| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

ÉRDEKLŐDÉSTŐL  ELKÖTELEZETTSÉGIG 3.

Mondj igent a gyülekezetre is!

János első levele 1. fejezet 1-7. vers

„¹Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.

²Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.

³Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.

⁴Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.

⁵Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.

⁶Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot.

⁷Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”

Imádkozzunk

Mindenható Atyánk, Istenünk!

Gyermeki tiszta szívvel állunk most itt Előtted, hogy hét nap elteltével újra a gyülekezet közösségében lehetünk. Hálát adunk Neked mindörökké tartó hűségedért, oltalmazó kegyelmedért, szeretetedért. Köszönjük Neked a héten kapott ajándékokat, az ajándékokat, amellyel nemcsak bennünket, hanem reménység szerint általunk másokat is megörvendeztettél. Köszönjük Neked az intő szavakat, amelyek által bölcsebbekké válhattunk. Köszönjük Neked a próbákat.

Kérlek Uram, bocsásd meg azt, hogy kétkedő kérdések is gyötörnek bennünket. Kérdések, hogy vajon ezek a terhek, amelyeket kaptunk, ezek elviselhetőek-e számunkra. Vajon igazak-e Uram a Te döntéseid? Uram add, hogy ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat is, a Te Igéd alapján. Keressük mindig csendes percekben, a hétköznapi gyülekezeti kiscsoportos beszélgetéseken, és keressük most együtt a választ a gyülekezet nagy közösségében is. Így áldd meg a mostani együttlétünket. Ámen.

Örvend mi szívünk,

Mikor ezt halljuk:

A templomba mégyünk,

Hol Úr Istennek

Szent Igéjét halljuk.

Megállnak lábunk,

Örök Úr Isten,

A te templomodban

És tiszta szívvel

Dícsérünk mi téged.

Áldd meg, Úr Isten

A te népedet,

Kik téged szeretnek,

Tartsd meg közöttünk

A gyülekezetet.

163. dicséret 1-3. vers

Korinthusiakhoz írott második levél 8. fejezet 1-6. vers

„¹Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Macedónia gyülekezeteinek adott.

²Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett.

³Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak,

⁴és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.

⁵És nem csak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.

⁶Úgyhogy bátorítottuk Tituszt, hogy amint már előbb elkezdte, fejezze is be nálatok ennek az adománynak az összegyűjtését.”

Szeretett Testvérek!

Úgy gondolom, mindannyian tapasztaltuk már azt, hogy nagyon sok ember nem tud mit kezdeni a gyülekezettel; nem tud mit kezdeni az egyházzal. Megfogalmazza a kritikáját, észrevételeit, és miközben a kritikáját, észrevételét megfogalmazza (merthogy sok embert együtt lát valahol, ahogyan a 2003-as tábori felvételünk ezt szimbolizálja), ott, a sokféle ember között lát ilyet, olyat, és elmondja a maga kritikáját, elmondják velünk kapcsolatosan is. Ebben a kritikában mindig van sok igazság is. Mert mi magunk is gyakran vétkesek vagyunk mulasztásaink, engedetlenségeink miatt. Azonban ezekben a kritikákban van valami más is. Mert nemegyszer takaró is lehet, hogy arról kezdenek beszélni emberek, hogy „hát milyenek járnak a templomba, hát ilyen, meg olyan az a gyülekezet!”. És a saját engedetlenségeink, a saját gyengeségeink között vagy mellett észre kell vennünk, hogy abban is van mulasztásunk, hogy nem igazán bibliai az a kép, az az ismeret, ami sok emberben él a gyülekezetről, az egyházról. És mert torz elvárása van, annak a torz elvárásnak meg nagyrészt nem is tudunk megfelelni. Az emberek zömében olyan gondolat van, hogy a templomba járók, azok már a tökéletesek közössége; ha meg nem az, akkor legyen az. Igen, a megszentelődés útján elindult emberek közössége. És éppen ezért, mert látják gyengeségeinket, hibáinkat, ezért sokan úgy gondolják, akkor nekem nem kell a gyülekezet.

Nézzük meg most közelebbről egy kicsit ezt a kérdést. Immár harmadik vasárnapja, ezzel a címmel (összefoglaló címmel) hangzanak az igehirdetések, hogy „Érdeklődéstől elkötelezettségig”.

Nos vannak emberek (nem is kevesen) ebben az országban, akik Isten létében hisznek. Legtöbben ezt így szokták megfogalmazni: „Valakinek azért kell lennie!”. De ezt az Urat, ezt az Istent személyes Uruknak, személyes Istenüknek, életük gazdájának, megváltójának még nem fogadták el. Isten létében hisznek, de ez az Isten nekik nem lehet gazdájuk, nem lehet Uruk. Éppen ezért, vagy ezzel párhuzamosan, ezek az emberek, ezek a barátaink legtöbbször egy régi szlogen szerint a hitet magánüggyé nyilvánítják. Magánüggyé nyilvánítják, éppen ezért a gyülekezetről, az egyházról is teljesen torz gondolataik vannak. Magánüggyé nyilvánítják, pedig a keresztyén hit, a Krisztus-követés az a legszemélyesebb közügy. A legszemélyesebb közügy – nem magánügy. Az egy egészen más dolog! Legszemélyesebb, mert a belső döntésemet, igenemet igényli. Mert igent mondtam az Úr hívó szavára. Ezt más helyettem nem teheti meg. Helyetted sem teheti meg más. De ha igent mondtam az Úr hívó szavára, akkor ennek kihatása van a környezetemre. Mert akkor az életem kezd megváltozni. Kihatással van a családra, kihatással van a körülöttem élőkre. Ha igent mondtam az Úrnak, akkor ez kihatással van a közösségre, és így már közügy. Igen furcsa lenne, ha ezek a barátaink, akik azt mondják, „hát én hiszem az Istent, de a hit az magánügy!”… ha ezek a barátaink azt mondanák nekünk: „Tudod, én nagyon szeretem a házastársamat. De meg ne mondd neki! Még én sem mondtam meg, és az életemből meg ez nem látszik” – hát akkor biztos nem szereti. A magánügy azt jelenti, hogy semmi közöd hozzá! A személyes döntés egészen más.

Nos, aki a hitet magánüggyé silányítja, az a hit már nem a bibliai hit. Az már nem Krisztus-hit. Az az önzés világának lehet valamilyen torzult hite, de nem az, amiről az Írás beszél. Ha viszont ilyen magánügyes hite van valakiknek, akkor ebből logikusan következik, hogy a gyülekezet nem kell, a közösség nem kell. A gyülekezet? – hát az, valami vallásos klub! Sokan, sokfélék vannak a világban, hát vannak vallásosak is – és ez megint nem bibliai gondolat. Ennek nem sok köze van a Bibliához. Nos így, persze hogy nem tudnak mit kezdeni a gyülekezettel. A saját hibáink, gyengeségeink, ezt még tetézhetik, de az alapvető probléma a hittel van. És az alapvető hiányosság ott van, hogy ha mi sem bibliai módon gondolkozunk a gyülekezetről, és legfőbbképpen nem úgy élünk.

Alkalmi érdeklődőktől templomlátogatókig jutottunk el a múlt alkalommal. Nos hogyan lehet templomlátogatóból közösségnek tagjává lenni? Mert a kettő nem azonos. Bár van hasonlóság és átfedés a kettő között. Hogy lehet az, hogy sokan együtt vagyunk, és ahogy sokan együtt vagyunk, az még nem közösség, az még lehet tömeg is. De hogyan lehet közösségé?

Nézzük az előbb hallott bibliai szakaszt a korinthusi első levélből. Egy nagyon megdöbbentő megfogalmazás hangzik el, amit leír Pál apostol, az egyébként önmagáról sokat tartó, sok kegyelmi ajándékkal megáldott korinthusi gyülekezetnek. A szövegösszefüggés ugye az, hogy Palesztinában (valószínűleg szárazság miatt) ínséges, éhínséges idők járnak, és a jeruzsálemi gyülekezet is nehéz helyzetbe kerül. Pál apostol bátorítja a máshol lévő gyülekezeteket, hogy próbáljunk segíteni. Többek között így jut el a hír Macedónia gyülekezeteihez is, hogy lehetne segíteni a jeruzsálemi, éhező gyülekezeten. És ebben az összefüggésben hangzik el, hogy a macedóniai keresztyének igényelték, hogy ők is részt vehessenek ebben a segítésben, és a kulcsmondat ez: „És nem csak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és azután nekünk, az Isten akaratából”. Nos figyeljünk erre! Először az Úrnak – és itt a sorrend rendkívül fontos. Először az Úrnak, azután nekünk adták magukat.

És most újra látjuk azt az ábrát, amivel próbálnánk segíteni, hogy könnyebb legyen a helyére tenni a bibliai tanítást. Először az Úrnak adták magukat – a keresztyén élet ezzel kezdődik. Elkötelezem magamat igent mondva az Úr hívó szavára. Odaadom magamat. Odabízom magamat. Elkötelezve pedig, akkor ez azt jelenti, hogy az életemben egy átrendeződés kezdődik. Az értékrendem is kezd változni, sok minden, ami eddig rettenetesen fontos, már-már bálványozott volt, szépen a háttérbe szorul – mert „ne legyenek idegen isteneid!”.

Először önmagukat adták – átadni életünket, odaadni az Úr irányításának, az Úrnak, hogy az Úr irányítsa azt.

Az előbb énekeltük a nagyon szép 260. dicséretet. Arról énekeltünk, hogy az Úr az én pásztorom – csak más megfogalmazásban, mint a 23. zsoltár szavai mondják. Az ének többek között arról is szólt, hogy megyek a pásztor után. Megyek a pásztor után, aki engem akar vezetni. Gondoljunk vissza, hogy a keleti pásztor és a keleti pásztorság az egészen más volt. Nem olyan, mint itt nálunk úgymond a Hortobágyon. Nem az a vidék volt. Sziklás, hegyvidékes, vadakkal, bozótokkal teljes területen, ott nem lehetett azt csinálni, mint ahogy mi gondolkozunk – hogy elengedte a nyájat, 5-10 km-re egy bozót sincs, be lehet látni a terepet, a vadak már egyébként is kipusztultak innen, amelyek veszélyeztetnék a nyájat – hadd legeljen, amerre akar! Nekünk, magyaroknak egy kicsit ilyen kép ugrik be, és néha így akarunk keresztyének lenni. A bibliai korban és azon a vidéken nem így volt. Amikor a Biblia arról beszél, hogy az Úr a pásztor, mi pedig juhai vagyunk, nyája vagyunk, akkor ne hortobágyi: szanaszét megyünk, amerre akarunk, azt csinálunk, amit akarunk, meg úgyis magánügy a hit. Ne ebben gondolkozzunk, mert akkor nem Biblia szerint gondolkozunk. A bibliai pásztorság, ahogy nagyon szépen ezt Károlyi Mihály megfogalmazta: „Reggel, hogy kiviszen, én előttem mégyen, igaz tudományával.” Én előttem mégyen – a pásztor elől ment. Föl kellett deríteni a terepet, meg kellett figyelni, merre van a következő jó legelő, el kellett kergetni a bozótban rejtőző vadakat, hogy biztonságban legyen a nyáj. Vagyis a bibliai gondolkozás szerint a pásztor és a nyáj így tartozik össze. És amikor mi pásztorról beszélünk a Szentírás alapján, így kell gondolkoznunk. Aki nem megy a pásztor után, aki lemorzsolódik a nyájból, aki a maga feje után akar menni, az saját vesztébe rohan. Először tehát elkötelezni magamat, odaadni magamat, teljesen rábízni magamat a pásztorra. Mi szeretünk önfejű keresztyénnek lenni. Nekünk még az Úr Isten se nagyon parancsoljon, a gyülekezet meg végképp ne beszéljen bele a dolgainkba. De emlékezzünk csak, akik természetfilmeket szoktak nézni, mondjuk az afrikai szavannát, ahol csordában ott vannak, mondjuk a gazellák vagy bármilyen más állatok, és ott vannak a ragadozók – hogy védik magukat? Úgy, hogy a kicsit, a fiatalt, a gyengét beterelik a csorda közepébe. És hogy akar az oroszlán, a tigris, a nagy vad mégis valakit elejteni? Úgy, hogy miközben üldözi a csordát, megpróbál leszakítani belőle – a gyengébbet, a kisebbet leszakítani. És hogyha valaki kívül maradt, nem fogadta el a közösség védelmét, önfejűen a szélre sodródott, azt leválasztja, onnan kezdve halál fia. „A gonosz, mint ordító oroszlán jár szerte” – ez a kép legyen bennünk. Az Úr Istennek a közösséggel hatalmas terve van a mi javunkra. És aki magányos keresztyénséget akar csinálni (ami fából vaskarika), az nagyon veszedelmes úton indul el.

Először tehát – írja Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek, annak a gyülekezetnek, amely kegyelmi ajándékokkal megáldott gyülekezet volt –, példaként írja, hogy Macedónia keresztyénjei „először önmagukat adták az Úrnak”. Mert aki az Urat szereti (és itt jön a folytatás), az kell, hogy vállalja az Ő népét is, az Ő nyáját is. Aki a pásztort szereti, aki Jézust szereti, az kell, hogy vállalja a Jézust követőket; a Jézus nyáját.

Így folytatódik tehát: „azután nekünk” adták önmagukat. És ma ez lesz hangsúlyos: Azután nekünk adták önmagukat. Itt jelenik meg a közösség, itt jelenik meg a gyülekezet.

És most a gyülekezeti virág hadd emlékeztessen újra az alkalmakra.

Nekünk adták önmagukat. Egészen megdöbbentő, amit ír Pál apostol: „És nemcsak azt tették, amit reméltünk…” Tudniillik, hogy biztos fognak segíteni, gyűjtenek egy kis adományt, és a jeruzsálemieknek el fogjuk küldeni. Ezt a világ is meg tudja tenni! Nagyszerű, nemes akciók történtek a cunami kapcsán, és bármilyen nagyobb tragédia történik, a világ fiaiban is föltámad egy kis segítőkészség. Ez még nem keresztyénség. Egy kis emberi szolidaritás, dicséretes szolidaritás.

Azt írja Pál apostol a korinthusiaknak, hogy „nem csak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, azután nekünk…” Nekünk adták. Akkor tudom odaadni magamat a közösségnek, hogyha valóban Krisztus az én Pásztorom. Ha valóban egy pásztor nyájához tartozók vagyunk, akkor a közösség is fontos nekünk – azután nekünk adták önmagukat. És így folytatja: „…az Isten akaratából”. Mert ez az Isten akarata. Az Istennek terve van a gyülekezettel. A gyülekezet az nem a kegyes, ráérő emberek közössége, mint ahogy sokan néha ezt gondolják, és néha mintha mi is hagynánk, hogy ebben megerősödjenek; hanem az Úr Istennek nagyon komoly terve van a gyülekezettel és a gyülekezet által. Nem véletlen, hogy használja a ‘nyáj’ képet már az Ószövetség is, az Újszövetség is. Nem véletlen, hogy a zsoltáros azt mondja, hogy: „az Úr az én pásztorom”. Nem véletlen, hogy beszél arról, hogy legelőinek nyája vagyunk, és nem véletlen, hogy Jézus azt mondja, hogy „én vagyok a jó pásztor”. És mi? Mi pedig juhai, mi pedig nyája, a megszentelődés útján elindult emberek vagyunk. Nem tökéletesek, de elindult emberek, akik döntöttünk az Úr mellett, akkor döntenünk kell az Ő népe mellett is. Noha sok minden kritika igaz velünk szemben sajnos. Sőt, ha őszinték vagyunk, mi még több hibánkat el tudnánk mondani, meg tudnánk nevezni. Mégis terve és gondolata van Istennek a gyülekezettel, az egyházzal. A testvéri közösség által az Isten sok mindent szeretne cselekedni. A közösség által akar az Úr cselekedni, és a gyülekezeti alkalmak hadd jelöljék így mindezt. A koncentrikus körök itt is igazak, csak itt saját gyülekezetünk alkalmait látjuk az érdeklődők számára, látjuk a templomlátogatók számára, látjuk a gyülekezeti közösséget vállalók számára.

Néhányat, csak fölsorolásszerűen az Írás alapján, hogy mit szeretne cselekedni Isten a gyülekezeti közösség által velünk, bennünk és általunk: Tanítani akar minket. Erről is nagyon szépen énekeltünk. De mennyire fogadjuk? – hogy tanít az Ő igaz tudományával. Az Úr vezetni akar a közösség által. Vezetni akar bennünket, hogy ne sodródjunk ki, mert aki kisodródik, az a védelemből is kisodródik – a közösség által adott isteni védelemből. A közösség által erősíteni akar bennünket, biztatni akar, példát akar adni, hogy egymás példája által is felbuzduljunk. A közösség által csiszolni, formálni akar bennünket az Isten, mert valljuk be, elég szögletesek vagyunk. Ránk fér így is a csiszolódás. És a csiszolódáshoz két fél kell. Kell a csiszolópapír, és kell az, amit csiszolunk. Nos sokszor így vagyunk egymás számára (egy vers címével szólva) smirgli-testvérek. Szögletességeinkkel néha belekarcolunk egymásba. De az Úr Isten még ezt a gyarlóságunkat is föl tudja használni, hogy jó jöjjön ki belőle. A közösség által szeretne Isten bennünket fegyelmezni. Ez az, amit sokan nem akarnak hallani, pedig az Ige nagyon komolyan beszél fegyelemről is. A gyülekezet az nem az a hely, ahol mindenki azt csinál, amit akar. Az nem gyülekezet. A gyülekezeten belül az Ige nagyon határozottan beszél fegyelemről is. Igen, először is az Ige fegyelme alatt, de a közösség szintén segít. Amikor a kis fiatal állatot ott a szavannán, amikor a nagyvad elkezdi űzni a csordát, a nagyok kívülről bekerítik és próbálják befele lökdösni, hogy ott legyél – akkor ez fegyelem is, mentő fegyelem. Értsd meg, hogy akkor van esélyed megmaradni, ha ott maradsz a közösségben. Ne bravúroskodj valahol ott a szélen. De nem egyszerűen csak szólni, hanem odaállni mellé, az erőtlen mellé. A közösség által szeretne felkészíteni bennünket az Isten, felkészíteni a szolgálatra és beállítani a szolgálatba. Szeretne a szolgálatba állítani, hogy egymás számára szolgáljunk, és a világ felé szolgáljunk. Mert az Istennek így is terve van a gyülekezettel.

Szeretett testvérek, amikor Pál apostol az önmagáról nagyon sok szépet gondoló korinthusi gyülekezetnek ír, akkor, mintegy példaként állítja eléjük Macedónia gyülekezeteit: „És nem csak azt tették, amit reméltünk (hát fognak egy kicsit segíteni), hanem először önmagukat adták az Úrnak, és azután nekünk, az Isten akaratából”. Vagyis, most érkeztem el oda, hogy a mai igehirdetés címét kimondjam, mintegy utolsó ötödik gondolatként az igehirdetésben: Mondj igent a gyülekezetre is!

A múlt vasárnap így hangzott: Mondj igent a megismert Úrnak! De ha Krisztust megismerve, Krisztusnak igent mondtam, akkor igent kell mondanom népére is. Nem azért, mert tökéletes ez a nép, nem azért, mert tökéletes ennek a népnek itt, Debrecen, Nagyerdőn lévő közössége, hanem mert ez az Isten akarata. Mert ez jó nekem és neked, mindannyiunknak, és így akar bennünket Isten fölhasználni ebben a városban és népünk javára is. Mondj igent a gyülekezetre is! „Önmagukat adták az Úrnak, és önmagukat adták nekünk” – írja Pál apostol. Ez a nekünk, hogy a közösségnek odaszánjuk magunkat, ebben gyengék vagyunk. Inkább szeretünk magányos keresztyénséget, meg bravúroskodást, mert én már akkora hívő vagyok, hogy nekem már gyülekezet se kell.

Mit is írt János apostol? Mit hallottunk az előbb? Hogy „közösségetek legyen velünk”. „Ezeket azért írjuk nektek, azért hirdetjük nektek, hogy közösségetek legyen velünk, a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az Ő Fiával, Jézussal.” Mert, akiknek ugyanaz az atyja, azok testvérek. Akik ugyanazon valakit vallanak pásztoruknak, azok egy nyáj tagjai. Közösségetek legyen! És ez a közösség több, mint a templomba járás! Több! – ezt ki kellene tudni mondani. És látni kellene: más, mint alkalmilag érdeklődni; több, mint látogatni istentiszteleteket. Ez: egy körrel beljebb vagyunk, ha a koncentrikus körök szerint gondolkozunk: Ez már a gyülekezeti tag, a közösség tagja, aki a közösséget is vállalja, nemcsak ugyanabba az épületbe megy be, mint ahova mások vasárnap délelőtt menni szoktak. Közösségetek legyen velünk.

Egyházunk nem véletlen fogalmazza meg a maga törvényében is, az Ige alapján az egyháztagság fogalmát. Amikor arról beszél, hogy aki a keresztség közösségébe kerül, hogy aki a hitét megvallotta, konfirmált, és ezt rendszeresen életében is megvallja, az a gyülekezet életében, szolgálatában részt vesz, és az a gyülekezet szolgálatát a maga szellemi, fizikai képességeivel, anyagi javaival segíti. Egyházi törvényeink szerint ez az egyháztagság fogalma. A gyülekezethez való tartozás, ahova bejelentkezünk. Hogy itt vagyok, nemcsak ‘szoktam járni’ ebbe a templomba. Itt vagyok, én is idetartozónak vallom magamat. Nem véletlen, hogy van egy bejelentkezési lapunk is, nekünk is itt a gyülekezetben, hogy én idetartozónak vallom magamat. János első levelének negyedik fejezetében ezt olvashatjuk a 11. versben: „Isten szeretett minket, mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” Szeret Isten bennünket, és mi tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Figyeljük meg a testvérszeretet indokát. Nem arról beszél a Biblia, hogy akik aranyos, kedves, már jól megcsiszolt, finom kis testvérek, azok szeressék egymást. Ezt a világ tudja, gyakorolja is. A testvérszeretet a gyülekezetben azért történik, mert az Isten szeret minket. Nem azért, mert mi nagyon megérdemeljük! De hányszor mégis így gondolkozunk. És hányszor úgy próbáljuk szeretni egymást, hogy vannak szeretetre méltóbb természetű emberek, és vannak kevésbé szeretetreméltó, nehezebb, nagyon szögletes típusú emberek. Hát, akik kedvesebbek, azokat szeretjük, ezt a világ is tudja – ez nem keresztyénség! Arról beszél János, levelének későbbi szakaszában – a közösségvállalást, hogy közösségetek legyen velünk, a gyülekezetről szólva –, arról beszél, hogy tartozunk egymásnak a szeretettel. Azért, mert az Isten szeretett minket. És nem azért, mert szeretetreméltók vagyunk, mármint, hogy egymás számára szeretetre méltók vagyunk. Ez az a több, amit nekünk föl kell mutatni ebben a világban. Ez a mi kiváltságunk, hogy gyülekezet legyünk. Erre fölkapja a fejét a világ. Arra nem, hogy az aranyos emberek szeretik egymást, hát ezért vannak a klubok, nagyon helyesen. A hasonló érdeklődésűek megtalálják egymást a kocsmától kezdve, az értelmes elfoglaltságon át sokféle módon. De ahhoz, hogy a nagyon különböző emberek mégis elfogadják egymást, mert őket is elfogadta, mindegyikőjüket az Isten – nos, erre fölkapja a fejét a világ. Ez a misszió.

Mondj igent a gyülekezetre is! János első levele, amiből az előbb hallottuk, hogy „közösségetek legyen velünk”, nekünk közösségünk (a közösség az az Atyával való közösség). Nos a levél már említett 4. fejezetének még későbbi verseiben egyenesen így fogalmaz János apostol – egybehangzóan Pállal – aki szereti az Istent, szeresse a testvérét is. A gyülekezet minősége itt kezdődik.

Szeretett Testvérek! Amikor egy kicsit a gyülekezetre gondolunk, mint az Isten népére, mint a pásztor nyájára, akkor valahogy így gondolkozzunk. Így gondolkozzunk és próbáljuk ezt megérteni, megértetni érdeklődő, kereső barátainkkal is. Próbáljunk ezen az úton előrébb lépni, követni a pásztort.

A 260. dicséretben nagyon-nagyon szépen, részletesen megénekeltette velünk Sztárai Mihály. Jó lenne, ha most már nemcsak el tudjuk énekelni ezt az éneket, hanem egyre inkább gyakorlat lenne közöttünk is és sok helyen ebben az országban. Ha igent mondtál az Úrnak, akkor igent kell mondani az Úr népére is. Annak gyarlósága, hibái ellenére is. Isten szeretett minket. Mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. De nem távolról, hanem közelről, közösséget vállalva. Ámen.

Reménységgel ruházz fel,

Ördög tőrébe ne essem,

Szívem hozzád gerjeszd fel,

Ne csak hasznomat keressem.

Atyafi szent szeretetet,

Adj jámbor életet:

Szeress, mint sajátodat,

Kövessem akaratodat.

Szent igédet vallanom

Adjad tisztán, homály nélkül

És szolgádnak mondatnom

Minden képmutatás nélkül;

Kinccsel semmit sem gondolok,

Más jutalmat várok:

A szentek seregében,

Tarts meg gyülekezetében.

487. dicséret 5. és 6. vers

Jöjjetek, imádkozzunk!

Hálát adunk Istenünk, hogy elhelyeztél bennünket egy-egy családban. Köszönjük, hogy elhelyeztél bennünket egy-egy lakóhelyen, köszönjük városunkat. És hálát adunk neked, hogy elhelyeztél egy-egy nép közösségében. Köszönjük nemzetünket. Magasztalunk Istenünk, hogy Igéd, Lelked által a világ kezdetétől fogva, annak végéig az igaz hit egyességében magadnak, kiválasztott gyülekezetet gyűjtesz egybe, azt oltalmazod és megőrzöd. Hittel valljuk, hogy annak mi is élő tagjai vagyunk és azok is maradunk. Urunk ezt mi könnyen ki tudjuk mondani az atyák hitvallásának szavaival, de segíts, hogy ragaszkodjunk népedhez, segíts, hogy fölvállaljuk egymást szeretetben. Hogy egymást segítve járjunk a megszentelődés útján, hogy gyülekezetünkhöz hűségesen ragaszkodva igyekezzünk szolgálni, cselekedni a Te akaratodat. Bocsásd meg, amikor előítéletek, bocsásd meg, amikor szeretetlenség szabdalta, tördelte szét a közösséget. Urunk! Mi is valljuk, hogy mindazt, amit Te elkezdtél, mindazt, amit Te munkálsz a Te néped, a Te egyházad életében, annak mi is akarunk lenni hittel élő tanúi, és azok akarunk maradni, noha emberi gyarlóságok néha meg-megbotránkoztatnak, megtorpanásra késztetnek bennünket. Urunk Istenünk! Könyörgünk így gyülekezetünk lelki erősödéséért, épüléséért. Könyörgünk, segíts, hogy a kereső, az érdeklődő, a hit útján elinduló új tagokat, testvéreket szeretetteljesen tudjuk befogadni. Könyörgünk, hogy közösségünk épüljön, hogy akik magunkat már régóta Krisztuskövetőnek valljuk, azok egymást is valóban segítsék és erősítsék. Könyörgünk így különösképpen betegekért, könyörgünk a szívükben friss gyászt hordozókért, hogy tudjunk együtt sírni sírókkal, de tudjunk együtt vigasztalódni a Te Igédből, hogy mindig legyen valaki, aki egy testi erőtlenség miatt a közösségből elmaradozót meg tud, és meg akar keresni és látogatni a közösség nevében. Könyörgünk városunkban lelki ébredésért, az új gyülekezet szervezéséért. Könyörgünk nemzetünk lelki újulásáért, odaszánjuk magunkat Urunk Neked, odaszánjuk a közösségnek, hogy a mi életünkön keresztül is áldásaid áradhassanak nemzetünkre. Ámen.

„A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunk Jézus Krisztust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére és munkálja bennünk mindazt, ami kedves őelőtte, Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön, örökké.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |