| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az Úr most is trónon ül

Zsidókhoz írott levél 12. fejezet 4-11. vers

„⁴Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig, ⁵és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged,

⁶mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.”

⁷Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?

⁸Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.

⁹Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk?

¹⁰Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk.

¹¹Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.”

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk! Tégy alkalmassá minket a buzgó imádságra. Hálát adunk, hogy Hozzád fordulhatunk, beszélhetünk Veled, Eléd vihetjük gondjainkat. Te meghallgatsz minket, megszabadítasz, és nem vádolsz. Milyen felfoghatatlan kegyelem ez, mert erőtlenek vagyunk bűneink miatt, és tudjuk, hogy büntetést érdemlünk. Érezzük természettől adott gyengeségeinket, különösen a bajok idején, de éppen ez segít felismerni kegyelmed erejét, mert a Te büntetésed nevel minket, a javunkat szolgálja és segít, hogy visszaforduljunk tévelygéseinkből. Egyedül Reád hagyatkozhatunk, mert Te tudsz segíteni a nehézségek elhordozásában is. Ne engedd, hogy elcsüggedjünk, megfáradjunk az imában még akkor sem, ha Te végtelen bölcsességeddel nem teljesíted minden kérésünket. Add Urunk, hogy Pál apostol szavaival mi is elmondhassuk: „De azért könyörülsz rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne.”

Áldd meg Uram istentiszteletünket, az Ige hirdetőjét, és add, hogy szavai nyomán sokan Hozzád térjenek. A Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.

Te pedig, kegyes, irgalmas Isten,

Örökké megmaradsz,

Te országodban, birodalmadban

Örökké megállasz.

Miért örökké elfelejtkezel

Mi rólunk, Úr Isten?

Miért hagysz minket sok ideiglen

E veszedelemben?

Téríts tehozzád, és mi megtérünk,

Kegyelmes Úr Isten!

Újítsd meg immár mi napjainkat,

Mint régi időben.

385. dicséret 16-17-18. vers

Az előbb énekelt énekverset, bibliai eredeti szövegét a Jeremiás siralmai 5. fejezetéből a 19-22. verséig olvashatjuk ekképpen:

„¹⁹De te, URam, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre.

²⁰Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át?

²¹Téríts magadhoz, URam, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak!

²²Bizonyára nem vetettél el minket végképp, nem haragszol ránk annyira!”

A múlt vasárnap és az azt megelőző három estén, a gyülekezeti hétvége előadásainak kezdetén a Siralmak könyvéből hangzott el egy-egy bibliai szakasz. Most a könyv utolsó néhány versét olvastuk. Mielőtt konkrétan figyelnénk a fölolvasott bibliai szakaszra, máris megállapíthatjuk (visszagondolva a már korábban olvasott bibliai részekre), hogy a valóság látható része gyakran siralmas, gyakran kétségbeejtő lehet.

Ha visszagondolunk a Siralmak könyvére, akár a korábbi estéken olvasott vagy részben még a múlt vasárnap is olvasott szakaszára, akkor itt valóban a romokban lévő Jeruzsálemet látjuk, éhínséget, halottakat, deportálást. Úgy néz ki, hogy vége van egy városnak, talán vége van egy nemzetnek, talán letöröltetik a föld színéről, és valóban lehet könnyeket hullatni. Sőt kellene könnyeket hullatni, mert siralmas a látvány. És ahogy, ha az előző fejezetben vagy akár csak itt a Siralmak könyve 5., tehát utolsó fejezetébe beleolvasunk… megdöbbentő, kemény mondatok a pusztulásról: „Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből. Életünk kockáztatásával hordjuk be élelmünket, a pusztalakók fegyverétől veszélyeztetve. Bőrünk tüzel, mint a kemence, a kínzó éhségtől. Meggyalázták az asszonyokat a Sionon, a szüzeket Júda városaiban. A vezéreket felakasztották, a vének személyét sem becsülték. Az ifjaknak kell a malomkövet forgatniuk…” [JSir5:8-13]

Egy teljes mélységbe, nyomorúságba került nemzet, város képe van előttünk. És ez valóban, ha ennyit látunk csak, siralmas. Ahogy el is nevezték utólag a könyvet Jeremiás siralmainak.

Ha most egy kicsit magunkra nézünk, a magyarságra, népünkre, de egyházunkra is, hogyha egy kicsit napjainkat nézzük meg, akkor hála Istennek, azért nincsenek háborús cselekmények miatt romokban házaink. De fogyatkozik népünk, anélkül, hogy külső ellenség fegyverrel pusztítaná. Ha magunkra nézünk, akkor látjuk azt is, hogy sokak munkanélküliséggel küszködnek, vagy éppen minimálbérből kellene megélniük. Látnunk kell azt is, hogy széthullanak a kapcsolatok, a közösségek. Látnunk kell azt is, hogy bizonyos értelemben erkölcsi zűrzavar kezd úrrá lenni népünk életében.

És hogyha szűkebben az egyházakra, még közelebbről a magunkéra nézünk, akkor bizony nagyon sok helyen azt látjuk, hogy elnéptelenedő falvak és kiüresedő templomok… de azt is látjuk, hogy ugyan vannak települések, ahova beköltöznek az emberek, mégsem feszítik szét a templomfalakat, noha azokat az épületeket korábban lényegesen kisebb település lakóinak építették.

A valóságot, ha látjuk, és nemcsak a kozmetikázottat akarjuk észrevenni, akkor ma sincs túl sok örömünk. Kevés okunk van arra, hogy örüljünk. Inkább kellene ma is könnyeket hullatni, lenne miért könnyeket hullatni.

Miközben Jeremiás könyvében néhány vers kivételével, a múlt vasárnap olvasott rövid szakasz és a ma olvasott rövid szakasz kivételével az egész könyv, ez az öt fejezet a siralmas állapotról szól, erkölcsi, fizikai romokról szól, aközben mégis azzal zárul a könyv: „De te, Uram…”.

Mégis van egy „de”. „De te, URam, trónodon ülsz…”. Vagyis a próféta másik nézőpontból is próbálja látni a valóságot, illetve az egész valóságra akar figyelni. Nemcsak arra, ami a szeme előtt van, ami siralmas, ami keserves, ami rettenetes, ahol kevés a reménység: lesz-e még itt talpra állás? Hanem látja a valóság másik részét is. De hát ez a hívő ember kiváltsága! Hogy nemcsak a múlandókra, nemcsak a láthatókra nézünk, mert azok ideig valók, hanem a láthatatlanokra is: azok örökkévalók – tanít bennünket majd később az apostol. Itt a Siralmak írója egyik oldalról látja a hétköznapi szörnyű valóságot, az erkölcsi, fizikai mélységet és romokat, és ezért valóban sírni kell, de látja a valóság másik részét is. Miközben tehát nézünk önmagunkra, nézünk mai egyházi állapotainkra, és a valóságot látjuk, nemcsak az ünnepi pillanatokat, aközben, másik oldalról néznünk kell a valóság másik részére. Néznünk kell, látnunk kell, és akkor eljuthatunk oda, hogy hitvallás. Tulajdonképpen itt a Siralmak írója hitvallással zár többek között. Könyvének végén kimondja: de te Uram trónodon ülsz örökké. Vagyis: Tied a hatalom mennyen és földön. És ez is a valóság. A hívő ember számára legalább, sőt még inkább olyan valóság, mint ami esetleg pillanatnyilag a szemünk előtt van. Örökké trónodon ülsz. Jöhetnek itt ilyen világi hatalmak és olyanok, pusztíthatnak kisebb és nagyobb népeket, már-már letörölhetnek a térképről, de az Úr örökké ugyanaz, trónján ül, vagyis övé a hatalom – a hitvallás szava.

Vajon amikor saját nyomorúságainkat látjuk, családunk gondjait látjuk, egyházunk nehézségeit, vagy népünk jelenlegi erkölcsi állapotát látjuk, akkor, ugyanakkor látjuk-e az Urat, aki az ő trónján ül?

Emlékezzünk Ézsaiás próféta elhivatására. Ezzel indult: az Urat, a szentet látja. A hívő embernek ezt látnia kell: „Királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre.” Itt lehet, hogy egyik nemzedék vagy a másik nemzedék életében nagy mélységek lesznek különböző okok miatt – erre még később visszatérünk –, de nemzedékről nemzedékre az Úré a hatalom. Az Isten királyi széke megmarad. Noha, ha Ézsaiás könyvébe beleolvasnánk, akkor ott a 14. fejezetben találkozhatunk azzal, ahogyan Babilon királya felfuvalkodottan beszél. Úgy gondolta, övé (legalábbis a Közel-keleten, de mondhatjuk úgy is, az általa akkor ismert világon) szinte a teljes hatalom. És erről, az akkori egyik világhatalomról így szól a próféta Ézsaiás könyvében: „Leestél az égről, fényes hajnalcsillag! Lehulltál a földre, népek legyőzője! Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe… hasonló leszek a felségeshez” – és most itt vagy a porban. Igen. Hívő emberként látjuk-e a teljes valóságot, vagy csak túlságosan annyit látunk, ami a szemünk előtt van. Ha csak azt látjuk, tudjuk mi a következménye: az elkeseredés, a reménytelenség és az elképedés. De hívő emberként látnunk kell a teljes valóságot.

Akkor, Jeruzsálem és a környéke erkölcsi, fizikai, egzisztenciális teljes válságban, szó szerint a pusztulás, az elpusztulás határán van. És mégis a több fejezeten keresztül szóló siralom, a pusztulásról szóló siralom közepette, már a múlt vasárnap is hallottuk, hogy „Szeret az Úr, azért nincs még végünk”, és a könyv ezzel zárul: „De te Uram trónodon ülsz, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre”. Vagyis: nem azoké az utolsó szó, akik itt most mindent a földdel egyenlővé tudnak tenni, vagy agymosással tudnak mindent a maguk képére és hasonlatosságára, igényeikre és üzleti szándékaikra alakítani.

Ezt a valóságot, ebből a nézőpontból is látjuk mi? Folyamatosan rajta tartjuk a szemünket? Mert ha nem, akkor annyi vagyunk, mint a világ fiai közül a válságjeleket látó, nemesen, bölcsen gondolkozó és aggódó barátaink. De hol a reménység? Akkor nem vagyunk többek mi sem.

A nyomorúság elmondása után tehát kimondja a hitvallás szavát. Aztán a könyv azzal zárul, hogy noha kimondta a hitvallás szavát, hogy „de te Uram trónodon ülsz”, akármi történik itt, és a bűnök, meg a saját bűneink akárhogy ülnek tort, akkor is tied a hatalom, mégis kérdez. Megdöbbentő, hogy az utolsó néhány mondat micsoda hatalmas gondolatokat rak egymás mellé. A hitvallás után jönnek mégis a miértek: „Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át?” A miértek; az előbb még a hitvallás magaslatai voltak, de amellett ott vannak a miértjeink is.

Kérdezz! Szabad kérdezni. Szabad sorolni kérdéseinket, aggodalmainkat is. Szabad, ismeri az Úr úgyis azokat. És elmondja a Siralmak írója a maga miértjeit. Ha viszont megfigyeljük, hogy a miérteknek mi a tartalma, akkor még inkább el kell, hogy gondolkozzunk: „Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át?” – tulajdonképpen az Úr Istent vádolja. Az előbb hitvalló magaslatok, és most hirtelen mégis a miértek. És ezek a miértek nem arról szólnak, hogy mi milyenek vagyunk! Hanem: „Uram! Ennek az egész nyomorúságnak, amiben benne vagyunk már évek óta, ennek a hosszúsága, hát Uram, ez a te hibád! Uram miért hagysz el ilyen hosszú ideig bennünket? Miért kell ennyi ideig nyomorúságban lenni? Miért engeded ennyi ideig a válságot?” Ezt is föl szabad tenni. Szabad, szinte panaszkodva mondani a miérteket az Úr előtt, ott jó helyen mondjuk. Ott jó helyen. És ki is mondja itt a könyv írója.

Harmadszor észre kell vennünk, hogy a siralmas állapotok leírása után, a hitvallás és a miértek, az Úr kérdezése után, jön a kérés. Ez a harmadik, a kérés: „Téríts magadhoz Uram és mi megtérünk.” Az előbb még arról beszélt: „Uram, miért hagysz el ilyen sokáig minket? Uram ideje lenne, hogy megkönyörülj, mi már alig bírjuk ezeket a nehéz időket. Hát látod, romokban a város! A templomot is kifosztották, felgyújtották! Az istentelenség uralkodik! Uram, meddig még?” És mindjárt utána, a miért után, a kérdések után kérés jön. Ha megfigyeljük ezt a kérést, akkor ez a kérés nagyon el kell, hogy gondolkoztasson. És a Siralmak könyve summáját olvasva most, az utolsó verseket olvasva, immár tehát a harmadik gondolat, a kérés, az nem arról szól: Uram, legyen már vége ennek a nyomorúságnak! Hanem arról szól: „Téríts magadhoz Uram” – ebben benne van az önismeret hangja.

A múlt vasárnap ez hangzott a harmadik fejezetből, a személyes vallomás többes számaként: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk”. Nemcsak egy valakinek. Jóllehet az egész fejezet egyes szám első személyben szólt, de az Isten irgalmas szeretete mindenkinek felkínált szeretet, a megtérés lehetősége mindenkinek felkínált lehetőség. A szent író itt önmagába szállva kér. És amikor kér, tulajdonképpen bűnt vall: Téríts magadhoz Uram, és mi megtérünk. Ebben benne van a fölismerés. Uram az előbb ugyan én azt kérdeztem: miért ilyen sokáig engeded ezt? De hogyha jobban megvizsgálom, akkor ki kell mondani: „Uram, ebben, hogy ez így van, hogy idejutottunk, hogy ilyen ítéletet engedtél ránk, és hogy ennyi ideig engeded, ebben benne van a mi felelősségünk. Téríts magadhoz Uram.” Figyeljük meg, nem általában megtérésről szól.

A Tékozló fiú példázatában arról olvasunk, hogy amikor rájött, hogy nem otthon van a baj, ahonnan el akart jönni, mert ott nem lehet boldognak lenni, az atyai ház közösségében… amikor a maga útján elindult, és mindent szétszórt, és siralmas állapotba került, akkor először nem hazamegy. Megpróbál korrigálni az életén, elment munkát vállalni, elment disznópásztornak. Aztán, amikor rájött, hogy a saját korrekcióval sem jutott sokkal jobb helyzetbe, akkor jut el oda, hogy magába szállva azt mondja, hogy hazamegyek, visszamegyek, és azt mondom az atyámnak, hogy vétkeztem. Igen, téríts magadhoz Uram. Nem egyik csöbörből a másikba, hanem Hozzád kell visszafordulni. Nem Asszíriához vagy Egyiptomhoz, hiszen korábban ez volt az egyik nagy bűn, hogy csupán a világi hatalmakban, az akkori világbirodalmakban próbált bizakodni a maroknyi Izrael és kevésbé az Úrban. Nem Asszíriához, nem Egyiptomhoz Uram, Hozzád! Ahogy majd a második menetben, a második átgondolásban jut el oda a tékozló fiú, hogy vissza az atyához. Nem egy kicsi javítást az életemben – eddig nem dolgoztam, csak fogyasztottam, hát most már dolgozok is valamit, mert nincs mit fogyasztani; most már meg kell keresnem az ennivalót – hanem vissza az atyai házhoz.

Eszünkbe juthat Ady Endre: Istenkereső lárma című versének két sora: „Próbáltam sokféle mesét, De hajh, egyik sem volt elég.”

Téríts magadhoz Uram! Ne erre, meg arra! – megint kipróbálunk valami emberi ötletet, aztán megint kipróbálunk, meg megint kipróbálunk egy kis ötletet, hátha kicsit jobbak leszünk, hátha kicsit jobban megy népünk sorsa, hátha az egyház is egy kicsit elevenebb lesz, egy-két ötlet – Magadhoz téríts! És ami nagyon megdöbbentő, hogy a kérés, kérés itt. Nem az jön: Uram, mi megtérünk! Hanem kér, segítséget kér. Téríts magadhoz, és mi megtérünk. Ebben benne van tehát, hogy nyomorúságunk okai részben mi magunk vagyunk, másrészt a korabeli világhatalmak; aki magát hajnalcsillagnak gondolta népeket legyőzve, aki azt mondta magáról, „felmegyek, és a felségeshez leszek hasonló”, aki önmagát istenítő hatalom volt. Igen, az akkori világbirodalmak is nagyon sokat vétettek a kis népekkel szemben, és az utóbbi évszázad világbirodalmai is vétettek kisnépek ellen és vétenek ma is a kisnépek ellen, de ez nem azt jelenti, hogy föl vagyunk teljesen mentve. Nem az a kérés: Uram, térítsd már meg Egyiptomot, meg Asszíriát, hogy nekünk jobb legyen! Nem minthogyha az nem ártana. Hanem arról szól a kérés, hogy minket, Uram, minket téríts magadhoz. Fölismertük, hogy részben a bennünket körülvevő világ, de másrészt mi magunk vagyunk, a magunk hitetlenségével – mert azokban jobban bíztunk, mint Benned –, ennek a siralmas állapotnak az okozói. Téríts magadhoz! Mi hagytunk el Téged. Nekünk vissza kell térnünk.

Nagyon megdöbbentő és nagyon érdemes ezen, komolyan elgondolkozni, így könyörög: „Téríts magadhoz Uram, és mi megtérünk”. Nem azt olvassuk a kérdés után, hogy „miért, miért, miért hagytál el?”; hogy „igen Uram, mi megtérünk, látod, milyen nagyszerűek leszünk, visszatérünk hozzád” – hanem könyörög, hogy téríts magadhoz, és mi megtérünk. És nagyon fontos igazságot mond ki már az Ószövetség, pontosan a Siralmak könyve ebben a nyomorult nehéz helyzetben: a megtérés egyik oldalról emberi feladat, de nem emberi teljesítmény. Ezt nagyon komolyan látnunk kell. Így érkezhetünk el oda, amikor egyenesen azt mondja már az Újszövetség, hogy a hit az ajándék. Tehát emberi feladat, de nem emberi teljesítmény a megtérés. Nem azzal jön a Siralmak írója: Uram, sok bűnt elkövettünk, most már megtérünk, nagyszerűek leszünk, vedd el az ítéletet! – hanem könyörög: téríts magadhoz, hogy megtérjünk; és mi megtérünk. Bizony komolyan kell ezt vennünk. A megújulás, a helyreállítás Isten által lehetséges. A megtérés Isten nélkül nem megy. Az nem a mi emberi teljesítményünk, de a mi feladatunk.

Az Isten szólít, az Isten hív, az Isten előkészít mindent, az Isten lelkiismeretünket újra és újra mozgatja, hogy megtérjünk. Ezért könyörög így: téríts meg!, és megtérünk; eljutottunk oda, hogy készek vagyunk visszamenni Hozzád.

Ahogy a tékozló fiú azt mondja: visszamegyek. De igazán visszatérni azért tud, mert az atya messziről meglátva kiment elé, és átkarolta, megcsókolta, visszafogadta. Mert az atya már régóta várta, és azon munkálkodott, hogy visszatérhessen.

Szeretett Testvérek!

Gondoljuk végig így népünket, egyházunkat, életünket. És ne csak az egyik oldalt lássuk, a valóság egyik részét, a pillanatnyi fogyatkozást, a veszteségeinket, ne csupán ennyit lássunk, hanem hívő emberként lássuk az egészet. Vagyis lássuk az Urat, aki ma is trónján ül. Aki trónján ült akkor is, amikor Egyiptom és Asszíria a korabeli Közel-Keletet el akarta nyelni, és trónján ült a múlt században és most ebben a században is az Úr – bármilyen erők is dolgoznak ebben a világban! De ugyanakkor a miértjeink nekünk is megvannak, és szabad elmondani. De ha ezeket elmondtuk, akkor ne feledjük el a hitvallás és a miértjeink után kimondani a kérésünket: Uram téríts meg minket! Mert változnia kell életünk irányának és a konkrét cselekedeteinknek is; mindegyikre szükség van. Ha még nem tértünk igazán az Úr útjára, csak próbálunk benne bízni, akkor az iránynak is változni kell; ha pedig a Krisztus útjára tértünk, akkor elbotlásaink, engedetlenségeink konkrét cselekedeteiből kell megtérnünk, megváltoznunk – az atyák szóhasználatával szólva: magunkat igazán odaszentelni az Úr ügyére.

A Zsidókhoz írott levélből hallottunk egy szakaszt, ahol szintén mondták a kortársak az apostoli korban a miértjeiket, és akkor a felelet így hangzott: „Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival”. Isten javunkra teszi, hogy szentségében részesüljünk. „Jogos az ítéleted” – mondaná a zsoltáros. Pillanatnyilag persze ez a fenyíték, ez az ítélet, ez nem örvendetes, de később meghozza a maga gyümölcsét. Lássuk tehát úgy nemzetünk, egyházunk, családunk, magunk életét, hogy az irgalmas isteni szeretetben vizsgáljuk a most látható valóságot. Nem csak a most látható, meg általunk, kicsit szemellenzőnk által beszűkített valóságot lássuk, hanem az Isten hatalmas, irgalmas szeretetét. Lássuk, hogy az Úr most is trónon ül! És lehet nekünk, szükséges nekünk mélységekben hitünket megvallani, szabad nekünk kérdéseinket és miértjeinket elsorolni, és szabad kérni, hogy téríts vissza, vagy téríts meg a konkrét eltévelygéseinkből, mert mi megtérünk.

Így zárul a Siralmak könyve, és ezzel válaszolhatunk mi is saját kérdéseinkre: „De te, URam, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre. Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át? Téríts magadhoz, URam, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! Bizonyára nem vetettél el minket végképp, nem haragszol ránk annyira!” Ámen.

Igazságod palástját

Reám kiterjesztetted,

Szentlelkednek áldását

Bennem felgerjesztetted,

Hogy megújulást végyek:

Hozzád hasonló légyek.

De nékem reménységem

Vagyon az én Uramban,

Hiszem: lesz idvességem,

Csak járjak jó útamban:

Ha követem világát,

Meglátom szent országát.

449. dicséret 3. és 9. vers

Imádkozzunk!

Szent és Igaz Isten! Beismerjük Előtted, hogy nemzetünk önzésünk miatt is fogyatkozik. Beismerjük Előtted, hogy egyre kevésbé ismerik, tisztelik nevedet hazánkban, hogy lelkileg, testileg betegek vagyunk, hogy egyházaink sem dicsekedhetnek.

Beismerjük Előtted, hogy úgy véljük, érezzük, mintha Te feledkeztél volna meg rólunk, pedig nekünk kellene Hozzád térni még komolyabban. De magasztalunk. Magasztalunk, hogy megmutattad világrendszerek feletti hatalmadat az évezredek folyamán, és a mi életünkben is. Magasztalunk Téged Istenünk, hogy fenyítésed és szereteted hirdeti nekünk irgalmadat és kegyelmedet. Magasztalunk Istenünk, hogy jöhetünk Hozzád kérdéseinkkel, kételyeinkkel és kérésünkkel is.

Bocsásd meg nekünk, amikor haszontalanságokat kértünk, hogy hiábavaló gerjedelmeinkre költsük azokat. Bocsásd meg nekünk, amikor inkább Téged vádoltunk, mint önmagunkat vizsgáltuk meg. Bocsásd meg, amikor nehezen viseltük ítéletedet, de kérünk Istenünk, téríts magadhoz, mert először is erre van szükségünk, és mi is Hozzád térünk. Urunk, Istenünk segíts, hogy életünket megújító kegyelmed a mi számunkra valóban új életet jelentsen, és így ezt az új életet, az új reménységet hirdethessük népünknek. Könyörgünk felekezetek, közöttük egyházunk evangélium szerint való tisztulásáért és újulásáért.

Kérünk mindazokért, akik most a Női Konferencián vannak, hogy áldást nyerve térhessenek otthonaikba.

Könyörgünk betegeinkért és gyászolóinkért is, hogy a mélységekből miértjeikkel, kérdéseikkel és szomorúságukkal igazán Hozzád forduljanak.

És kérünk Urunk, Te adj bölcsességet gondnok- és presbiterválasztáshoz minden gyülekezetben, a miénkben is, hogy a Te Igéd és a Te Lelked vezéreljen bennünket, a Te országod építésének szempontjai irányítsanak minket döntéseinkben.

Segíts bűneinkkel terhelt világunkat, személyes gondjainkat is a Te életeket megújító kegyelmedben látni, reménykedni és engedelmesen Krisztust követni. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |