| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„De…” 6.

Mózes csodálkozott, de az Úr megszólalt

Római levél 10. fejezet 14-21.

„¹⁴De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?

¹⁵És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Így van megírva: »Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!«

¹⁶Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, ahogyan Ézsaiás mondja: »Uram, ki hitt a mi beszédünknek?«

¹⁷A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.

¹⁸Kérdem: talán nem hallották? Sőt nagyon is! »Az egész földre elhatott az ő hangjuk, és a földkerekség széléig az ő beszédük.«

¹⁹De tovább kérdem: Izráel talán nem értette meg? Először is ezt mondja Mózes: »Titeket egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket.«

²⁰Ézsaiás pedig nyíltan beszél, és így szól: »Megtaláltak azok, akik engem nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem tudakozódtak utánam.«

²¹Izráelről viszont így szól: »Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé.«”

Imádkozzunk

Mennyei Atyánk! Csodálatosak dolgaid, Te vagy a Mindenható! Mekkora öröm ezt átérezni. Mi annyira kicsik vagyunk, és mégis tudsz velünk hatalmas dolgokat cselekedni. A legnagyobb mélységből is ki tudsz emelni, ha Hozzád kiáltunk. Köszönjük Urunk, hogy az elmúlt héten is vezettél minket. Olyan jó Reád hagyatkozni, felismerni akaratodat.

Hálát adunk az üdítő, életadó esőért a meleg száraz napok után. Bocsásd meg gyarlóságainkat, amikor nem halljuk meg szavad, és nem élünk törvényeid szerint. Sokszor halljuk az igehirdetést, értjük is, mégis botladozunk, reménytelenek vagyunk, és nem segítjük a Te ügyedet. Nagy áldás, hogy a hit hallásból van, és nekünk is küldtél igehirdetőket.

Áldd meg Urunk jövő heti táborozásunkat, hogy tizedik alkalommal is sokan hívják meg hívó szavad. Kapjanak hitet Tőled, ebben az evangéliumi közösségben. Vezesd igehirdetőinket, hogy áldozatos munkájuk ne legyen hiábavaló. Add Urunk, hogy egy hétig csak Rád figyelve, jobban megértsük Krisztus beszédjét. Légy a mi vezetőnk, mert ez egy életen át tartó biztonságot jelent. Add, hogy a sok fiatal, már most megkaphassa ezt az áldást, és az idősebbek is, akik keresnek Téged. Szentlelkeddel segíts, és végy körül bennünket. Ámen.

Szentlélek , végy körül bennünket,

Szenteld meg szívünket,

Készíts neved imádására,

Magasztalására,

Hogy téged szívből imádhassunk,

Hálákat adhassunk:

Hisszük, a mi szánknak szózatja

Egeid meghatja.

Szentlélek, imádunk mi téged,

Valljuk istenséged.

Hisszük, hogy az új ember szíve

Saját kezed míve.

Te vagy a hitnek mind szerzője,

Mind elvégezője,

Te gyújtasz szívünkben világot,

Forró buzgóságot.

377. dicséret 1. és 3. vers

Apostolok cselekedeteinek könyve 7. fejezet 30-35. versig

³⁰Negyven esztendő elteltével a Sínai-hegy pusztájában megjelent neki egy angyal csipkebokor tüzének lángjában.

³¹Amikor Mózes meglátta, csodálkozott a látomáson, de amint feléje tartott, hogy megnézze, megszólalt az Úr hangja:

³²Én vagyok a te atyáid Istene, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Mózes megrémült és nem mert odanézni;

³³az Úr pedig ezt mondta: Oldd le a sarut a lábadról, mert ez a hely, amelyen állsz, szent föld.

³⁴Látván láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam sóhajtozását, le is szálltam, hogy megszabadítsam őket. És most jöjj, elküldelek Egyiptomba.

³⁵Ezt a Mózest, akit megtagadtak, amikor ezt mondták: Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá? - ezt küldte el az Isten fejedelmül és szabadítóul az angyal által, aki megjelent neki a csipkebokorban.

Nyári szünet… Kirándulások, nyaralások ideje. Amikor elindulunk, szeretnénk látni érdekes, furcsa, szép természeti jelenségeket, épületeket, olyan tájakat, amelyeket nem láttunk talán sosem még; szeretnénk egy kicsit mindezekben gyönyörködni, rácsodálkozni, kicsit álmélkodni.

Mi hasznunk van mindebből? Van e valami hasznunk abból, hogy ritka természeti jelenségeket személyesen megnézhetünk? Vagy csupán annyi lesz: “Na! Ezt is láttam!” Vagy csupán annyi lesz, hogy majd gyermekünk eldicsekedheti az iskolában vagy a barátok között: “Mi ott voltunk…”. Aztán kiderül, hogy azt sem tudja pontosan, hogy melyik országban, vagy melyik városban, vagy faluban, vagy milyen nevű hegy mellett, vagy milyen nevű folyó mellett látta, amit látott. Jó dolog látni új dolgokat, rácsodálkozni nagyszerű jelenségekre!

Néhány évezreddel ezelőtt, szép nyári idő lehetett, mint ahogy arrafelé gyakorta mindig az van. Nem kirándulni volt a mi emberünk, akit Mózesnek hívnak, hanem végezte a napi munkáját; őrizte a nyájat. Ismert terület, naponta ismétlődő feladatok, és egyszer csak egy érdekes jelenség… Semmi rendkívüli nem volt abban, hogy az a kevés kis bozót, az a kicsi növényzet, ami ott a Sínai-félszigeten élt abban az időben, hogy a nyári hőségben, egyik vagy másik része olykor lángra kapott. De feltűnt valami. Feltűnt az, hogy már rég el kellene hamvadni ennek a kis bokornak, már rég vége kellene, hogy legyen a lángolásnak, és ez még mindig ég. István az ő védőbeszédében föleleveníti ezt az eseményt is. Beszél, erről az eseményről is, és ebben az eseményben is találunk egy érdekes feszültséget, amit magyarra fordítva, megint ezzel a kis szóval jelöl a fordítás, hogy de. A csipkebokor nem akar elaludni. Égett, lángolt – na ez már világszám! És valóban az! Bár nem volt ott egyetlen egy nagy TV-társaság sem, mégis a világ jelentős részén sok millió ember, ezt a bokrot ismeri. Erről már hallott. Talán kicsi gyermek korában, talán felnőttként… de mégis világszám lett. Nos, azt olvassuk, és így beszél róla István is, fölidézve Mózes könyvéből az eseményeket, hogy amikor Mózes meglátta, csodálkozott. És valóban ez csodálatos volt, és valóban ez elgondolkoztató volt; csodálja ezt a kis csipkebokrot: ég… ég… lángol… és nem hamvad el. Sokat lát, de ilyet nem látott. Mi lehet mögötte? Miért nem alszik el ez a tűz? Valóban világszám ez az esemény, és valóban lehet csodálkozni rajta, Mózes is elindult, hogy közelebb menjen, és közelebbről is megnézze, jól meggyőződjön róla, hogy amit lát az úgy van-e? De, ez a fajta csodálkozás és álmélkodás könnyen meg is téveszthet. Mint ahogy a csodálkozás és álmélkodás egy bizonyos határig nagyszerű és hasznos lehet, de egy bizonyos pont után veszélyessé is válhat. Hiszen a puszta csodálkozás, ahogy rácsodálkozott, ahogy kíváncsian nézte, figyelte, hogy ennek már rég el kellett volna hamvadnia, és még mindig lángol! Nos, ez a puszta csodálkozás, ez nem kért választ. Legfeljebb lehetett rajta gondolkozni. Mint valami rejtvényen, mint valami nehéz feladaton… mi lehet a magyarázata? De tulajdonképpen, ha nem tudja megmagyarázni, akkor sem változott semmit a világ, a juhok ott vannak, a napi feladat ugyanaz, a puszta ugyanaz… legfeljebb még este lefekvés előtt eszébe jut: “Hm! Nem találom a magyarázatát”. Na de ettől a juhokat legeltetni kell, a nyájra vigyázni kell, meg kell találni az ivóvízhelyet… mi változik ettől? Tulajdonképpen semmi! Rácsodálkozott, aztán néha talán eszébe juthatott volna, hogy “érdekes, ilyet még nem láttam, na elmondom otthon!” – lesz téma. “Nem voltatok ott! Nem láttátok!” De mi változik? Változik-e valami Mózes életében attól, hogy rácsodálkozhatott valami sajátságos jelenségre? Változik-e valami a mi életünkben, amikor rácsodálkozhatunk a teremtett mindenség valamelyik szépségére, talán első látásra, felszínes ismereteink alapján meg nem magyarázható jelenségére? Tudnánk jó néhányat sorolni, bizonyára többen jártak már olyan helyen, ahol mondjuk egy természeti jelenségben valóban lehetett csodálkozni. De mi változik ettől? Vagy még mindig marad ez a passzív csodálkozás, ami legfeljebb odáig mozdít meg, hogy megpróbálok közelebb menni, megpróbálom megfejteni. De ettől maradok pásztor, ettől a juhok ugyanúgy juhok, ettől a napi feladat ugyanaz, ettől se jobb, se rosszabb nem leszek. Vajon, meddig maradunk meg, ilyen passzív, csodálkozó hitben? Nem kellene tovább is haladnunk? Nem kellene előrébb lépnünk? Hát a mi emberünk, Mózes, lépett, közeledett, közelebbről megnézze: “Jól látok? Vagy csak a szemem káprázik?” Feléje tartott, hogy megnézze. És itt találkozunk a történetnek egy fordulópontjával: „…de az Úr megszólalt”. De megszólalt! Eddig erről nem volt szó. Eddig arról volt szó, hogy egy arra tévedt, vagy egy nyáját éppen arra legeltető régi turista látott egy nagyon érdekes dolgot. És csodálkozott. És talán azon járt az agya, mi lehet ennek a fizikai magyarázata. Ez önmagában nem rossz, de megszólalt az Úr hangja. És ez egy új helyzet. Ez egy radikálisan más helyzet! Mert addig, amíg csak ott vagyok, csodálkozok, nézelődök, álmélkodok, addig én vagyok. Van ez a jelenség, ha tetszik, tetszik nekem, ha nem tetszik, nem tetszik, ha két percet szánok rá, kettőt, ha egy fél óráig álmélkodok ott, akkor egy fél órát… de az én életem attól nem változik.

De megszólalt az Úr hangja: „Én vagyok a te atyáid Istene”. És emlékezzünk arra, hogy Jézus, amikor a halottak feltámadásáról vitatkoznak kortársai, és némelyek azt mondták – a szadduceusok –, hogy nincs feltámadás, a farizeusok azt mondták, hogy van, Jézus többek között erre is hivatkozik, hogy Isten nem a halottaknak, hanem az élőknek az Istene. És így hivatkozik: Ábrahám, Izsák, Jákób Istene. Már az Ószövetség is így beszél, Előtte, a hitben meghalt nemzedék tagjai ugyanúgy élnek. S ekkor Mózes megrémült, ekkor már nem mer odanézni, innen vége a jelenségnek, innen vége a csodálkozásnak, vége a passzív csodálkozásnak: “Ilyet még nem láttam, de érdekes!” Innen egy teljesen új helyzet kezdődik. Most már oda sem mer nézni. És különösképpen akkor, amikor hangzik a felhívás: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely…”. Vagyis, ide tisztelettel közeledj. Az Isten elé alázattal közeledj ember. És ezt nekünk mai hívőknek is meg kellene tanulnunk. Egy kicsit kiesett a kegyességünkből, hogy az Isten elé alázattal és tisztelettel közeledhetünk. Önvizsgálattal és bűnbánattal, és nem haverkodással. És nem követelőzéssel. Nos, Mózesnek is meg kellett tanulnia, és ezt így fejezi ki itt az Ige: „oldd le a sarudat, szent ez a hely”. Tisztelettel közeledj! Ne a turista kíváncsiságával. Bizonyára többen jártunk már kirándulva olyan templomban, talán nagyon híres, nagyon szép, művészetileg nagyon értékes templomban, ahol nagyon nagy a turistaforgalom. Ahol szabályszerűen őrök vannak, és mindennel lehet foglalkozni, csak éppen azzal nem, amiért az az épület épült. Tavaly nyáron nekünk is volt ilyen élményünk. Az egyik közeli főváros igen híres templomába bementünk. Ott van a személyzet, az őrök, természetesen fizetni kell a fotót, fizetni kell a videofelvételt, fizetni kell a belépést, mert ez a rész már üzlet, meg fenntartás kérdése; iszonyatos tömeg, szinte egymást lökdösik – és mi történik? Itt is akar valaki sunyiba fotózni, ott is, és az ott lévő őrök, köztük még papok is, azzal voltak elfoglalva, hogy szaladgáltak, hogy “állj, állj, és mutasd a bilétádat, hogy fizettél-e hogy fotózhatsz”. A hely, az, hogy szent ez a hely, hogy ez az Istennek szentelt hely, és nem a te álmélkodó turista butaságodnak, ez már elveszett. Ez itt már nincs. Vagyis, bejönnek az emberek, de semmi nem változik bennük. Bejönnek, marad minden ugyanúgy, mint más turista látványossági helyen, ahol sok száz ember tolong egyszerre, hogy végre odajuthasson; hogy végre azt mondhassa: “Ezt is láttam!”.

Mózes – Itt nem volt hosszú turistasor a csipkebokornál. És nem volt senkinél kamera, és nem volt fényképezőgép, belépődíjat sem kellett fizetni, mégis vedd le a sarudat, ha az Isten előtt állsz, akkor tanulj meg alázatosnak lenni, és tisztelettel közeledj a te Istenedhez. Mert Isten szent! Oda nem lehet ezzel a hányja-veti kis turistakíváncsisággal odasodródni.

De megszólalt az Úr – és tovább szól: „Láttam népem nyomorúságát…”. Megszabadítom. Mózes, nem csak te láttad! Én láttam… és én megszabadítom! Te nem tudtad megszabadítani! Agyonütötted ugyan azt az egy rabszolgahajcsárt, de nem változott semmi. Neked kellett elmenekülni, üldözötté lettél… Én is láttam Mózes! Én szabadítom meg! Ez egy egészen más helyzet. És Mózesnek néhány évtized kellett, hogy elteljen, a kudarca, a szabadító kudarca után, és hogy meghallja, hogy az Isten akar szabadítást adni. És ekkor jön a legfélelmetesebb és legmegdöbbentőbb kijelentés: Jöjj! – Jött. – Gyere Mózes! Elküldelek Egyiptomba. – Hova? – Ahol nevelkedtél. – Hova? – Ahol kudarcot vallottál. – Hova? – Oda, azok közé, akik megtagadtak. Saját néped fiai közé küldelek vissza. Nem valami másik égő csipkebokorhoz. Nem valami újabb látványossághoz. Hanem vissza, oda. Nagyon sokszor megkísérti az istenfélő embert az, hogy igen, én hiszem az Istent, de kimenekülök. Ott hagyom a családom, ott hagyom a munkahelyet, ott hagyom a gyülekezetet, mert ez ezért nem jó, az azért nem jó, a gyülekezet amazért nem jó, és megyek, és mindig keresem az újat. Azt hiszem, hogy a krisztuskövetés, az egy ilyen ‘turistacsavargás’. Láttuk a csipkebokrot: Azt már meguntam! Most már kéne egy kétszer ekkora csipkebokor! Most már ezt is láttam, most már kellene olyan, amelyik fordítva van. Mert a kíváncsiságunk ilyen. Jöjj Mózes és visszaküldelek. Vissza oda, ahol kudarcot vallottál. Ahol így üldözötté lettél, ahonnan el kellett menekülnöd, saját szabadító, kicsit kapkodó cselekedeteid miatt. Oda, azok közé, saját néped közé, akik megtagadtak. Hogy van hát? Ég a bokor… Mózes csodálkozik… mert ennek a néhány kis ágacskának már rég el kellett volna lobbannia… Mi van? De még nagyobb lesz a csodálkozás, amit István így fogalmaz: „de megszólalt az Úr”! Mert nem a csipkebokor a világszám, hanem az, hogy az isten megszólít. Az sokkal nagyobb világszám. Az Isten exkluzív interjút ad? Nem. Személyesen megszólít. Megszólít téged, megszólít engem is, és ennél nagyobb világszámot nem fogsz kapni. Bejárhatjuk az egész földet, dollármilliókért a világűrbe is elturistáskodhatunk, de nem fogunk nagyobbat tapasztalni, mint hogyha egy kicsit csöndben vagyunk – „csak légy egy kissé áldott csendben” –, és meghalljuk az Isten személy szerint nekünk intézett, megszólító szavát. Mózes életében milyen sok évnek el kellett ehhez telni! Évtizedek teltek el, mire végre meghallotta a megszólító szót. És most is, nem a csodálkozásban, az álmélkodásban valahol belerévedt, belesimult az Istenségbe, hanem ezt az álmélkodását és csodálkozását első lépcsőként használta fel az Isten arra, hogy “Mózes állj meg már egy picit, mert beszélni akarok veled!”.  És elmondja az Úr azt, amit csak Mózesnek mondott. Mert majd mást mond Áronnak, és más lesz a feladata később Józsuénak és a többieknek. Hogy van tehát? Pál apostol arról beszélt, arról írt, hogy a hit hallásból van, a hallás Isten Igéje által. Igen. A csoda puszta látása tanítás nélkül kevés. Első lépésként, hogy Mózes megálljon, és egy kicsit csendben legyen, arra az Úr egy csodálatos jelenséget felhasznált. De nem hagyta ott Mózest a bizonytalanságban, hogy most már vonja le ebből az égő csipkebokorból, elaludni nem akaró csipkebokorból a maga számára a következtetést, mert lehet, hogy tévedésbe jutott volna Mózes. Mint ahogy később tévelygésbe jutott Izrael, amikor a pusztai vándorlás némelyik tárgyát el kezdte isteníteni. Bálványozni. Az égő csipkebokorból nem szabad bálványt csinálni. Ne legyen kultusz tárgya. Ha nincs isteni kijelentés, akkor pedig mi hajlunk arra, hogy az eszközökből Istent csináljunk. De van kijelentés! Az isteni kijelentés védhet meg bennünket a tévelygéstől. És ezért fontos az Írás. Ezért fontos a Szentírás olvasása, tanulmányozása, ezért fontos annak a magyarázata, ezért fontos, hogy újra és újra egy kicsit elcsendesedjünk. De nem csak úgy, hogy “HM! – miért nem alszik már el ez a kis tűz?”; hanem, hogy „szólj Uram, mert hallja a te szolgád a te szódat”. Az isteni kijelentés védhet meg tehát a vallásos tévelygéstől is. De az isteni kijelentés, a bennünket megszólító kijelentés, döntés elé állít. A csipkebokor látványa nem állított döntés elé! Legfeljebb egy pár perc erejéig, hogy most nem figyelek a juhokra, mert nézem, még várom, na még várok egy kicsit… Még várok egy kicsit… Mire? És esetleg közben a juhok közül némelyik eltéved, vagy a vadak megeszik lehet, legfeljebb ennyi lesz. De, amikor az Isten megszólít, “Mózes jöjj, és menj Egyiptomba!”, akkor itt választ kell adni. Az Isten így használja fel az Írást. Előkészítésként fölhasználhat sok mindent, mint ahogy az égő csipkebokrot is, többek között arra, hogy Mózest megállítja egy pillanatra. De megszólítja. De nem hagyja bizonytalanságban, nem hagyja Mózesre, hogy ebből az égő csipkebokorból csináljon magának egy vallást. Az emberi gyarlóságunk hajlana erre, hogy bármiből kultuszt csináljunk. Isten azonban kijelenti magát. Viszont, amikor kijelent és megszólít, akkor válaszolnunk kell! Az égő csipkebokornál, ott lehet szájtátva állni, lehet gondolkozni; lehet vakarni a fejünket: “Na én meg fogom találni a magyarázatát!”; vagy lehet azt mondani: “Hm! Érdekes!”, lehet azt mondani: “Na, ezt is láttam! Menjünk tovább!”. De, amikor azt mondja az Úr, “Mózes jöjj és menj Egyiptomba”, akkor vagy igent, vagy nemet lehet válaszolni. Akkor nem lehet tovább álmélkodni! Nem lehet tovább csodálkozni! Ott színt kell vallani. Vagyis, amikor az Isten megszólít, akkor aktivizál. Akkor megmozdít. A csodálatos jelenségek elindíthatnak, elgondolkoztathatnak, de nagyrészt még inkább csak passzív hit lesz belőle. Ezért, amikor Jézus messiási jeleket cselekedett, figyeljük meg, némelyek hittek, mások nem. Önmagában a csodálatos események nem fognak automatikusan hitet támasztani. De amikor az Úr megszólít! De! amikor megszólít, akkor vagy igent, vagy nemet mondhatunk. Vagy igent mondok az Úrnak, vagy engedetlen leszek. István védőbeszédében jó néhány ilyen feszültség van. Egyfajta dialektika. Mert ismeri a Szentírást, és ezt a kifejezést ne engedjük át egy bizonyos ideológia önmaga számára kisajátított jelzőjévé. Vagyis, itt mozgások vannak, itt események vannak, itt mintha ellentmondások lennének, itt mintha kölcsönhatások lennének, és így halad előre az Isten üdvözítő terve. Ennek ellenére, ezek közepette halad előre, ezt magyarul ezzel az egy kis szóval szoktuk általában jelölni, a mondat első és második fele között, hogy de.

És akkor, mielőtt a tanulságokat összegyűjtenénk most a sorozat hatodik, utolsó igehirdetésében – bár még van jó néhány a védőbeszédben ezek közül –, emlékezzünk csak: Nem adott egy talpalatnyi földet sem Ábrahámnak, de megígérte. Még nincs birtokukban a föld, de az isteni terv az megy tovább. Nem teljesül ugyanúgy, ahogy Ábrahám is gondolta, hanem úgy, ahogy az Isten gondolta. Hatalmaskodnak majd ott rajtuk Egyiptomban, de a hatalmaskodókat, a másokat eltiprókat megítéli az Isten. Nem teljesen úgy történtek az események, ahogy megálmodták az ősatyák, de úgy, ahogy az Isten akarta. Hogy az Ő hatalma és dicsősége, szabadítása nyilvánvalóvá legyen. Eladták Józsefet testvérei – nem minden történik úgy egy családban, még a legrendesebb családban sem, mint ahogy azt szép álmainkban megálmodjuk –, de ettől az Isten még vele volt. Azzal, akit elhagytak, azzal, akit eladtak, azzal az Isten volt. És nem azt olvassuk, hogy a többséggel, akik a kútba dobták és eladták Józsefet, hogy velük lett volna az Isten. Az Isten nem demokrácia kérdése. Ezt sokszor össze szoktuk keverni: hogy amit a többség szavaz, az az Isten akarata. Ez egyáltalán nem biztos. Az Isten akarata a Szentírásban van. Azon keresztül szólal meg. Jó, ha minél többen megértjük, és így többségként is tudjuk képviselni. Aztán ez a feszültség ott van, és jó ezeket felismerni, mert saját életünk különböző eseményeiben is könnyebben el tudunk igazodni. Először csak ez történt, tudniillik kaptak a testvérek gabonát, de másodszor József megismertette magát, és ekkor teljesen új fordulatot vettek az események. Amikor szembesültek a testvérek egykori cselekedetükkel, szembesültek azzal, hogy József nem állt bosszút. Sőt megfogalmazta: nem ti küldtetek ide, az Isten küldött ide, hogy sok nép életben maradjon. Egészen más megvilágítás! A reménytelenségben reménysugár. Mózes azt gondolta, hogy ő, aki az egyiptomi fáraó udvarában nevelkedett, – hát ki, ha nem ő? – majd segít a rabszolgasorsba taszított vérein. Kimegy, segíteni próbál, egy egyiptomit, egy rabszolgahajcsárt eltesz láb alól, még volt sok ezer persze, megpróbálta kibékíteni saját népének veszekedő tagjait, és mi lett? Ő azt gondolta, hogy megértik az ő segítő, nagy jó szándékát, de nem értették meg. Nem úgy értették Mózes gondolatait és cselekedeteit, mint ahogy ő szánta. Hányszor vagyunk mi is így? Azt gondoltuk hogy… és a másik ember másképp gondolkozik, az ő más nézőpontjából, más tapasztalatából, mást ért ki belőle. Bár jó volt a szándék, de például nem biztos, hogy a módszer volt jó.

És most, a „De” című igehirdetés sorozat utolsó darabjaként: Mózes csodálkozott, de az Úr megszólalt. És itt vége a csodálkozásnak. Most már ne álmélkodj itt! Nem vallásos álmélkodásba kell révülni… egy életen át! – bár mindig szabad csodálni az Úr nagyságát –, hanem megszólal az Úr, és válaszolni kell. Vagyis, a csak álmélkodó hit, az egy életen keresztül csak álmélkodó hit, könnyen eltévedhet. Olykor még babonaságba is süllyedhet. Az isteni kijelentés védhet meg bennünket a vallásos csodálkozásaink és buzgólkodásunk közepette, ezektől az eltévelyedésektől. A már meglévő hitet erősíthetik csodás jelenségek, de nem feltétlen kell, hogy csodák történjenek. Nem igazán egészséges az a hit, amelyiknek mindig újabb meg újabb csoda kell! – ez a turistaszemlélet. Ezt is láttuk: gyorsan az autóba, rohanjunk, előzünk le még száz autót az autópályán, mert még ma oda kell érni, és még ma öt percet rászánunk egy másik valamire, már nem is emlékszünk, hogy reggel hol kezdtük… utána pedig végképp összezavarodik minden bennünk… néhány nap múlva. Igen, szabad, sőt olykor kell álmélkodva csodálni az Úr tetteit. Az ilyen jelenségeket is. De látjuk, hogy Jézus nyilvánvaló csodatételeire sem válaszolt mindenki hittel. Előkészíthet és megerősíthet, de ahhoz kell az isteni kijelentés. Jézus városról városra ment, tanított, gyógyított. Nem csak gyógyított, nem csak messiási jeleket mutatott, aztán értelmezzétek, ahogy tudjátok, hanem egyértelműen beszélt az Isten országáról. Legyen a helyén mind a kettő a mi kegyességünkben. Amikor álmélkodva rácsodálkozunk dolgokra, és készek vagyunk meghallani az Úr minket megszólító szavát, mert ez a szó vezet, ez a szó irányít, ez a szó hív el, ez a szó bátorít – ez egyértelmű. Az események álmélkodva látása és értelmezése, ez túlságosan szubjektív lehet. És ezért néha tévelygésbe is csúszhat. De az isteni kijelentés egyértelmű, bár még néha azt sem akarjuk egyértelműen megérteni.

Mit jelenthet még a mi számunkra ez a fajta feszültség? Itt az érzelmi érintettség is, és az elme megérintettsége: milyen jelenség ez? – mindez erősödjön meg az Isten szava által adott igei vezetéssel. Mert Ő hív, és Ő küld szolgálatra. Csodálkozzunk tehát rá az Úr tetteire ma is. És szabad csodálkoznunk a teremtett mindenség nagyszerűségén, de akkor jussunk el a Teremtő magasztalásáig. És ne csak továbbrohanjunk, hogy valami újabb még szenzációsabbat lássunk. És hogyha megszólít az Úr, akkor legyünk készek engedelmeskedni. Legyünk készek arra, amit meg kell tanítani a gyermekeinkkel is. És amit még az idős Éli pap is csak harmadszorra értett meg, ismert föl… amikor a gyermek Sámuelt szólítja az Úr, és Sámuel nem érti, nem tudja, mit kell csinálni, ebben a rendkívüli helyzetben. Éli pap sem ismeri föl, csak majd harmadszorra mondja: „Ha majd újra szólít, akkor mondd, hogy szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.” Akkor ajánld föl magad, add oda magad készségesen az engedelmességre. A maga nemében ez is csoda volt, nem tudjuk hogy történt Sámuel megszólíttatása. De egyértelmű volt a megszólítás és a hívás, és arra egyértelmű válasz kell.

Szeretett testvérek, néha jó nekünk így is tanulmányozni a Szentírást. És ez az István úgymond védőbeszéde, ami látjuk, tulajdonképpen az Isten üdvözítő tervének a tetteiről szól végig, és nem önmagát mentegető magyarázkodás. Nos, ez az István-védőbeszéd évszázadokon keresztül húzza meg, rajzolja meg az isteni cselekedet, az isteni szabadítás, az isteni üdvözítő terv vonalát. És így nagy segítség lehet egy-egy konkrét élethelyzetben, hogyha mi is tudunk gondolkozni, és akarunk gondolkozni az Isten üdvözítő tervében, és ez a terv nemzedékről nemzedékre megy; nem csak a mi mai pillanatnyi problémáink vannak. De hogyha látjuk ezt a nagy tervet, akkor egészen másképp látjuk a napi gondjainkat, bajainkat, kísértéseinket. Volt itt szó arról, hogy föld, egy talpalatnyi föld; volt szó arról, hogy a népek egymást eltapossák, hatalmaskodnak, de az Úr megítéli. Volt szó családról, testvérek egymás közötti gyűlölködéséről, volt szó arról, hogy hogy lehet családi feszültségeket feloldani; volt szó arról, hogy majd én megmutatom!, csak az emberek nem ezt értették meg belőle; és volt szó a csodálkozó, álmélkodó hittől eljutni az engedelmes hitig. Mindez az Isten üdvözítő tervére felfűzhető, ezek a részletek ebben az üdvözítő tervben kapnak értelmet. Merjük saját napi, családi, személyes, gyülekezeti, nemzeti kérdéseinket is, nemcsak ahogy mondani szokták, a napi politika szintjén kezelni, és akkor acsarkodni, és csak a saját pillanatnyi, rövidtávú érdekeink szerint, olykor balga módon cselekedni, hanem merjük látni, akarjuk látni az Isten üdvözítő nagy tervét, mert akkor tudjuk helyén kezelni családi, gyülekezeti, nemzeti, személyes életünk kérdéseit is. Mózes csodálkozott, és csodálkozzunk mi is rá az Úr tetteire. De amikor megszólít, akkor mondjuk, hogy szólj Uram, mert hallja a Te szolgád. Ámen.

Álmélkodással csudáljuk

Véghetetlen szerelmed,

Ó Isten ha megvizsgáljuk

Kijelentett kegyelmed;

Ezt száj ki nem mondhatja,

Nyelv nem magyarázhatja.

Mi azért vígan dicsérünk

Ó jó Atyánk, tégedet,

Magasztalunk s arra kérünk,

Hogy te szeretetedet

Gerjesszed fel szívünkben,

Jobban-jobban lelkünkben.

305. dicséret 1. és 4. vers

Imádkozzunk

Teremtő Istenünk! Lenyűgöz bennünket a bolygók világa, a patakok csörgedezése, rácsodálkozunk mezei virágaid szépségeire, a madarak repülésére, énekére, az atomok, a gének rejtelmeire, mindez csodálatos. Csodálatos, hogy kereshetjük, vizsgálhatjuk, kutathatjuk. Bocsásd meg, amikor legfeljebb csak a csodálatig jutottunk el, de nem magasztaltunk Téged e csodálatos világért, nem magasztaltunk Téged nagyszerű tervedért. Bocsásd meg, amikor Istenséged, bölcsességed felismertük, de nem engedelmeskedtünk hívó szavadnak. Bocsásd meg Urunk, hogy ritka engedelmességünk miatt kevés áldásban részesülhettünk, bocsásd meg, amikor engedelmességünk hiánya miatt gyakran mi magunk is tévelyegtünk, és másokat is tévelygésbe vittünk. Segíts Urunk, csodálattal magasztalni hatalmadat, segíts engedelmességgel felelni hívó szavadra, segíts, hogy felismerjük kijelentett akaratodat, megértsük Szentírásban megszólaló üzenetedet. És segíts, hogy hálából neked szenteljük egész életünket. Így könyörgünk családokért, így könyörgünk betegekért, így könyörgünk csalódott hitűekért, így könyörgünk népedért, könyörgünk egyházunkért, és így könyörgünk nemzetünkért is. Kérünk Urunk, segíts, hogy tisztább és önkritikusabb legyen a mi látásunk, hogy az igei kontroll alatt figyeljük a világ eseményeit, megtévesztő ragyogásait; segíts, hogy tisztább legyen és önkritikusabb látásunk, hogy észrevegyük, hogy mi is megmaradtunk egy passzív álmélkodásban, passzív hitben, és észrevegyük, hogy közben Te hívnál, mozgósítanál, szolgálatba küldenél. Könyörgünk a többgenerációs nagytáborért, kérünk a sok konferenciáért, táborozásért szerte, a különböző felekezetek által szervezett nyári programokért, hogy ezek szintén a Te dicsőségedet, sokak megtérését, hitben, engedelmességben való megújulását szolgálhassák. És így könyörgünk a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozóért is, hogy sok fiatalt megmozdítson, sok fiatal közelebb kerüljön Hozzád, és beálljon a Te szolgálatodba, ki tudja mondani: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád. Mennyei Atyánk! Mi gyakran nehezen értjük az eseményeket, amikor eljutunk a ‘DE’ fordulópontjáig, jó nékünk meglátni a Te hatalmadat. Segíts, hogy üdvözítő terved nagy összefüggésében vizsgáljuk hétköznapi életünk kisebb és nagyobb ügyeit, örömeit, munkáit, szolgálatait vagy keserűségét, csalódását, hogy ebben a nagy üdvözítő tervben minden, mindenki helyére kerülve Téged dicsőítsen. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |