| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A mindennapok adventje

Zsoltárok könyve 130. fejezet

¹Zarándokének. A mélységből kiáltok hozzád, URam!

²Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!

³Ha a bűnöket számon tartod, URam, Uram, ki marad meg akkor?

⁴De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged.

⁵Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.

⁶Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.

⁷Bízzál, Izráel, az ÚRban, mert az ÚRnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.

⁸Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.

Zsoltárok könyve 144. fejezet 3-5. versek

³Ó, URam, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá?

⁴Az ember a lehelethez hasonló, napjai a tűnő árnyékhoz.

⁵Hajlítsd le az eget, URam, és szállj le, érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek!

Adventben élünk. Advent van, a készülődés ideje. A hosszú éjszakák ideje, és a rövid nappalok ideje. Az az idő, amikor csikorgóra válik a reggeli ébredés, és didergővé az utcán való járás. Az az időszak van, amikor a mézeskalács, fahéj, narancs és szegfűszeg illata tölti be a házakat, minden szoba tele van elsuttogott és elrejtett titokkal. Adventben élünk. Olyan idő van, amikor várjuk az Urat. Amikor belátható közelségbe jön a betlehemi bölcső, olyan időt élünk, amikor csak néhány nap, hogy szembenézzünk Jézus születésével. Emlékezni fogunk. Emlékezni az Isten Fiára, aki eljött ebbe a világba. Mert Isten szerette ezt a világot. A mi világunkba jött, ebbe a se nem jó, se nem rossz világba. Ebbe a világba, amelyben – ahogy az előbb az idézetekben, versekben, énekekben megszólalt – oly sok szomorúság, tragédia, szenvedés van, ugyanakkor nevetés is, és öröm. Azok között, akiktől idéztünk, vannak börtönt vállaló lelkipásztorok, mártírteológusok, művészek és egyszerű emberek, akik megélték az életük során a magasságot és a mélységet egyaránt. Az utcákat járva egyszerre tárul elénk szépség, csúnyaság egyaránt. A világunkban helyet kap a születés és a halál, a könny és a kacagás. Így válik teljessé. Isten ebbe a világba küldte el a Fiát. Értünk küldte el Őt.

Mi az örök advent idejét éljük. Nem csupán egy múltbéli eseményre emlékezünk, hanem arra is, hogy egy napon dicsőségesen meg fog érkezni a Király. A keresztyén világ kétezer éve várja Őt vissza hittel, és azzal a bizonyossággal, hogy az Ő szava megáll, és ha megígérte, akkor valóban el fog jönni.

Egykor a zsoltáros ugyanúgy körbenézett a világban, ebben a se nem jó, se nem rossz, akkoriban háborúval és békével teli világban, és ugyanígy várta az Urat: „Hajlítsd le az eget, Uram, és szállj le!” Ő ekkor még nem tudhatott Jézus Krisztusról, nem tudhatott a betlehemi jászolról, vagy épp a Golgota keresztjéről, de azt tudta, hogy neki olyan Istene van, aki tud róla, aki törődik vele! Ez az imádkozó ember világosan érezte, ahogyan ki is mondja: lehelethez hasonló az ember, és élete a tűnő árnyékhoz, szüksége van Istenre, az egyetlenre, aki kapaszkodót, biztonságot adhat neki.

Mennyire nem ez az ember alapvető beállítottsága! Még hogy lehelet az ember? Még hogy olyan tünékeny, mint az árnyék? Ugyan már? Az ember újra és újra maradandót akar építeni a Bábel tornya óta. Építkezik anyagi értelemben, de lelkileg és szellemileg is, hogy mutassa nagyságát, hatalmát, és nevet szerezzen önmagának. Az ember lassan képes lesz létrehozni önmagát. Csak épp nem veszi komolyan, hogy Isten életet adó szerepébe kíván ezzel beleszólni, aminek beláthatatlan következményei lehetnek az emberre nézve. A tudomány által olyan magas szintű technikát hoz létre, hogy az minden kényelmi igényünket kielégítheti. A világ bármely része elérhető pillanatok alatt, ami egy nagyszerű dolog! Az informatika és kommunikáció pedig napról-napra fejlődik, látjuk a mobil telefon, reklámokból. Olyannyira, hogy az ember lassan követni sem bírja ezt a változást, ahogy azt sem, amilyen mértékben nő tengerek mélyén és más elzárt területeken a veszélyes hulladék mennyisége, amelyet a gyárak termelnek, miközben a mi igényeinket igyekeznek kielégíteni, illetve mi hozunk létre eldobott elemeinkkel, fölöslegesen égve hagyott villanyunkkal, egyszer használatos eszközeinkkel. Felpörgetett életünkbe egyre kevésbé férnek bele tartós, mély kapcsolatok, amikért küzdeni, harcolni is tudunk, hiszen még arra se jut időnk, hogy önmagunkat igazán megismerjük. (Nemhogy Istent, aki egykor teremtett és alkotott bennünket!) Szenvedünk a magánytól, a közösség hiányától, amikre pótszereket, kapaszkodókat keresünk. Az ember lassan elpusztítja saját világát, kiírtja erdőit, elpusztítja állatait, felborítja ökológiáját, miközben nevét igyekszik maradandóvá tenni…

Nem új ez a probléma. Ismerte már a zsoltáros is, legfeljebb más megnyilvánulási formáját, ami abban a korban volt jellemző. Egyidős az emberiséggel, hiszen már a kígyó is ezzel kísértette őket: „ha esztek a gyümölcsből, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten.” Ez az, ami mára sem változott: az ember át akarja venni az Isten kezéből az irányítást, ő akar lenni az isten, meg akarja mutatni, hogy ő jobban tudja. Ez a bűn. Ez okozta a szakadékot Isten és ember között, és ez az az indulat, amely szakadékot támaszt ember és ember között is! Ez okozza a I. Mózes következő fejezetében, hogy Káin irigységből megöli Ábelt, és hogy Lámek már így beszélhet feleségeihez: „Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért!”

Ennek azonban nem kell így lennie! Bár láthatjuk, hogy az ember újabb és újabb kísérlete, hogy feljusson, úgymond az isteni magasságba, csúfos kudarccal ér véget, de Isten azért még nem mondott le az emberről! Mi nem érhetünk fel Hozzá, de Ő lejött mihozzánk! Az „eget” - maga Isten hozta el a Földre, amikor egy betlehemi istálló fölött összeért az Ég a Földdel, amikor az ember fiában itt járt közöttünk az Isten Fia.

Jézus Krisztus abból a világból, az Atyával való közvetlen szeretetkapcsolat világából jött el hozzánk, amelyből az ember önmagát zárta ki a bűnesetkor. Az édenbe való visszajutás lehetőségét hozza el Jézus, és az üzenetet, hogy az Isten nem haragszik, sőt nem csak hogy közöttünk lakozott, de meg is halt értünk.

Aki járt már külföldi magyarok között, az tudja, hogy mekkora örömmel várják és fogadják az otthonról érkezőt. Tudni akarnak mindent, átélni a régi élményeket, emlékeket újra. Mi is ilyen távol szakadt fiak vagyunk, és ugyanígy szól nekünk is az üzenet: Isten elküldte a szolgáját, hogy az emberek rá hallgassanak! Ez a lehetőség ma is nyitva áll előttünk! Az Ő szava ma is szól, az üzenet ma is ugyanaz, mint kétezer éve, sőt ugyanaz, mint egykor a zsoltáros felismerése volt: nekünk gondviselő Istenünk van! Sőt mi több, velünk van az Isten!

Mi, amikor adventről beszélünk, a múltra nézünk elsősorban, a karácsonyi jászolra, és a jövendőbe tekintünk, a Királyra, aki vissza fog jönni, ítélni. Akinek uralma nem fog véget érni, akinek az országa a dicsőséget fogja jelenteni. Azt a helyet, ahol nem lesz többé könny, fájdalom, betegség, éhínség és szenvedés. De az advent ennél több! Több ennél a négy hétnél, és több a gyertyáknál, a koszorúnál, az ünnepi készülődésnél! Mert mi az, ha nem a Krisztusra való várakozásunk beteljesedése, amikor valaki meghallja az Ő szavát, leborul, és megtér. Mi ez, ha nem a Királlyal való találkozás a Szentlélek által! Mi az, ha nem advent, amikor valaki szenvedései, kérdései, gyásza, vagy fájdalma közepette vár Istenre, és átéli, hogy kapja a vigasztalást, erőt vagy épp vezetést. Ez is advent, csak épp a jelenben. Átélhetjük, hogy Ő ma is közel jön hozzánk, lehajol és szól. Velünk van az Isten, pontosan úgy, ahogy Jézus megígérte mennybemenetele előtt: „Veletek vagyok a világ végezetéig.”

Rajta nem múlik! Őt lehet hívni és várni. Mindannyiunkhoz jött, amikor megszületett abban a bizonyos istállóban, valamennyiünkhöz szólnak azóta is a majd kétezer évvel ezelőtt elhangzott szavai, ránk is vonatkoznak tettei. Miattunk, valamennyiünkért hordozta a keresztet, hogy újra helyreállhasson a rég tönkrement kapcsolat Isten és ember között. És Ő ma is valamennyiünknek felkínálja élete átformáló jelenlétét, a vele való közösséget. Ehhez azonban be kell Őt fogadni, komolyan kell Őt vennünk a hétköznapjainkban.

Szinte mindenki ismeri Jézus születésének történetét, hiszen már az óvodában tanulják a gyerekek, minden karácsonykor levetítik valamilyen formában, elregélik a betlehemesek. Mégis, a legtöbb ember nem veszi komolyan az üzenetét, sőt észre sem veszi, hogy ez a történet róla szól, annyira megtanultunk Isten nélkül élni. Sokak szívében nincsen számára hely, ahogy egykor Betlehemben sem volt, pedig szükségük lenne rá, és vágyódnak utána.

Vegyük komolyan a hívását ebben a se nem rossz, se nem jó világban, mert nekünk szól. Hiszen olyan Istenünk van, aki törődik velünk, velünk van a mindennapokban akkor is, ha csupán egy leheletnyi az életünk, és tűnő árnyakhoz vagyunk hasonlók. Olyannyira, hogy az ég valóban lehajolt a földhöz azon a bizonyos csillagfényes éjjelen, hogy nekünk újra örök életünk lehessen. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |