| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A Király menyegzője

Jelenések könyve 19. rész 1- 10.

„¹Ezek után hallottam, mintha nagy sokaság hatalmas hangon szólna a mennyben: »Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké, ²mert igazak és igazságosak az ő ítéletei, mert elítélte a nagy paráznát, aki paráznaságával megrontotta a földet, mert számon kérte kezéből szolgái vérét.«

³Még egyszer mondták: »Halleluja, felszáll a füstje is örökkön-örökké!»

⁴Ekkor leborult a huszonnégy vén és a négy élőlény, imádták Istent, aki a trónuson ül, és így szóltak: »Ámen! Halleluja!«

⁵És megszólalt egy hang a trónus felől: »Dícsérjétek Istenünket, ti szolgái mindnyájan, akik félitek őt, kicsinyek és nagyok«.

⁶És hallottam valami nagy sokaság hangját, mely mintha nagy vizek zúgása és erős mennydörgés hangja volna: »Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható!

⁷Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, ⁸és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti».

⁸Így szólt hozzám: »Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!« Ezt is mondta nekem: »Ezek az Isten igaz igéi«.

¹⁰És leborultam a lába elé, hogy imádjam őt, de így szólt hozzám: »Vigyázz, ne tedd: szolgatársad vagyok, és testvéreidé is, akikben megvan a Jézus bizonyságtétele. Az Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke«”.

Imádkozzunk

Mennyei Urunk! Hálát adunk neked a Te Igédért. Hálát adunk Neked azért, hogy nemcsak hétről-hétre vasárnaponként, de naponként is megszólalhat, hogy Te nem egy hallgatag Isten vagy, aki nem szól az ő teremtményeihez. Hanem igenis megszólaló, az embert vezető, segítő, támogató Isten vagy. Hálát adok én most különösen az Igédért, amely megszólal, és köszönjük, hogyha meg tud szólalni tanításban, történetben, képes beszédben, énekben, imádságban. Mi is láttuk, mennyiféleképpen szólal meg a Te üzeneted ebben a könyvben, amit mi most olvastunk. Te megszólítasz minket, s most azért könyörgünk, hogy valóban megszólalhasson a Te Igéd, mert hallottuk, de szükség van arra, hogy meg is értsük. Könyörgünk most különösen is azért, aki fogja szólni a Te Igédet. Különös alkalom ez, hiszen először szólalhat meg az egész gyülekezet előtt a Te szolgád. Kérjük különösen is most, Te légy vele, töltsd be Szentlelkeddel. És kérünk az Ige hallgatóiért is, hogy az Igére figyelve igyekezzenek megérteni, és nemcsak megérteni, de hazavinni és beteljesíteni a Te üzenetedet. Kérünk ezért az istentiszteletért, áldj meg mindenkit, aki itt van, és légy itt közöttünk. Ámen.

Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének,

Bocsássa ki magas mennyből fénylő világát,

Végye el mi szívünknek minden homályát,

Hogy érthessük Istenünknek

Mindenben akaratját.

Ó Szentlélek, árváknak kegyelmes Atyja,

Szegény gyarló bűnösöknek bátorítója,

Hitükben tántorgóknak erős gyámola,

És az ő gyenge hitüknek

Csak te vagy táplálója.

372. dicséret 1. és 2. vers

Lukács evangéliuma 14. rész 15-24.

„¹⁵Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: »Boldog az, aki Isten országának vendége.«

¹⁶Ő pedig a következőképpen válaszolt: »Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg.

¹⁷A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van.

¹⁸De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem!

¹⁹A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem!

²⁰Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek.

²¹Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat.

²²A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely.

²³Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.

²⁴Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.«”

Kedves Testvéreim!

Kisgyermek koromban a szüleimmel gyakran elmentem a színház előtt, s általában arról álmodoztam, hogy milyen jó is lenne bemenni oda. Tudtam, éreztem, hogy ott egy teljesen más világ fogadja az embert. Mivel már jártam színházi előadáson, láttam azt, hogy ilyenkor az emberek jelmezekben vannak, díszletek veszik őket körül, másképpen beszélnek. Úgy éreztem, hogy ez egy mesevilág, ahol minden lehetséges, ahol más a valóság. Így aztán, amikor alkalmam nyílt egy magyar óra keretében elmenni, úgy éreztem, hogy még inkább elbűvöl ez a világ. Betekinthettem a kulisszák mögé, bemehettem abba a szobába, ahol ott voltak a jelmezek, láttam a hatalmas díszleteket, kinn állhattam a színpadon. Valósággá vált az álom, betekintést nyertem a kulisszák mögé.

Most ebben a két igeszakaszban valami hasonló dolog történik. Az öreg János apostol és Lukács evangélista által mi magunk is betekintést nyerhetünk a menny kulisszái mögé. Ott láthatjuk az Urat, amint ül a trónusán, angyalok, különböző élőlények és a vének veszik körül. Előttük hatalmas, fehér ruhába öltözött tömeg van, akik boldogan dicsőítik Őt – az angyalokkal együtt –, a trónon ülő Bárányt, akinek a menyegzője van. Ezt olvashatjuk: „Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük Őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya… Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!”.

Milyen hatalmas kitüntetés az, hogy ott lehetnek a leghatalmasabb királynak, a királyok királyának a trónja előtt, és részesei lehetnek ennek a nagy vacsorának!

Mi már magunk abba is beleremegnénk, ha mondjuk az angol királynő meghívna bennünket; meghívót kaphatnánk egy audienciára. Talán életünk legfényesebb alkalma lehetne, ha odaállhatnánk elé… sőt ha esetleg még meg is szólítana bennünket! Az volna csak a kegy!

Kedves testvéreim, itt és most, én egy meghívást szeretnék átadni a Bolyai utcai gyülekezetnek. A nagyerdei gyülekezet minden tagja meghívást kaphat erre a vacsorára. Isten valamennyiünket hív és vár az Ő Fiának menyegzői vacsorájára. Valamennyiünket válogatás nélkül. Sőt! Jézus példázata és János apostol szavai által még a kulisszák mögé is betekinthetünk, megláthatjuk azt, megsejthetünk valamit abból a hatalmas dicsőségből, amely ránk vár ezen a menyegzőn. De, hogy mit is mond el Jézus a mi mennyei Atyánkról? Mindenekelőtt arról beszél, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki adni akar nekünk. Ez Isten egyik legfőbb jellemvonása, hogy ad. Lakomát, örömünnepet ad, erre hívja meg a barátait és az ismerőseit.

Gondoljuk csak meg, hogy Palesztinában, abban az időben a legtöbb ember nagyon szegény volt. Az életük eseménytelenül telt egyik nap a másik után. Ebben a szürke, gondokkal teli világban oázisokként jelennek meg a lakomák és a menyegzők. Ilyenkor kicsit több kerül az asztalra, hiszen a családok gyakran éveken is vagy hónapokon keresztül gyűjtögettek arra, hogy megvendégelhessék szeretteiket, barátaikat, ismerőseiket akár több napon keresztül is. Ilyenkor le lehetett együtt ülni, mulatozni, beszélgetni, híreket cserélni, örvendezni, akár még táncolni is. Az emberek kicsit elfelejtkeztek a gondjaikról, a terheikről, felszabadulhattak és felüdülhettek. A keleti ember nagyon szeret vigadozni, ünnepelni, és erre minden tőle telhető alkalmat meg is ragad.  Hát nem véletlen az, hogy Jézus pont egy ilyen lakomának a képét tárja elénk ebben a példázatban. A király lakodalomba hívja azokat, akik közel állnak hozzá, és mindenkit, akit csak akar. Nem akarom most nagyon részletezni, de az egész Szentírás végig arról beszél nekünk, hogy Isten az, aki adni akar nekünk. Ezt olvashatjuk a korinthusbeliekhez írt levélben. Isten meghívott bennünket az Ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre. Ez az evangélium lényege. Isten egy meghívást közöl velünk. Magához hív bennünket azért, mert nem vagyunk ott az Ő közelében, mert eljöttünk Tőle messzire, és éppen ez az a lakodalom, ez a lakoma az, amely hiányzik az embernek. Csak ezt éppen sokan nem veszik észre. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy nem vesszük komolyan.

Vannak, akiknek bizony nagyon sok minden hiányzik, és nem veszik észre, hogy az Istennel való közösség lenne a megoldás kulcsa, hiszen ez az, ami alapvetően az ember életéből a bűneset óta hiányzik. És ezért van az, hogy sokaknak talán fizikailag, fizikai értelemben, anyagilag mindene megvan, vagy legalábbis az elégséges és szükséges, de mégis gondokkal van tele az élete, mégis nyomorultnak érzi magát. És sokak életében bizony a lelkiek nagyon hiányoznak: a békesség, amely segítene megélni a családi élet terheit; az öröm, ami belülről kellene, hogy fakadjon, vagy éppen a szeretet, amely kész megbocsátani a bántásokat és a sértéseket is. Persze az ember próbál kiutakat találni, próbálja megvásárolni a szeretetet, a kapcsolatokat, mindazt, ami a boldogsághoz szükségesnek éreztetik. Az ember pótszerekkel próbál örömöt szerezni magának szórakozás vagy akár luxuscikkek által. De aztán, miután ezek véget érnek, az ember talán még mélyebbre süllyed, és újra érzi az ürességet, amely a lelkét marcangolja, mert ezek csak pótszerek, s az igazi öröm, békesség és szeretet forrását nem találja, mert nem találkozik vele, de hiányzik az ember életéből.

Valamikor a bűneset előtt mindebben része volt az embernek. A szíve tele volt örömmel, békességgel, biztonságban érezte magát az ember az Istennel való közvetlen kapcsolatban. Mindezekben most szűkölködünk. Akkor természetes volt, hiszen olyan közvetlen kapcsolatban volt az ember Istenével, hogy megszólíthatta Őt, beszélgethetett vele, együtt voltak. Ez azonban mára nincsen így. Az ember küszködik az Istennel való kapcsolat híján.

Az a lakoma, amelyről Igénk beszél, az Istennel való közösséget jelenti, azt a kimondhatatlan gazdagságot, amelyet Isten felkínál nekünk, az Őt követőknek. Az, amit Ő a teremtményeinek szeretne adni, amire hív valamennyiünket. Valamennyiünket, akik Istennek hátat fordítottunk. Ez az evangélium lényege, hogy Isten visszahívja magához az embert. Ezt a meghívást közlik az Isten szolgái, hogy vissza lehet hozzá térni. Ilyen Istenünk van – beszél erről Jézus Krisztus. Nem követel, nem kér számon, nem tesz szemrehányást, nem értékel, hanem hív. Kéri az embert, hívja magához az embert, és nem ítéli el, mert már önmagában ítélet az az emberen, hogy Isten nélkül kénytelen élni, hogy Isten nélkül maradt. Amikor Isten hív, önmagát adja, magához hív vissza: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen – nélküle, Isten nélkül –, hanem (újra) örök élete legyen”.

A király először azokat hívja, akik az ismerősei, a barátai, a rokonai, akik egészen közel állnak hozzá. Az Ószövetségben arról olvasunk, hogy Isten először Izráel népét, az általa választott népet hívja, őket hívja elsősorban az Isten. Ma pedig azokat hívja, akik már hallottak róla, akiknek talán hívő szülei vannak, vagy éppen nagyszülei, akiknél otthon van Biblia, akik eljönnek olykor-olykor vagy éppen rendszeresen az Isten házába, és hallják a hívást. Úgy is mondhatnánk, hogy Isten először a vallásosokat hívja: jöjjetek, minden készen van! Isten közösségbe akar lenni velünk, erre hív bennünket, a Vele való szoros kapcsolatra és közösségre, mert Isten örömét leli abban, hogyha együtt lehet az övéivel. És nemcsak az önmagával való közösségre hív, hanem arra is, hogy együtt mi, az Ő gyermekei együtt lehessünk, egymás közösségében és a Vele való közösségben. Ő az, aki megteszi felénk az első lépést, Ő az, aki hív bennünket.

De milyen meglepő, amikor azt olvassuk az Igében, hogy bár hívja őket a király, az embereknek, a meghívottaknak bőven van kifogása. Az egyik ingatlant vásárolt, a másik ökröket, a harmadik pedig éppen nősült. Mindezek nagyon fontosak!, hiszen az élet alapvető dolgaihoz tartoznak; nagyon fontos a család, és nagyon fontosak az anyagiak, a megélhetés, a munka – mindezek a létkérdések közé tartoznak az életünkben. És nem is arról beszél Urunk, hogy ezek ne kellenének nekünk, hanem arról beszél, hogy nagy gond van akkor, hogyha mindezek megelőzik Őt az életünkben, hogyha azért nem engedünk az Ő hívásának, mert ezek váltak igazán fontossá a számunkra.

Hányszor lehet azt hallani, hogy emberek azért maradoznak el hétről-hétre és hónapról-hónapra a gyülekezetből, mert építkeznek és hét közben nincs rá idő. És hányszor halljuk azt, hogy a nagyszülőknél, szülőknél akár a gyermek fontosabbá válik, talán tudattal és akaratlanul is, mint az Isten országa. És nem ezekkel van a gond! Nem a házépítéssel, nem a munkával, és nem a gyermekkel vagy az unokával, hanem azzal van a gond, hogyha ők megelőzik az Urunkat az életünkben.

És különösen fájdalmas a visszautasítás azoktól, akik hétről-hétre ott vannak az Ő házában, a templomban. Akik talán már elindultak egyszer a Vele való járásban, de megálltak és megtorpantak. Akik esetleg ott ülnek hétről-hétre, alkalomról-alkalomra, de igazából semmi változás nem történik az életükben. Hallják az Igét, hallják azt, hogy Isten szól hozzájuk, de mégsem hallják meg azt. Nem adják át a szívüket, s a döntéseikben, a kapcsolataikban nem jelenik meg, hogy ők valóban az Úrral járnának. Isten azonban nem kényszeríti rá ezt a meghívást senkire. Ő hív és vár valamennyiünket, de ha valaki visszautasítja, akkor hív helyette mást. Valamennyiünket válogatás nélkül hív, és valamennyiünknek lehetőséget ad arra, hogy a Bárány menyegzőjén részt vegyünk. Semmiféle feltétel nincs. De a választ mi adjuk meg.

Hogy mit jelent a válasz? Meghallani és elfogadni a meghívást. Úgy is mondhatnánk más szavakkal, hogy ezt jelenti a hit és a megtérés. Azt, hogy komolyan veszem az Isten szavát, komolyan veszem az Ő hívását, és ahhoz igazítom az életemet. Ha engem hív, akkor megyek. Ha magához hív, akkor odamegyek, és ha most hív, akkor mindent félreteszek és engedelmesen követem Őt abban a biztos tudatban, hogy a Vele való közösség meg fogja gazdagítani az életemet, hogy olyan tartalmat fog adni, amely áldássá válik a számomra. Akármint vagyok, bűnösen és nyomorultan, ahogy szoktuk énekelni: „Amint vagyok sok bűn alatt…”, úgy ahogy vagyok, hallom a hívását és megyek Hozzá.

Ha a Biblia sehol máshol nem beszélne arról, hogy kegyelemből, hit által van üdvösségünk, ez a példázat elegendő lenne arra, mert méltatlanok vagyunk, de a meghívás valamennyiünknek szól, és ezt a meghívást meg lehet hallani, és el lehet fogadni, mert nyilvánvaló az, hogy Isten az Ővele való közösségre hív bennünket, és erre Jézus Krisztus vére által van számunkra lehetőség. Mert Isten az Ő Fiával jött hozzánk a legközelebb. És lehet, hogy méltatlanok vagyunk, és lehet, hogy bűnösök vagyunk, és el van rontva az életünk sok tekintetben, de Jézus Krisztus vére által ez a kapcsolat helyreállhat.

Ezért küldi ki az utakra a szolgáit a király, és behívja a szegényeket, a nyomorékokat, a vakokat; behívja Isten azokat, akikre igazából senki nem gondolna.

Máté evangéliuma még ennél is radikálisabban fogalmaz. Máté evangéliuma arról beszél, hogy a gazda behívja a jókat és a gonoszokat is egyaránt. Nem csupán azokat akarja Isten az Ő országában látni, akiknek mondjuk egyházi múltja van, hanem a gonoszokat is, azokat, akiket talán mi méltónak se tartanánk arra, hogy belépjenek az Isten házába. Azokat is, akiknek most még semmi közük sincsen hozzá, egyelőre. A testi és lelki csonkabonkákat egyaránt hívja magához Isten. Azokat, akiknek összetört az élete, akik nehézséggel, fájdalmakkal, sebekkel küszködnek. Az olyanokat, mint amilyenek mi vagyunk valamennyien. Valamennyiünket hív Isten. Ezért ül le Jézus Krisztus akár vámszedőkkel egy asztalhoz, ezért ül a farizeusokkal is egy asztalhoz, sőt akár prostituáltak is mehetnek Hozzá, még velük is közösséget vállal, mert Ő nem szégyellte ezeknek az embereknek a társaságát. Ő világosan megmutatta, hogy kik is azok, akikhez Ő küldetett. S ezért mondja a szolgáinak, hogy menjenek a városon is kívülre, arra a helyre, ahol már csak azok éltek, akiknek otthona sem volt. Küldött a hajléktalanokhoz, a munkanélküliekhez, munkakerülőkhöz, azokhoz, akik már az életet is feladták, minden elveszetthez.

S hogy miért kell kényszeríteni őket? Hát ennek két oka van. Az egyik, hogy ezek az emberek valószínűleg maguktól soha nem lépnének be a király házába. Méltatlannak érezték magukat. Hát kik ők, hogy oda beléphessenek? A másik ok pedig az, hogy a király őket is keresi. A király őket is szereti, és velük is közösségben akar lenni. Az a szíve vágya, hogy az Ő háza az ilyen emberekkel is telve legyen, hogy szeretetét és áldását minél többekre áraszthassa ki. És hogy ez pontosan mit is jelent? Még teológus koromban értettem meg egy saját példából.

Egyszer meghívtak bennünket egy településre egy szakmunkásképző iskolába, hogy evangelizáljuk, hogy tartsunk egy ifjúsági napot. Mi nagyon készültünk, mindenféle fiatalos dolgot akartunk vinni hozzájuk, hogy az ő nyelvükön közvetíthessük az evangélium üzenetét. Hangszereket vittünk: gitárt, ritmushangszereket, erősítőket; vittünk projektort, filmeket, direkt csináltunk egy diaporámát, játékokat, nyereményeket, vetélkedőt. Egy teljes napot szerveztünk, nagyon lelkesek voltunk. Megérkeztünk, és elmondták az ottani ifjúság tagjai, hogy ők is nagyon készültek. A hét minden napján, minden szünetben bemondták az iskolarádióba, hogy Debrecenből fiatalok érkeznek, és hogy milyen programok lesznek, hogy miről is lesz itt szó. Járták közben a szünetekben a fiatalokat szórólapokkal, próbáltak velük beszélgetni, mindenkit hívogattak. Lelkesek voltunk, imádkoztunk, összeszereltük a kis motyónkat, kiálltunk volna, volt, aki böjtölt is közöttünk, s már alig vártuk, hogy jöjjenek a fiatalok! S a percek teltek… Elérkezett az óra, és még nem volt senki. Úgy voltunk vele, hogy „Ó hát ez így szokott lenni, az emberek késnek!”. Vártunk tovább… Telt az első negyedóra… Senki… Imádkoztunk újra… Fél óra… Senki… Egy órát vártunk, s akkor érkezett egy, azaz egy száll fiatalember, de ő is csak véletlenül, a tornazsákjáért, mert menni akart focizni. Nagyon elkeseredtünk, borzasztó csalódottak voltunk. Megtettünk körülbelül 150 km-t! – és hiába. És nincs egyetlen fiatal sem, akit érdekelne az evangélium! Aztán valakinek jött az az ötlete, hogy hát akkor menjünk a gyülekezetbe, adjuk elő ott, amit hoztunk. Igen ám, de ott is nagy volt a terem, tudtuk, hogy nem fog mindenki eljönni. De gondoltuk, ha egy kicsit változtatunk a műsoron, hogy az idősebbekhez is szólhasson, és rendben van. Kiálltunk a piacra, mert szombat lévén úgy voltunk vele, hogy ott sokan lesznek. Gitárral énekeltünk, szórólapokat osztogattunk, és próbáltunk minél többekkel szóba elegyedni és hívni őket az esti szolgálatunkra. Érdekes volt látni az emberek reakcióját. Voltak olyanok, akik oda-oda szólogattak nekünk és mondták, hogy ó milyen szívesen eljönnének, de hát éppen jönnek a gyerekek, meg hát hétvége van. Nagyon érdekes, nagyon jó, de hát erre nekik nincsen idejük. Aztán jöttek mások is, akik szinte kigúnyoltak bennünket, szektásnak tartottak, és hát hiába mondtuk, hogy református fiatalok vagyunk, ez őket igazán nem érdekelte. Voltak megint mások, akik úgy tettek, mint hogyha semmit nem láttak volna és hallottak volna, elforgatták a fejüket és mentek tovább a tele kosaraikkal. Aztán megint voltak olyanok, akik megálltak, akikkel elkezdhettünk beszélgetni, s ők eljöttek este. Sőt olyanok is előfordultak, akik azt mondták, hogy „de jó, hogy pont jöttek a gyerekek és az unokák, mert így őket is elhívhatjuk”. Ugyan már, csak egy óráról van szó! Hogyha ilyen messziről eljöttünk hozzájuk, akkor ők bizony meghallgatják, és lehet, hogy máskor nem mennek el a templomba, de ők bizony most eljönnek! És ott is voltak este. No igen ám, de még ott állt számunkra egy üres délután. S ekkor a lelkésznőnek eszébe jutott, hogy van a településen egy fogyatékos otthon. Oda igazából nem szokott senki járni. S elhívott bennünket oda. Bementünk. Voltak ott egészen fiataloktól egészen idősekig fokozottan, többszörösen fogyatékos emberek szellemileg is és testileg is. Bevitték őket a tornaterembe, s mi bementünk a gitárjainkkal, énekeltünk nekik. Döbbenetes volt az élmény. Ezek az emberek reagáltak Isten hívására. S kértek bennünket – el sem akartak engedni, még másfél óra után sem –, kértek bennünket, hogy még, még… újabb történeteket és énekeket, hogy még többet hallhassanak Istenről, hogy még jobban megérthessék, hogy ki is Ő. A maguk kis fogyatékos, talán korlátozott voltával, ők bizony keresték Istent, és minél többet akartak megtudni róla. Nem egy elsírta magát, amikor megtudta, hogy őt Isten szereti. S el kell, hogy áruljam, hogy bizony mi is elérzékenyültünk látva azt, hogy ők, akiket a társadalom talán a perifériájára szorít, akikkel oly keveset vállalunk közösséget, ennyire Isten közelében szeretnének lenni, és ennyire vágynak az Istennel való közösségre. Számomra ez egy életre szóló meghatározó élmény volt. Ekkor értettem meg, hogy mit is jelent az, hogy Isten valamennyiünknek valóban felkínálja az Ő evangéliumát és az Ő hívását. Nincs különbség. Nincs különbség idős és fiatal, nincs különbség egészséges és fogyatékos között, nincs különbség a sérült, a lelki-beteg vagy akárki között, mert Isten valamennyiünket hív és vár a Vele való közösségre. Az ajtó valamennyiünk számára nyitva van. De az, hogy mit válaszolunk, az bizony rajtunk áll.

És itt értem el az igehirdetésemnek az utolsó fő gondolatához, ahhoz, hogy a példázatban lévő szolgák, azok mi vagyunk. Isten bennünket küld ki azokra a bizonyos útszélekre és kerítésekhez. Isten bennünket hív, akik már megtapasztalhattuk a Vele való közösséget, akik már elfogadtuk a meghívást a Bárány menyegzőjére. Isten biztat bennünket, hogy általunk minél többen megismerhessék Őt. Mi vagyunk, akik átadhatjuk ezt a meghívót másoknak is. Sokszor visszariadunk ettől a feladattól, mert nehéz. Mert bizony nagyon nehéz megszólalni. Az ember úgy érzi, hogy a hite az egy nagyon személyes dolog. És olyan nehéz arról beszélni, hogy esetleg mi itt vagyunk vasárnapról-vasárnapra a templomban, hogy esetleg, amikor döntési helyzetbe kerülünk, akkor elővesszük az Isten Igéjét és megimádkozzuk a dolgot. Nem könnyű ezekről beszélni másoknak. Főleg akkor, hogyha elutasítanak és kinevetnek bennünket. De jusson eszünkbe, hogy ez nem mérce, hanem kiváltság. Kiváltság az, hogy Isten bevon bennünket a Vele való szolgálatba, s adjon számunkra erőt, merjük megélni a többi ember között, hiszen ezáltal sokan, akik talán még nem is tudják, hogy ők hivatalosak erre a menyegzőre, bizony ott lehetnének. Sokan talán méltatlannak érzik magukat, vagy azt sem tudják, hogy mit jelent az Istennel való közösség. Pedig Isten őket is szeretné látni.

Az, hogy mi itt vagyunk, az annak köszönhető, hogy volt egyszer valaki, egy nagyszülő, egy édesanya, egy testvér, vagy egy teljesen ismeretlen ember, egy barát, aki elhívott bennünket, aki beszélt nekünk arról, hogy nekünk Istenünk van, aki hív minket magához, aki értékesnek lát, aki által van bűnbocsánat a számunkra.

Nagyszerű dolog az, hogy meghívottak lehetünk, hogy közösségbe lehetünk Istenünkkel, és részesei lehetünk a Bárány menyegzőjének. S Isten másokat pontosan ugyanezzel a szeretettel vár, mint ahogy bennünket. Ne féljünk elindulni. És ne elégedjünk meg azzal és annyival, hogy nekünk már ebben részünk van, hogy mi már jelen lehetünk a Bárány menyegzőjén. Merjük ezt elmondani másoknak is. És megélni! – hogyha nem vagyunk a szavaknak urai.

Jézus példázata arról beszél számunkra, hogy nem telt meg ez a ház, hanem újra és újra küldi a szolgáit. Isten ma is küldi az Ő szolgáit, mert azt szeretné, hogy az Ő háza telve legyen. Újra és újra küld, mert nagyon sok hely van abban a házban, és a kapuk szélesre vannak tárva.

Isten adja, hogy valamennyiünk át tudja venni ezt a meghívót, sőt mi több, tovább is tudja adni a meghívást az útszéleken lévő, testileg-lelkileg összetört élettel lévő csonkabonka vagy éppen egészséges embereknek. Ámen.

Amint vagyok, sok bűn alatt,

De hallva hívó hangodat,

Ki értem áldozád magad:

Fogadj el, Jézusom!

460. dicséret 1. vers

Imádkozzunk

Urunk Istenünk! Valóban azt szeretnénk, hogy amint vagyunk, sok bűn alatt, nyomorúságokkal terhelve, gondokkal küszködve, fogadj el bennünket Jézusunk.

Urunk köszönjük azt, hogy Te hívsz magadhoz, hogy Te szélesre tárod a Te országodnak a kapuját, hogy bemehetünk a Te házadba, és közösségben akarsz lenni velünk. És Urunk köszönjük, hogy Te ilyen Isten vagy, aki megteszed felénk az első lépést, aki látod a nyomorúságunkat és hívsz magadhoz. Urunk köszönjük, hogy elküldted Fiadat, hogy az Ő áldozata által ez a kapcsolat helyreállhat közöttünk. Urunk köszönjük, hogy ennyire drága számodra az ember, hogy ily gazdagon áldasz meg bennünket. Segíts nekünk Urunk, hogy készek legyünk elfogadni ezt a meghívást. S Urunk különösen is könyörgünk azért, hogy ha már tudjuk, hogy mit is jelent a Veled való közösség, merjünk lépni, merjük ezt megélni nagyon gyakorlati módon a hétköznapjainkban. Urunk taníts bennünket arra, hogy miképpen tudjuk meghallani a Te akaratodat, nyisd meg a fülünket és a szívünket, hogy valóban kövessünk Téged. Adj nekünk hitet, hogy el merjük hinni, és hogy el tudjuk hinni, hogy Te valóban vezetsz bennünket, s a kezedbe le tudjuk tenni az életünk minden terhét és döntését. Urunk segíts nekünk! Segíts nekünk, amikor kérdeznek bennünket Terólad. Add a szánkba a szavakat! Adj nekünk bölcsességet és bátorságot Urunk főleg. És Urunk könyörgünk azokért, akik még nem ismernek, a családtagjainkért, az ismerőseinkért és a munkatársakért, azokért, akikkel talán egy házban lakunk, Urunk könyörülj rajtuk. Segíts nekik, hogy meghallják a Te hívásodat. És segíts nekünk, hogy jó szolgáid tudjunk lenni. Urunk köszönjük Néked, hogy Te valamennyiünket hívsz válogatás nélkül, az öregeket, a betegeket, a testi-lelki nyomorékokat. Urunk könyörgünk Hozzád azokért, akik kórházi ágyon fekszenek. Kérünk Téged, légy velük, adj nekik sok-sok erőt. Urunk adj bátorságot azok szívébe, akik operációra várnak, és adj testi-lelki gyógyulást azok számára, akik talán pszichiátriákon fekszenek, akik nagy nehézségek közepette vannak.

Urunk! Mutasd meg, hogy Nálad van a bűnbocsánat azok számára, akik talán nagyon komoly bűnöket követtek el, és bűnhődni kényszerülnek. És Urunk segíts azoknak is újra kezdeni, akik valamilyen szenvedély rabságában vannak, talán az utcákon élnek, akik elvetettek és kivetettek, akik magányosak. És Urunk hajolj közel azokhoz, akik gyászolnak, akik elveszítettek valakit vagy valamit. Adj nekik erőt, légy hozzájuk közel, s add a Te vigasztalásodat számukra.

Urunk Istenünk! Áldd meg ezt a gyülekezetet, valamennyi tagját. Áldd meg az ünneplésünket, a vasárnapunkat, a Veled való közösségünket.

Úr Jézus Krisztus a Te nevedben kérünk, aki így tanítottál bennünket imádkozni: „Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyekben…”. Ámen.

„Istennek népe, áldjon meg tégedet az Úr és őrizzen meg téged. Ragyogtassa rád orcáját az Úr és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd orcáját az Úr és adjon néked békességet.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |