| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Személyes vallomás többes száma

János szerinti evangélium 17. fejezet 11-19. vers

»¹¹Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!

¹²Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás.

¹³Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük.

¹⁴Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.

¹⁵Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.

¹⁶Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.

¹⁷Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.

¹⁸Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: ¹⁹én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal.«

Ima

Mennyei Atyánk! Hálaadással magasztalunk Téged a Te hajlékodban, a gyülekezet közösségében. Köszönjük az elmúlt hét napjait, köszönjük, hogy megajándékoztál bennünket azokkal. Hálát adunk a testi erőért. Köszönjük, hogy munkáinkat végezhettük. Köszönjük, hogy a gyülekezet közösségében is együtt gondolkozhatunk egyházunkról, népünkről, sorsunkról, feladatainkról. Köszönjük Urunk, Istenünk, hogy most a Te hajlékodba érkezve, a Te irgalmas szeretetedben bizakodva állhatunk Előtted. Bocsásd meg nekünk mindazt, amit fölismertünk az elmúlt napokban, és néven tudtunk nevezni életünkben, és kérünk, hogy Te áldd meg Igédet, Te szenteld meg közösségünket, Te áldd meg az úrvacsorai közösséget, hogy hitben megerősödve a Tőled kapott küldetésre készebbek legyünk. Jézus Krisztusért cselekedj irgalmasan. Ámen.

Urunk Jézus, fordulj hozzánk,

Szent Lelkedet ma töltsd ki ránk,

Kegyelmeddel minket segélj,

Az egy igazságra vezérlj.

Nyisd meg szánkat hál’adásra,

Készítsd szívünk buzgóságra,

Hitünk s értelmünk neveljed,

Neved velünk ismertessed.

Míglen éneklünk mennyégben:

Szent, szent, szent az erős Isten,

És színről-színre láthatunk,

A fényességben vígadunk.

Dicsőség Atya Istennek,

Fiúnak és Szentléleknek:

A dicső Szentháromságnak

Mindenek áldást mondjanak!

166. dicséret

Jeremiás siralmai 3. fejezet 16-27. vers

„¹⁶Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem.

¹⁷Elvette békességemet, elfeledtem, mi a jólét.

¹⁸Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az ÚRban!

¹⁹Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre!

²⁰Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem.

²¹De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek:

²²Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma:

²³minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!

²⁴Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom.

²⁵Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz.

²⁶Jó csendben várni az ÚR szabadítására.

²⁷Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz.”

Szeretett Testvérek!

Gyakran hangzottak el nagy szavak és nagy mondatok, és újra és újra ma is lehet hallani, hogy mi a keresztyénség. Sokféleképpen próbálták meghatározni, de sokan ismerik, és sajnos még sokan azt hiszik, hogy igaz is, amikor ennyi a válasz: az magánügy. Magánügy a keresztyénség. Pedig ez így nem bibliai. Kevés köze van a Szentírás tanításához ennek a vélekedésnek, miszerint a vallás, a keresztyénség az magánügy. De semmi mást nem jelentett, minthogy: egy szót ne szólj, a gyermeked se tudja meg, hogy hívő ember vagy; merthogy a cselekedeteidből meg úgyse látszik. Vagyis megölni azt, semmissé tenni azt, amire küldetést kaptunk.

A keresztyénség a legszemélyesebb közügy – és ez így már pontosabb megfogalmazás. A legszemélyesebb, mert valóban nekem kell dönteni, a személyes hitvallásommá kell, hogy legyen, de abban a percben, amikor döntöttem, az kihatással van a környezetemre. Onnan kezdve már többünk közös ügye. És azt is észre kell vennünk, és be kell vallanunk, hogy mind a két irányba megvan a kísértés. Megvan a kísértés, hogy hol az egyiket, hol csak a másikat hangsúlyozzuk túl. Az egyiket, miszerint a legszemélyesebb – és ebből nagyon gyorsan némelyek magánügyet nyilvánítanak. Vagy a másikat, hogy ez egy közügy. És nincs is igazán már személyes döntés mögötte, benne, csak valami általános sodródás, ha a történelemnek éppen olyan a széljárása. Könnyebb, amikor magánüggyé tesszük, eltávolodunk az Igétől, és amikor gyökértelenül, úgymond közüggyé nyilvánítjuk csupán, akkor sem vagyunk túl közel a bibliai tanításhoz.

Az elmúlt három estén a Siralmak könyvéből hangzott egy-egy bibliai szakasz. És most, a mai napon is onnan olvastam, mintegy ahhoz a sorozathoz kapcsolódóan, ezt összegezve. Észre kellett vennünk olvasásakor, a fölolvasott Ige hallásakor, hogy itt közösség és személyes vallomás, ez a kettő együtt van jelen. A Siralmak könyvét olvasva, újra és újra, tegnap, tegnapelőtt és azelőtt is, ilyen bibliai szakaszok hangzottak el: a próféta, az engedetlenné lett nép, az engedetlenné lett Jeruzsálem ítélete után az elpusztult Jeruzsálemet siratja. Megragadó képekkel leírja, hogy a nagyszerű város mivé lett, hogy pusztult el, mert nem akart megtérni az Úrhoz, inkább rohangált politikai erőkhöz, szomszédos nagyhatalmakhoz; nem akart megtérni az Úrhoz, noha az északról jövő veszedelmet Jeremiásnak néhány évtizeden keresztül figyelmeztetésül hirdetnie kellett. Leírja igen részletesen panaszénekében Jeremiás mindazt, amit ott a városban pusztulásként láthatott. Ebben a panaszénekben, ahol a város pusztulásáról beszél, megjelenik beleékelve ez a harmadik fejezet, ahonnan az előbb olvastam néhány verset. És ez már személyes vallomás. Egyszer csak egyes szám első személyben folytatódik, majd újra az egész városról és népről szól tovább a könyv. Így is oda kell figyelni az Ige olvasására, nem csupán egy-egy mondatra, nem csupán egynéhány versre, hanem a nagyobb összefüggésekre is. Az ítélet pusztulását siratja, ahogyan a nép óriási veszteséget szenvedett. És mindezekről szólva van ez a harmadik fejezet: egy személyes vallomás. És itt megint meg kell fogalmaznunk azt, hogy megkülönböztetendő, de szét nem választható dolgokról van szó. És ez a kísértés bennünk mindig ott van, még hívő emberekben is, hogy a megkülönböztetendőt összetévesztjük a szétválasztandóval. A megkülönböztetendő azt jelenti, hogy valami szervesen összekapcsolódik, de látnunk kell árnyaltan annak a belső hangsúlyait. A szétválasztandó azt jelenti, hogy semmi köze nincs bizonyos dolgoknak egymáshoz. Nem lehet köze.

Az elmúlt napok előadásai, úgy gondolom, rádöbbenthettek erre, hiszen előadónk is többször fölhívta a figyelmet: tudjuk megkülönböztetni, amit meg kell különböztetni, de nem szabad szétszakítani, ami ugyanakkor összetartozik. A Siralmak könyvét olvasva ez az első, amit nagyon komolyan meg kell tanulnunk. Ír néhány fejezeten keresztül a város pusztulásáról, a nép pusztulásáról; siratja, hogy miért nem tértetek meg, nem kellett volna erre a sorsra jutni. És akkor ott van benne ez a harmadik fejezet, különösképpen a most felolvasott néhány vers, ahol pedig átvált, és egyes szám első személyben beszél, ugyanarról. Nem másról, ugyanarról. Vagyis a próféta az ő szenvedését, a nép szenvedésével együtt látja. De talán még pontosabb, ha azt fogalmazzuk meg, hogy szenvedése, a nép szenvedése és az ő szenvedése, látja, tudja, összetartozik, még ha meg is kell különböztetni benne két mozzanatot. Az egyik, hogy újra és újra hangzott a megtérésre hívó szó, a másik, hogy nem tér meg a nép. Bekövetkezik az ítélet, de az ítélet mindenkit ér. Ha Jeremiás könyvét olvassuk, látjuk, hogy hányszor megfenyegetik. Életveszélyesen megfenyegetik: hallgass, az Isten nevében ne beszélj nekünk ilyeneket! Mi az, hogy itt bűn, meg megtérés? Többször becsukják, a ciszterna sarába vetik, aztán majd később tudunk arról, hogy elhurcolják akarata ellenére még Egyiptomba is az odarohangálók, a segítséget onnan várók. Igen, lássuk, hogy mégis a saját szenvedésének is tekinti. Együtt szenved a népével. Pedig ő nem ezt akarta, ő nem így gondolkozott, igyekezett megmenteni a népét.

Igen, a hívő ember nem szakíthatja ki magát ebből a világból. És föl kell gyorsan tennünk a kérdést önmagunknak: mi hogyan éljük meg hitünket? Úgy, hogy van a mi kis hitünk, és milyen jó, hogy ilyen falak vannak, és ezek közé bejöhetünk és elbújhatunk – meg van az a csúnya világ! És itt milyen jó, de ha kimentünk, onnan kezdve nem sok látszik abból, hogy itt hogyan merítettünk, miből merítettünk erőt. Vajon mennyire szakad nálunk ketté az, ami összetartozik? – de tudnunk kell benne megkülönböztetni az egyik és a másik területet. Vajon nem jutunk mi is olykor olyan tévedésre, hogy „igen, én keresem, kutatom az Isten akaratát, próbálom cselekedni, de ez a világ, ez nem!” Van különbség, de ne feledjük: Jézus hogyan könyörgött? – „Atyám, nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg a gonosztól.” [Jn 17:15] Ebben a világban kell élnünk, ezért igaz a prédikátor ama megállapítása, hogy „Minden érhet mindenkit” – aki áldoz, aki nem áldoz, aki keresi az Isten akaratát, igyekszik cselekedni, és aki nem. Minden érhet mindenkit, mert népünk sorsa a mi sorsunk is. Ez így összefonódik, de ezen belül tudni kell megkülönböztetni, hogy mi az Isten akarata, az Istennek való engedelmesség. Ezen belül nem lehet mindent összemosni, mert „igen, hát mi is ehhez a néphez tartozunk!”.

Mi hogyan éljük meg hitünket? A fölolvasott bibliai szakaszban egy nagy fölismerés szólal meg. Miután hosszú szakaszokon keresztül hangzik a leírás, a pusztulás leírása, az afölött való sírás, kesergés, és minél inkább taglalja ezt a pusztulást, minél inkább látja és siratja Jeruzsálemet, saját népét, annál inkább reményvesztetté kezd válni. Ez könnyen bekövetkezhet, amikor csak a földi, evilági dolgokra nézünk. Könnyen bekövetkezhet, amikor csak a körülményekre nézünk. Emlékezzünk: ott a Genezáret taván, amikor a szelekre és a habokra néz Péter, és süllyedni kezd. A nagy felismerés az az, amikor erről van szó: de ha újra meggondolom. „De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek…” Az, ami teljesen kilátástalannak tűnt: az, hogy az a nép ott, újra talpra állhat, a kifosztott, fölperzselt Jeruzsálem, a fogságba elhurcolt nép, a teljesen széttiport világ – hogy van még itt jövő? Ha csak arra nézünk, ami ott van a szemünk előtt, akkor nagy kétségeink támadhatnak. De ha újra meggondolom – olvassuk –, akkor reménykedni kezdek. És a reménykedésnek mi az oka, mi a magyarázata? – „Szeret az ÚR, azért nincs még végünk…” Ez a hívő ember nagyszerű látása, fölismerése, ez az a sokkal több, minthogy egyszerűen csak látni azt, hogy lefelé megy egy nép a lejtőn. Ez a nagyszerű fölismerés: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk. Egy ének is keletkezett valamikor, jó néhány évtizeddel ezelőtt, ezen ige alapján. Vannak, akik sokan ismerik, az első sora így kezdődik: „Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk”. De ha újra meggondolom – olvassuk –, reménykedni kezdek. A reménytelenség ellenére van reménység! Szeret az Úr, azért nincs még végünk! És itt figyeljük meg, ezt a megfogalmazást, mert ez a fantasztikus, itt jelenik meg az, hogy összetartozik valami, de azon belül tudni kell megkülönböztetni is dolgokat.

A könyv első két fejezete arról beszél, hogy hogyan pusztult el Jeruzsálem. Hogyan pusztult a nép. És ez a fejezet, ahonnan most olvastam néhány mondatot, ez átvált egyes szám első személybe, és ő maga sír, és siratja és beszél hitvalló módon. Nem egyszerűen már Jeruzsálemről, a nép pusztulásáról, az engedetlen, bűnös nép pusztulásáról – de én itt vagyok! –, hanem szeret az Úr, azért nincs még végünk. Figyeljük meg, az egyes számú fejezetben ez az egyetlenegy hely, ahol többes szám van: „Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem. Elvette békességemet, elfeledtem, mi a jólét. Már azt gondoltam: Nem lehet reménykednem és bizakodnom az ÚRban!… De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az ÚR, azért nincs még végünk…”. Nem azt mondja: azért nincs még nekem végem. Ez a nép hadd pusztuljon! Engedetlen volt, de én megmaradhatok! Hanem: nincs még végünk! Megdöbbentő ez az egyetlen egy kis szó! És kijózanító kell, hogy legyen a mi számunkra, hívő emberek számára is, mert megvan a kísértés, hogy vagy csak az egyik részét hangsúlyozzuk, vagy csak a másikat. Vagy magánüggyé silányítjuk hitünket, vagy gyökértelenül közüggyé tesszük. Pedig ez a legszemélyesebb közügyünk. A fejezetben tehát csak itt van az, a végig egyes szám között, hogy de az Isten szeretete mindnyájunkra igaz, azért nincs még végünk. Lehet reménységgel nézni Jeruzsálemre, az engedetlen népre! Tud reménységgel nézni a saját népére, amely népnek évtizedekig hirdettetett, hogy „térj meg, mert az Isten nem véd meg gonoszságaidban!”. És hiába mondjátok, hogy „az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt” – ahogy Jeremiás könyvében olvassuk –, még azt is hagyja az Isten romokká tenni! Mert neki nem üres kövek kellenek, hanem engedelmes szívek. És mégis úgy tud nézni a szentíró, hogy nincs végünk. Van reménység még erre a népre is! A rommá lett Jeruzsálemre! Ahol nem egyszerűen csak erkölcsileg voltak mélyen, hanem gyakorlatilag fölszántották a várost. Már valóban lelkileg, szellemileg és fizikailag is romok voltak. Vajon ott van-e ez a fajta sorsközösség-vállalás bennünk népünk iránt? Vagy úgy elvagyunk jól: „Uram, Uram, örülök, hogy kegyelmes vagy, hogy nekem megbocsátottál, hogy nekem üdvösségem van, nekem jó eljönni a templomba, nekem és nekem…” – és a végén hívő önzők vagyunk; vagy önző hívők.

Ez a sorsközösség, amit fölvállal – a Szentírás nagyjai ezt tették. Gondoljunk Mózesre, amikor ott engedetlen a nép, amikor borjút készíttet magának, látható, hordozható Isteneket készíttet magának, és Mózes azt mondja: Uram, inkább engem törölj ki az élet könyvéből, de ennek a népnek kegyelmezz. Vagy gondoljunk Pál apostolra, aki iszonyatos szívfájdalommal látja, hogy saját népének egy része megkeményedik. És kívánok inkább én kárhozattá lenni, csak ez a nép meneküljön meg! Legyen neki bocsánata! – ez a fajta sorsközösség-vállalás. Ebben a világban, de nem e világ szerint kell élnünk. A sorsközösséget föl kell vállalnunk, de ez nem azt jelenti, hogy gyökértelenül felolvadunk, és a végén már nem is látszik, hogy hívő emberek vagyunk. De ki se vonulhatunk a világból. Bár a zsoltárossal néha mi is úgy gondoljuk: hogyha énnékem szárnyam lett volna, én innen, erről a munkahelyi közösségből, ezek közül a szomszédok közül, ebből a városból, vagy ebből a faluból, vagy ebből az országból én már olyan messze mentem volna! – az Úr Isten meg nem ad szárnyakat. „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, de kérem, hogy őrizd meg a gonosztól.”

Komolyan kell vennünk: van reménység! Van lehetőség a változásra, még a nép számára is, sokak számára is, bár mi lehet, hogy teljesen reménytelennek látjuk. Miért van reménység? A nagy fölismerés az, amikor újra meggondolom, és bizakodni kezdek: szeret az Úr. A reménység, hogy reménységgel nézhessünk népünkre, ennek az alapja nem a mi nagy okosságunk és filozófiánk, hanem az Isten irgalma.

Szeret az Úr, ezért nincs még végünk – többes szám! Többes szám, pedig egyes számmal kezdődött, és egyes szám az egész fejezet.

Hogyan tekintünk mi népünkre szeretett Testvérek? Hogyan nézünk mi a körülöttünk élőkre? Csak kimenni akarunk belőlük, mint némely szektás gondolkozású barátunk? –„Vonuljatok ki belőle!” Igen! Lelkileg, hitbelileg ne cselekedjétek a gonoszságaikat! De kivonulni nem lehet! Ebben a világban hívő emberként lehet és kell élnünk. És végül, azt is észre kell vennünk, és ez csodálatosan kijön a fölolvasott Igéből, hogy érthetetlen ez a kegyelem. Érthetetlen, hogy az Isten így cselekszik. Érthetetlen, hiszen évtizedeken keresztül hívtam megtérésre a népet, és „nem megyünk az Úrhoz!” „Többé nem járunk az ő útján” – olvashatjuk Jeremiás könyvében a nép válaszát. Mi a magunk útján megyünk. Mi már rég leírtuk az ilyen embert, és az ilyen népet az Isten nem írja le. Ez az érthetetlen kegyelem, mely rég utánunk jár. Vagyis nincs a csodára más magyarázat, minthogy szeret az Úr. És szereti a mi magyar népünket is. Akár milyenek a népszámlálás vallási adatai, és akármilyen más mutatókat tudnánk felsorolni. Ha ver, ha megbüntet, nem szíve szerint teszi, mert nem gyönyörködik ebben, hanem szeretne megmenteni. Van tehát értelme! Van értelme, és itt ez derül ki, és így kell látnunk: „Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz, jó csendben várni az Úr szabadítására”. Van értelme az Ige hirdetésének, van értelme, hogy gyülekezet legyünk, bármi is van körülöttünk. Éppen ezért még inkább nagyobb értelme van! És még nagyobb feladatunk van. Mert szeret az Úr, még nincs végünk, még van idő, még alkalmat ad, hogy szóljunk, éljünk, és hívő példát adjunk, és alkalmat ad, hogy emberek megváltozhassanak és megtérjenek.

Csodálatosan fogalmazza meg az Ige a személyes vallomást megint: „az Úr az én osztályrészem”; de „nincs végünk”. A kettő összetartozik, sorsközösségben kell lennünk népünkkel, de tudni kell kimondani, hogy az Úr az én osztályrészem, és azt szeretném, hogy a tied is legyen, meg a tied is, meg a tied is, mert téged is szeret az Úr, azért nincs végünk, nektek sincs végetek. Még van irgalom és kegyelem.

A mai igehirdetésnek ezt a címet adtam: Személyes vallomás többes száma. A személyes vallomás többes száma. És egy kicsit az előző napok előadásaira, így nézzünk. A személyes vallomás – tudnunk kell személyesen megvallani hitünket, mert az nem magánügy, hogy senki meg ne tudja; hanem meg kell vallanunk hitünket. De a hitünket, a személyes hitünket, hogy „az Úr az én osztályrészem”, ha újra meggondolom, ha az Úrra nézek, akkor lehet reménykedni. És akkor nincs vég! Na hogyan? Akkor nem arról van szó, hogy nincs végem, hanem arról van szó, hogy nincs végünk.

A személyes vallomás többes száma – Jézus nem kérte, és nem kéri, hogy az Atya bennünket is kivegyen ebből a világból. De kérte és kéri, hogy őrizzen meg a gonosztól.

A személyes vallomás többes száma – vagyis elemeznünk kell kritikusan a pillanatnyi helyzetet, amiben élünk. Föl kell ismernünk a személyes és a közösségi bűnöket is. De azt is látnunk kell, hogy önerőből nem sokat tudtunk változni és változtatni. Hívő emberként, gyülekezetként pedig a személyes vallomás többes számában tudnunk kell megfogalmazni, hogy de mégis van reménység! És ezt a reménységet, és ezzel a reménységgel hirdetnünk kell.

Szeret az Úr, azért nincs még végünk. Ezért legszemélyesebb közügy a mi hitünk, a te hited, az én hitem. Szeret az Úr téged, az úrvacsora is ennek jele. Szeret az Úr engem, ezért nincs még végünk, nemcsak nekünk, hanem népünknek sem. Ezzel a reménységgel tegyünk bizonyságot naponként. Ámen.

Mondjatok dícséretet,

Keresztyének, az Úr Istennek,

Szentséges tiszteletet

Adjatok ő nevének.

Örvendjetek őneki

Igaz isteni buzgóságban,

Mert köztetek lakozik

Az anyaszentegyházban.

És ő megelégíti

Lelketeket lelki kenyérrel:

Biztat ő igéjével

Édes igéretivel.

196. dicséret 1-3. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk, hogy megismerhettük megváltó kegyelmedet. Téged dicsőítünk, hogy megbocsátottad vétkeinket. Magasztalunk, hogy Krisztus által gyermekeiddé fogadtál vissza bennünket, és Téged áldunk, hogy hitben békességet, reménységet, örömöt kaptunk. Bocsásd meg Urunk, hogy gyakran kisajátítottuk ezt a kegyelmet. Bocsásd meg, hogy gyakran csak magunknak igényeltük szeretetedet. Bocsásd meg, hogy olykor megfeledkeztünk nemzetünkről, a körülöttünk élőkről már lemondtunk, nem vállaltunk velük sorsközösséget, és ezért Igéd sem nagyon juthatott el hozzájuk.

Segíts mindig látni számunkra érthetetlen, de életet jelentő kegyelmedet. Segíts, hogy a hitben kapott reménységgel másokat is bátoríthassunk és vigasztaljunk. És Urunk segíts, hogy el nem fogyatkozó szereteted erőforrás lehessen az élet küzdelmeiben, személyes gondjainkban, erőforrás lehessen gyülekezetünk számára egyénileg és gyülekezeti közösségben is, hogy mi is ki tudjuk mondani, az Úr az én osztályrészem; hogy tudjuk mondani, szeret az Úr, ezért nincs még végünk.

Magasztalunk Istenünk, hogy a Veled és egymással való közösségbe a megterített asztal közösségébe fogadtál, most hívtál bennünket. Erősíts meg minket, hogy merjük vallani és reménységgel tekinteni népünkre, hogy szeret az Úr, népünket, a népeket is, ezért nincs még vége. A legnagyobb mélységből is a te érthetetlen, de nagyszerű kegyelmed által lehet még megtérés, megújulás, új jövendő.

Urunk, Istenünk! Erősítsd személyes hitünket, hogy merjük közösségi felelősségünket is fölvállalva dicsőíteni a Te nevedet. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |