| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Ti is legyetek készen…”

Lukács evangéliuma 12. fejezet 35-43.

„»³⁵Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva.

³⁶Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki.

³⁷Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik.

³⁸És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!

³⁹Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába.

⁴⁰Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!«

⁴¹Péter ekkor megkérdezte: »Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?«

⁴²Az Úr így válaszolt: »Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket?

⁴³Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál!«”

Imádkozzunk

Könyörülő Istenünk, Édesatyánk a Jézus Krisztus által! Áldunk és magasztalunk Téged az ünnep lehetőségéért, a nyugodalom napjának megszenteléséért, az Előtted való megállásért. Azért a vágyakozásért, amit szívünkbe oltottál, égő vágyat adtál a mi szívünkbe a Te szent Igéd iránt, hogy keressük a mi helyünket, küldetésünket, rendeltetésünket családban, gyülekezetben, munkahelyen, az élet minden területén, jelét adva annak, hogy drágák vagyunk Neked. Te a Te egyszülött Fiadat adtad értünk, és megváltottál bennünket az atyáinktól örökölt hiábavaló élettől. Kérjük Tőled az önismeret drága ajándékát, hisz sokszor nagy gondunk az önismeret hiánya, s ebből fakad sokszor az önbecsülés hiánya. Bocsáss meg nekünk Urunk, hogy sokszor idegen szóra, idegen érdekek kiszolgálóira figyelünk, és nem hallgatunk Rád, a minden jó adomány és tökéletes ajándék Urára, az élő Istenre, s kit elküldtél: Jézusra. Fogadj kebledre és kegyelmedbe bennünket ezen a napon is, és taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Urunk csak a bölcs szívvel rendelkezők, a Reád figyelők, a Neked engedelmeskedők és az életük fölötti uralmat Neked átadók tudnak bölcsen szólni és úgy szolgálni, hogy a Te nevedre dicsőség, mireánk és környezetünkre áldás térjen. Ezen az ünnepnapon, ezen a vasárnapon, ezen a különleges alkalmon ezért könyörgünk Hozzád, hogy tégy bennünket engedelmes igehallgatókká és engedelmes, bölcs cselekvőié akaratodnak. Uradért, a Jézus Krisztusért taníts bennünket a Te nagyságos dolgaidra és tégy alkalmassá minket arra, hogy egy Lélekért se érjen vádja minket, hogy miattunk nem ismertek meg Téged. Ámen.

Ébredj, bizonyságtévő Lélek!

A várfalakra őrök álljanak,

Kik bátran szólnak s harcra készek,

Ha éj borul le, vagy ha kél a nap,

Hívásuk zengjen messze szerteszét,

Az Úrhoz gyűjtve népek seregét!

396. dicséret 1. vers

Márk írása szerinti evangélium 10. rész 42-45.

„⁴²De Jézus odahívta őket, és így szólt hozzájuk: »Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk.

⁴³De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok;

⁴⁴és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája.

⁴⁵Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.«”

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim!

Valóban ez a mai vasárnap szokatlan annyiból, hogy nem a megszokott igehirdetőt látja maga előtt a gyülekezet. Nekünk is szokatlan, akik vendégségbe jövünk egyházlátogatói szolgálatot végezni, mert van minden gyülekezetnek egy szellemisége, van, illetve lenni kellene minden gyülekezetnek egy lelkiségének, és a megfelelés kényszere ott van bennünk. Minden alkalommal énnekem ez a meggyőződésem, amikor igehallgató voltam is, volt egy elvárásom, s azt hiszem mindannyian, valamilyen elvárással jövünk az Isten színe elé; szeretnénk kapni valamit. Valóban ajándékozó Istenünk van, aki gazdag mindenben és mindenekben, Ő mennynek és földnek az Ura, aki olyan adományokkal ajándékozhat meg bennünket, amit senkitől nem kaphatunk. De ugyanakkor ott van, és ott kell legyen bennünk az a szent felelősség is, hogy nemcsak mi kérünk, nemcsak nekünk vannak kérdéseink, hanem Isten is megkérdez bennünket a mi lelkiállapotunk felől, a mi szolgálatunk felől. Arról, hogy van e hivatás- és küldetéstudatunk, arról, hogy milyen értékrend szerint éljük a mi életünket, mert vannak, akik csak tengődnek, tolják a napokat egymás után, és egy fő kérdésük van, valahogy túlélni, valahogy megélni, valahogy talpon maradni. Tehát ez a három jelző, amit említettem, azokra vonatkozik elsősorban, akik e világ szerint élnek. De mi, akik Isten szövetségébe tartozó gyermekek vagyunk, nekünk olyan fontos kérdésekre kell választ adni, mint elhívás, hivatás, bűnbánat, megtérés, újjászületés. Ezek azok a nagyon fontos dolgok, amelyek nyugtalanítanak és foglalkoztatnak bennünket, hogy vajon mit mond rólunk a mi Urunk? Mert általában arra is gondolnunk kell, hogy mit mondanak rólunk az emberek; mert sokszor nem látjuk magunkat a magunk valóságában, többet gondolunk magunkról, mint akik vagyunk. Ezért a helyes mérték szempontjából fontos, hogy szolgatársaknak, családnak, gyülekezeti tagoknak mi a véleménye rólunk. Aztán, ami nagyon fontos még ezekben a dolgokban az, hogy kérdezzük meg az Urat arról, hogy helyünkön vagyunk-e? Napjainkban olyan kevesen érzik magukat helyükön. Olyan sok a nyugtalanságra okot adó tényező. És az még szomorúbb, hogy nem is keresik a megnyugtató és nekik megfelelő választ sorskérdéseikben. Az Isten Igéjét kell segítségül hívnunk, Ő tanítson, Ő bátorítson, Ő emeljen fel bennünket akár a közönyösségből, akár a kényelemszeretetből, akár abból a helytelen kegyességi beállítottságból, hogy csak kapni szeretnénk.

Éppen ezért választottam a mai nap témájául a sáfárságot, mert tulajdonképpen az a lényeg, amit Jézus mond rólunk, és Ő azt mondja az Ő mindenkori tanítványairól: ti sáfárok vagytok. Az már egy elég szomorú dolog, hogy olyan időket éltünk át, amikor a sáfárság gondolata és gyakorlata idegen volt a mi népünk életében. Ezért fontos feleleveníteni a bibliai értékrend szövegösszefüggés tekintetében azt, hogy mit tekintett Jézus sáfárnak, mit értett ez alatt, amikor azt mondja, hogy házanépem gondviselőivé teszlek titeket. És itt mindenképpen el kell gondolkoznunk azon, hogy Jézus az Isten házanépéről, az Isten ügyéről, az evangélium ügyéről, az Isten országáról és az üdvösségről beszél. Ebből kell látnunk, hogy Jézus bizonyságtételében ez a legfontosabb. És a mi életünkben is ezeknek a kérdéseknek kell a legfontosabbá válnia. Vagy ahogy a Márta és Mária példázatában Jézus beszél róla: az egy szükséges dolog. Ami semmivel nem pótolható, ami nagyon fontos.

Azért választottam alapigéül a Márk evangéliumából ezt a rövid szakaszt, mert a sáfárságnak rosszul értelmezett formájáról tesz Jézus bizonyságot. Kik előtt? A tanítványai előtt, a tizenkettő előtt, amikor cím és rangkórság, önzés, maguk reklámozása, maguk egymástól különbnek tétele bűnével fertőztettek meg.

Ki vagyok én? Erre a kérdésre sokszor sokféleképpen adunk választ. Sokszor úgy, hogy leértékeljük magunkat, annyira átérezzük a méltatlanságunkat. Másszor pedig a világi értékrend szerint hivatalban, rangban, anyagi előmenetelben való dicsekvéssel, kérkedéssel, vagy éppen családunk, összeköttetésünk, vagy éppen meglévő erkölcsi, anyagi, szellemi tőkénk fitogtatásával adjuk jelét annak, hogy mi nem a pleps-ből valók vagyunk, mi kiválasztottak vagyunk. Ez a kiválasztottsági tudat bizony felelősséggel jár, elkötelezéssel jár mindannyiunk életében. Ami a helyes mérték, a helyes irányultság e tekintetben, arra kapunk feleletet ebből a felolvasott igeszakaszból, hogy akik közületek erre a sáfárságra elhivattak, azoknak az a kitüntetés, az a megtisztelő megbízatása, hogy szolgáljanak. Úgy vagyunk itt együtt, akik értjük, jól értjük, és cselekedni akarjuk az Isten akaratát, hogy mindannyian sáfárok vagyunk, függetlenül attól, hogy ki hány talentumot kapott, attól, hogy ki hol, milyen körülmények között éli az ő életét. Mindannyiunkat átjár a felelősség tudata, hogy egyszer az örök Bíró előtt meg kell állnunk, és el kell számolni a talentumokkal, el kell számolni az idővel, az erővel, a képességgel, a lehetőségekkel, amiket elmulasztottunk, a bizonyságtételekkel, amiket nem tettünk meg, el kell számolnunk azzal, hogy kiálltunk-e sorsfordító nehéz időkben.

Utóbbi évtizedről, másfél évtizedről ezt a jelzőt mondták nagyon sokszor és nagyon sokan, hogy történelmi időket élünk. S milyen szomorúan kell látnunk, hogy azokat a lehetőségeket, amiket kaptunk az Isten kegyelméből, eljátszottuk. Úgy is, mint egyház, úgy is, mint egyén, úgy is, mint család, úgy is, mint gyülekezet. Sokszor. Ez szégyenkezéssel és pironkodással kell, hogy bennünket eltöltsön, mert nem beszélhetünk úgy róla, hogy mások vittek rossz utakra minket. Hagytuk magunkat félrevezetni. Hagytuk magunkat letéríteni az Isten által kijelölt útról azáltal, hogy azokat az értékeket, evangéliumi értékeket, anyagi értékeket, lelki, szellemi értékeket nem tárjuk fel úgy, nem őrizzük úgy, és nem adjuk tovább úgy, ahogy azt kellene. Ez a legnagyobb felelősség a mi életünkben, hogy nagyon távol állunk a pátriárkák és az ószövetségi kegyesség azon elemeitől, amiben az áll, hogy “mondd el fiaidnak, tanítsd őket”.

És hogy miért jutottunk ide, népünk gyülekezetein ezt látom, hogy ez maradt el. Ez az őszinte tényfeltárás. Az apák részéről elsősorban, mert áttestálták a gyermeknevelést az anyákra, akik egyébként is túlterheltek voltak. A mi szolgavoltunk mély alázatra kell, hogy intsen bennünket: nem vagyok ura semminek, nem vagyok ura sem az időmnek, sem az erőmnek, nem vagyok ura a talentumoknak sem, mindent csak megbízatásra kaptam. A sáfárságnak ez a tudata járja át mindannyiunk szívét. Ugyanakkor, amikor ez a visszatekintés megtörténik életünkben, hogy mennyi mulasztás, mennyi felelősség vagy mennyi felelőtlenség volt életünkben bizonyos helyzetekben, körülmények között, akkor Isten adja nekünk Krisztus érdeméért, ezekből a megterheltségekből, megkötözöttségekből való feloldozást, a megújulást, a megtisztulást, és mindannak ellenére, hogy méltatlanok vagyunk erre a sáfárságra, méltatlanok a szolgálatra, azt mondja nekünk az Úr: Ismét megbízlak. Ez a megbízatás meghatározott időre szól. Sokszor ez sem tudatosul bennünk. Meghatározott időre, meghatározott helyre, meghatározott körülményekre.

Nemrég olvastam egy könyvet, Vass Albert könyvét, ez a címe: Elvész a nyom. Ő az emigrációban élők gondjával, nyomorúságával foglalkozik elsősorban és üzen haza nekünk ezekkel az írásokkal a bátor helytállásra, a hinni, a tenni akarásra, arra, hogy ne árusítsuk ki értékeinket, ragaszkodjunk múltunkhoz, jelenünkhöz és jövendőnkhöz, ami Isten akaratából adatik nekünk. S ebben a számomra fontos írásban egy lelkipásztor vallomásával kezdődik ez a könyv, aki Erdélyben kezdte a szolgálatait. Baradlay tiszteletesről van szó, a neve is sokatmondó. Hogy unokája vagy dédunokája lehetett-e a kőszívű embernek, ez már nem lényeges. De az lényeges, ahogyan Erdélyből, a börtönből kiszabadított ember, ez a lelkipásztor Amerikába távozik, az ottani magyaroknak lesz a lelkipásztora, lelkigondozója, és nyugdíjazásakor döbben rá arra, amikor egy mérleget készít, amikor értékeli az ő egész életét és szolgálatát, hogy mit tett ő tulajdonképpen, hogyan telt el az ő élete, mit nem tett meg, és mi az, ami terheli.

Valóban azért fontos a számadásnak ez a tudata mindannyiunk életében, mert a nyugtalan lelkiismeret sokszor azzal hozható összefüggésbe, hogy nem tesszük meg ezt az egyéni mérleget. Az egyházközség hivatalból minden esztendőben elkészíti ezt a mérleget, statisztikát, számadatokat közöl. Nekünk is meg kell tenni ezt a mérlegkészítést egyéni felelősséggel, Isten előtti alázattal, és azzal a reménységgel, hogy amit elmulasztottunk, amit nem tettünk meg, ami elterhel bennünket a jelen és a jövő tekintetében, hogyan tehetjük jóvá. Azt hiszem, hogy nem a cselekedeti bűnök a mi nagy bűneink elsősorban, hanem a mulasztásos bűnök, amit nem tettünk meg. Nem tudunk építeni, nem tudunk élni a lehetőségekkel, látjuk, jelen körülményeink között legtöbb esetben ez a szomorú tapasztalat, és tapasztaljuk másrészről, hogy mennyire semmibe vesznek bennünket, mennyire munkálkodik a Sátán a maga tudatromboló, és akár történelmi, akár szellemi, lelki kincseinket lejárató magatartásával. Hát ilyen körülmények között éljük a mi életünket. Amire nekünk kérdést és feleletet kell adni az az, hogy mi tartozik ebből reánk, hogyan állunk meg mi ebben a küzdelemben. A legtöbb ember azt mondja, hogy sodortatunk. Túlélésre játszunk. De milyen túlélés az, amikor majd minket vádolnak a mi gyermekeink és unokáink, hogy miattunk nem ismerték meg az Istent? Azt hiszem nem lesz nyugalmunk.

A felolvasott üzenetben inkább a pozitív kicsengésével találkozunk a sáfárnak – de nem árt, hogyha a negatív oldalát is látjuk a dolgoknak –, itt a hű sáfárról beszél Jézus. Tehát azzal a reménységgel vagyunk itt, hogy mi mindenben hűeknek kell, hogy találtassunk. Tehát az a legfontosabb, amit kérhetünk a mi Urunktól, hogy tegyen bennünket hűséges, engedelmes szolgáivá. Kegyelemből, hit által, mint az ő gyermekei, hadd tegyük nyilvánvalóvá azt a mindennapokban… és itt nem lehet különbséget tenni, hogy anyagi, lelki, szellemi világ, nem lehet különbséget tenni – és ez a mi nyomorúságunk –, hogy elválasztjuk a szent időt az életszentségtől, mintha csak itt kellene szentül élni és az Istenre figyelni. Ez a hétköznapokban való, tehát munkahelyen, családban való helytállás, bizonyságtétel sokszor elhomályosodik a mi református népünk egészségi gyakorlatában, és emiatt nem csodálkozhatunk azon, hogy gyökértelenné válnak sokan, vagy megszokások rabjaivá; vagy éppen olyan elvárások vannak sokakban, hogy én megadtam az Istennek, ami jár neki. Mint ahogy a farizeusi kegyesség is erre épült: böjtöltem, adakoztam, a szent időkben ott voltam; akkor nyugodtan várom majd a bemenetelt az Isten országába. Holott ez egészen nem így működik. Ezért fontos, hogy azokat az igazi lelki kincseket, értékeket, amelyeket az Isten nekünk adott, ránk bízott, azokat az Ő akarata szerint tudjuk felhasználni. Az Úr Ura akar lenni a mi egész életünknek, anyagi, lelki és szellemi javainknak egyaránt, és azt akarja, hogy a gyengében erősebb legyen a hit, az erőtlen megerősödjön, és mindannyiunk felelősségét növelje azáltal, hogy ne altassuk magunkat, és ne áltassuk magunkat azzal a Káini kérdéssel: „avagy őrzője vagyok-e én az én atyámfiának?”. Jóllehet, hogy sokan tiltakoznak ez ellen, amikor számon kérünk, amikor emlékeztetünk és figyelmeztetünk arra, hogy a számadás elkerülhetetlen. Az igaz Bíró az ajtó előtt áll. A sáfárság tehát az élet minden területére vonatkozik. Anyagi ügyeinkre is, nem lehet elzárt ez a terület sem az Úr előtt. Nem foglalhatunk le, nem tarthatunk vissza a magunk számára ezekből sem. Nem mondhatjuk: ez az enyém, ezzel úgy rendelkezem, ahogyan akarok. Milyen szomorúan hallom sokszor gyülekezeteinkben, presbitériumi tagok által is azt, hogy ez az én magánügyem. Ez nem tartozik senkire. Azok nem lettek sáfárok, akik így beszélnek. Azok nem tudják, hogy a Krisztus testének tagja életében nincs magánügy. Mindannyiunkra tartozik, mindannyiunk öröme, hogyha valaki megáll a hitben, bátor hitvalló, és olyan szolgálatot végez, ami az Isten ügyének gyarapodását jelenti. És mindannyiunk szégyene, amikor közülünk valaki nem teljesíti a Felségesnek tett fogadásait. Ami ránk tartozik a Krisztus bizonyságtételéből, az, hogy egyetlen totális helyes igény van a mi Urunk, Jézus Krisztus részéről, hogy egészen, feltétel nélkül adjuk oda magunkat neki, az Ő szolgálatára. És ami ugyancsak nagyon fontos a szolgálatban, tehát a sáfárkodásban, az anyagi, szellemi dolgokhoz való viszonyulásunkban, hogy mire adunk, mennyit adunk, hogyan adjuk. Mert lehet számítással, lehet kényszerből dolgokat tenni, de az igazi sáfár, az önként, hálából ad és tesz, és nem mérlegel, hogy kinek mennyit, ki érdemli meg, és ki nem érdemli meg. Mert tudjuk, hogy mindez a mi Urunk előtt nyilvántartásban szerepel, és fontos a mi életünkben az, hogy ne válasszon el Tőle, a mi Urunktól semmi, se vagyon, se egyéni érvényesülés, se emberi dicsőség keresése, se család, se bálvány.

S ami az egész történetnek a lényege, hogy a sáfár várja Urának visszajövetelét. Nem tudjuk, hogy mikor lesz az, nem tudjuk, hogy milyen körülmények között. Bár jelzések vannak a végső időkről szóló Jézusi bizonyságtételben róla, de mindenképpen úgy kell élnünk, hogy a mi időnkben. És ha a viszonyítást nézzük, a 70 vagy 80 esztendőt a 90. zsoltárból, akkor mindannyiunknak minél előbb el kell a mérleget készíteni: Mi van még hátra? Nem az évek számára kell itt gondolni elsősorban, hanem a feladatokra, az elvégzendő munkára. Mi az, ami még nyugtalanítja az én szívemet? Gyermekeim, unokáim sorsa – és itt nem a hivatali ranglétrán, nem a tudományos fokozatok elérésén kell nekünk elsősorban aggodalmaskodnunk: hogy még csak két diplomája van, közben pedig az üdvösséggel nem törődik. Tehát az üdvösség szempontjából kell nézni mindent, ez a legfontosabb, amit Kálvin Jánostól megtanulhatunk, mindent az üdvösség szempontjából szemlélni. Ez kell, hogy ránk vonatkozzon. Ezt a gyakorlatot, ezt az életvitelt kell követnünk ahhoz, hogy nyugodtan hajthassuk le fejünket a síri álomra abban a reménységben, hogy az az Isten, aki feltámasztotta Jézust a halálból, minket is feltámaszt, s halandó testünket halhatatlanságba öltöztetve általvisz az ő örök dicsőségébe. Ebbe a reménységbe, ebbe az ígéretbe kapaszkodjunk bele. Jézus ígéri az ő mindenkori tanítványainak, hogy „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban”, tehát amire én ösztönözni, buzdítani, serkenteni szeretném a nagyerdei gyülekezetet, az egy “Halleluja” énekben van megfogalmazva; a Halleluja ének a 372-es az énekeskönyvben. Viktor János áldott életű, áldott emlékezetű teológiai professzor, lelkipásztor írta ezt az éneket, aminek ez a lényege, hogy munkára fel: „El gyáva kétség, hitvány félelem! Szolgálhat itt bármily erőtlen, az Úr veled. Nyugtot ne várj, amíg meg nem alkonyul, míg nem hangzik feléd: szolgám elég! Boldog ki mind halálig hű marad, mily mély öröm és béke várja őt az Úr előtt. Az Úr megsegíti a benne bízókat.” Kiemeltem ebből a szép énekből részeket, de értsük jól, és kérjük a mi Urunkat arra, hogy amíg az éjszaka el nem jő, amíg a lehetőség el nem vétetik tőlünk, addig mindannyian munkálkodjunk az Úr ügyéért és egymás javára, épülésére. Ámen.

Mily drágák a te tanácsid,

Ha megnézem gondolatid,

Számtalan soknak találom,

Ha kimondani akarom;

Többnek lelem én a fövénynél,

Mely sok a tengerparton széjjel.

139. zsoltár 10. vers

Imádkozzunk

Szerető mennyei Édesatyánk! Megilletődötten borulunk le színed előtt és köszönjük meg, hogy van szavad, üzeneted hozzánk. Köszönjük, hogy emlékeztetsz mulasztásainkra és adsz erőt ahhoz, hogy felülemelkedjünk, felülkerekedjünk a rontás erőin, a bűn megkötözöttségén, azon a közömbösségen, ami sokszor körülvesz bennünket, azon az akaratgyengeségen, ami sokszor ránk is ránk nyomja bélyegét. Köszönjük, hogy ezt a felülről kapott erőt érezzük magunkon végigjárni, és érezzük azt, hogy ez erő által tartást adsz nekünk. Nem ingadozó nádszállakra van neked szükséged Urunk, nem pislákoló gyertyabelekre. Bár sokszor azok vagyunk, és mégsem vetsz meg bennünket. Köszönjük, hogy ez alkalommal is erősíteni akartál, fel akarsz bennünket övezni mennyei erővel, mennyei üzenettel, szent küldetéssel, és akarod, hogy a Neked tetsző élettel a mi világosságunk, a Tőled kapott fényünk ki ne aludjon, el ne halványuljon, hanem mindig erősödjön, hogy mindannyian a magunk őrhelyein, családjában, munkahelyén, gyülekezetében őrállókká avattassunk Te általad.

Köszönjük, hogy a sáfárságról tanítottál bennünket e mai napon. Add, hogy bölcs és hű sáfáraid lehessünk és maradhassunk életünk minden idejében. A mi Urunk Jézus Krisztus érdeméért kérünk, hallgass meg, áldj meg, szentelj meg bennünket, és add, hogy hozzákezdjünk minél előbb azoknak a mulasztásoknak a kijavítására, amik terhelnek bennünket, mert az idő rövid, az idő sürget, s nem tudjuk mely órában hívsz haza bennünket a földi küzdőterekről. Ámen.

„Istennek megáldó és megszentelő kegyelme legyen és maradjon mindig mivelünk.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |