| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Amíg a reménység be nem teljesedik…

Zsoltárok könyve 27. fejezet

¹Dávidé. Világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?

²Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek.

³Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom.

⁴Egy dolgot kérek az ÚRtól, azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az ÚR, és gyönyörködhessem templomában.

⁵Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem.

⁶Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az ÚR sátrában, és éneket zengek az ÚRnak.

⁷Halld meg, URam, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg!

⁸Ha ezt mondod: Járuljatok színem elé! - szívem így válaszol: Színed elé járulok, URam!

⁹Ne rejtsd el előlem orcádat, ne utasítsd el haragosan szolgádat! Te vagy az én segítségem, ne vess el, ne hagyj el, szabadító Istenem!

¹⁰Ha apám, anyám elhagyna is, az ÚR magához fogad engem.

¹¹URam, taníts meg utadra, vezess a helyes ösvényen, mert ellenségeim vannak!

¹²Ne dobj oda ellenségeim indulatának, mert hamis tanúk támadtak rám, bosszút lihegnek.

¹³De én hiszem, hogy még meglátom az ÚR jóságát az élők földjén.

¹⁴Reménykedj az ÚRban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az ÚRban!

Hallottuk a zsoltáros bizonyságtételét, lélekben elcsendesedve imádkozzunk:

Áldalak és magasztallak Tégedet reménység Istene, hogy Te már akkor meghallod gondolatainkat, amikor a szó el sem hagyja szánkat. Köszönöm Uram Neked ezt a lehetőséget, hiszen Te ismered szívünk, szívem rejtett gondolatait, reménységét. Te tudod, hogy reméltem ezt a pillanatot, amikor Eszterrel együtt itt állhatunk a Te színed elé, Igét olvashatunk, imádkozhatunk, könyöröghetünk Hozzád. Köszönöm Uram, hogy Te megtartó Istenünk vagy. Te megtartottál abban az állapotomban is, amikor anyagi bizonytalanságban éltem, amikor perlekedtek velem, elkérték alsóruhámat, és én odaadtam nekik a felsőt is, mert Benned reménykedtem. Te vezettél a felelősségvállalás útjára, Te tanítottál, és Te állítasz most új útra, a Krisztus új útjára, amelyet még eddig nem jártam. Azzal a reménységgel és hittel állok erre az útra, hogy ahogy eddig, ezután is hű leszel Hozzám, és könyörgök, legyél hű gyülekezetünk minden tagjához, legyél hű ehhez a néphez, ehhez az országhoz, hogy az emberek csak Benned bízzanak. Ma, amikor ismét elkezdődött Magyarországon a keresztyénellenesség, Te állj a mi szívünk középpontjában. Tebenned bízzunk, Tebenned reménykedjünk, és szeretetben fogjuk meg egymás kezét. Így járjuk a Te utadat. Mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy gondolom Uram, hanem ahogy Te akarod. A Krisztus nevéért, érdeméért könyörülj rajtunk, és hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!

Indítsd fel szívemet,

Buzduljon fel, neked

Gyűjteni lelkeket!

Kérni taníts!

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!

Jézus, te visszajössz: várni taníts!

Majd ha kegyelmesen

Nézed az életem:

Állhassak csendesen.

Hinni taníts!

479. dicséret 1. és 4. vers

Zsidókhoz írott levél 6. fejezet 9-12. vers

⁹Felőletek azonban szeretteim, jobbat gondolunk, ami üdvösséggel jár, még ha így beszélünk is.

¹⁰Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok.

¹¹De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik, ¹²hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket.

Szeretett Testvérek!

A múlt vasárnap a Példabeszédek könyvéből hangzott – advent kezdetén – egy rövid Ige: „A bűnösök reménysége semmivé lesz, de az igazak várakozása örömre fordul”. De mi lesz addig? Mi lesz addig, amíg az igazak várakozása örömre fordul? Mi lesz addig – ahogy most a Zsidókhoz írott levél 6. részéből hallottuk az Igét – „…amíg a reménység egészen be nem teljesedik”? Mert adventben nagyon sokszor – egyébként helyesen – az Isteni ígéretre nézünk, a megígért Messiásra, de most egy kicsit figyeljünk arra, hogy mi lesz addig, amíg az Isteni ígéretek egészen, teljesen be nem teljesednek. Mert ez is legalább annyira izgalmas kérdés, és annyira a várakozáshoz tartozik, mint maga az ígéret. Az ígéretek, amelyeket az Isten adott nekünk.

Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a várakozásnak van egy szent titka, varázsa, de a várakozásnak mindig, mindenkor van veszélye, nehézsége is. Jó dolog valahol karácsony előtt ez a fajta szent várakozás, de tudjuk, hogy egészen mást jelent betegágyon várakozni. Egészen másképp telnek a napok, amikor nyomorúságban, bajban, családi, személyes, vagy más jellegű gondok között kell élni, és így kell várnunk egy néhány napra, talán hétre, vagy talán egy hónapon keresztül, hogy valamilyen eredmény szülessen. A várakozás, ami ugyanúgy része a mi életünknek, mint a reménység, bizonyos nehézségekkel is jár. Vajon nem a várakozás idején derül ki, hogy olykor szalmaláng a lelkesedésünk? Fellobban, és pillanatok alatt, néhány nap vagy néhány hét leforgása alatt odavan. A várakozás különösképpen, hogyha az hosszú ideig, hosszabb ideig van, ahogy a múltkor énekeltük a 270. dicséret utolsó versében, nehezünkre esik, és bizony előfordulhat, hogy tudatos elfordulás lesz úrrá, vagyis az Isten Lelke ellen való vétek lesz Úrrá a Krisztus útján elindult ember életében.

A Zsidókhoz írott levél föl nem olvasott, korábbi verseiben erről van szó. Erre vonatkozik a „még ha így beszélünk is” megjegyzés, a most fölolvasott igeszakaszból. De a várakozás nehézsége és veszélyei közepette bizony előfordulhat, hogy belefáradunk, előfordulhat, hogy megtorpanunk, elbizonytalanodunk, talán megállunk, mert kétségek gyötörnek. Igaz-e, helyes-e a várakozásunk, be fog-e ez teljesedni, mikor fog beteljesedni? Lehet, hogy hitünk lángja már csak parázs lesz, lehet, hogy hamu alá kerül ez a parázs, de még megvan.

A fölolvasott igeszakaszunkban a szentíró a korabeli gyülekezettel kapcsolatosan beszél a gyülekezet szolgálatáról. Nemcsak erről a veszélyről, amiről az előbb szóltam, hanem beszél a gyülekezet szolgálatáról. Jóllehet az első szeretet tüze, lángja mintha ellobbant volna, vagy elhalványult volna, de „szeretetet tanúsítottatok az ő, azaz a Krisztus nevében”. És így szolgáltatok a Krisztusnak szentelt életű emberek között – olvassuk. Sőt! még szolgáltok. Nemcsak múlt idő: szolgáltatok, ellobbant a láng és szinte odavan, hanem még szolgáltok is.

A fölolvasott Ige a korabeli hallgatót, a korabeli Krisztus-követő embert, gyülekezetet megszólítva elismeri, hogy ugyanakkor a szolgálat, a cselekvés, az még folyamatos. És itt egy sajátságos helyzetet láthatunk, ez olykor bekövetkezik a mi életünkben is. A hit nagy lángja mintha alábbhagyott volna, de a jó cselekvése folytatódik, a szolgálat folytatódik, mintha a Krisztus-követés, mintha a keresztyén élet cselekedetei kicsit rutinszerűvé, kicsit megszokottá kopottak volna, de megvannak.

Nem egyszer hallottam már emberektől, amikor mondták, hogy „igen, mi Krisztuskövető emberek vagyunk, erre neveltek bennünket, erre az útra elindultunk, mi ezen az úton megyünk, mi nem is tudunk már más utat elképzelni, mi így szoktuk, így tesszük”. Vagy éppen így advent, karácsony környékén: „igen, nagyanyám, nagyapám is így cselekedett, apámtól, anyámtól is így láttam, mi is így ünnepelünk; el se tudjuk képzelni másképp”. Ebben van sok jó, de ugyanakkor van egy kis veszély is, hogy megszoktuk. A szokás sok pozitívumot hordoz, de sok veszélyt is hordoz, amikor már megüresedik, amikor már nincs ott a belső töltés, a belső lángja, csak ‘így szoktuk’, nem tudjuk másképp csinálni, nem ismertünk meg más szokást.

A korabeli gyülekezettel kapcsolatosan is valami hasonló helyzet alakult ki. Az Ige nem arról beszél, hogy hogy lobog a hit lángja; de arról beszél, hogy a szeretet, melyet a Krisztus nevében tanúsítottatok az megvan, szeretettel szolgáltatok és szolgáltok. A cselekedet még megy. Még jól megy. Talán kicsit megszokottan. De ebben benne van az is, hogy az Úr újra örvendezővé és örömmé teheti ezt a szolgálatot, amit már kicsit megszokottan cselekszünk. Amiben nincs ott az a varázs, mint amikor valamit először kigondolunk, akár a gyülekezetben is, valami újszerű dolog; hát ez így volt tavaly is, tavaly előtt is, 10 éve is. Mi ezt így szoktuk. Az idén is elvárják, elvárjuk, az idén is legyen így.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Hát hogy lehet egy karácsonyi istentisztelet, egy szenteste »Csendes éj« nélkül?” Igen, nagyon szép és nagyon kedves az ének, de ugyanakkor mégsem biztos, hogy be kellene ennyire zárni és szűkíteni, hogy csak akkor van karácsony, hogyha az elhangzik. Más énekben nem tudunk nagyszerűen, szépen erről a nagyszerű isteni cselekedetről énekelni? Csak már egyhez kötődik, amelyet már ezekben a hetekben az üzletekben elkoptatnak? Hiszen a tartalom nincs meg, csak a hangulatot akarják imitálni nekünk.

Szolgáltatok és szolgáltok – de ugyanakkor valahol nem lobog a hit tüze, lángja. Nézzük meg másik oldalról is, mert fölolvasott Igénk másik oldalról is beszél erről a helyzetről.

Tehát mi lesz addig, amíg a reménység egészen be nem teljesül? Mi lesz addig… holnapig? Jövőig? Egész földi életünk végéig? Mi lesz addig, amíg az Isten, ígéreteit be nem teljesíti. Mi lesz a várakozás időszakában?

Néztük az emberi oldalt. Igénk beszél az isteni oldalról is. És az Isten? Mit csinál az Isten? Mit tett az Isten akkor, amikor a korabeli gyülekezet életében ez a kettős dolog jelent meg, hogy a hit lángja alább hagyott, de a cselekedet még ment, szinte rutinszerűen begyakorolt módon? – egyébként jót tettek. Nos, azt olvassuk: Isten nem igazságtalan, hogy megfeledkeznék cselekedeteitekről, hogy megfeledkeznék szeretetetekről. Vagyis az Úr Isten nem valahol ott egy búbos kemence padkáján ül ilyen téli estén, és onnan néha ábrándozik arról, hogy mit csinálnak a teremtményei, hanem az Isten is aktív. Nem feledkezik meg cselekedeteitekről és szeretetetekről. Hát hogy feledkezne meg, amikor mindez a saját műve! Amikor az Ő Lelke által munkálja bennünk a hitet, munkálja bennünk az engedelmességet, munkálja bennünk a cselekedetet. Persze hogy nem feledkezik meg! De nekünk szükségünk van arra, hogy emlékeztessenek bennünket erre. És a szentíró emlékeztette a korabeli gyülekezetet, hogy az Isten nem feledkezik el cselekedeteitekről, szeretetetekről. Ismeri, és számon tartja ezeket.

Azonban egy pillanatra itt meg kell állnunk, mert például ezt az igeszakaszt is olykor félreértik és félremagyarázzák, amikor ebből azt magyarázzák ki, hogy tehát a cselekedetek, azok érdemszerző erővel bírnak. „Mert lám itt ezt olvassuk, hogy az Isten nem feledkezik meg a cselekedeteinkről!” Ezt olvassuk, és valóban így van, és ez egy nagyon nagy bátorítás kell, hogy legyen a hívő embernek. Csak a sorrendet se felejtsük el! Itt a már kegyelmet nyert, a már megtért emberek cselekedeteiről van szó, azokról nem feledkezik meg az Isten. Az Írás több helyen beszél a hívő ember jó cselekedeteiről, de soha nem, mint érdemekről. Itt sem. Arról beszél, hogy Isten ingyenes kegyelméből a már kegyelmet nyert emberek életében jelenik meg a jó gyümölcs, a jó cselekedet; jelenik meg a szeretet cselekedete. A már kegyelmet nyert! Vagyis nem a cselekedeteinkért bocsát meg az Isten és fogad el minket, hanem a Krisztusért fogad el és fogad magához, és munkálja bennünk a jó cselekvését. Nem véletlen írja majd Pál apostol a filippi gyülekezetnek: „aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi”. Vagyis az Isten is cselekszik eközben.

És igazán elérkeztünk a nagyon fontos kérdéshez, ami a várakozásban foglalkoztatja az embert, foglalkoztatja a hívő embert, bennünket is: de mi lesz addig, amíg a reménység egészen be nem teljesül? Mert sokszor sokat foglalkozunk adventben különösen az Isten ígéreteivel, helyesen, és a várakozásokkal. No de mi lesz addig? Hogyan várakozzunk? Aközben lelkesedésünk tovatűnik? Belefáradunk a jó cselekvésébe? Elbizonytalanodunk, hogy megígérte és még mindig várni kell? Mi lesz addig? Velünk, bennünk mi lesz addig?

Hogyan tovább? Fölolvasott Igénk igazán ebből a szempontból fontos és igazán ebből a szempontból nagy bátorítás. A hogyan továbbhoz először is észre kell vennünk, hogy közösségről van szó. Az előbb olvasott Ige több kifejezése is utal a hivő emberek közösségére. Ahhoz, hogy a várakozásba és a várakozás idején a jó cselekvésébe ne fáradjunk meg, az Isten közösségbe állított, közösséget rendelt mellénk, testvéreket adott mellénk. Merthogy a mi földi életünk, ama bizonyos történetbeli suszter szerint… ahogy megkérdezték tőle, hogy „hát te mit csinálsz?” – egy hívő susztertől –, és ő azt válaszolta, hogy „várom vissza a Krisztust…”. És nagyot néztek. De aztán így folytatta: „…közben meg a cipőket javítgatom”. Melyik van az első helyen? A napi gondjaink vannak, a napi kis feladataink vannak, ez tölt be bennünket, és nem látjuk a fától az erdőt, vagy pedig… Nos, nézzük akkor: hogyan várakozzunk hát, hogy ne fáradjunk meg. A közösség így jelenik meg fölolvasott Igénkben, hogy kívánjuk (többes szám). Jobbat gondolunk felőletek. Közösségvállalás és többes szám. Aztán kövessétek a hitben, a türelemben a jó példákat, akik már előttetek jártak, az ígéretekben bizakodva a Krisztus-követés útján. A keresztyén élet, a Krisztus-követés ezért nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy. Az Isten úgy rendelte, hogy egymás hitét erősítve, egymás hite által erősödve, egymást bátorítva, egymást segítve haladjunk az úton.

Aztán azt is észrevehetjük, megérthetjük az Igéből, hogy távlatosan kell gondolkoznunk. Ez a hívő embernek különösképpen nagy kiváltsága. Ezt így olvastuk, hogy „üdvösséggel jár…”, reménységetek üdvösséggel jár. Megvan a cél. Távolinak tűnik, de ha látjuk a célt, akkor az egész közeli. Távlatosan gondolkozni, és ez rendkívül fontos dolog.

Hogyha mondjuk kirándulunk, és különösképpen, ha vannak kisebb gyermekek is velünk, de olykor nagyok is vagy felnőttek, amikor kirándulunk mondjuk a hegyekbe le-föl, egy kilométer, két kilométer, kisebb kaptató, nagyobb kaptató, mikor kimegyünk az erdőből, és tűző napon kell haladni, akkor előbb-utóbb elkezdik néhányan mondani ott a csapatban, hogy „Messze van még a cél? Én már nagyon elfáradtam!” Már-már kezdenék feladni, némelyek esetleg visszaforduláson gondolkoznak. Nos, akkor jó, hogyha bátoríthatjuk egymást, de a távlatos gondolkozásnál nagyon fontos a célt is látni, és hogyha egy olyan pontot találhatunk, ahol azt tudjuk mondani, hogy „Nézd csak, ott van, oda fogunk menni! Látod, onnan jöttünk, már itt tartunk, és oda érkezünk!” – akkor ez megerősít mindenkit. Van értelme továbbmenni! Mert itt, ebben a hatalmas rengetegben már nem láttam a célt. Már olyan régóta megyünk, talán már nem is jó irányba megyünk. De ha meg tudjuk mutatni egy jó kilátó pontról, hogy „Na ott van, látod, hogy hova megyünk! Látod, hogy mennyivel közelebb vagyunk már?” – akkor ez nagy segítség. Üdvösséggel jár, nem pusztán a várakozásért várakozunk.

Hogyan tovább? Nézzünk az ígéretekre folyamatosan. És itt a folyamatost is szeretném hangsúlyozni. Mindvégig így olvastuk itt az előbb. Folyamatosan szükségünk van erre az erősítésre, erre a visszajelzésre, erre a megerősítésre, hogy ne fáradjunk bele a Krisztus-követés útján, és hogy megerősödjünk, hogy igazak az Isten ígéretei és azok beteljesedései.

Aztán hogyan tovább? Hogyan lehet megmaradni jó reménységben, bár még nem teljesült be? Mindig a célra kell néznünk és közben helyileg cselekedni. Napjainkban kezdi ezt a világ is fölismerni. Ezt így szokták mondani, hogy globálisan kellene gondolkozni, és lokálisan cselekedni. Ha az ember nem figyel az egész teremtett mindenségre, bár csak itt szemetelünk éppen, meg ahol vagyunk, ott szemetelünk éppen, csak mindenki ott helyben szemetel, de az egész világ szemétdomb lesz. Ha nem figyelünk az egészre, akkor nem jól fogunk helyileg cselekedni.

Nos az Isten népe ezt már régen megtanulhatta az Igéből. Persze mennyire tesszük meg? Mennyire cselekszünk így? Hogy az Isten üdvözítő tervének egészében gondolkozva cselekedjük a mostanit, a pillanatnyit.

Várom a Krisztust vissza, és közben cipőket javítgatok – a cipőktől, a napi munkától, a kenyérkeresettől messzebb látok. A napi munka, ami robotszerű… mindennap kijavított egy cipőt, s megint hoztak egy új rossz cipőt, aztán megint egy újat hoznak, és már 5 éve, már 30 éve csak cipőket javítgat. De van értelme! – mert közben ő valójában az Urat várja, és közben végzi a hétköznapi munkáját. Nem téveszti szeme elől a célt, az Isten ígéretét. Az életnek ez az igazi értelme, nem pedig a napi robot, hogy valahogy fönntartsuk magunkat. Szükséges tehát az egészre tekinteni, és ugyanakkor helyileg, a pillanatban cselekedni, de úgy, ahogy az egész tanít erre bennünket.

Aztán Igénk arra is emlékeztet, hogy mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa. És megint a közösség jelenik meg, ráadásul, hogy a közösségben mindenki ugyanaz. És így erősíthetjük egymást.

Ha egy labdajátékban, egy csapatjátékban, az olyan sportban, ahol csapat kell, ha ott valaki túlságosan egyénieskedik, azt a többiek nagyon hamar meg fogják róni, szólnak neki, hogy „csapatjáték”. Többre megyünk együtt, mintha egyedül akarsz villogni! Hányszor szokták mondani, amikor valaki, ott a 16-os tájékára kerül a focimeccsen és megkapja a labdát, nem ő van a legjobb helyzetben, van csapattársa, aki jobb helyzetben van, mégis kapura szúrja a labdát, és akkor nézőként is megjegyezzük: önző volt. Magának akarta a dicsőséget, persze nem tudta berúgni, nem ő volt a legjobb helyzetben. Neki az lett volna a feladata, hogy még eggyel továbbadja és akkor biztos, hogy gól lesz. Vagy legalábbis nagyon nagy lesz az esélye. Mindenki ugyanazt az igyekezetet teljesítse. A gyülekezet bármilyen tagjaként, bármilyen életkorúként, csoportvezetőként vagy gyülekezetet fogadóként, presbiterként, vagy gondnokként, vagy lelkészként, mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa, és így adódnak össze szolgálataink.

Mi lesz addig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik? Addig ne megfáradjunk, megtorpanjunk, hanem figyeljünk mindazokra, amelyek által, és ahogyan az Isten erősíteni akar bennünket.

Aztán Igénk arra is megtanít, hogy higgyetek abban, hogy Isten igazságos. Fordított megfogalmazással olvastuk itt: Nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkezne a ti jócselekedetetekről, az egymás iránti szeretetről. Ő ezt számon tartja, ennek meg lesz a jutalma. Nem az üdvösség a jutalma. Az kegyelemből van. Isten igazságos. És ez is nagyon fontos.

Gondoljunk a Zsoltárok könyvének jó néhány fejezetére, és a Zsoltárok könyvét olvasgatva, ha megtaláltunk néhány ilyen fejezetet, akkor talán magunkban azt is mondtuk: Hát igen, ez engem is sokszor foglalkoztatott! – röviden így szoktuk ezt megfogalmazni, a Zsoltárokban találunk ilyen fejezeteket: „a gonoszok jó szerencséje”. Istentelenül élnek, nem foglalkoznak az Isten akaratával, mégis egészségesek, mégis jól megy nekik, nem bántja őket senki – sorolja a zsoltáros fölháborodva, elkeseredve, vitatkozva, gyötrődve, hogy „Uram, akkor hogy van ez az egész?”. Én meg bíznék benned. No de hogy van ez?

Hogy az előbb olvasott, 27. zsoltárban is: ránk támadnak állandóan, de én reménykedek benned, de én téged várlak Uram!

Higgyetek abban, hogy Isten igazságos! Még ha ezt pillanatnyilag mi a részismereteink következtében nem is teljesen így látjuk.

Ahogy a 73. zsoltárban a zsoltáros mondja: „de amikor elmentem az Isten szent helyére, akkor megértettem” – egyébként „már majdnem megcsúszott a lábam”, már majdnem megtorpantam, majdnem elestem a hitben.

Hogyan tovább a várakozás idején? – és a mi földi életünk bizonyos értelemben egy folyamatos várakozás – Úgy, ahogy itt az Ige mondja: „kívánjuk…”. Kívánjuk, és valahol ebben benne van az, amit így lehet mondani, hogy imádság a másikért. Imádság egymásért. A jót kívánjuk, akarjuk, kérjük megtenni. Hogy megmaradjatok a hitben és a jó cselekvésében, ne fáradjatok bele mindebbe. Vagyis a hit és a cselekedetek, itt sajátos módon egymást erősítik. Hiszen ahhoz, hogy cselekedjünk, a reménység alapján cselekedjünk hittel, amikor pedig megcselekesszük, az visszahathat a hitre, erősítheti a hitet bennünk. Ilyen értelemben, ha olykor már-már csak szokásból tesszük a jót, de az segíthet és erősíthet, mert az Úr Isten újra visszaadhatja az örömünket, visszaadhatja a lendületet, visszaadhatja a hitnek a lángolását is. Hogy ne megszokássá fakuljon az Ige szerint való élet. Vagyis az Úrral és az egymással való közösség megtart, amíg a reménység egészen beteljesül.

Így olvastuk az előbb: Felőletek azonban szeretteim, jobbat gondolunk, ami üdvösséggel jár… Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék a ti cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok. De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik, hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket”. Ámen.

Testvérek, menjünk bátran,

Hamar leszáll az éj,

E földi pusztaságban

Megállni nagy veszély.

Hát merítsünk erőt

A menny felé sietni

Nem állva megpihenni

A boldog cél előtt.

Úgy járunk itt, lenézve,

Mint ismeretlenek;

Sokan nem vesznek észre,

Hangunk se hallva meg.

De aki ránk figyel,

Víg énekünket hallja.

Szent reménység sugallja,

Mit ajkunk énekel.

455. dicséretünk 1. és 6. vers

Magasztalunk Istenünk emberlétünk csodálatos lehetőségeiért, a nekünk adott szabadságért és a jó választáshoz kapott útmutató szavadért.

Dicsőítünk Urunk, hogy a bűneset után meghirdetett Szabadítót elküldted.

Magasztalunk Urunk, Jézus Krisztus, hogy önmagadat megüresítve, szolgai formát vettél föl, hogy hozzánk hasonlóvá legyél, hogy bennünket megválts.

És áldunk mennyei Atyánk a még be nem teljesült ígéreteid bizonyosságaiért. De kérünk, bocsásd meg nekünk, hogy ugyan Krisztus-követőkké lettünk, de mégis gyakran kételkedünk, kishitűek vagyunk. Bocsásd meg megtorpanásainkat, a szeretet jó cselekvésében való meglankulásunkat. Bocsásd meg, amikor elbizonytalanodtunk e világ forgatagában és zajában. Segíts Urunk folyamatosan ígéreteidre figyelni, követni a hitben előttünk jártak jó példáit. Segíts, hogy egymást is tudjuk s akarjuk bátorítani, ragaszkodva néped közösségéhez. És kérünk Urunk, segíts bennünket beteljesült ígéreteid által reménykedni a még be nem teljesült ígéreteid valóságával, hogy jó reménység által cselekedjük a jót, és szeretettel szolgáljunk. Így könyörgünk betegekért és gyászolókért, a különböző kétségek, bajok és próbák között lévőkért. Kérünk, Te adj testnek, léleknek gyógyulást, vigasztalást, amikor tudnak, s akarnak Reád nézni. Így erősítsd, így vigasztald hit által őket. És könyörgünk Urunk, Istenünk az egész keresztyénségért ebben a világban, hogy legyen hűségesebb szolgálatunk, és legyen a Tőled kapott szeretet által gazdagabb szeretet. Kérünk így nemzetünk lelki, szellemi gyógyulásáért. Könyörgünk ünnepi készülődésünkért, hogy evangéliumi áldásokban lehessen részünk. És kérünk Urunk, segíts bennünket, hogy a gyülekezet közösségében a gondnok-, presbiterválasztás után Rád figyelve együtt keressük a szolgálat új lehetőségeit, és folytassuk a régieket, amelyek Neked tetszők. A Te áldásodat kérjük minden odaszánt életre, szolgálatra gyülekezetünkben.

Mennyei Atyánk! Amíg a reménység be nem teljesedik, addig Te erősíts, Te bátoríts, tarts meg a hitben és a szeretetben, szolgálatban mindannyiunkat. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |