| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

„De…” 4.

 

„Először csak ez történt, de József a második alkalommal megismertette magát.”

 

 

 

Korinthusbeliekhez írott 2. levél 1. fejezet 3-11. vers

 

3Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.

5Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is.

6Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk.

7A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.

8Mert nem akarjuk, testvéreim, hogy ne tudjatok arról a nyomorúságról, amely Ázsiában ért minket: rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk.

9Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat; 10aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani. Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít, 11mivel ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel, hogy a reánk áradt kegyelemért sokan sokféleképpen mondjanak értünk hálaadást.

 

 

Imádkozzunk

 

Mennyei Atyánk! Jó tudni azt, hogy te figyelsz ránk. Jó tudni azt, hogy te mindig tudod, hogy mi van velünk, te mindig látsz minket, gondod van ránk, te tudod, hogy mi van a szívünkben, tudod, hogy mit forgatunk az elménkben, tudod, hogy mire készülünk, ismered a terveinket, ismered a szándékainkat. Jó tudni Urunk, hogy te ezeket tudod, és a te kezedben tartasz mindent, mert megvalljuk előtted, hogy mi gyengék vagyunk, és hogy ha ránk lenne bízva ennek a világnak a sorsa, akkor már régen tönkretettük volna azt. Köszönjük, hogy te figyelsz ránk, és nem hagysz minket el, hanem adod a te Lelkedet segítségül. Köszönjük, hogy te szólsz hozzánk, hogy te tanítasz minket. Köszönjük Neked a nehézségeket. Köszönjük a sérelmeket, amik minket érnek, mert Urunk, ha visszanézünk arra az útra, amit már megtettünk, akkor azt kell látnunk, hogy mindig Te vezettél minket. Te voltál velünk akkor is, amikor ahhoz hasonlót éltünk át, amit az apostol ír, már a saját életünkről is le kellett mondanunk, de akkor jöttél Te, és megmutattad, hogy Benned mindig lehet bízni, mert Előtted nincs lehetetlen, te minden útnak látod a végét, s köszönjük, hogy olyan úton vezetsz minket, amelyiknek a végén Te vagy ott, amelyik Hozzád vezet. Kérünk, legyél itt velünk, segíts, hogy ahogy énekeltük, tudjunk csendes szívvel lenni előtted, mert azért vagyunk itt, hogy halljuk a Te hangodat. Azért vagyunk itt, hogy együtt dicsérjünk Téged, és hogy amit megtanultunk, azt továbbadjuk, hogy az a vigasz, amit Te adsz nekünk, az az öröm, mely Nálad van, azt tovább tudjuk adni azoknak, akik körülöttünk élnek, azoknak, akiket ránk bízol. Kérünk Téged, hallgass meg minket, add a Te Szentlelkedet, háríts el minden akadályt és szólj hozzánk a Te Igédből. Ámen.

 

Add Úr Isten, nékünk Szentlelket,

Szent igédben építs meg minket,

Adjad megismernünk természetünket,

Tekintsd meg szükségünket, könyörgésünket:

Adj igaz hitet.

 

Ó Szentlélek, kérünk tégedet:

Bátorítsad a mi szívünket;

Vigasztalj meg minket s igazgass minket,

Hogy hallván megérthessük te szent igédet,

Idvességünket.

 

246. dicséret 1. és 4. vers

 

 

Cselekedetek könyve 7. rész 12-16. vers

 

12Amikor azonban meghallotta Jákób, hogy van gabona Egyiptomban, elküldte atyáinkat. Először csak ez történt, 13de József a második alkalommal megismertette magát testvéreivel, és így a fáraó tudomására jutott József származása.

14József ekkor magához hívatta atyját, Jákóbot és hetvenöt főből álló egész rokonságát.

15Lement tehát Jákób Egyiptomba, aztán meghalt ő is, meghaltak atyáink is.

16Átvitték őket Sikembe, és elhelyezték abban a sírban, amelyet Ábrahám ezüstpénzért vásárolt Emór fiaitól Sikemben.

 

 

 

Szeretett Testvérek!

Elég gyakran halljuk, talán olykor mi magunk is mondjuk: az ember tervez, Isten végez – és legtöbbször talán ezzel a hangsúllyal. Legtöbbször olyankor halljuk, netalán mondjuk is, amikor így utólag beletörődve, hogy valami nem úgy lett, ahogy mi akartuk, hát azt mondjuk nagy kegyesen: hát ember tervez, Isten végez.

Hogyan viszonyul egymáshoz ez a kettő: a mi tervünk meg az Isten gondolata? Biztos, hogy csak ilyen lemondó, utólagos hangsúllyal lehet mindezt megfogalmazni, vagy valami mást is mondhat mindez?

 

Az elmúlt vasárnapokon István úgynevezett védőbeszédét olvastuk, annak egy-egy rövid kis szakaszát, ahol az első vértanú kivégzése előtt ott, a nagytanácsnak, vádlóinak, az Isten üdvözítő tervét, annak nagy vonalát rajzolja meg, ahogyan évszázadokon keresztül az Isten cselekedett, Ábrahám elhívásától Mózesen keresztül az Egyiptomból való szabaduláson át. És ebben a védőbeszédben érdemes fölfigyelni arra, hogy van jó néhány olyan mondat, amelyiknek a közepén ott van ez a szó, hogy de: Nem adott egy talpalatnyi földet sem, de megígérte. Vagy gondoljunk arra, hogy szolgák lesznek ott Egyiptomban, nyomorgatják őket évszázadokon át, de azt a népet, amely elnyomja a másikat, Isten megítéli. És a most olvasott rövid szakaszunkban is van egy ilyen mondat: „Először csak ez történt, de József a második alkalommal megismertette magát a testvéreivel.” Nagyon sűrít, nagyon tömörít itt István, hiszen hallgatói nagyon jól ismerték a történetet, elég volt ez az egy mondat. Nekünk azért talán érdemes egy kicsit részletesebben megvizsgálni, visszaemlékezve Mózes könyvére, ahol a történetet részletesebben is olvashatjuk. „Először csak ez történt…” – mondja István.

 

Miről is van szó? Kánaánban éhínséges idők támadtak. Sőt Egyiptomban is és elfogyott a táplálék. És híre megy, hogy Egyiptom magtárai tele vannak. Ők fölkészültek a bő 7 esztendő idején, és a raktárkészlet megvan. Kánaánból tehát elmennek, mert szorongatja őket az éhség, hogy vásároljanak gabonát Egyiptomban. És úgy néz ki, hogy rendben is van a dolog. Szerencsére külföldieknek is adtak el gabonát. Először csak ez történt? – no ennél egy kicsit bonyolultabb ugye a történet, és az élet is ennél egy kicsit bonyolultabb. Igen, először csak ez történt… elmentek gabonáért, kiderült, hogy van eladó, hoztak pénzt. Azonban olvasunk ott arról, hogy József megismerte testvéreit, a gabonáért jelentkezőket, de ők nem ismerték meg Józsefet, hiszen nyilvánvalóan egyiptomi öltözetben, Egyiptom második embere, megfelelő pozícióban, megfelelő kísérettel jelenik meg előttük, nyilvánvaló, hogy legrosszabb álmukban sem gondoltak volna arra, hogy éppen ott találkozhatnak, ilyen helyzetben, ilyen kiszolgáltatott helyzetben találkozhatnak az általuk elvetett, elhagyott, eltaszított, eladott öccsükkel.

 

Gabonát vásárolnak, látszólag egy egyszerű ügy, de ez az egyiptomi valaki három napra becsukatja őket. És három napig gondolkozhatnak. Aztán Simeont, egyet a testvérek közül, szemük láttára megkötözve, túszként ott tartott, és azt mondja, hogy menjetek és hozzátok ide azt a bizonyos Benjámint, a legkisebbet. És itt elhangzik – először a történetben – az Isten neve. Nem sűrűn van benne a történetben. Ez a bizonyos egyiptomi főember (azaz József), mond egy ilyen mondatot: „én is félem az Istent”. Nem tűnik föl a testvéreinek ez a mondat. Nem ismerik föl. Viszont elkezdenek egymás között beszélni… a háromnapi becsukás, és az, hogy el kell hozni Benjámint – és tudták, hogy atyjuk mennyire ragaszkodik a legkisebbhez –, nos ez megtette a hatást, elkezdenek gondolkozni. És elkezdenek egymás között hangosan beszélni a maguk nyelvén, gondolván, hogy ez az egyiptomi úgy sem érti, hogy „Bizony, a testvérünkért bűnhődünk most”; vétkeztünk ellene – de hát mikor volt ez? Hát ez már legalább másfél évtizede volt! És most eszükbe jut. Ott Egyiptomban. Amikor gabonavásárlás ügyében mentek. A kutya nem kérdezte tőlük. Bár ez az egyiptomi főember érdeklődött a család iránt. És megszólal valahol a lelkiismeretük. Különösképpen, amikor rájönnek, hogy a zsákjukban nemcsak gabona van, hanem a pénzt is megtalálják. Teljes zavar lesz úrrá rajtuk. És ekkor mondják ki először ők az Isten nevét mégpedig: „Mit tett velünk az Isten?!” Milyen érdekes. Nem magukról beszélnek, nem a saját vétkeikről, hanem az Isten. Mit tett velünk az Isten? Följegyzi a történet Mózes könyvében, hogy remegve mondták ezek az edzett pásztoremberek, akik olyan simán eladták annak idején Józsefet a kereskedőknek, és nyilvánvaló volt, hogy Egyiptomban rabszolga lesz belőle. Nos, ezek most rettegnek. Mit tett velünk az Isten? Ez a pénz itt van a zsákunkban, Simeon megkötözve, túszként ott maradt. Benjámint ki kell könyörögnünk az atyánktól, Jákóbtól. Egyre inkább érzik, hogy itt szorul a hurok, de nem értik a dolgokat. Viszont érdemes fölfigyelnünk a történetben sok érdekes közül arra is, hogy annak idején, először Jákób, az atya küldte el Józsefet, hogy menjél és keresd meg a messze legeltető bátyjaidat, hozzál hírt róluk. És most megint Jákób küldte a testvéreket Józsefhez (csak ő nem tudta, hogy József Egyiptomban van). A testvéreket küldte. Egykor Józsefnek kellett utánamenni a testvéreknek, hogy mi van, most a testvérek mennek Józsefhez. És mind a két esetben Jákób küldi őket. De ezt ők még nem látják, ezt ők még nem ismerik. Vagyis, ahogy István fogalmaz, ezzel a pár szóval elintézve a történetet, amit röviden most megpróbáltam föleleveníteni: „először csak ez történt”. Csak ennyi. A testvérek remegnek, bár van zsákjukban gabona, a túlélés egy rövid időre biztosítva van. De hogyan van biztosítva a túlélés, amikor előjön a múlt. Amikor előjön, hogy másfél évtizeddel ezelőtt mi mit műveltünk. Amikor nem értik a helyzetet, csak azt tudják mondani, hogy mit tett velünk az Isten? És István így folytatja: tehát először csak ez történt. De másodszor megismertette magát József testvéreivel. Ez a de, itt megint minőségileg egy egészen új helyzetet, egy új szakaszt, egy másmilyen valóságot hoz. És ez az új szakasz egészen másmilyen megvilágításba fogja állítani az elsőt, az “először csak ez történt” eseményeit. De másodszor… másodszor, mert az éhínség tart, a gabona elfogyott, mert Simeon ott van túszként, túl kellene élni… menjetek, menjetek, vegyetek, vegyetek gabonát. Igen, csak a pénz megint a zsákjukba kerül; ráadásul József serlegét a Benjámin zsákjába teteti bele; utána küldi az embereit József, visszahozatja őket: Miért fizettek… (a serleget, ugye amikor megtalálták) miért fizettek rosszal a jóért? – hangzik a vád. És ez már kemény ezeknek az embereknek. Mit tett velünk az Isten? Mi folyik itt körülöttünk? És ekkor mondják ki a testvérek másodszor az Isten nevét. Isten hozta napvilágra szolgáid bűnét. De hát nem gabonavásárlásról folyik a szó? De igen. Csak az élet mindig ilyen bonyolult, ennyire összefüggenek a dolgok, hogy előjön a múlt, a másfél évtized, több mint másfél évtizeddel ezelőtti esemény is. És érzik, valahol nem tudják miért, de erről beszélni kell. Ezek szerint ez nincs lezárva. Itt nyitva maradt valami. A gabonavásárlás eme sajátságos helyzetében ők arról beszélnek, hogy az Isten napvilágra hozta bűneiket. Pedig nem kérdezték ezt igazán. József nem nyomoz direkt módon. De azzal, hogy kifaggatta őket a családról, így eszükbe kellett, hogy jusson. Eszükbe kellett, hogy jusson, hogy közel két évtizeddel ezelőtt mit műveltünk azzal az egy testvérünkkel, akiről azt mondtuk korábban, hogy hát egy elveszett. Azt hittük, hogy ezzel el van intézve az ügy magunkban is, meg mindenki előtt. Atyánk meg bevette a véres cifra ruhát, annak a meséjét. S most valahol érzik ezek az emberek és szenvednek. Szenvednek, hogy valahol a múlt, meg ami most itt történik… bár látszólag semmi köze egymáshoz a kettőnek, mert egész más műfaj az egyik és a másik; az egyik egy üzlet lenne: jöttünk gabonát venni, a másik pedig, a mi rendezetlen belső családi ügyünk – de valahol mintha ezek összekapcsolódnának. Nagyon megdöbbentő, hogy erről beszélnek, hogy “Isten hozta napvilágra bűneinket”. És akkor ugye József bejelenti: én vagyok az a József. Én vagyok. És megint följegyzi az Írás, hogy „remegtek”. Ezek a marcona, edzett, pásztoremberek remegtek – nem először olvassuk a történetben; ők, akik annak idején simán elintézték József életét. Eladták. “Le van zárva az ügy. Viheti az álmait.” Remegnek. Annyira, hogy először hallgatnak, nem tudnak beszélni. Aztán megint érdemes fölfigyelni, mert nagyon sok ilyen sajátságos feszültség van ebben a történetben (és hányszor a mi életünkben is), hogy azok a testvérek, akik annak idején, amikor a cifraruha történet volt, annyira féltékenyek lettek öccsükre, és annyira megromlott vele a kapcsolatuk, hogy így olvassuk ott: „egy jó szót sem tudtak szólni hozzá”. Azok a testvérek most, remegés után, és miután József bátorította őket, és magához hívta őket, ilyet olvasunk: „és beszélgettek”. Kellett két évtized ahhoz, hogy a testvérek újra szóba álljanak egymással. Két évtized. Vajon egy-egy ügyhöz, hány éven keresztül kellett az Úr Istennek bennünket dolgoznia, hogy valahogy az rendeződjön. Itt közel két évtized – hogy újra beszélgessenek a testvérek. De közben mennyi minden történt!

 

És akkor nézzük egy másik nézőpontból mindezt. Mert még mindig nem látunk mindent. Ugyanezen eseményeket egy másik nézőpontból nézve, a József nézőpontjából nézve: József ezt mondja, miután megismertette magát: „Nem ti küldtetek engem ide, hanem Isten”. Micsoda? Hát mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy József hogy került Egyiptomba. Hogy mennyi emberi gazemberség, testvéri gyűlölet, szülői hiba és mennyi minden halmozódott abban, hogy ő odakerült, és hogy aztán még ott mennyi nyomorúságon kellett keresztül menni! És akkor azt mondja József, nem ti küldtetek? – bár mindez megtörtént. „Az Isten küldött ide, hogy nagy szabadítással életben maradjatok.” – ez egy másik nézőpont. Ugyanazon események egy másik nézőpontból egészen másképpen olvashatók és érthetők meg.

 

Ha még továbbvisszük a történetet, még van egy isteni nézőpont is. József nagyjából az isteni nézőpontból látja és értékeli az eseményeket. Valaki így fogalmazta meg az élet napos oldalával kapcsolatos igazságot (mert ugye tudnánk mondani a jó tanácsokat, az ötleteket, hogy hogyan kell az élet napos oldalára jutni, vagy azon járni): „Aki e világ gyötrelmes gondjai fölé tud emelkedni, és arcát Isten felé fordítja, az megtalálta az élet napos oldalát”. Nem arról szól ez a megállapítás, hogy a bajok, a nyomorúságok, azok eltűnnek és akkor itt az élet napos oldala. Lehet, hogy ilyet a világban némelyek ígérnek, de ez hamis. Ez a megállapítás arról beszél, hogy az élet napos oldala akkor derül föl, akkor lesz megismerhető számunkra, ha Isten felé fordítjuk az arcunkat. Beleértve azt is, amit Jézus mondott imádságában: „Atyám nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, azt kérem, hogy őrizd meg őket a gonosztól”. Ebben a világban élve, végigjárva a pusztai kút mélységét, végigjárva a testvérek gyűlöletét, végigjárva Potifár házát, végigjárva az egyiptomi börtönt, végigjárva a fáraó után a második ember posztját – mindez igaz és mindezen végig kell menni. Nem vesz ki bennünket ebből az Isten, és szárnyat sem adott: “hogyha énnékem lenne, akkor innen rég elrepültem volna”; hanem aki e világ gyötrelmes gondjai fölé tud emelkedni és arcát Isten felé fordítja, az megtalálta az élet napos oldalát.

 

Igen, amikor József arról beszél, „nem ti küldtetek engem ide, hanem Isten”, akkor a napos oldalról beszél, pedig mennyi árnyékon keresztül kellett neki menni. És ha csak az árnyékot nézzük… ha nem fordítjuk az arcunkat Isten felé, csak árnyékot látunk. De ha Isten felé fordítjuk, akkor észrevesszük, hogy ott van; nála van a napos oldal. Isten küldött engem ide – nyilvánvaló, hogy József ezt nem a pusztai kút mélységében és magányában ismerte föl. És nem is valószínű, hogy amikor ártatlanul, hamis vád alapján Egyiptomba, börtönbe kerül, akkor ismerte föl. Sok mindenen keresztül kellett menni hosszú éveken át, amíg fölismerte. Mit mondtak a testvérek? – az „először”-ben (ahogy István fogalmaz). Mit tett velünk az Isten? József pedig arról beszél, az Isten küldött engem ide. Én tudom mit tett velem az Isten. Most már értem. Nem értettem sokáig én sem. Megszenvedtem, meg gyötrődtem miatta, talán lázadtam is, de én most már értem. Mindezen azért kellett keresztülmennem, hogy az Isten nagy szabadítással titeket megtarthasson. A szenvedésben meg megtudjuk, hogy kik vagyunk.

Emberi indulatok és emberi indulatok között, meg ellenére, József számára kezd fölragyogni, hogy “igen, az Isten cselekedett!”. De az Istent nem vádolni kell, hogy “mit tett velem az Isten?”! Hanem keresni kell, hogy “mit akar tenni az Isten?”. És így juthatunk el oda, amit sokan ismerünk a történetből: „Ti gonoszt gondoltatok, de az Isten jóra gondolta azt fordítani.” De előtte kimondja a még fontosabbat, hogy: „Isten küldött engem ide”. De ez nem ment föl titeket vétkeitek alól! – hanem arról beszél, hogy az Istennek van hatalma a legnagyobb emberi gonoszságot, még az ellene lázadó emberi gonoszságot is a saját ügyének, a saját céljának javára fordítani. Ez az Isteni hatalom! Ilyen Istenünk van? Ilyen Istened van? Vagy nálad egy kis zsámlival magasabb? Egy kicsikét nagyobb. Mert amekkora az Isten, akkora szabadítást láthatod. Ha csak egy sámlival nagyobb, mert csak egy sámlinyi a hitem, akkor annyit látok. Ha valóban Ő a nagy, akkor sokkal nagyobb dolgokat fogok meglátni. Akkor az is igaz lehet, hogy egy egész família minden gonoszságát, beleértve Potifárné vágyát és trükkjét és mindent az Isten meg tud fordítani. Ez az Isteni nézőpont.

 

Próbáljunk néhány tanulságot végül összegezni: „Először csak ez történt…” – mondja István nagyon egyszerűen összefoglalva. Aztán nem is olyan egyszerű volt már. Aztán: „…másodszor megismertette magát…” – no ekkor kiborult minden. Minden, amiről azt hitték már sokan, hogy ezt már rég elfelejtettük, amiről a testvérek is talán azt hitték, hogy már ők is elfelejtették, hogy mit műveltek másfél évtizeddel ezelőtt.

Nézzük csak a tanulságokat. Bizony be kell vallani, hogy igen sok tévedés van bennünk. Tévedünk, amikor azt hisszük, hogy a bűneink eltitkolhatók. Tévedünk, amikor azt hisszük, hogy bűneinknek nincs következménye. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a következmény megszűnt. Az azt jelenti, hogy Istennel és emberrel rendeződött a kapcsolatom, de amit vetettem, annak a gyümölcsét aratni kell. Tévedünk, amikor töredékes ismereteink alapján vonjuk le a végső következtetést, mert az is töredékes, hiányos, téves lesz. Az „először” alapján levonni nem szabad a végső következtetést, majd csak a „másodszor” alapján, mert az először” alapján odáig el lehet jutni, mit tett velünk az Isten. A „másodszor” alapján kezdenek odáig eljutni, hogy igen, bűneinket felszínre, nyilvánvalóvá tette, felszínre hozta az Isten. És el lehet jutni utána odáig, hogy az Isten terve, a megtartatás – még akkor is, hogyha éppen pusztító emberi indulatokat is megfordít –, fölhasznál a maga céljaira. Tehát töredékes ismereteink töredékes következtetésekre segíthetnek minket, ezért vigyázzunk ezekkel.

Be kell vallanunk, tévedéseink közé tartozik, hogy a fokozatosságot nem vesszük komolyan. Pedig ez a történet ebben is nagy példa, József részéről is, és legfőbbképpen az Úr részéről. Hiszen, amikor megérkeztek a testvérek, József azonnal fölismerte, elsőre fölismerte őket. Azonnal intézkedhetett volna: ti gazemberek, takarodjatok haza gabona nélkül! És nem. Nem ezt tette. Kaptak gabonát. És végig ezt tette velük, elvezette őket oda, míg ők maguk kezdtek beszélni arról, hogy “igen, az Isten szolgáid bűnét napvilágra hozta”. József nem vágja a képükbe: ti gonoszak voltatok, én is az leszek hozzátok! Hanem fokozatosan foglalkozik velük, amíg eljutnak odáig, hogy a végén tudnak beszélni egymással. Igen, a fokozatosságot komolyan kellene vennünk, mert ha nem vesszük komolyan, akkor a hitben, és a misszióban is erőszakosak leszünk. Akkor csak oda lehet eljutni, hogy gonoszak voltatok hozzám, visszaadom; most már vissza tudom adni!

Aztán komolyan kellene tanulnunk ebből az István-féle ellentétes megfogalmazásból, hogy először csak az történt, de másodszor, meg kell tanulnunk, hogy a terveinket Isten fölül tudja írni. Olyan nagy az Isten! Komolyan kellene venni. Nem egy zsámlival nagyobb. Nem is egy hokedlivel. Sokkal, sokkal nagyobb az Úr. Meg kellene tanulnunk távlatosabban gondolkozni, akkor nem lennénk olyan türelmetlenek. Ne feledjük el, hogy itt közel évtized telt el, és az egy emberi életből, milyen sok idő.

És végül a tanulságok között inspiráljon bennünket ez az egész történet maga, de feszültségeivel: hogy keressük az Isten bölcsebb tervét, és nem mindenáron a magunkéra akarjuk az Isten áldását követelni. Azért ne feledjük el, Jézus, miről beszél? „Ne aggódjatok mit egyetek, mit igyatok…”. Itt éhínség hajtotta oda a testvéreket Egyiptomba Józsefhez. „…mit egyetek, mit igyatok, nézzétek a mező liliomait, az ég madarait, de keressétek először az Isten országát, a többi majd megadatik.” Vagy ahogy Jézus imádkozni tanított minket, és buzgón mindig mondjuk: „legyen meg a te akaratod, jöjjön el a te országod”. Aztán amikor imádkozunk: “Akkor Uram, nekem az az akaratom, hogy áldd meg Uram, segítsd meg Uram az akaratomat. Segítsd meg az én tervemet.” Megkérdeztük, hogy mi az Ő terve? Mennyire illik bele az én tervem az Ő gondolatába? Mert Ő még az én akaratom ellenére is végre tudja hajtani terveit, de nem jobb nekem fölismerni nála a napos oldalt? – mint két évtizeden vagy közel két évtizeden keresztül szenvedni egy rendezetlen ügy miatt? Keressük tehát először az Isten bölcsebb tervét. És ez a példa és ez a történet inspiráljon bennünket erősebb hitre és így türelmesebb életre. Jobban odaszentelt, hűségesebb életre. Ne akarjunk mindig mindent elsőre. Engedjük meg, hogy ha az Istennek az az akarata, hogy majd másodszor… és akkor több és nagyobb dolgokat is megláthatunk. Ámen.

 

Kész már az én szívem néked énekelni,

Kész most jóvoltodért nagy hálákat adni,

És mindenek előtt téged megvallani,

A te szent nevedet örökké dicsérni.

 

Kelj fel azért mostan, és nagy dicsőségem,

Légy mindenben nékem kedves segítségem,

Erőtlenségemben légy én erősségem

És veszedelmemben légy oltalmam nékem.

 

256. dicséret 6. és 7. vers

 

 

Imádkozzunk

 

Magasztalunk Istenünk, hogy csodálatos világot teremtettél, ahol a Te terved, gondolatod és akaratod szerint él, mozog minden. És bocsásd meg Urunk, hogy éppen mi az értelmet és szabad akaratot kapott emberek lázadtunk föl ellened. Mi akarunk menni a magunk akarata szerint, csak a magunk gondolata szerint. Bocsásd meg mindezt nekünk Urunk. Bocsásd meg, hogy gyakran azt hisszük, előled elrejthetjük bűneinket. Bocsásd meg, hogy sokszor azt gondoljuk, hogy a mi vétkeinknek az idő múlásával már nem lesz következménye. Bocsásd meg, hogy a minket ért sérelmeket, próbákat nehezen, gyakran lázadva viseljük. Segíts Urunk jobban látni hatalmadat, erősebben bízni a Te tervedben és szabadításodban. Segíts, hogy hit által türelmesebbek legyünk egymáshoz. Segíts bennünket, hogy erőszak nélkül próbáljuk a jót cselekedni, képviselni akaratodat környezetünkben. Könyörgünk itt betegeinkért, a testi erőtlenségben járókért, könyörgünk a gyászoló szívekért. Könyörgünk mindazokért, akik az élet különböző terheiben, próbáiban kell, hogy járjanak. A Te irgalmas közellévő szeretetedre tudjanak nézni. Nézni Rád, az üdvözítőre, hogy megerősödött hit által legyen vigasztalásuk, gyógyulásuk. Könyörgünk mennyei Atyánk gyülekezetünk nyári programjaiért, a ránk következő két vakációs gyermekhétért, gyülekezeti többgenerációs nagytáborunkért, hogy ne csak mi erőlködjünk, készítsük, hanem leginkább Te munkálkodj. Könyörgünk az országos egyház programjaiért, köztük a Csillagpont Ifjúsági Találkozóért, hogy mindezek az alkalmak, a nyár különböző közösségi alkalmai egyre inkább fölragyogtassák a Te akaratodat, hogy egyre inkább járjunk a Te utadon, hogy a mi életünk áldás lehessen ennek a hazának. Ámen.

 

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |