| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„De…” 5.

„Azt gondolta, megértik a testvérei…, de nem értették meg”

¹⁴Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek.

¹⁵Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök.

¹⁶Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó.

¹⁷Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn.

¹⁸Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs.

¹⁹Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat.

²⁰Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.

²¹Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni.

²²Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, ²³de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével.

²⁴Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?

²⁵Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének.

Imádkozzunk

Mindeneknek Ura, mennyei Atyánk! Újra itt állunk előtted, ezen a verőfényes reggelen, háromszor a Te Neved dicsérni. Áldunk és magasztalunk, mert felragyogtattad napodat mireánk, együtt lehetünk szeretteinkkel, a Te szent házadban hallgatjuk Igédet. A mindennapok forgatagában, oly sokszor elfeledkezünk Rólad. Nem halljuk meg, ha szólsz hozzánk. A Tőled kapott ajándékot elfelejtjük megköszönni. Mintha olyan természetes lenne. Ha valamit vagy valakit elveszítünk, mennyire fájdalmas tud lenni, milyen nehéz beletörődni, de minden mélység és fájdalom mellett, Te ott vagy mennyei Atyánk; szólsz hozzánk, kezedet nyújtod felénk. Milyen jó lenne mindig meglátni, Téged megragadni, Veled magasan szárnyalni. Vágyunk a Veled való kapcsolatra, mégis időnként elcsábulunk Tőled. Úgy gondoljuk, jó úton járunk, és nem vesszük észre bűnös életünket. Te látod gyarlóságainkat, ismered emberi természetünket, légy segítségünkre életünk minden órájában. Szentlelkedet áraszd ki reánk. Látasd meg velünk a keresztet, legyen számunkra ez a reménysugár egyre fényesebb, egyre tisztábban tündöklő. Jézus Krisztus, aki vállalt értünk minden szenvedést, az Ő nevében kérünk, áldj meg bennünket és minden teremtményedet a földön. Ámen.

Urunk Jézus, fordulj hozzánk,

Szent Lelkedet ma töltsd ki ránk,

Kegyelmeddel minket segélj,

Az egy Igazságra vezérlj.

Nyisd meg szánkat Hál’adásra,

Készítsd szívünk buzgóságra,

Hitünk s értelmünk neveljed,

Neved velünk ismertessed.

166. dicséret 1. és 2. vers

Cselekedetek könyve 7. fejezet 22-29.

²²Megtanították Mózest az egyiptomiak minden bölcsességére, és kiváló volt mind szavaiban, mind tetteiben.

²³Amikor pedig betöltötte a negyvenedik életévét, az a gondolat támadt szívében, hogy meglátogatja testvéreit, Izráel fiait.

²⁴Amikor meglátta, hogy az egyiket bántalmazzák, védelmére kelt, bosszút állt az elnyomottért, és leütötte az egyiptomit.

²⁵Azt gondolta, megértik a testvérei, hogy Isten az ő keze által szabadítja meg őket. De nem értették meg.

²⁶Másnap éppen veszekedtek, amikor megjelent közöttük, békességre intette őket, és ezt mondta: Férfiak, testvérek vagytok, miért bántjátok egymást?

²⁷De aki bántalmazta felebarátját, elutasította őt, és ezt mondta: Ki rendelt fölénk téged fejedelemmé és bíróvá?

²⁸Talán meg akarsz ölni bennünket, mint ahogyan tegnap megölted az egyiptomit?

²⁹Mózes ezt a beszédet meghallva elmenekült, és jövevény lett Midján földjén, ahol két fia született.

Szeretett Testvérek!

Hányszor mondtuk már, vagy hányszor hallottuk már: „pedig én jót akartam!”? Úgy gondolom, mindannyiunk életében volt már olyan élethelyzet, amikor ezt a mondatot talán ki is mondtuk, de ha hangosan nem is, magunkban biztos megfogalmaztuk: „pedig én jót akartam!”. És hányszor gondoltuk, mondtuk ezt a mondatot kicsit csalódva; nem úgy történtek a dolgok, ahogy mi terveztük, gondoltuk, és akkor mondtuk: „pedig én jót akartam!”. Vagy hányszor mondtuk keseredve, amikor nagyon nem úgy történtek a dolgok; amikor úgymond félreértették szavainkat, cselekedeteinket, egyenesen szándékainkat, és akkor keseregtünk, vagy talán mentegetőzve mondtuk: „hát értsd meg, én jót akartam!”. És vajon hányszor volt bennünk az értetlenkedés: „hogy van az, hogy lehet az, hogy nem értik, hogy én jót akartam!” – pedig én őszintén jót akartam.

Néhány hete István úgymond védőbeszédét tanulmányozva olyan bibliai részekre figyeltünk, amely bibliai részekben benne volt ez a kis szócska, hogy de. Benne volt egyfajta feszültség: Nem adott neki (mármint Ábrahámnak) egy talpalatnyi földet sem, de ígéretet tett. És ehhez hasonlókat olvastunk és próbáltuk egy kicsit végiggondolni, mit jelenthet a mi számunkra.

Vagy majd később, már a néppé szaporodó zsidóság nyomorgatásával kapcsolatosan, ott az egyiptomi eseményekről olvastunk ilyet, hogy nyomorgatni fogják majd őket 400 esztendeig, de azt a népet, amelynek szolgálnak, ítélettel sújtom – mondja az Úr. Vagy: először csak ez történt, (már hogy kaptak gabonát József testvérei), de másodszor megismertette magát, és akkor egészen megdöbbentő módon alakultak a dolgok.

Ebben a védőbeszédben (egész pontosan Izrael történetében) többször találkozunk ilyenfajta feszültséggel, ahol középütt (magyarra fordítva általában ez a szó szerepel, hogy de). A mostani, mai szakaszunkban is van egy ilyenfajta feszültség. Azt gondolta, hogy testvérei megértik, de nem értették meg Mózest.

Nézzük akkor gyorsan az eseményeket, kicsit fölelevenítve, hiszen egy segítő, jó szándék kudarca áll előttünk, ahogy röviden István összefoglalja az eseményeket. Már egyáltalán azon érdemes elgondolkozni, hogy Mózes 40 éves, és ez abban az időben már idősödő embert jelentett, hiszen nagyon alacsony volt az átlagéletkor. Negyven éves, amikor Mózes tevőlegesen elkezd érdeklődni saját népe iránt. Addig ő felnevelkedett a fáraói udvarban, addig élte ott, azt az életet, és ilyen sok idő kellett, hogy rádöbbenjen: Én nem ezekhez tartozom! Ezek nem az én népem!  És ezeknek az istenei nem az én Istenem! Nem atyáim Istene. De végre eljut oda Mózes, hogy érdeklődik népe iránt. Érdeklődik a gyökerei iránt, érdeklődik véreinek sorsa iránt. Ez arra is figyelmeztetés lehet a mi számunkra, hogy bizony előfordul ez ma is, amikor valaki sok éven, évtizeden keresztül elfeledkezik az Isten népéről; bár valahol ott indult, ott nevelkedett, és sok-sok évtizeddel később, hogy fölébredjen benne, hogy visszajöjjön, hogy vágyakozzon – ezt is szabad így észrevennünk. Vagyis ne mondjunk le azokról – gyermekekről, unokákról –, “Pedig én jót akartam, tanítottam imádkozni; pedig én mikor gyermek volt kézen fogtam, hoztam magammal, de most nem jön. Holnap sem jön. Már tíz éve nem jön… már húsz, már harminc éve nem…”. Mózes ugye kicsi gyermekként, egészen kicsi, páréves gyermekként nevelkedhetett anyja dajkálása folytán, és tanulhatta meg azt és testén is viselte, hogy ő nem Egyiptomhoz tartozna; bár ott él, nem a rabszolga népben, hanem a kiemeltek között.

Nos 40 esztendős – mondja István –, amikor végre érdeklődik saját népe iránt. És ennek az érdeklődésnek, legalábbis amiről a Szentírás beszámol, mindjárt a legelső alkalma egy nagy ‘segítő jószándék’: felbuzdul, “Hát mégis csak szörnyű, hogy ott püföli az egyiptomi rabszolgahajcsár azt, aki az én népem fia! – akihez én is tartozok; hát intézkedni kell! hát kinek, ha nem nekem!?” És ugye az intézkedés eredménye, hogy agyonüti az egyiptomi hajcsárt. Gyorsan elássa – olvassuk a Mózes könyvében – és úgy sejtette, hogy senki nem vette észre. Aztán másnap – amiről itt István is röviden beszél –, újra kimegy tájékozódni, érdeklődni népe fiai közé, és amikor megdöbbenve látja, hogy egy rabszolgasorsba taszított nép fiai egymást is bántják! … – és mi hányszor csináltuk, amikor megszálló csapatok voltak Magyarországon, és egymást bántottuk és emésztettük! –, nos hát ezt látja Mózes is nagyon megdöbbenve. Megszólítja őket: Testvérek, hát miért bántjátok egymást? És megkapja mindjárt a nagy kérdést: ki rendelt fejedelemmé, bíróvá felettünk…? Mit dumálsz te bele a mi dolgunkba?! Semmi közöd az egészhez! De az igazán megdöbbentő Mózes számára az lesz, amikor így folytatja az erőszakoskodó, bántalmazó valaki: avagy minket is meg akarsz ölni, mint tegnap az egyiptomit?” – Tudták? Valaki látta? Mózes úgy tudta, hogy senki nem vette észre. De mégis híre ment, hogy mi történt. Innen kezdve menekülni kell. Menekülni kell annak, aki úgy gondolta, hogy én most segítek honfitársaimon. És el kell menekülni. Kimegy a birodalom szélére a hegyekbe, és végül ott pásztorkodik. Ez akkor nagyon megbecsült foglalkozás volt. De vége! emberileg nézve a segítés lehetőségének. Hát ő maga is üldözött lesz, menekült lesz, nem teheti be a lábát újra a birodalom központi területeire, mert életveszélyessé vált számára a helyzet. Valószínű, hogy Mózesben is megfogalmazódott egyszer-kétszer: “Hát, pedig én jót akartam! Hát, én segíteni akartam! Hát én meg akartam menteni, hogy ne püfölje már annyira… nem elég, hogy dolgoztatja, hát legalább ne korbácsolja már! Én ki akartam békíteni egy nép fiait, az én népem fiait.” Hát nem nemes dolgok ezek? – megvédeni az elesettet, a rabszolgasorsba taszítottnak a pártjára állni? De nemes dolog! Nem nemes dolog az, hogy megpróbálni összebékíteni két veszekedő testvért, egy nép azonos fiait? Hát nemes dolog! Hát nem jó dolog? Hát jó dolog! Uram, hát én jót akartam! Vajon ott, Midián hegyei között, ott a juhok mellett, hányszor fogalmazódhatott meg Mózesben… – mert ott is el fog tölteni néhány évtizedet –, hányszor fogalmazódott meg visszagondolva életének korábbi szakaszára, amikor a fáraó udvarában volt, amikor elkezdett érdeklődni népe sorsa iránt, amikor közéjük ment, amikor segíteni akart, amikor menteni akart, békíteni akart: “Uram, hát én jót akartam! És most itt kell menekültként leélnem az életemet? Vége minden lehetőségnek, pedig én segíteni akartam! – de hát ezek az okosok nem fogadják. De hát milyenek ezek? Ez az én népem?” Ilyen helyzetben megfogalmazódik az emberben, hogy “pedig én jót akartam!”, de ezek nem értik, félreértik, félremagyarázzák, rossz hírbe kevernek.

István meg is fogalmazza, hogy Mózes azt gondolta, hogy megértik testvérei, hogy Isten az ő keze által fogja megszabadítani őket, de nem értették meg. És ehhez hasonló tapasztalata, azóta is sok mindenkinek volt, úgy gondolom nekünk is. Nem értették meg. Nem értette meg a házastárs, nem értette meg a gyermek, nem értette meg az idős szülő, nem értette meg a gyülekezetben a testvér, nem értette meg népünk, tudnánk még sorolni… Talán csalódva, talán keseregve, olykor mentegetőzve, máskor értetlenkedve.

De tegyük fel a kérdést: miért nem értették meg? Mert igazán ez az izgalmasabb része a dolognak. Önmagában ezen csalódni, keseredni, vagy mentegetőzni, vagy értetlenkedve emlegetni, hogy “én jót akartam, de hát ezek nem értik!”… Miért nem értik? Vajon nekem, vajon Mózesnek nem kellett valamit megtanulni ebből? Mielőtt csupán csak a többiekre mutogatunk: “de ezek nem értik meg!”. Bizony van mit tanulni. Miért nem értették meg? Talán azért, mert túl sokáig volt az egyiptomi fáraó udvarában. Túl sokáig volt úgymond “egyiptomi” Mózes. Hát 40 éves, amikor kimegy; vagyis harminc egynéhány éven keresztül az udvarban, az egyiptomi udvarban élt. Talán túl sok volt ez az idő. Megszakadt a kapcsolata, a valós kapcsolata népével. Talán nem is volt sok éven keresztül. És most, amikor hirtelen odament, és az érdeklődés, a segítő szándék föltámadt benne, akkor nem értik. És nagy valószínűséggel a ruházata is árulkodott, vagyis úgy nézhettek rá Izrael fiai: “ez az egyiptomi”. Mert nagy valószínűséggel olyan öltözetben lehetett, ami az egyiptomiakra jellemző. “Mit jön ide ez az egyiptomi? Mit akar ez itt?” Miért nem értették meg? Talán azért nem, mert hiányzott az előzetes bizalmi kapcsolat. A segítésnél ez kulcsfontosságú. Az előzetes bizalmi kapcsolat. Ha ez nincs, akkor kevés önmagában a jó szándék, és kevés, még ha úgymond majdnem teljesen helyesen is próbálja megvalósítani. Bár már önmagában nem teljesen helyes, ha bizalmi kapcsolat nélkül próbálunk segíteni. Ezt mindenki nagyon jól tudja. Ha most becsengetnénk itt, valamelyik utca valamelyik épületének valamelyik ajtaján, ahol tételezzük föl, hogy elég sok gond is van egyébként, becsöngetnénk, és azt mondanánk, hogy én a Nagyerdei Református Gyülekezet egyik hívő tagja vagyok, jöttem, hogy segítsek. Hát néznének ránk! Ki vagy te? Ki küldött? Mit akarsz te itt? Nincs, nincs, nincs szükség segítségre. Még azok is azt mondanák, ahol egyébként akár anyagi, akár lelki, akár szellemi segítségre van szükség. Mit akarsz itt? Ki ez az idegen? Milyen házaló valaki ez? Vagy üzletelni akar? Vagy csak földeríteni a terepet? Emlékezzünk, hogy József is a testvéreit azzal vádolta, hogy kémek vagyok, azért jöttetek csak ide gabonavásárlás címén, hogy kikémleljétek az egyiptomi helyzetet. Hát ez biztos csak azért jön (mármint itt valamelyik utca, valamelyik ház, valamelyik ajtajához), hogy kikémlelje a lakást, meg ki lakik ott, és majd aztán jön a betörő. Ő vagy a bandája. Csak úgy, hogy nincs semmi kapcsolat, odaállítani, hogy “én segítek!”? – ez rendkívüli esetben működhet. Egy országúti balesetnél, ahol leállítjuk az első autót, nem tudjuk, hogy kicsoda; vagy meg is áll önként és felajánlja a segítségét, és akkor bizonyos határig ezt elfogadjuk. Nem azt kezdjük kérdezni, hogy ki vagy, mi vagy, milyen a vallásod, milyen a munkaköröd, értesz-e hozzá? – hanem valami szinten, valamilyen mértékben elfogadjuk, esetleg kérjük, hogy menj, szólj, hívjál mentőt vagy ha van telefon… De úgy, hogy nincs előzetes bizalmi kapcsolat emberek között, úgy a legjobb szándékú segítés is nagyrészt kudarcot fog vallani. Így nem szabad! Nem bölcs és nem helyes dolog az esetek többségében. És nagy valószínűséggel Mózes és népe tagjai között annyira nagy lett az évek, évtizedek alatt a szakadék, a távolság, az ismeretlenség, hogy idegenként fogadták; ezért tolakodásként vették. Vagyis nem csupán Izrael fiaiban lehetett a hiba, Mózes sem igazán bölcsen járt el. Nem ismerték föl – mondja István – Mózes gondolatát, hogy Isten általam! akar segíteni. Mert ki által, ha nem énáltalam, akinek olyan befolyása van az udvarban, hogy egynek se a népem közül?! Ebben van némi ráció. De mégsem teljesen így működik. Komolyan kell vennünk, hogy Mózes azt gondolta, hogy Isten az ő keze által ad szabadítást. A gondolat nem is lett volna olyan rossz (ismerve az egész történetet), de ez nem úgy működik, hogy én azt gondolom, hogy… és akkor már biztos mások is azt gondolják, hogy… És akkor jön a csalódás, a félreértés, a kesergés, a mentegetőzés, az értetlenkedés, netalán a vádaskodás. Vagyis felkészületlenül érte Izrael fiait is, de Mózes is felkészületlen volt. Felkészületlenül pedig komoly, nagy ügyekben nem szabad lépni! A legkisebb kórházi műtéthez is be kell mosakodni, a beteget elő kell készíteni. Nem úgy van, hogy besétálunk az utcáról, és két perc múlva már darabolnak bennünket – hanem bizony előző nap be kell menni, ha sok vizsgálatot már lebonyolítottak, akkor ennyi is elég, de néha több nappal előtte, és sok-sok vizsgálat megelőzi, hogy az egyébként helyes beavatkozás végrehajtható-e. Felkészületlenül nem szabad lelki dolgokban mozdulni, mert nagyon könnyen és nagyon gyorsan elefánt lesz az ember a porcelánboltban. És nem elég akkor azt mondani, de én jót! akartam. Persze, hogy jót akarna az orvos, az orvosok ott, amikor műtéttel segíteni akarnak, de ha az előkészítő folyamatot elmulasztják, a beteget sem készítik föl, ők maguk sem készülnek föl rá, akkor nagy bajok lesznek. És hányszor bekövetkezik ez lelki dolgokban is! – felkészületlenül belerontunk. Berontva, belerontunk a dolgokba. Ilyen felkészületlen volt bizony Mózes is, de felkészületlen volt a nép is a segítés fogadására. Nem véletlen, mondja is ott az egyik testvér: „ki tett téged fejedelemmé, meg bíróvá közöttünk?” – erre nem voltak felkészülve. Ki vagy te? Mi vagy te? Milyen jogon szólsz te bele a mi dolgainkba?

De van ennél súlyosabb ok is, nemcsak ezek, amelyeket az előbb próbáltam felsorolni. Hanem van súlyosabb ok is, amiért Mózes óriásit tévedett, amikor azt gondolta, hogy népe megérti. De nem értették meg. És nagyot tévedünk mi is, ha valamit kifelejtünk, és ez az a valami, amit az előbb súlyosabb oknak neveztem; hogyha ezt kifelejtjük, akkor biztos, hogy tévedtünk! És ahogy mondanák ma: borítékolható az eredmény, az elutasító eredmény. Ez a súlyosabb ok pedig: az ember természete. A mi emberi természetünk. Mózesé is, meg népe tagjaié is, meg a miénk is. Az ember természete: vágyunk a jóra, de gyakran mégis a gonoszt szoktuk cselekedni. Emlékezzünk, mit hallhattunk az előbb a Római levélből Pál apostol vallomásaként, kettősség van bennünk. Akarom a jót, de nem tudom végrehajtani, a gonoszt meg nem akarom, annak meg nem tudok ellenállni – ez a kettősség ott van. Az emberi bűnt nem szabad kifelejteni, mert akkor kevés a jó szándék. Akkor biztos, hogy elrontjuk a dolgokat. Az ember természetével, bűnösségével, bizony számolnunk kell.

Tegnap a Zsuzsi vonattal negyven egynéhányan voltunk a Hármashegyalján, és valahol ott késő délután vagy tizenegypáran csoportba verődve beszélgettünk, és sok minden szóba került, többek között egy ilyen kérdés is, ami most az Ige alapján előjön: az emberi bűnt, ha kifelejtjük az emberi tervekből, és a nagy jó szándékokból, a világmegváltó társadalmi ötletekből és ideológiákból, akkor még egy világrendszer is össze fog omlani. Mert nem elég, ilyen naiv dolgokat mondani (hacsak nem, ez álnok csapda), hogy egyenlő munka, egyenlő bér, minden egyenlő! Egy dologban vagyunk eléggé hasonlóak: a bűnben. Még ott sem vagyunk egyenlők és teljesen egyformák, de ott igen hasonlítunk. De minden másban mennyi különbség van! Ez nagyon szépen hangzik a lusta ember számára: nem kell dolgozni sokat, én is ugyanannyit fogok kapni, mint a nagyon szorgalmas ember. Annak lehet, hogy ez tetszik. De ez életképtelen ötlet. Az emberi bűnt, az emberi önzést kihagyni, akkor összeomlik egy ilyen ideológiára épített világrendszer is. Ezt lehetett évtizedekkel ezelőtt is tudni, mert ezt az Igéből tudnia kell a hívő embernek.

Nos, Mózes elfelejtett valamit. A nagy, jó szándékában kifelejtette az ember bűnösségének realitását. A bűn valós jelenlétét önmagában is, meg népe fiaiban is. És ő nagy, jó szándékkal megpróbált ott hirtelen segíteni; ezért borítékolható volt az eredménye. Bizony ez az a nyomós ok, amit nagyon komolyan figyelembe kell vennünk mai gyülekezeti terveinkben is. Mert lehetnek szép álmaink, de amikor tervezünk, akkor számolni kell az emberi bűnnel is. Mert ha ezt kifelejtjük, akkor az ilyen mérnököt elcsapják. Aki a legfontosabb természeti törvényszerűséget kifelejti egy épület, egy híd tervezésekor, az nem tud tartós dolgot alkotni, azt az első körben el fogják zavarni, ha egyáltalán diplomát adtak a kezébe.

Vajon mi hívő emberként nem szoktunk néha ilyen balgaságot elkövetni? – nagy naiv jó szándékunkkal: mi jó jót akarunk! Igen. De az emberi bűnnel számolni kell. És az emberi bűnnel számolva oda kell figyelni, hogy az sem mindegy, hogy milyen indítékok mozgatnak valakit. Az sem mindegy, hogy mi a cél, amit el szeretnénk érni. Az sem mindegy, hogy milyen módon próbáljuk elérni, az időzítés is nagyon fontos kérdés. Sok minden van, amelyiknél valahol a bűn keresztbe tehet mindennek. Ilyen értelemben is igaz egy kicsit az, amit Jézus mondott: aki tornyot épít, avagy az nem ül le előtte, és nem vet számot, nem csinál egy költségvetést, van-e miből befejezni? Amikor mi segíteni akarunk, amikor mi nagy lelki munkát akarunk elvégezni, amikor össze akarjuk békíteni a családtagokat, a gyülekezeti tagokat, amikor társadalmi méretekben akarunk nagy, szép dolgot csinálni: először üljünk le, és vessünk számot önmagunkkal, vessünk számot a realitással, az emberekkel, az emberi mentalitással, és ezeket is kalkuláljuk be. Vagyis Mózesnek is tanulságos volt ez a lecke. Az Úr Isten szépen, ezt az egyiptomi udvarban – ma így mondanánk – több diplomát szerzett embert elküldi szépen oda a Midián hegyei közé pásztornak a juhok mellé: tanuld meg, hogy hogyan kell egy csoporttal bánni, hogyan kell vezetni, hogy ne elefánt legyél a porcelánboltban jó szándékkal, hanem pásztor egy nép közösségében. Egy népért… Mózesnek is volt tehát mit tanulni, és Izrael fiainak is volt mit tanulni, mert mind a kettőjükön állt a vásár.

Végül a bibliai realizmus, amit hívő emberként is komolyan kell vennünk: A keresztyén embert is megkísértheti a naiv, szép, emberi vágy, és úrrá lehet a gondolatainkon, de a Szentírás realizmusra tanít bennünket. Lássuk reálisan önmagunkat, a környezetünket, lássuk reálisan az erőforrásokat, lássuk reálisan az emberi bűn valóságát, lássuk reálisan, hogy nemcsak a magvető ment ki vetni! – és éjjel, amíg pihent… ahogy a tanítványok is megkérdezték Jézustól: hogy van? Hát honnan van itt a konkoly? Ellenség tette azt. Amíg a magvető elvetette a tiszta magot, jött a gonosz is, és az is közészórta a magáét… és mind a kettő növekedni fog! Nemcsak a jó, amit fontosnak tartunk. Jézus nagyon komolyan tanít erre, de már itt a Mózes történetből is meg kell értenünk, meg kell tanulnunk.

Lássuk tehát pontosan, reálisan az ember elesett állapotát. Lássuk pontosan és reálisan azt is, hogy mi nem tudjuk megváltani egymást, az Úr tud megváltani és megváltoztatni. Lássuk reálisan, hogy ne csaphassanak be bennünket illúziókkal. Lássuk reálisan a helyzetet, hogy ne vezethessenek félre bennünket, nagyon szép és jó vágyainkat meglovagoló, de alaptalan elméletekkel, sem gazdaságban, sem politikában, sem családban, sem gyülekezetben. Mindig van ilyen kísértés. Bibliai realizmusra kell eljutnunk, meg kell tanulnunk mindezt, hogy ne csaphassanak be bennünket. És magunkat se csapjuk be. Mert utána hiába mondjuk, hogy én jót akartam, értsd meg, hogy én jót akartam! Ez egyébként lehet, hogy igaz! – de felkészületlen voltam. Magamból sem készültem föl, és a közösségből sem készültem föl mielőtt cselekedtem volna. Akkor ennyire reménytelen a helyzet? Nem ennyire reménytelen a helyzet! Jézus azt mondja: „szükség néktek újonnan születnetek”. Meg föl kell készülni, tervet kell készíteni, be kell kalkulálni! – nemcsak a jó szándékot, hanem azt, hogy a gonosz konkolyt is vet.

Milyen küldetést kaptunk? Tegyetek tanítvánnyá minden népet! Pál apostol hogy fogalmazza? – figyeljük meg ezt a realizmust, ezt a realitásérzéket: „mindenkinek mindenné lettem, zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, szabadnak szabaddá, törvény alatt lévőnek törvény alatt lévővé, hogy némelyeket megnyerjek” – ezt a realizmust. Mindenkinek mindenné, de tisztában van vele az apostol, hogy csak némelyek fognak megtérni. Emlékezzünk: tíz leprást meggyógyít Jézus. Hány ment vissza hálát adni? Egy. Emlékezzünk, a magvető példázatában – nem szabad százalékokat számítani, mégis végig kell gondolni – négyféle talajról beszél ott Jézus, négyféle emberi szívről, fogadtatásról. Némely a kövek közé esett, némely a tövisek közé esett, némely az útfélre és némely jó földbe. Melyik termett, amelyiknek meg is maradt a termése? Egy. Ez egy negyede a négyfélének, de az harminc, hatvan és száz annyit hoz! Nem hozott mindegyik termést, de mindenhova vet. Ez a tegyetek tanítvánnyá, ez mindannyiunkra vonatkozik, és mindenki felé mondanunk kell, de tisztában kell lennünk vele, hogy nem mindenkié a hit, mielőtt padlóra kerülnénk, mielőtt csalódva fölháborodnánk, mielőtt az Úr Istent is megtámadnánk elkeseredésünkben: Uram én jót akartam! Uram én szót fogadtam! Uram én mondtam! De hát ezek nem fogadják, de hát nem értik! Számolnunk kell ezzel. Az apostol nagyon pontosan számol, mindenkinek mindenné, és utána nem az van, hogy mindenki megtérjen, hanem az van, hogy némelyek megtérjenek.

A Szentírás komoly realitásérzékre segíthet bennünket, hogyha megtanuljuk azt is, hogy ne azért cselekedjünk jót, mert ezt várjuk viszont, mert akkor tele leszünk csalódással, esetleg be is dobjuk a törölközőt. Cselekedjünk jót – ahogy az úrvacsoránál szoktuk mondani – az Istentől kapott kegyelemért. „E kegyelemért hálából egész életünket az Úrnak szenteljük.” És nem azért, mert viszonzásul mindig jót fogunk a jóért kapni. Nem fogunk mindig jót kapni a jóért. Nem is biztos, hogy jónak fogják minősíteni azt, amit mi egyébként jónak szántunk. Ezzel tisztában kell lennünk. Vagyis jócselekedeteinkért ne emberektől várjunk visszaigazolást. Majd az Úr megadja annak idején.

Szolgáljunk tehát az Úrnak örömmel az Isten Igéje szerint úgy, ahogy erről szintén az Újszövetség beszél, hogy ha fogadják, ha nem, vagy ahogy már az Ószövetségben is: ha meghallják, ha nem, te menjél, te mondjad, ez a feladatod. De tanuljunk az Igéből és az Írásból, hogy az sem mindegy, hogy milyen indíték, milyen cél, milyen mód és milyen időzítés közepette próbáljuk cselekedni a jót és hirdetni az Igét. Mózes azt gondolta, hogy megértik – az Úr küld, most jön a szabadulás –, de nem értették meg. Mózesnek kellett negyven év alatt majd a pusztában megérteni, hogy másképp kell az Úr szolgálatában hűségesen cselekedni. Ámen.

Tagjaink mind és bennük minden részek

Restek a jóra, a gonoszra készek,

Nincs erőnk s a jót, noha jónak hisszük,

Véghez nem visszük.

Fertőbe estünk, Uram végy ki onnan,

Szülvén minket Szentlelkeddel újonnan;

Újítsd meg rajtunk, hogy legyünk te néped,

Isteni képed.

209. dicséret 4. és 5. vers

Imádkozzunk

Bocsásd meg Istenünk világmegváltó tévedéseinket. Bocsásd meg könnyelmű fellelkesedéseinket és ígéreteinket, alaptalan felbuzdulásainkat. És kérünk Urunk, bocsásd meg csalódásaink miatti háborgásainkat, értetlen keserűségeinket, vádaskodásunkat. Bocsásd meg, amikor toronyépítésbe számvetés nélkül kezdtünk. Bocsásd meg, amikor olykor illúziókkal minket is becsaptak mások. Segíts Urunk pontosabb emberismeretre, valóságosabb önismeretre. Segíts, hogy a bűn valóságával reálisan számoljunk ebben a világban. De segíts arra is, hogy jobban lássuk a Te megváltó hatalmadat és kegyelmedet, hogy mindig számoljunk Lelked újjáteremtő erejével. Vezess, bátoríts minket Urunk Igéddel, Lelkeddel, a közösség bölcsességével, hogy harcoljunk a bűn ellen magunkban, hogy megtérésre hívjunk mindenkit. Vezess, bátoríts bennünket Urunk, hogy az emberi értetlenkedés, elutasítás ellenére is akaratodhoz ragaszkodjunk, és azt cselekedjük. Segíts Urunk, vezess és bátoríts, hogy bölcsen, tapintatosan, de határozott mentő szeretettel fordulhassunk másokhoz. Könyörgünk így betegeinkért és gyászolókért is, az élet gondjaiban járókért, hogy ilyen szeretettel tudjunk feléjük is lenni. Könyörgünk az itthoni gyermekhétért, a ránk következő napok áldásaiért. Kérünk gyülekezeti nagytáborunkért. Mi sok mindent próbálunk megtervezni, előkészíteni, de tudjuk, és ezért kérjük, hogy az áldás Tőled jön. És könyörgünk, egyházunk országos és különböző helyein szervezett konferenciáira, nyári programjaira is Tőled jöjjön áldás.

Mennyei Atyánk! Te készíts, Te vezess, Te taníts bennünket bölcsebb, hűségesebb szolgálatra. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |