzenek, és fölismerjék, hogy közel vagy hozzájuk; hogy Nálad kész van a vigasztalás, a testi-lelki gyógyulás. És könyörgünk a gyülekezetünk nyári programjaiért: a gyermekhetekért, a többgenerációs nagytáborért, könyörgünk a családok nyári alkalmaiért, találkozásaiért, hogy bárhol forgolódunk is, újra és újra jelenlétedben, de legfőképpen Néked engedelmeskedve Teveled járjunk, Teveled éljünk dicsőségedre. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |