| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Szolgálni szabadon

Máté evangéliuma 25. fejezet 14-30. vers

¹⁴„Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát.

¹⁵Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe.

¹⁶Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt.

¹⁷Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt.

¹⁸Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét.

¹⁹Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük.

²⁰Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem.

²¹Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!

²²Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot nyertem.

²³Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!

²⁴Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál.

²⁶Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied.

²⁶Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam?

²⁷Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém.

²⁸Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van!

²⁹Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.

³⁰A haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.”

Római levél 12. fejezet 3-6. vers

„³A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint.

⁴Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, ⁵úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.

⁶Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is.”

Alex Haley: Gyökerek című regényében írja a következőket: „Ezreket raboltak el egyenkint, mint ősömet, Kuntát, de összehasonlíthatatlanul többen voltak, akik éjnek idején, sikoltozva ébredtek a fölgyújtott, rabszolgavadászoktól körülvett falvakban. Az életben maradt, munkaképesnek látszó foglyokat nyakuknál fogva egymáshoz szíjazták, és hosszú, nemegyszer mérföldes menetoszlopba sorakoztatták. Elképzeltem, hányan haltak meg a tengerparthoz vezető gyötrelmes menetben, s hány embert, már lépni is gyengét hagytak hátra, hogy nyomorultul elpusztuljon. Elképzeltem, hogyan ütlegelték, vonszolták őket a csónakok felé; hallani véltem sikolyaikat, látni, hogy tíz körömmel kapaszkodnak az anyaföldbe, s hogy végül már a part homokját harapják. Lepergett előttem, hogyan tuszkolják le őket, ütlegek és szidalmak közepette a bűzös hajóűrbe, hogyan láncolnak oda minden embert a priccséhez, olyan sűrűn, hogy sokszor még hanyatt sem fértek el, csak oldalt, mint a dobozban az élükre állított kanalak...”

Rabszolgaság, feltétlen engedelmesség, a szabadság elvesztése. A szolga gyakorlatilag teljes függősében él, alárendeltségben van az urával szemben, nem lehet magántulajdona, hanem mindig az urának és uráért dolgozik. Igen-igen rosszul csengő szavak ezek! Különösen napjainkban érzünk nagy taszítást, amikor annyi szó esik az esélyegyenlőségről, és sokan küzdenek a hátrányos megkülönböztetés ellen, illetve valljuk, hogy mindenkinek egyenlő jogokat kell(ene) biztosítani. Az előbb felolvasott részlet feketékről szólt, de hasonló volt a helyzet Jézus korabeli Izráelben. Abban az időben természetes volt, hogy az úr, az úr, a szolga pedig szolga. Nem rugódozott senki különösebben a státusza ellen, mert nem volt hova. Nem volt átjárás a különböző társadalmi osztályok között. Az ember elfogadta a maga helyét, mert természetes volt a számára.

Abban az időben háromféleképpen válhatott valaki szolgává:

1.      úgy, hogy valaki hadifogságba került, és annak a népnek a szolgálatába állt, mint szolga, vagy rabszolga,

2.      úgy, hogy valaki eladósodott, elszegényedett, és a szabad kategóriából a szolgai sorba süllyedt.

3.      úgy, hogy megvásárolták.

Mi ebbe a 3. kategóriába tartozó szolgák vagyunk! – vagy legalábbis erre hív el bennünket Isten.  Mi, akik rendszeresen járunk templomba, istentiszteletre, már megszoktuk ezt a gondolatot, de a legtöbb mai embernek igen nehéz ezt hallani, hiszen a szabadságunk szinte mindennél fontosabb. Nem bírjuk elviselni a korlátokat, és az a kép, amit az előbb felvázoltam a szolga-úr viszonyról ellenállást vált ki belőlünk is. „Nekem senki ne mondja meg, hogy mit csináljak, még az Úristen se!” Ez talán az egyik leggyakrabban elhangzó válasz Isten hívása ellen. Ez volt az indulat is, ami Ádám és Éva szívében megfogant, a Sátán csábítása nyomán. Ezért akarnak olyanok lenni, mint az Isten, aki tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Nekem senki ne mondja meg, mert én tudom, hogy mi a jó nekem! Én döntök az életem folytatásáról, arról, hogy mikor és hogy szállok be-, vagy ki egy kapcsolatból, én döntök a megfogant gyermekem sorsáról, mert az én testemben van, én akarok dönteni a halálomról. Én nem leszek szolga, mert én szabad vagyok, és én döntök!

És ha egészen őszinték vagyunk, néha mi is ugyanígy gondolkodunk. Beszélünk mi arról, hogy az Urat szolgáljuk, de mégsem úgy döntünk sok esetben, és mégsem úgy élünk. Nehezen adjuk ki a kezünkből a gyeplőt! Szeretünk biztosra menni, amikor a megélhetésről van szó. Persze, tudjuk, hogy Isten gondoskodását ígéri azoknak, akik először Isten országát keresik. Mégis hányszor, de hányszor viselkedünk úgy, mint a választott nép a pusztában, amikor Isten megmondta, hogy gondoskodik róluk minden nap mannával, mégis szedtek belőle másnapra is biztos, ami biztos alapon. Sose lehet tudni. Isten megígérte, rendben, de az a biztos, ami a kezemben van. Aztán kiderül, hogy megrohad, büdös, és az ember csak áll, látva, hogy milyen jó lett volna várni! Mi fiatalok pedig könyörgünk Istenhez, hogy „Te szerezd meg a segítőtársat, hozzám illőt, ahogy egykor Ádámnak,” de mi már pontosan tudjuk, hogy kit is szeretnénk, annak a bizonyosnak; „Te mutasd meg hol van a helyem a világban…”, de már pontosan tudjuk, hogy hol akarunk lenni, és mit akarunk elérni. Nehezen adjuk fel a szabadságunkat, terveinket, vágyainkat még keresztyénként is.

Talán igazunk is lenne, ha így gondolkodnánk a mai ember szemszögéből, ha nem Isten lenne az, aki megvásárolt bennünket. Ha nem Ő lenne az, aki először lépett és szolgált felénk, ahogy a Krisztus-himnusz írja a Filippibeliekhez írt levélben: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Ő volt az, aki megvásárolt bennünket, hogy ne a Sátán szolgái legyünk. Tévedés azt hinni, hogy szabad lehet az ember! Senki nem a maga ura, érezhetjük ezt, amikor dúl bennünk az indulat, ahogy mondani is szoktuk „kivetkőzünk önmagunkból,” amikor úgy döntünk, vagy beszélünk, hogy magunk is meglepődünk. Amikor rádöbbenünk tehetetlenségünkre egy-egy betegség, haláleset, vagy egyéb krízis kapcsán. Jézus maga volt az, aki szolgált az embernek Isten létére, amikor eljött hozzánk, járta az utakat, gyógyított, elviselt megaláztatást, elutasíttatást, vádakat, fáradtságot, meg nem értettséget, köpéseket, verést és halált. Ez nem egy zsarnok kényúr képe, aki kihasznál, megkötöz és elveszi a szabadságot. Egy ilyen urat jó szolgálni, önként - szabadságból!

Aki egyszer szembenéz azzal, hogy Isten milyen drága árat fizetett értünk, az felismeri azt is, hogy semmije sincs, amit ne kapott volna. Annyira természetesnek vesszük az egészségünket, ép tagjainkat, otthonunkat, azt, hogy van elég élelmünk, ruhánk, hogy minden kényelmünket kielégítő tárgyak vesznek bennünket körül, hogy el is felejtjük, hogy mindez egyáltalán nem természetes, hanem ajándék! Ahogy ajándék minden képességünk, tudásunk, amit nem önmagunkért kaptunk, hanem hogy szolgáljunk velük, hogy betöltsük küldetésünket: életünkkel dicsőítsük Urunkat!

A hosszabb igeszakaszban felolvasott példázatban az úr mindhárom szolgájának bőségesen ad a vagyonából, hogy gazdálkodjanak vele.  A király az egyiknek ötöt adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak egyet, kinek-kinek a képessége szerint. Mi általában, akárcsak a szolgák, a nagyobb összegre szoktunk gondolni másokra tekintve, és egy tálentumra önmagunk esetében.

Talán megbarátkozunk a gondolattal, hogy Isten szolgái vagyunk, részek a testben, de ahogy másokra tekintünk, egyből kicsinek, jelentéktelennek, ügye-fogyottnak érezzük magunkat, és egyébként is csinálja más, aki jobban rátermett. Vállaljon inkább a másik kis-csoport vezetést, mert nekem nincs elég teológiai ismeretem, meg úgyis túl fiatal; imádkozzon inkább a másik hangosan, mert én csak hebegnék; süssön inkább a másik süteményt, mert neki jobbak a receptjei; vállaljon inkább más gyermek-istentiszteletet, mert én mit kezdenék a lurkók között; munkálkodjon inkább más a kertben, mert én a gaz helyett még a virágot húzom ki. Félünk, rémüldözünk, kevésnek tartjuk magunkat. Elárulom, hogy gyakran mi is, akiket arra hívott el az Isten, hogy hirdessük a szavát, és szószéken álljunk. Nem vagyunk ilyenkor olyanok, mint a harmadik szolga, az egy tálentumos?

Nem lopjuk-e meg a Gazdánkat, aki kincseket bízott ránk, és sáfárságra szólított fel? De bizony. Mi is pont úgy rejtegetjük, ásogatjuk a tálentumainkat, ahogyan a harmadik szolga tette. Talán nem azért, mint ő, aki félreismerte urát, hanem azért, mert nem vesszük elég komolyan a mi Urunkat! Nem vesszük elég komolyan azt a kincset, amelyet egyenként ránk bízott, mert folyton a másikra nézünk, aki jobbnak hívőbbnek, áldottabbnak látszik.

Pedig ha Isten csak egyetlen tálentumot bízott ránk, akkor mérhetetlenül gazdagok vagyunk! Egyetlen tálentum kb. 43 kg ezüstnek felelt meg, ami a dénár 6000X-e. 1 dénár pedig egy munkás 1 napi bére volt, vagyis 1 tálentum 19 évnyi munka fizetsége. Ha pedig az ezüst mai árát nézzük, nagyjából 70-80 millió forint! Ha mindezt beszorozzuk 3-mal, illetve 5-tel, akkor kiderül, hogy a gazda hatalmas vagyont bízott a szolgáira. Márpedig nincs az az úr, aki vállalná a kockázatot, hogy eltékozolják a kincseit!

Isten ugyanilyen bizalommal van felénk, szolgái felé, amikor bennünket bíz meg feladatokkal, ruház fel képességekkel, ajándékokkal, kit-kit képessége szerint!  Mi gyakran vagy kicsinyhitűek vagyunk, és megijedünk, ahogy erről már beszéltem, vagy azon háborgunk, hogy csak ennyit akar ránk bízni az Isten? Abban, hogy kinek-kinek a képességei szerint ad Urunk nagyon is pozitív üzenet van! Olyan Istenünk van, aki ismeri gyermekeit! Édesanyák tudják, hogy milyen gondosan kell kiválogatni a gyermekek ruháit, különösen akkor, amikor a kicsik hirtelen nőnek, és minden oly hamar rövid lesz, és szoros. Isten pont ilyen gondoskodó szeretettel vesz körül bennünket: nem ad ránk olyan ruhát, képletesen szólva, amelyet már rég kinőttünk, szűk lenne, szorítana, de nem ad túl nagyot sem, amiben elvesznénk, esetlenek lehetnénk, felbukhatnánk. Isten olyan feladatokat bíz ránk, amiknek eleget tudunk tenni, ha rá figyelünk, és ad hozzá képességeket, kegyelmi ajándékokat Szentlelke által, amelyekkel betölthetjük küldetésünket!

Az Újszövetségben van egy ember, aki újra és újra úgy beszél magáról, mint rabszolgáról. Pedig előkelő zsidó családba született nagyszerű neveltetésben részesült, a legjobb iskolákba járt, farizeus volt, ráadásul zsidó létére római polgárjoggal rendelkezett születésétől kezdve. Minden volt társadalmi helyzetét nézve, csak épp rabszolga nem. Mégis arról beszél újra és újra, hogy szolgál, engedelmeskedik, alá veti magát, kényszernek enged. Ő Pál, ennek a levélnek is a szerzője, Isten rabszolgája, aki Krisztusnak engedelmeskedik, és a Szentlélek kényszere alatt áll.

Pál nem önmaga ura volt, hanem feltétlen hűséggel szolgált. Emberfeletti módon vállalt bebörtönöztetést, megkövezést több alkalommal, megaláztatásokat, veszélyt, üldöztetést, otthontalanságot, sőt esetlegesen a halált is, amikor Jeruzsálembe készül, ahol tudja, hogy szenvedés vár rá, és vallja, hogy „én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Ap. Csel 20,24.) Megy, engedelmesen, önként. Jézusért. Szolgaként.  Megrendítők ezek a szavak, súlyosak, mert van mögöttük tartalom. Pál minden sorára az élete tesz bélyeget, ahogyan hűséggel követi és szolgálja Urát. Tudunk-e mi így, megalkuvás nélkül hinni, és szolgálni? 

Isten országában nincsenek olyanok, akinek ne lenne feladata, legfeljebb olyanok, akik nem akarják betölteni azt! Most presbiterválasztásra készülünk, és nem sokára kiállnak a jelöltek, hogy bemutatkozzanak. Tudom ezekről az emberekről, hogy Isten előtti komolysággal tusakodták meg azt, hogy most itt kint állnak. Valamennyien tudják, hogy szolgálatra hívta el őket az Isten, felelősségteljes közös munkálkodásra. Talán legtöbbjük még nem tudja, hogy milyen és hány tálentumot kapott, milyen kegyelmi ajándékokkal bír, de azt igen, hogy be szeretné tölteni azt a feladatot, amit Isten rá bízott, és nem elásni a rábízott kincset.

Testvérek, kincsek, feladatok ránk is bízattak, valamennyiünkre, akik most itt ülünk! Egy test vagyunk, akinek a feje Krisztus! Nincs közöttünk senki, aki felesleges volna, túl idős, magatehetetlen. Ha mást nem is, de imádságban hordozni biztosan mindenki tudja a többieket, szolgálattevőket, fiatalokat, gyerekeket, bibliaiskolásokat, betegeket, gyengéket. Ez pedig az egyik legkomolyabb, és legnehezebb szolgálat, mert állhatatosság, türelem kell hozzá, és sok-sok hit.

Ne meneküljünk félelemből, nézegessünk másokra, magunkat lebecsülve, vagy épp mentegetve, hanem vegyük komolyan, hogy egy test vagyunk, és Isten ránk bízta az Ő országának evangéliumát, hogy hirdethessük, megélhessük az örömhírt, hogy nekünk olyan Gazdánk van, aki maga szolgált felénk, aki az életét adta értünk, hogy bennünket meggazdagítson, bűnbocsánatot, örök életet adjon. Vegyük komolyan a ránk bízott kincset, sáfárkodjunk bátran, hogy egy nap, amikor Urunk színe előtt leszünk, nekünk is azt mondhassa, hogy „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Mt. 25,23) Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |