|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
„De…” 4.
„Először csak ez történt, de József a második alkalommal megismertette magát.”
Korinthusbeliekhez
írott 2. levél 1. fejezet 3-11. vers
3Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az
irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy
mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a
vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.
5Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus
szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.
6Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és
üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van,
amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket
mi is szenvedünk.
7A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk,
hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a
vigasztalásban is.
8Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról
a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt
erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben
voltunk.
9Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért,
hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a
halottakat; 10aki ekkora
halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani.
Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, 11mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott
könyörgéssel, hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak
értünk hálaadást.
Imádkozzunk
Mennyei Atyánk! Jó tudni azt, hogy te figyelsz ránk.
Jó tudni azt, hogy te mindig tudod, hogy mi van velünk, te mindig látsz
minket, gondod van ránk, te tudod, hogy mi van a szívünkben, tudod, hogy
mit forgatunk az elménkben, tudod, hogy mire készülünk, ismered a terveinket,
ismered a szándékainkat. Jó tudni Urunk, hogy te ezeket tudod, és a te
kezedben tartasz mindent, mert megvalljuk előtted, hogy mi gyengék vagyunk,
és hogy ha ránk lenne bízva ennek a világnak a sorsa, akkor már régen
tönkretettük volna azt. Köszönjük, hogy te figyelsz ránk, és nem hagysz
minket el, hanem adod a te Lelkedet segítségül. Köszönjük, hogy te szólsz
hozzánk, hogy te tanítasz minket. Köszönjük Neked a nehézségeket. Köszönjük
a sérelmeket, amik minket érnek, mert Urunk, ha visszanézünk arra az útra,
amit már megtettünk, akkor azt kell látnunk, hogy mindig Te vezettél
minket. Te voltál velünk akkor is, amikor ahhoz hasonlót éltünk át, amit az
apostol ír, már a saját életünkről is le kellett mondanunk, de akkor jöttél
Te, és megmutattad, hogy Benned mindig lehet bízni, mert Előtted nincs
lehetetlen, te minden útnak látod a végét, s köszönjük, hogy olyan úton
vezetsz minket, amelyiknek a végén Te vagy ott, amelyik Hozzád vezet.
Kérünk, legyél itt velünk, segíts, hogy ahogy énekeltük, tudjunk csendes
szívvel lenni előtted, mert azért vagyunk itt, hogy halljuk a Te hangodat.
Azért vagyunk itt, hogy együtt dicsérjünk Téged, és hogy amit megtanultunk,
azt továbbadjuk, hogy az a vigasz, amit Te adsz nekünk, az az öröm, mely
Nálad van, azt tovább tudjuk adni azoknak, akik körülöttünk élnek, azoknak,
akiket ránk bízol. Kérünk Téged, hallgass meg minket, add a Te
Szentlelkedet, háríts el minden akadályt és szólj hozzánk a Te Igédből.
Ámen.
Add Úr Isten, nékünk
Szentlelket,
Szent igédben építs meg minket,
Adjad megismernünk
természetünket,
Tekintsd meg szükségünket,
könyörgésünket:
Adj igaz hitet.
Ó Szentlélek, kérünk tégedet:
Bátorítsad a mi szívünket;
Vigasztalj meg minket s
igazgass minket,
Hogy hallván megérthessük te
szent igédet,
Idvességünket.
246. dicséret 1. és 4. vers
Cselekedetek
könyve 7. rész 12-16. vers
12Amikor azonban meghallotta Jákób, hogy van gabona
Egyiptomban, elküldte atyáinkat. Először csak ez történt, 13de József a második alkalommal megismertette magát
testvéreivel, és így a fáraó tudomására jutott József származása.
14József ekkor magához hívatta atyját, Jákóbot és
hetvenöt főből álló egész rokonságát.
15Lement tehát Jákób Egyiptomba, aztán meghalt ő is,
meghaltak atyáink is.
16Átvitték őket Sikembe, és elhelyezték abban a sírban,
amelyet Ábrahám ezüstpénzért vásárolt Emór fiaitól Sikemben.
Szeretett Testvérek!
Elég gyakran halljuk, talán olykor mi magunk is
mondjuk: az ember tervez, Isten végez – és legtöbbször talán ezzel a
hangsúllyal. Legtöbbször olyankor halljuk, netalán mondjuk is, amikor így
utólag beletörődve, hogy valami nem úgy lett, ahogy mi akartuk, hát azt
mondjuk nagy kegyesen: hát ember tervez, Isten végez.
Hogyan viszonyul egymáshoz ez a kettő: a mi tervünk
meg az Isten gondolata? Biztos, hogy csak ilyen lemondó, utólagos
hangsúllyal lehet mindezt megfogalmazni, vagy valami mást is mondhat
mindez?
Az elmúlt vasárnapokon István úgynevezett
védőbeszédét olvastuk, annak egy-egy rövid kis szakaszát, ahol az első
vértanú kivégzése előtt ott, a nagytanácsnak, vádlóinak, az Isten üdvözítő
tervét, annak nagy vonalát rajzolja meg, ahogyan évszázadokon keresztül az
Isten cselekedett, Ábrahám elhívásától Mózesen keresztül az Egyiptomból
való szabaduláson át. És ebben a védőbeszédben érdemes fölfigyelni arra,
hogy van jó néhány olyan mondat, amelyiknek a közepén ott van ez a szó,
hogy de: Nem adott egy
talpalatnyi földet sem, de
megígérte. Vagy gondoljunk arra, hogy szolgák lesznek ott Egyiptomban,
nyomorgatják őket évszázadokon át, de
azt a népet, amely elnyomja a másikat, Isten megítéli. És a most olvasott
rövid szakaszunkban is van egy ilyen mondat: „Először csak ez történt, de József a második alkalommal
megismertette magát a testvéreivel.” Nagyon sűrít, nagyon tömörít itt
István, hiszen hallgatói nagyon jól ismerték a történetet, elég volt ez az
egy mondat. Nekünk azért talán érdemes egy kicsit részletesebben
megvizsgálni, visszaemlékezve Mózes könyvére, ahol a történetet
részletesebben is olvashatjuk. „Először
csak ez történt…” – mondja István.
Miről is van szó? Kánaánban éhínséges idők támadtak.
Sőt Egyiptomban is és elfogyott a táplálék. És híre megy, hogy Egyiptom
magtárai tele vannak. Ők fölkészültek a bő 7 esztendő idején, és a
raktárkészlet megvan. Kánaánból tehát elmennek, mert szorongatja őket az
éhség, hogy vásároljanak gabonát Egyiptomban. És úgy néz ki, hogy rendben
is van a dolog. Szerencsére külföldieknek is adtak el gabonát. Először csak
ez történt? – no ennél egy kicsit bonyolultabb ugye a történet, és az élet
is ennél egy kicsit bonyolultabb. Igen, először csak ez történt… elmentek
gabonáért, kiderült, hogy van eladó, hoztak pénzt. Azonban olvasunk ott
arról, hogy József megismerte testvéreit, a gabonáért jelentkezőket, de ők
nem ismerték meg Józsefet, hiszen nyilvánvalóan egyiptomi öltözetben,
Egyiptom második embere, megfelelő pozícióban, megfelelő kísérettel jelenik
meg előttük, nyilvánvaló, hogy legrosszabb álmukban sem gondoltak volna
arra, hogy éppen ott találkozhatnak, ilyen helyzetben, ilyen
kiszolgáltatott helyzetben találkozhatnak az általuk elvetett, elhagyott,
eltaszított, eladott öccsükkel.
Gabonát vásárolnak, látszólag egy egyszerű ügy, de ez
az egyiptomi valaki három napra becsukatja őket. És három napig
gondolkozhatnak. Aztán Simeont, egyet a testvérek közül, szemük láttára
megkötözve, túszként ott tartott, és azt mondja, hogy menjetek és hozzátok
ide azt a bizonyos Benjámint, a legkisebbet. És itt elhangzik – először a
történetben – az Isten neve. Nem sűrűn van benne a történetben. Ez a
bizonyos egyiptomi főember (azaz József), mond egy ilyen mondatot: „én is félem az Istent”. Nem tűnik
föl a testvéreinek ez a mondat. Nem ismerik föl. Viszont elkezdenek egymás
között beszélni… a háromnapi becsukás, és az, hogy el kell hozni Benjámint
– és tudták, hogy atyjuk mennyire ragaszkodik a legkisebbhez –, nos ez
megtette a hatást, elkezdenek gondolkozni. És elkezdenek egymás között
hangosan beszélni a maguk nyelvén, gondolván, hogy ez az egyiptomi úgy sem
érti, hogy „Bizony, a testvérünkért
bűnhődünk most”; vétkeztünk ellene – de hát mikor volt ez? Hát ez már
legalább másfél évtizede volt! És most eszükbe jut. Ott Egyiptomban. Amikor
gabonavásárlás ügyében mentek. A kutya nem kérdezte tőlük. Bár ez az
egyiptomi főember érdeklődött a család iránt. És megszólal valahol a
lelkiismeretük. Különösképpen, amikor rájönnek, hogy a zsákjukban nemcsak
gabona van, hanem a pénzt is megtalálják. Teljes zavar lesz úrrá rajtuk. És
ekkor mondják ki először ők az Isten nevét mégpedig: „Mit tett velünk az Isten?!” Milyen érdekes. Nem magukról
beszélnek, nem a saját vétkeikről, hanem az Isten. Mit tett
velünk az Isten? Följegyzi a történet Mózes könyvében, hogy remegve
mondták ezek az edzett pásztoremberek, akik olyan simán eladták annak idején
Józsefet a kereskedőknek, és nyilvánvaló volt, hogy Egyiptomban rabszolga
lesz belőle. Nos, ezek most rettegnek. Mit tett velünk az Isten? Ez a pénz
itt van a zsákunkban, Simeon megkötözve, túszként ott maradt. Benjámint ki
kell könyörögnünk az atyánktól, Jákóbtól. Egyre inkább érzik, hogy itt
szorul a hurok, de nem értik a dolgokat. Viszont érdemes fölfigyelnünk a
történetben sok érdekes közül arra is, hogy annak idején, először Jákób, az
atya küldte el Józsefet, hogy menjél és keresd meg a messze legeltető
bátyjaidat, hozzál hírt róluk. És most megint Jákób küldte a testvéreket
Józsefhez (csak ő nem tudta, hogy József Egyiptomban van). A testvéreket
küldte. Egykor Józsefnek kellett utánamenni a testvéreknek, hogy mi van,
most a testvérek mennek Józsefhez. És mind a két esetben Jákób küldi őket.
De ezt ők még nem látják, ezt ők még nem ismerik. Vagyis, ahogy István
fogalmaz, ezzel a pár szóval elintézve a történetet, amit röviden most
megpróbáltam föleleveníteni: „először
csak ez történt”. Csak ennyi. A testvérek remegnek, bár van zsákjukban
gabona, a túlélés egy rövid időre biztosítva van. De hogyan van biztosítva
a túlélés, amikor előjön a múlt. Amikor előjön, hogy másfél évtizeddel
ezelőtt mi mit műveltünk. Amikor nem értik a helyzetet, csak azt tudják
mondani, hogy mit tett velünk az Isten? És István így folytatja: tehát
először csak ez történt. De
másodszor megismertette magát József testvéreivel. Ez a de, itt megint minőségileg egy
egészen új helyzetet, egy új szakaszt, egy másmilyen valóságot hoz. És ez
az új szakasz egészen másmilyen megvilágításba fogja állítani az elsőt, az
“először csak ez történt” eseményeit. De másodszor… másodszor, mert az
éhínség tart, a gabona elfogyott, mert Simeon ott van túszként, túl kellene
élni… menjetek, menjetek, vegyetek, vegyetek gabonát. Igen, csak a pénz
megint a zsákjukba kerül; ráadásul József serlegét a Benjámin zsákjába
teteti bele; utána küldi az embereit József, visszahozatja őket: Miért
fizettek… (a serleget, ugye amikor megtalálták) miért fizettek rosszal a
jóért? – hangzik a vád. És ez már kemény ezeknek az embereknek. Mit tett
velünk az Isten? Mi folyik itt körülöttünk? És ekkor mondják ki a testvérek
másodszor az Isten nevét. Isten hozta napvilágra szolgáid bűnét. De hát nem
gabonavásárlásról folyik a szó? De igen. Csak az élet mindig ilyen
bonyolult, ennyire összefüggenek a dolgok, hogy előjön a múlt, a másfél
évtized, több mint másfél évtizeddel ezelőtti esemény is. És érzik, valahol
nem tudják miért, de erről beszélni kell. Ezek szerint ez nincs lezárva.
Itt nyitva maradt valami. A gabonavásárlás eme sajátságos helyzetében ők
arról beszélnek, hogy az Isten napvilágra hozta bűneiket. Pedig nem
kérdezték ezt igazán. József nem nyomoz direkt módon. De azzal, hogy
kifaggatta őket a családról, így eszükbe kellett, hogy jusson. Eszükbe
kellett, hogy jusson, hogy közel két évtizeddel ezelőtt mit műveltünk azzal
az egy testvérünkkel, akiről azt mondtuk korábban, hogy hát egy elveszett.
Azt hittük, hogy ezzel el van intézve az ügy magunkban is, meg mindenki előtt.
Atyánk meg bevette a véres cifra ruhát, annak a meséjét. S most valahol
érzik ezek az emberek és szenvednek. Szenvednek, hogy valahol a múlt, meg
ami most itt történik… bár látszólag semmi köze egymáshoz a kettőnek, mert
egész más műfaj az egyik és a másik; az egyik egy üzlet lenne: jöttünk
gabonát venni, a másik pedig, a mi rendezetlen belső családi ügyünk – de
valahol mintha ezek összekapcsolódnának. Nagyon megdöbbentő, hogy erről
beszélnek, hogy “Isten hozta napvilágra bűneinket”. És akkor ugye József
bejelenti: én vagyok az a József. Én vagyok. És megint följegyzi az Írás,
hogy „remegtek”. Ezek a marcona,
edzett, pásztoremberek remegtek – nem először olvassuk a történetben; ők,
akik annak idején simán elintézték József életét. Eladták. “Le van zárva az
ügy. Viheti az álmait.” Remegnek. Annyira, hogy először hallgatnak, nem
tudnak beszélni. Aztán megint érdemes fölfigyelni, mert nagyon sok ilyen
sajátságos feszültség van ebben a történetben (és hányszor a mi életünkben
is), hogy azok a testvérek, akik annak idején, amikor a cifraruha történet
volt, annyira féltékenyek lettek öccsükre, és annyira megromlott vele a
kapcsolatuk, hogy így olvassuk ott: „egy
jó szót sem tudtak szólni hozzá”. Azok a testvérek most, remegés után,
és miután József bátorította őket, és magához hívta őket, ilyet olvasunk: „és beszélgettek”. Kellett két
évtized ahhoz, hogy a testvérek újra szóba álljanak egymással. Két évtized.
Vajon egy-egy ügyhöz, hány éven keresztül kellett az Úr Istennek bennünket
dolgoznia, hogy valahogy az rendeződjön. Itt közel két évtized – hogy újra
beszélgessenek a testvérek. De közben mennyi minden történt!
És akkor nézzük egy másik nézőpontból mindezt. Mert
még mindig nem látunk mindent. Ugyanezen eseményeket egy másik nézőpontból
nézve, a József nézőpontjából nézve: József ezt mondja, miután
megismertette magát: „Nem ti
küldtetek engem ide, hanem Isten”. Micsoda? Hát mindannyian nagyon jól
tudjuk, hogy József hogy került Egyiptomba. Hogy mennyi emberi gazemberség,
testvéri gyűlölet, szülői hiba és mennyi minden halmozódott abban, hogy ő
odakerült, és hogy aztán még ott mennyi nyomorúságon kellett keresztül
menni! És akkor azt mondja József, nem ti küldtetek? – bár mindez
megtörtént. „Az Isten küldött ide,
hogy nagy szabadítással életben maradjatok.” – ez egy másik nézőpont.
Ugyanazon események egy másik nézőpontból egészen másképpen olvashatók és
érthetők meg.
Ha még továbbvisszük a történetet, még van egy isteni
nézőpont is. József nagyjából az isteni nézőpontból látja és értékeli az
eseményeket. Valaki így fogalmazta meg az élet napos oldalával kapcsolatos
igazságot (mert ugye tudnánk mondani a jó tanácsokat, az ötleteket, hogy
hogyan kell az élet napos oldalára jutni, vagy azon járni): „Aki e világ
gyötrelmes gondjai fölé tud emelkedni, és arcát Isten felé fordítja, az
megtalálta az élet napos oldalát”. Nem arról szól ez a megállapítás, hogy a
bajok, a nyomorúságok, azok eltűnnek és akkor itt az élet napos oldala.
Lehet, hogy ilyet a világban némelyek ígérnek, de ez hamis. Ez a
megállapítás arról beszél, hogy az élet napos oldala akkor derül föl, akkor
lesz megismerhető számunkra, ha Isten felé fordítjuk az arcunkat. Beleértve
azt is, amit Jézus mondott imádságában: „Atyám
nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, azt kérem, hogy őrizd meg őket
a gonosztól”. Ebben a világban élve, végigjárva a pusztai kút
mélységét, végigjárva a testvérek gyűlöletét, végigjárva Potifár házát,
végigjárva az egyiptomi börtönt, végigjárva a fáraó után a második ember
posztját – mindez igaz és mindezen végig kell menni. Nem vesz ki bennünket
ebből az Isten, és szárnyat sem adott: “hogyha énnékem lenne, akkor innen
rég elrepültem volna”; hanem aki e világ gyötrelmes gondjai fölé tud
emelkedni és arcát Isten felé fordítja, az megtalálta az élet napos
oldalát.
Igen, amikor József arról beszél, „nem ti küldtetek engem ide, hanem
Isten”, akkor a napos oldalról beszél, pedig mennyi árnyékon keresztül
kellett neki menni. És ha csak az árnyékot nézzük… ha nem fordítjuk az
arcunkat Isten felé, csak árnyékot látunk. De ha Isten felé fordítjuk,
akkor észrevesszük, hogy ott van; nála van a napos oldal. Isten küldött
engem ide – nyilvánvaló, hogy József ezt nem a pusztai kút mélységében és
magányában ismerte föl. És nem is valószínű, hogy amikor ártatlanul, hamis
vád alapján Egyiptomba, börtönbe kerül, akkor ismerte föl. Sok mindenen
keresztül kellett menni hosszú éveken át, amíg fölismerte. Mit mondtak a
testvérek? – az „először”-ben
(ahogy István fogalmaz). Mit tett velünk az Isten? József pedig arról
beszél, az Isten küldött engem ide. Én tudom mit tett velem az Isten. Most
már értem. Nem értettem sokáig én sem. Megszenvedtem, meg gyötrődtem
miatta, talán lázadtam is, de én most már értem. Mindezen azért kellett
keresztülmennem, hogy az Isten nagy szabadítással titeket megtarthasson. A
szenvedésben meg megtudjuk, hogy kik vagyunk.
Emberi indulatok és emberi indulatok között, meg
ellenére, József számára kezd fölragyogni, hogy “igen, az Isten
cselekedett!”. De az Istent nem vádolni kell, hogy “mit tett velem az
Isten?”! Hanem keresni kell, hogy “mit akar tenni az Isten?”. És így
juthatunk el oda, amit sokan ismerünk a történetből: „Ti gonoszt gondoltatok, de az Isten jóra gondolta azt fordítani.”
De előtte kimondja a még fontosabbat, hogy: „Isten küldött engem ide”. De ez nem ment föl titeket vétkeitek
alól! – hanem arról beszél, hogy az Istennek van hatalma a legnagyobb
emberi gonoszságot, még az ellene lázadó emberi gonoszságot is a saját
ügyének, a saját céljának javára fordítani. Ez az Isteni hatalom! Ilyen
Istenünk van? Ilyen Istened van? Vagy nálad egy kis zsámlival magasabb? Egy
kicsikét nagyobb. Mert amekkora az Isten, akkora szabadítást láthatod. Ha
csak egy sámlival nagyobb, mert csak egy sámlinyi a hitem, akkor annyit
látok. Ha valóban Ő a nagy, akkor sokkal nagyobb dolgokat fogok meglátni.
Akkor az is igaz lehet, hogy egy egész família minden gonoszságát,
beleértve Potifárné vágyát és trükkjét és mindent az Isten meg tud
fordítani. Ez az Isteni nézőpont.
Próbáljunk néhány tanulságot végül összegezni: „Először csak ez történt…” – mondja
István nagyon egyszerűen összefoglalva. Aztán nem is olyan egyszerű volt
már. Aztán: „…másodszor megismertette
magát…” – no ekkor kiborult minden. Minden, amiről azt hitték már
sokan, hogy ezt már rég elfelejtettük, amiről a testvérek is talán azt
hitték, hogy már ők is elfelejtették, hogy mit műveltek másfél évtizeddel
ezelőtt.
Nézzük csak a tanulságokat. Bizony be kell vallani,
hogy igen sok tévedés van bennünk. Tévedünk, amikor azt hisszük,
hogy a bűneink eltitkolhatók. Tévedünk, amikor azt hisszük, hogy bűneinknek
nincs következménye. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a következmény
megszűnt. Az azt jelenti, hogy Istennel és emberrel rendeződött a
kapcsolatom, de amit vetettem, annak a gyümölcsét aratni kell. Tévedünk,
amikor töredékes ismereteink alapján vonjuk le a végső következtetést, mert
az is töredékes, hiányos, téves lesz. Az „először” alapján levonni nem szabad a végső következtetést,
majd csak a „másodszor”
alapján, mert az először” alapján
odáig el lehet jutni, mit tett velünk az Isten. A „másodszor” alapján kezdenek odáig eljutni, hogy igen,
bűneinket felszínre, nyilvánvalóvá tette, felszínre hozta az Isten. És el
lehet jutni utána odáig, hogy az Isten terve, a megtartatás – még akkor is,
hogyha éppen pusztító emberi indulatokat is megfordít –, fölhasznál a maga
céljaira. Tehát töredékes ismereteink töredékes következtetésekre
segíthetnek minket, ezért vigyázzunk ezekkel.
Be kell vallanunk, tévedéseink közé tartozik, hogy a fokozatosságot
nem vesszük komolyan. Pedig ez a történet ebben is nagy példa, József
részéről is, és legfőbbképpen az Úr részéről. Hiszen, amikor megérkeztek a
testvérek, József azonnal fölismerte, elsőre fölismerte őket. Azonnal
intézkedhetett volna: ti gazemberek, takarodjatok haza gabona nélkül! És
nem. Nem ezt tette. Kaptak gabonát. És végig ezt tette velük, elvezette
őket oda, míg ők maguk kezdtek beszélni arról, hogy “igen, az Isten
szolgáid bűnét napvilágra hozta”. József nem vágja a képükbe: ti gonoszak
voltatok, én is az leszek hozzátok! Hanem fokozatosan foglalkozik velük,
amíg eljutnak odáig, hogy a végén tudnak beszélni egymással. Igen, a
fokozatosságot komolyan kellene vennünk, mert ha nem vesszük komolyan,
akkor a hitben, és a misszióban is erőszakosak leszünk. Akkor csak oda lehet
eljutni, hogy gonoszak voltatok hozzám, visszaadom; most már vissza tudom
adni!
Aztán komolyan kellene tanulnunk ebből az István-féle
ellentétes megfogalmazásból, hogy először csak az történt, de másodszor, meg
kell tanulnunk, hogy a terveinket Isten fölül tudja írni. Olyan nagy az
Isten! Komolyan kellene venni. Nem egy zsámlival nagyobb. Nem is egy
hokedlivel. Sokkal, sokkal nagyobb az Úr. Meg kellene tanulnunk
távlatosabban gondolkozni, akkor nem lennénk olyan türelmetlenek. Ne
feledjük el, hogy itt közel évtized telt el, és az egy emberi életből,
milyen sok idő.
És végül a tanulságok között inspiráljon bennünket ez
az egész történet maga, de feszültségeivel: hogy keressük az Isten
bölcsebb tervét, és nem mindenáron a magunkéra akarjuk az Isten áldását
követelni. Azért ne feledjük el, Jézus, miről beszél? „Ne aggódjatok mit
egyetek, mit igyatok…”. Itt éhínség hajtotta oda a testvéreket
Egyiptomba Józsefhez. „…mit egyetek, mit igyatok, nézzétek a mező
liliomait, az ég madarait, de keressétek először az Isten országát, a többi
majd megadatik.” Vagy ahogy Jézus imádkozni tanított minket, és buzgón
mindig mondjuk: „legyen meg a te akaratod, jöjjön el a te országod”.
Aztán amikor imádkozunk: “Akkor Uram, nekem az az akaratom, hogy áldd meg
Uram, segítsd meg Uram az akaratomat. Segítsd meg az én tervemet.”
Megkérdeztük, hogy mi az Ő terve? Mennyire illik bele az én tervem az Ő
gondolatába? Mert Ő még az én akaratom ellenére is végre tudja hajtani
terveit, de nem jobb nekem fölismerni nála a napos oldalt? – mint két
évtizeden vagy közel két évtizeden keresztül szenvedni egy rendezetlen ügy
miatt? Keressük tehát először az Isten bölcsebb tervét. És ez a példa és ez
a történet inspiráljon bennünket erősebb hitre és így türelmesebb életre.
Jobban odaszentelt, hűségesebb életre. Ne akarjunk mindig mindent elsőre.
Engedjük meg, hogy ha az Istennek az az akarata, hogy majd másodszor…
és akkor több és nagyobb dolgokat is megláthatunk. Ámen.
Kész már az én szívem néked
énekelni,
Kész most jóvoltodért nagy
hálákat adni,
És mindenek előtt téged
megvallani,
A te szent nevedet örökké
dicsérni.
Kelj fel azért mostan, és
nagy dicsőségem,
Légy mindenben nékem kedves
segítségem,
Erőtlenségemben légy én
erősségem
És veszedelmemben légy
oltalmam nékem.
256. dicséret 6. és 7. vers
Imádkozzunk
Magasztalunk Istenünk, hogy csodálatos világot
teremtettél, ahol a Te terved, gondolatod és akaratod szerint él, mozog
minden. És bocsásd meg Urunk, hogy éppen mi az értelmet és szabad akaratot
kapott emberek lázadtunk föl ellened. Mi akarunk menni a magunk akarata
szerint, csak a magunk gondolata szerint. Bocsásd meg mindezt nekünk Urunk.
Bocsásd meg, hogy gyakran azt hisszük, előled elrejthetjük bűneinket.
Bocsásd meg, hogy sokszor azt gondoljuk, hogy a mi vétkeinknek az idő
múlásával már nem lesz következménye. Bocsásd meg, hogy a minket ért
sérelmeket, próbákat nehezen, gyakran lázadva viseljük. Segíts Urunk jobban
látni hatalmadat, erősebben bízni a Te tervedben és szabadításodban.
Segíts, hogy hit által türelmesebbek legyünk egymáshoz. Segíts bennünket,
hogy erőszak nélkül próbáljuk a jót cselekedni, képviselni akaratodat
környezetünkben. Könyörgünk itt betegeinkért, a testi erőtlenségben
járókért, könyörgünk a gyászoló szívekért. Könyörgünk mindazokért, akik az
élet különböző terheiben, próbáiban kell, hogy járjanak. A Te irgalmas
közellévő szeretetedre tudjanak nézni. Nézni Rád, az üdvözítőre, hogy
megerősödött hit által legyen vigasztalásuk, gyógyulásuk. Könyörgünk
mennyei Atyánk gyülekezetünk nyári programjaiért, a ránk következő két
vakációs gyermekhétért, gyülekezeti többgenerációs nagytáborunkért, hogy ne
csak mi erőlködjünk, készítsük, hanem leginkább Te munkálkodj. Könyörgünk
az országos egyház programjaiért, köztük a Csillagpont Ifjúsági
Találkozóért, hogy mindezek az alkalmak, a nyár különböző közösségi
alkalmai egyre inkább fölragyogtassák a Te akaratodat, hogy egyre inkább
járjunk a Te utadon, hogy a mi életünk áldás lehessen ennek a hazának.
Ámen.
„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a
hitben teljes örömmel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek
által.”
Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|