| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Gyógyító szeretet

Istenünk! Tőled elfordulni annyi, mint elfutni. Hozzád odafordulni annyi, mint felkelni. Benned megmaradni annyi, mint szilárdan állni. Istenünk! Téged elhagyni annyi, mint meghalni. Hozzád hazatérni annyi, mint életre támadni. Benned időzni annyi, mint élni. Istenünk! Add nekünk most a Benned való életet. Ámen.

Ézsaiás próféta 57. rész 14-19. vers

„¹⁴Ezt mondja: Töltsétek, töltsétek, egyengessétek az utat, vegyétek el népem útjából, amiben megbotolhat!

¹⁵Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.

¹⁶Mert nem örökké perlek, és nem vég nélkül haragszom, hiszen elalélna előttem a lélek, az emberek, akiket én alkottam.

¹⁷Megharagudtam a haszonlesés bűne miatt, haragomban megvertem őt, és elrejtőztem. Ő pedig elpártolt tőlem, és a maga esze után járt.

¹⁸Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. Vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak.

¹⁹Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét: Békesség, békesség közel és távol! Ezt mondja az ÚR: Meggyógyítom őt!”

18. vers: „Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt.”

Szeretett Testvérek!

Szeretem ezt a Hieronimusz egyházatya által írt kis párbeszédet, ami itt a szerep végén elhangzott, mert úgy állítja elénk az Úr Jézust, mint aki eljött gyermekként, de meghalt a mi bűneinkért. Nemcsak a pásztortörténetet látjuk magunk előtt és az idilli karácsonyi történetet, hanem azt is, hogy Isten ideadta Jézust gyermekként, és ideadta értünk, hogy értünk adja életét.

Milyen jó nekünk ezt így együtt látni. És talán ezt a kettősséget érzékeljük Ézsaiás próféta könyvében, a felolvasott szakaszban is. Ott van a szerető Isten, ott van az igazságos Isten, ott van az a szent Isten, aki a bűnt gyűlöli, de ott van az irgalmas Isten, aki lehajol hozzánk.

Egy nagyon régi emléket szeretnék elmondani, hogy ezt jobban megértsük:

Még Komádiban egy lelkészcsalád-találkozót szerveztünk, és több lelkészházaspár, lelkészek, családok jöttek el, és még a megérkezés perceiben mindenki köszöntötte a másikat. Kapu tárva-nyitva, mert vártuk az autókat, és az egyik gyermek, egy családnak az egyik gyermeke egyszer csak kisurrant a kapun. Átadtuk ugyan a gyermekeket gyermek-felügyelőknek, de akiket megbíztunk ezzel a szolgálattal, ezt a gyermeket nem is látták, tehát nem tudtak rá vigyázni. Ez a gyermek kóborolt a faluban (most már város), több kilométert megtehetett, mire észrevettük, hogy nincs meg. És akkor, ez az elkóborlott gyermek valahol a falu végén, már persze sírva, kereste a szüleit, és ugyanakkor már mi is kerestük őt a falu másik végéről, és már rendőrt is értesítettünk, hogy figyeljenek oda. Jó néhány perc, talán egy óra is beletelt abba, hogy megtaláltuk ezt a gyermeket. És sosem felejtem el azt a jelenetet, ami ekkor történt. Az édesanyja, akit nagyon szeretett, először kettőt a fenekére csapott. Egy kicsit összeszidta, s aztán magához ölelte, és elmondta, hogy nagyon féltünk, nagyon szeretünk, s nagyon izgultunk; féltünk, hogy nem találunk meg. Hát lehet ezzel vitatkozni nevelési szempontból, de most nem nevelési tanácsadóban vagyunk, és azt hiszem, hogy ha megfigyeljük, hogy vajon jól is cselekedett-e ez az édesanya vagy nem, akkor több lehetőség is felmerül. Mi van akkor, hogyha csak megöleli ezt a gyermeket, és azt mondja, hogy semmi baj kicsim. Lehet, hogy ez a gyermek legközelebb megint úgy gondolja, hogy nyugodtan elmehet. Semmi baj, nem történt semmi, tehát megtehetem máskor is. Aztán mi van akkor, hogyha ez az édesanya csak megbünteti a gyermekét, ugyanakkor nem biztosítja a szeretetéről. Talán megkeményedik ez a gyermek, talán csak azért is(!) megteszi máskor is, talán úgy megkeményedik, hogy rosszat is gondol a szüleiről, az édesanyjáról. Aztán a harmadik, amit azt hiszem, hogy nehéz elképzelnünk, de sajnos előfordulhat: mi van akkor, hogyha az édesanyja azt gondolja, hogy ha elment, akkor elment. Majd hazajön vagy nem. Ez bizony kegyetlenül hangzik.

De tudjuk, Ézsaiás próféta leír egy ilyen párhuzamot, hogy az édesanya igenis elfeledkezhet a gyermekéről, de azt mondja, hogy „…én terólad el nem feledkezem!”.

Valami hasonló történt Izrael népe és Isten között. Izrael népe elkóborolt, messze elment Istentől. Olyan utakra ment, ami nem Isten szerint való. „Láttam útjait” – láttam azokat az útjait, amik hűtlenségre vezettek. Láttam azokat, amik nem tetszettek nekem, amiben figyelmeztettem is őket, és „megharagudtam rájuk a haszonlesés bűne miatt, haragomban megvertem őket”. Igen, valóban az Isten bizonyítja az Ő szeretetét, ugyanakkor kénytelen bizonyítani az Ő igazságát is. A gyermeknek a szülő mellett a helye. Az embernek az Isten mellett a helye. Az Isten népének Isten mellett a helye. De „elpártolt tőlem az én népem”, és a maga útjain jár. „A maga esze után járt” – ezt mondja az Úr.

Milyen sokszor járunk mi is a magunk feje után. És bár szépítjük a karácsonyt, milyen szép és csodálatos ünnep, mégis azt kell látnunk, hogy a karácsony bűneink miatt kellett, hogy megtörténjen. Mert ilyen ez a nép, ilyen volt egykor és ilyen most is, hogy elpártol, a maga feje után jár. És hogyha most az Atyára nézünk, az Atyára gondolunk, akkor nyílván sokakban felmerül a kérdés, hogy miért adott büntetést az Ő népének, miért verte meg őket? Aztán jön a kérdés, hogy mégis miért kegyelmezett (és itt a ‘mégis’ nagyon fontos!), és miért nem hagyta sorsára ezt az engedetlen népet, amikor azt mondtuk, hogy még egy szülőnél is kegyetlenség lenne, hogy sorsára hagyni az elkóborló, az elvesző gyereket.

Az első kérdés, hogy miért is adott büntetést? Mert az Ő szentsége és tisztasága nem szenvedheti a bűnt, nem szenvedheti azt a szennyet, amit az ember belehozott a világába. De azt mondta, hogy bár én fenségben lakozom, mégis szeretnék lakni azokkal, akik megtört szívűek és alázatos szívűek. Igen. Ez a csoda, hogy megvan ugyan a büntetése az embernek, megvan a sötétség ebben a világban, mégis azt mondja az Úr, hogy én szeretnék együtt lakni a megtört szívűvel, szeretnék együtt lakni a bűneit megbánó emberrel, és ezért küldte el az Ő Szent Fiát. Isten igazsága nem szenvedhet csorbát, vagyis Ő azt mondta, hogy a bűnt nem hagyhatja büntetés nélkül. És ezt láthattuk itt a kis szidásban, a kis büntetésben, s ezt láthatta Isten népe a fogságban, ezt láthatta otthon, amit így mond Isten, hogy megvertem az én népemet. De ez a megveretés nem tart örökké. Azt mondja az Úr: nem tart örökké az én haragom, hanem „Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt”. Isten igazsága csorbát szenvedne, hogyha valakit nem büntetne meg a mi bűneink miatt. Ott a nép is kapott büntetést. De tudjuk, hogy leginkább az Úr Jézus Krisztusban tette ezt az igazságot a mi Urunk, Istenünk, amikor az Ő sebei árán gyógyultunk meg, amikor Őt büntette mindnyájunk vétkéért, amiért elküldte ebbe a világba; Ő bűnhődött mindannyiunk vétkéért, Ő fizette meg a mi adósságainkat. És talán sok okos választ tudnánk adni, hogy „hát persze, hát teljesen logikus, hogy ezért jött el az Úr Jézus ebbe a világba”. De hogyha bennünk van az a harmadik gondolat, hogy miért is nem hagyta a sorsára az édesanya azt a gyermeket, vagy miért is nem hagy sorsunkra minket az Isten, akkor bizony azt mondjuk, hogy ez a logikus válasz kevés, hogy „persze a bűnt meg kell gyűlölni, ezért jött Jézus, aki magára veszi a mi bűneinket”. Ez egy szükségszerűség lenne, ez diktálná azt a lehetőséget, hogy a bűnnek a büntetése Jézus Krisztusban látszik majd, de úgy, ahogy ennek az édesanyának a cselekedetét sem a szükségszerűség indokolja leginkább. Ugyanúgy Urunk Istenünk kegyelmes cselekedetét sem csak ez a szükségszerűség irányítja, hiszen hagyhatta volna az Ő népét bűneiben, hagyhatta volna elveszni, hagyhatta volna elkóborolni. Őt nem a szükségszerűségek határozzák meg. S erre igaz az, hogy „az Ő gondolatai nem a mi gondolataink”, mert ha egy anya meg is feledkezhet gyermekéről, de az Úr nem feledkezik meg mirólunk.

Igen, Isten nemcsak azért cselekedett így, mert ezt diktálta a logika. Nemcsak azért cselekedett így, mert ezt diktálná az Ő igazsága, hogy a bűn nem hagyható büntetés nélkül, tehát valakinek szenvednie kell. Van valami, ami ennél sokkal nagyobb, ami megokolja azt, hogy Isten ezt a hatalmas dolgot cselekedte miértünk. Isten nem kényszeríthető szükségszerűségből, és Istennek a szeretete ilyen megokolhatatlan, megindokolhatatlan szeretet, amellyel szereti az embert. „Szeretem őt, hiszen én alkottam” – mondja egy másik helyen. És „Úgy szerette ezt a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” érte. Milyen jó, hogy nemcsak a szükségszerűség határozza meg Isten cselekedeteit, hanem így mondja, hogy megszánta az Ő népét – Megszántam az én népem hűtlenségét. Isten szeretné most ebben a karácsonyban is megszánni az Ő népét, szeretné ezt a népet úgy látni (és gondoljunk azokra, akik még különösen messze vannak az Úrtól), hogy szeretné közel hozni magához.

Igen, elkóborolt, ellene cselekedett, olyat tett, ami nem tetszik az Istennek, „mégis meggyógyítom őt”. És erre a mégis-re nem lehet okos választ adni, erre csak azt a választ lehet adni, hogy „mert szerettem az én népemet, mert szeretem az én népemet”. Igen, Isten azt mondja: „Láttam útjait…”. És ismeri a mai ember útjait is, ismeri a mai ember engedetlenségét is, s azt mondja, hogy „mégis meggyógyítom őt”. Annak ellenére, hogy így cselekedett, meggyógyítom őt. És milyen jó, hogy a kegyelem nemcsak beszéd, nemcsak beszédben áll, hanem ez a meggyógyítás valóságos cselekedete az Istennek.

Gondoljunk arra a másik Ézsaiás Igére, amit Jézus majd magára vesz, és azt mondja: „Az Úr lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, s a vakoknak szemük megnyílását, s hirdessem az Úr kedves esztendejét”. Vagyis gyógyulást hirdet és cselekszik. Gyógyulást hirdet Jézus majd a földi életében és cselekszik is sokak életében. Mindazok életében, akik hittel fogadják az Ő szavát. És a kegyelem valóban gyógyít. A kegyelem gyógyít, mert érzem, hogy drága vagyok Valakinek. Olyan drága, hogy értem küldte a Jó Pásztort, hogy megkeressen. Olyan drága vagyok, hogy Atyám akar lenni a Jézus Krisztus által, hogy nem mond le rólam, hogy nem hagy elveszni engem. És majd még egyszer mondja a felolvasott Igét: „meggyógyítom őt”. Így is mondja a próféta egy másik helyen: „kigyógyítom hűtlenségéből”. Ez is magában foglalja a gyógyítást, hogy meggyógyítom az ő hűtlenségéből, vagyis hozzám térítem. Ezért küldte el Keresztelő Jánost, hogy a mi bűneinkből megszabaduljunk. Ott sokakat megtérésre hívott Keresztelő János. Itt is azt olvastuk, amit az útkészítő feladatáról: „Töltsétek, töltsétek, egyengessétek az utat, vegyétek el népem útjából, amiben megbotolhat!”. Vagyis a bűneinket, az engedetlenségünket, a hűtlenségünket Isten el akarja venni a mi utunkból, hogy valóban így várhassuk a Messiást, így jöhessen el személyesen a mi életünkben. „Meggyógyítom és vezetem őt” – így akar vezetni bennünket, hogy ha minden út simává lesz, egyenessé lesz, és eljön a mi Megváltónk, akkor követhetjük Őt. És ahogy Ézsaiás próféta egy másik helyen mondja: az elveszettet megkeresi, szelíden vezeti: vezetem őt, mint a jó pásztor. És az eltévedt báránykát megkeresi, és sebét bekötözi, és most hívja vissza magához. Ezt a megokolhatatlan szeretetet, ezt a gyógyító szeretetet, ezt a vezető szeretetet várjuk és kérjük most is. Ámen.

Kegyelem vagy, égi jó,

Mely minden bűnt eltörül,

Hagy, hogy gyógyító folyó

Tisztogasson meg belül.

Élet-kút vagy, lüktetés,

Vízmerítni drága hely,

Ó buzogj fel bennem és

Öröklét felé emelj.

300. dicséret 4. vers

Jöjjetek, imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Most valóban úgy érezzük, hogy egyre közelebb kerülünk Hozzád advent vasárnapjaival. Valóban úgy érezzük, hogy Te egyre közelebb jössz hozzánk. És köszönjük, hogy mi is érezhetjük ezt a közelséget. Köszönjük, hogy Te, noha szentségben lakozol ott az egek egében, mégis velünk akarsz lakni az Úr Jézus Krisztusban. Velünk akarsz lakni a Te Lelked által. Urunk Istenünk! Megvalljuk, hogy kegyelmedre szoruló emberek vagyunk. Köszönjük, hogy Te kész vagy most is a Te kegyelmedet adni, bűneinket megbocsátani. Köszönjük Neked, hogy utánunk jöttél, bár megvalljuk, hogy mi sokszor jártunk a magunk feje után, és te ugyan ismered a mi útjainkat, mégis vissza akarsz vezetni Hozzád.

Urunk! Mindannyiunkat megsebeznek a mi engedetlenségeink, bűneink. És sokszor érezzük magunkat fáradtnak és betegnek, és most kérjük és várjuk a Te gyógyító erődet, áraszd ki ránk, testünkre, lelkünkre egyaránt most az ünnepvárásban és majd az ünnepszentelésben is. Kérünk azokért, akiknek nincs meg ez a békessége. Kérünk azokért, akiknek most vigasztalásra van szükségük, vedd körül őket szereteteddel. És kérjük a Te megígért békességedet, add közel és távol családjainkra, gyülekezetünkre és minden emberre.

Add Urunk, hogy valóban Lelked általi készülődésünk lehessen, és valóban Veled való találkozásunk legyen. Az Úr Jézus Krisztusért, aki érettünk adta életét, hallgass meg minket. Ámen.

„Növekedjetek a kegyelemben, a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerésében. Övé legyen a dicsőség most és mindörökké.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |