| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

ÉRDEKLŐDÉSTŐL  ELKÖTELEZETTSÉGIG 5.

Evangéliumi vezetés és engedelmesség

Apostolok cselekedeteiről írott könyv 15. fejezet 22-35. vers [Ap. Csel. 15:22-35]

„²²Akkor az apostolok és a vének, az egész gyülekezettel együtt, jónak látták; hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül és elküldjék őket Pállal és Barnabással Antiókhiába: mégpedig Júdást, akit Barsabbásnak hívtak, és Szilászt, akik vezető emberek voltak a testvérek között.

²³Ezt a levelet küldték velük: »Mi, az apostolok és a vének, a ti testvéreitek, az antiókhiai, szíriai és ciliciai pogány származású testvéreknek üdvözletünket küldjük!

²⁴Mivel meghallottuk, hogy közülünk egyesek megzavartak titeket, és szavaikkal feldúlták lelketeket - pedig mi nem adtunk nekik megbízást -, ²⁵egymás között egyetértésre jutva, jónak láttuk, hogy férfiakat válasszunk és küldjünk hozzátok a mi szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal, ²⁶olyan emberekkel, akik életüket tették kockára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért.

²⁷Elküldtük tehát Júdást és Szilászt, hogy ők tudtotokra adják ugyanazt élőszóval.

²⁸Mert a Szentlélek jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak, hogy ne tegyünk több terhet rátok annál, ami föltétlenül szükséges:

²⁹hogy tartózkodjatok a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Legyetek egészségben!«

³⁰Ők tehát, miután útnak indították őket, le is mentek Antiókhiába, összehívták az egész gyülekezetet, és átadták a levelet.

³¹Amikor felolvasták, megörültek a bátorításnak.

³²Júdás és Szilász, akik maguk is próféták voltak, sok beszéddel buzdították és erősítették a testvéreket.

³³Azután ott időztek még egy darabig, majd békességgel elbocsátották őket a testvérek azokhoz, akik küldték őket.

³⁴ (De Szilász jónak látta, hogy ott maradjon.)

 *Ez a vers a legrégibb kéziratokban nem található.

³⁵Pál és Barnabás pedig Antiókhiában tartózkodott többekkel együtt, tanítva és hirdetve az Úr igéjét.”

Lélekben elcsendesedve imádkozzunk!

Kegyelmes mindenható Atyánk, drága Megváltónk! Magasztalunk, hogy egyedül igaz, mindenek fölött csodálatos, szerető Istenünk vagy. Jöttünk ma is hozzád, ki az újonnan születő hit első lendületével, ki régtől tartó hűséges odaadással és sokadszor is elbitangolt tékozló fiúként megtérve. Köszönöm az újra és újra érzett sürgető szomjúságot drága Igéd iránt. Köszönöm, hogy hívsz, elvársz, elfogadsz, és be is fogadsz a tieid közé mindnyájunkat, ha hittel keressük akaratodat. Hálás vagyok, hogy mindannyiunknak van feladata a Te tervedben. A Te néped egy tagja sem marad munka nélkül, ha odaszánja magát az evangélium hirdetésére. Köszönjük, hogy részesei lehetünk ennek a legszentebb feladatnak, mindenki a Tőled kapott tehetsége szerint. Bocsáss meg, ha a tudást, ügyességet, szorgalmat csak a magunk hasznára kamatoztatjuk, ha a Tőled ingyen kapott kegyelmi ajándékaidat elherdáljuk, veszni hagyjuk. Add, hogy megtalálja ki-ki a maga dolgát, hogy azt tegyük, amire Te elhívtál bennünket. Adj érző szíveket, hűséget, bölcsességet, vértezz fel bennünket azzal az erővel, amit csak a Szentlélek adhat, hogy szolgálhassunk becsülettel és igaz örömmel. Tartsd mindig ébren a hitet és a reményt szívünkben, hogy a rendelt időben eljön a Te országod, és mi megmaradhatunk azon a keskeny úton, ami odavezet. Ámen.

Hallgass meg minket, nagy Úr Isten.

E mostani nagy szükségünkben,

És tekints meg minket mi életünkben,

Hogy ne essünk e-földön hitetlenségbe,

Ördög kezébe.

Mert csak te vagy a világosság,

Életünkben te vagy igazság.

Mi setét szívünkben nagy világosság,

És szomorú lelkünkben te vagy vigasság,

Örök boldogság.

Távoztass tőlünk hamisságot,

Add szívünkbe az igazságot,

És a mi lelkünkbe nagy bátorságot,

Hogy nyílván elhihessük a boldogságot:

Örök országod.

Adj Szentlelket a tanítóknak,

Egyetemben a hallgatóknak,

Hogy mind engedhessünk akaratodnak,

Dicséretet mondhassunk te szent Fiadnak,

Jézus Krisztusnak.

235. dicséret 1-4. vers

Efezusi levél 4. fejezet 9-16. vers [Efezus 4:9-16]

„⁹Az pedig, hogy »felment«, mi mást jelent, mint azt, hogy le is szállt erre a földre.

¹⁰Aki leszállt, az »fel is ment«, feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget.

¹¹És ő »adott« némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, ¹²hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, ¹³míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, ¹⁴hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától;

¹⁵hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus.

¹⁶Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.”

Szeretett Testvérek!

A fölolvasott bibliai szakaszban, a Cselekedetek könyvében, egy olyan mondattal találkozhattunk, amely nem csupán közel 2000 évvel ezelőtt, hanem sajnos azóta is többször igaz. Nevezetesen: egyesek megzavarták tanításukkal az anthiókiai gyülekezetet. Megzavarták tanításukkal a gyülekezetet. Nevezetesen ott, akkor, Jeruzsálemből érkezett zsidó származású keresztyének egy csoportja arról kezdett beszélni, hogy „csak akkor fogtok üdvözülni, ha körülmetélkedtek”. És zavar keletkezett, viszály támadt az anthiókiai gyülekezetben. Nem értették, nem tudták, hogy akkor most hol az igazság? Akkor most mit tegyenek? Az egyház története már megmutatta, hogy ez nemcsak ott, akkor Anthiókiában, hanem ehhez hasonló sokszor, máshol, újra és újra bekövetkezett, és éppen ezért – sajnos mondhatjuk, nem kell meglepődni – be is fog következni. Álltak már elő, napjainkban is jönnek és holnap, holnapután is fognak jönni olyan emberek, akik Pál apostollal szólva, amikor az efezusi vénektől elbúcsúzik: fonák dolgokat tanítanak.

Az anthiókiai gyülekezetben vita, viszály támadt. Ez egy természetes következménye annak, amikor a bibliai tanításba belekerül téves hangsúly vagy egyenesen igeellenes gondolat is.

Mit tehetünk, hogy a tanítás ilyen és olyan szelében ne hányódjunk jobbra és balra? Hogyan tájékozódhatunk? Figyeljük meg, elemezzük egy kicsit, hogy mit tettek ebben a helyzetben az anthiókiai keresztyének, és hogyan cselekedett ebben a helyzetben a jeruzsálemi gyülekezet. Mit lehet tenni akkor, amikor egyesek megzavarják mások hitét, igeismeretét, kegyességét? Hogyan lehet tájékozódni akkor, amikor nem érezzük, vagy nem tudjuk egészen pontosan, de mégis sejtjük, hogy sok minden rendben van, de valami még sincs rendben. Valami mégis sántít abból vagy abban, amit valakik mondanak.

Először is: észre kell vennünk, hogy a jeruzsálemi gyülekezetben az apostolok, a vének, mindenkit meghallgattak. Pált, Barnabást, akik beszámoltak az anthiókiai eseményekről, az ottani gyülekezetről; beszámoltak a pogány misszióról, meghallgatták Pétert, meghallgatták Jakabot, tehát többen megszólalhattak. Nem egy ember uralta le a területet.

Aztán: hogyan tájékozódtak? Keresték az igei kontrollt a közösségi megbeszélésben, mert az mindeneknél fontosabb.

Mit láthatunk itt? Jakab, amikor megszólal, hivatkozik arra – így jegyzi föl ezt Lukács a Cselekedetek 15, már olvasott szakaszában: „Atyámfiai, férfiak… Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének. És ezzel egyeznek a próféták szavai, ahogyan meg van írva: Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat…” – Jakab, Ámós prófétára hivatkozik. Vagyis az akkori gyülekezet számára az Írásra hivatkozik. Igen, mindig, minden tanítást a Szentírás egészén kell megvizsgálnunk. Bármilyen hangzatos is, bármilyen szép is, és bármennyire egy mondatot esetleg lehet hozzá keresni, az egész Írás alapján kell megvizsgálni.

Azután: látjuk azt is, hogy az apostolok, a vének, a jeruzsálemi gyülekezet közössége a fölmerült kérdésben, a fölmerült problémában, amikor tájékozódni próbálnak, a Lélek aktuális munkájának a felismerése és elismerése. Ezt is megteszik. Felismerni. Nevezetesen, hogy az Isten hogyan cselekedett a nem Ábrahám fiai között, a pogányok között. Fölismerni és elismerni, hogy ez is az Isten Lelkének munkája, ráadásul egybevág a próféták által adott, korábbi isteni kijelentéssel.

Azután: A Jézusi szeretet rendje szerint járnak el. Mert lehet egy tanítás hangzatos, még egy-két bibliai mondatot is lehet hozzá idézni, de ha nem felel meg a Jézusi szeretetnek, akkor tovább kell vizsgálódni. A Jézusi szeretet szerint jártak el, tudniillik, amikor majd a levelet írják, amikor a választ megadják, abban ott van, hogy ne terheljünk titeket feljebb. Ne rakjunk rátok több olyan terhet, ráadásul olyan terhet, amit mi sem tudtunk elviselni. Nevezetesen: tartsátok meg a törvényt és akkor fogtok üdvözülni. Nem tudjuk megtartani a törvényt, a törvény nem ezért adatott. Ha mi se tudtuk elviselni, akkor ne terheljük már szeretetlenül rá: na, ti aztán tartsátok meg, mert majd akkor vagy csak ekkor fogtok üdvözülni! – nem akarunk titeket feljebb terhelni. Mi sem tudtuk elhordozni. Akkor rátok se rakjunk olyan terhet.

Aztán, hogyan tájékozódtak? Úgy, hogy egységes mérce szerint próbáltak cselekedni. Nem úgy, hogy ‘ti csak hadd cipeljétek’ – mi így jól megrendszabályozunk titeket, még adunk 25 vallásos szabályt, amit mi ugyan nem tartunk meg, és magunkra vonatkoztatva nem tartjuk kötelezőnek. Egységes mércével próbálnak mérni, és így érkeznek el oda, amit leírnak majd abban a rövid kis levélben, amit elküldenek az anthiókiai gyülekezetnek: „a Szentlélek jónak látta és vele együtt mi is jónak láttuk”. Így lehet eljutni oda, hogy fölismerheti a közösség az Isten aktuális akaratát egy-egy helyzetben. És így igaz lesz az, amit az Efezusi levélből olvastunk, hogy az Ő (tudniillik a Krisztus) hatására, aki a fej, aki az egyház, a test feje, egybeilleszkednek a tagok, és össze vannak fogva a tagok, hogy majd épüljön szeretetben a közösség. A tájékozódásban tehát fontos a bibliai példákat tanulmányoznunk, hogy el tudjunk igazodni, és ne hányódjunk az ilyen, s olyan tanítás különböző szelében.

Aztán másodszor észre kell vennünk, hogy miután fölismerték az Isten időszerű akaratát – ebben az egyébként akkor nem könnyű kérdésben –, a feladatokat is megfogalmazták. Szétosztották a feladatokat, felhatalmaztak embereket bizonyos feladatok, szolgálatok elvégzésére.

Viszály, feszültség keletkezett Anthiókiában. Megszületik a teológiai válasz, az Isten időszerű akaratát fölismerve ezt megfogalmazzák, de azután a gyakorlatban ezt végre kell hajtani. A gyakorlatban úgymond aprópénzre kell váltani.

Nos, mit láthatunk mindkét gyülekezet részéről nagyon egybecsengően? Először is azt, hogy amikor Anthiókiában zavar támadt, mert némelyek előálltak, hogy először legyetek zsidóvá pogányok – körülmetélkedés és majd utána, ha hisztek a Krisztusban – nos, ebben a kérdésben, amikor ott viszály, zavar támadt (bár Pálék sokat küzdöttek a helyes tanításért, de mégis feszültség volt), akkor az anthiókiai gyülekezet Pált és munkatársát elküldi az apostolokhoz, vénekhez. Vagyis miről van szó? Megbízzák őket: Menjetek el! Egy küldöttséget küldenek, a közösség cselekszik, felhatalmaz néhány tagot. Menjetek el, tanácskozzatok, konzultáljatok az ottani testvérekkel, hogy legyen megoldása, Isten szerint való megoldása a most nálunk zavaros helyzetnek. Így megy el Pál és munkatársa. Nem pedig arról van szó, hogy Anthiókiában némelyek kapták magukat, senki nem tudott róla és elrohantak, mások véleményét begyűjtötték, aztán hazajöttek és még nagyobb viszály lett a gyülekezetben, mert mindenki mondta a magáét; hanem arról van szó, hogy a feladatot rábízzák néhány emberre, és megbízás alapján mennek el.

Aztán észre kell vennünk azt is (majd a válaszlevélben a jeruzsálemi gyülekezetből, az apostolok, a vének által küldött levélben ott van ez a kicsi mondat), hogy igen, halljuk, hogy némelyek mit csináltak. Így olvashattuk: „Mivel meghallottuk, hogy közülünk egyesek megzavartak titeket, és szavaikkal feldúlták lelketeket - pedig mi nem adtunk nekik megbízást…”. Vagyis a jeruzsálemi gyülekezetből néhány zsidó keresztyén lement, és elkezdte mondani a maga tanítását, nem azt, ami a jeruzsálemi gyülekezetben hangzott, és amit ott követtek, hanem a maga látását és gondolatát. És akkor az apostolok, vének leírják: igen, halljuk szomorúan, hogy némelyek elmentek, pedig mi nem adtunk nekik megbízást. Nem volt felhatalmazásuk arra, hogy úgymond a jeruzsálemi gyülekezet álláspontját képviseljék.

Aztán a feladatok felismerése, szétosztása és a felhatalmazás, hogy mennyire fontos, hogy épülhessen szeretetben egy gyülekezet… azt is látnunk kell, hogy nemcsak az anthiókiai gyülekezet választotta ki Pált és munkatársát és küldte el Jeruzsálembe, hogy menjetek és kérjetek segítséget, hanem a válasz is hasonlóképpen lesz. A jeruzsálemi gyülekezet, az apostolok és a vének szintén egy küldöttséget választanak ki, és úgy megy a válasz. Kiválasztják őket, férfiakat választottak ki és elküldték Anthiókiába. Nem pedig úgy, hogy majd gyorsan némelyek mobilon fölhívták, hogy figyelj, a részeredmény az, hogy a másik is mond valamit, szerintem azt, hogy… és ettől kezdve még nagyobb zavar lesz a gyülekezetben majd; hanem amikor fölismerik, hogy ebben a kérdésben mi az Isten akarata, akkor nagyon pontosan törekednek arra, hogy a jót jól juttassák el Anthiókiába. Küldöttséget választanak és elküldik őket. Pál apostolt és munkatársát, és Júdást és Szilászt. Figyeljük meg: visszafele egy nagyobb küldöttség megy. Vagyis nemcsak azok, akiket Anthiókiából küldtek, hanem mások is. Ez is igen fontos.

Aztán a feladatok felismerése és szétosztása a gyülekezet közösségében olyan értelemben is rendkívül fontos, hogy leírták. Egy rövid kis levelet küldtek. De nem a római postával – mert akkor el lehet oda jutni, hogy az írást, vagy így vagy úgy értelmezik; a levelet ki, hogy értelmezi –, hanem elküldik ezzel a népesebb delegációval, hogy élőszóban is, részletesen is be tudjanak számolni, hogy hogyan, s miképpen született meg a válasz. Mind a kettő rendkívül fontos. Az egyik, az írás megvéd attól, hogy rossz emlékezet alapján pontatlanul adják meg a választ; viszont a küldöttség, a személyes kapcsolat pedig megvéd attól, hogy valami törvényeskedő, betűhöz való ragaszkodás, és azt, ki hogy értelmezi majd, e szerint történjenek a dolgok, és megint zavar keletkezzen.

A feladatok felismerése, szétosztása és a fölhatalmazás vonatkozásában rendkívül fontos az is egy közösségben, hogy hiteles embereket küldtek. Ezt így olvastuk ott, hogy „akik az életüket kockáztatták az evangéliumért”. Az apostolok, a vének, amikor a választ küldik, akkor hiteles munkatársakat küldenek. És észre kell vennünk, hogy akkor most, hogy van a két dolog? Az önkéntesség és a meghatalmazás? Az az igazán jó, és az az Isten Lelke szerint való, amikor az önkéntesség és a meghatalmazás találkozik.

Talán még emlékszünk, ha nem is személyes gyermekkori emlékként, de mindig akadnak (különösen kicsi korban) gyerekek óvodákban, alsó tagozatban, hogy még a kérdést föl sem tették, de ő már jelentkezik. Még a feladatot el sem mondták, de ő már két kézzel jelentkezik. Fogalma sincs miről lesz szó, de ő már vállalja, ő az önkéntes, ő az aki… Ez egy gyülekezetet is megkísérthet. A keresztyén embert is megkísértheti. A feladat még nincs is megfogalmazva, meghatalmazása nincsen, senki nem bízta meg, de ő már megy és intézkedik. Nem elég a jó szándék. Hányszor keletkezik átmeneti feszültség és zavar, amikor magunk akarunk megoldani valamit, és nincs hozzá ott (mert fontosabb kérdésekhez ott kell, hogy legyen) egy meghatalmazás. Vagyis az önkéntességnek és a közösség által való meghatalmazásnak együtt kell járnia, hogy ez valóban építő is legyen. És ne utólag kelljen majd magyarázkodni, és valahogy helyrehozni az egyébként jó szándékú és nagyrészt még talán majdnem szerencsés cselekedetet vagy szavakat.

Az Úr Isten nem azért adta az erőket, az energiákat, a képességeket nekünk, a gyülekezetnek, hogy a nem bölcs, a nem helyes lépéseket próbáljuk valahogy helyrehozni. Akkor mi marad az Ige szerint való cselekvésre? Mennyi idő és energia marad, ha nem győzzük helyrehozni a magunk… Hogy írták az apostolok? – „Pedig mi nem adtunk meghatalmazást nekik”. És most halljuk, hogy némelyek mégis elmentek a mi gyülekezetünkből hozzátok, és ott elkezdtek össze-vissza beszélni. A feladatok felismerése és szétosztása, a meghatalmazás nagyon fontos. Mert így lesz építő a szolgálat és a cselekvés. A meghatalmazás nélküli buzgóság gyakran okozott már kisebb-nagyobb zavart gyülekezetben, az egyház életében.

Így érthetjük igazán Pál apostolt, amikor azt írja az egyik helyen: „legyetek követőink, legyetek a mi követőinkké…”. Micsoda? Igen, de azt írja Pál: „…amint mi a Krisztusé”. Amint mi a Krisztusé!

Szeretett testvérek, nézzük meg ezt most másik oldalról. Hiszen ha visszaemlékezünk a koncentrikus körök rajzára (vagy ott van a kezünkben, talán a kijáratoknál még mindig van belőle jó néhány példány), akkor a koncentrikus köröknél most eggyel feljebb léptünk. A két ma fölolvasott igeszakaszunk beszél a közösség vezetéséről, beszél a munkatársak kérdéséről. A múlt alkalommal már volt szó a közösséget vállalókról, a szolgálatokról, de a szolgálatokat is tudni kell szervezni, és a közösséget is vezetni kell.

Nos, mi a vezetés feladata? Nézzük meg így, ebből a nézőpontból a fölolvasott bibliai szakaszokat.

Pál apostol így fogalmazta meg az Efezusi levélben, hogy Isten ugyan rendelt a gyülekezet életébe, az egyház életébe apostolokul, némelyeket prófétákul, evangélistákul, pásztorokul, tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére. A szent nem az a bizonyos glóriás valami vagy valaki! A Szentírás szóhasználatában minden Krisztus követésére magát odaszentelő ember szentnek neveztetik. Tessék elolvasni az apostoli levelek bevezető néhány sorát. Ne zavarjuk meg magunkat az egyháztörténetben valamiért kialakult szent kultusszal. Vagyis felkészíteni a szenteket a Krisztus követésére, életüket odaszentelt gyülekezeti tagokat a szolgálat végzésére. Azért rendelte a pásztorokat, a tanítókat – írja az apostol. És nem azért rendelte a pásztorokat, a tanítókat, hogy ők csináljanak mindent, és a gyülekezet pedig – mint ahogy a színházban – ül figyelmesen, aztán azon gondolkozik, hogy legközelebb eljövök-e még egyszer. Tetszett, nem tetszett, tapsoljak, ne tapsoljak, ne talán fütyüljek? Vagy nem illik fütyülni, de majd utána nem jövök el még egyszer. Az Ige arról beszél, hogy a gyülekezet vezetésének az a feladata, hogy a gyülekezet tagjait helyzetbe hozza, a szolgálat végzésére felkészítse.

Nézzük meg, hogy ez a két igeszakasz ilyen vonatkozásban mire tanít minket. Először is nagyon fontos az információ, az informálás. Ilyeneket olvastunk itt, hogy Anthiókiából elment a küldöttség, és elmondták Jeruzsálemben, hogy mi a gondunk, mi a bajunk, mihez kérünk segítséget. Aztán az informálás – miután keresték, kutatták és fölismerték az Isten akaratát, megszületett a válasz; akkor megírták a válaszlevelet.

Mi az, ami tehát itt az informálás vonatkozásában rendkívül fontos? Fontos az, hogy elment a küldöttség. A küldöttség elment, mert élőszóban is el kellett vinni az információt.

Azután mi a vezetés feladata? A tanítás. Sőt a bátorítás. Erről is olvastunk az előbb a Cselekedetek könyvében. Nevezetesen, amikor a választ elvitték, akkor így írja Lukács: „Ők tehát, miután útnak indították őket, le is mentek Anthiókiába. Összehívták az egész gyülekezetet, átadták a levelet. Amikor fölolvasták, megörültek a bátorításnak.” A vezetés az bátorítást is jelent, hiszen ha elbizonytalanodik az ember nagyon nagy szükség van bátorításra. Ha zavar keletkezik a közösségben, és végre megvan egy jó irány, akkor bátorítani kell, hogy abba az irányba haladhassunk. Az informáláshoz tartozott: a küldöttségek. Kiválasztottak, meghatalmaztak, ebben az ügyben menjetek, kérjetek segítséget; a jeruzsálemi gyülekezet kiválasztott, meghatalmazott néhány testvért: menjetek, vigyétek a választ, hogy tudják, hogy ismerjék meg.

Mi a vezetés feladata? – a tanítás, a bátorítás. Azt olvassuk, hogy összehívták a gyülekezetet, amikor fölmerültek a kérdések. Megvizsgálták mindezt az apostolok és a jeruzsálemi vének.

A vezetés feladata, hogy amikor egyetértésre jutottak, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy mi az Isten akarata, akkor ezt az irányvonalat megmutatták. Ezt az irányvonalat leírták, elküldték a küldöttségek, nyilvánvalóvá tették, egyértelművé tették. Hiszen ha a kürt bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harcra? Ha nincs egyértelmű tanítás és vezetés, akkor egy közösség, egy család teljesen elbizonytalanodik, és lassan mindenki a maga feje után megy.

A vezetés feladata – ezt is láthatjuk – hogy igei kontroll alatt vezessenek. Nem azt olvassuk, hogy „és Péter előállt, és pápai szóval eldöntötte: ez pedig így van”; hanem azt olvassuk, hogy mindenkit meghallgattak. Pált is meg Jakabot is. És leginkább azt olvassuk, hogy Jakab nem azt mondta, hogy „szerintem tudjátok, én milyen fontos ember vagyok, és az én szavam ezért…”; hanem Jakab azt mondja: mit is olvasunk Ámós próféta könyvében? Mit is mond az Ige? Nem azt olvassuk, hogy „apostoli tekintélyünknél fogva”, hanem hogy megvizsgálták, kutatták, ebben a helyzetben mi is az Isten szava, mi is a helyes cselekvés. Tehát igei kontroll alá helyezték magukat, és utána erre hívtak mindenkit. Így hívtak mindenkit engedelmességre. Az anthiókiai gyülekezetet is.

Mi a vezetés feladata? Feladata, hogy meghatalmazzanak, felhatalmazzanak, hogy elküldjenek szolgálatra. Rendkívül fontos. Az anthiókiai gyülekezet kiválasztotta Pált és munkatársát, és meghatalmazta: menjetek, és ebben az ügyben keressetek segítséget. A jeruzsálemi gyülekezet kiválasztotta a küldöttséget: menjetek és vigyétek a választ. És nem azt mondta, hogy „hát, aki majd gondolja, az majd mondja meg a sógorának, és az ő sógora megint mondja meg… és akkor majdcsak eljut Anthiókiába”.

Meghatalmazni és elküldeni. Hogy nagyon gyakorlatiasan fordítsam le mindezt: amikor egy-egy tábort megnyitunk, bizonyára sokan emlékeznek, akik megfordultak már a gyülekezeti nagytáborunkban, hogy a megnyitó egyik nagyon fontos mozzanata, nemcsak a csoportbeosztás, hanem hogy a csoportvezetőket megkérem, hogy jöjjenek oda. Azt is, aki már ötödször, tizedszer bízatott meg csoportvezetéssel, odaállítjuk az egész tábor elé, hogy tudja mindenki, hogy kik bízattak meg, és azokat pedig, akiket először kértünk meg, még külön is bemutatjuk pár mondattal. Mert tudnia kell a közösségnek, hogy ki, mire hatalmaztatott fel. Mert nem elég az, hogy szeressük egymást gyerekek, és menjünk a magunk feje után. Hanem a közösségben a vezetésnek ezt fel kell vállalnia, és a közösségnek pedig együtt akkor el kell fogadnunk. Azért mondtam, hogy együtt, mert ez azt is jelenti, hogy akkor, ha egy csoportvezetéssel megbíztunk valakit, akkor ez azt is jelenti, hogy én átadtam egy részterületet, innen kezdve azért ő felel.

Mit tanulhatunk meg a fölolvasott Igékből? Azt, amit így olvasunk majd az Efezusi levélben, hogy minden egyes részt és az egész testet (Krisztus-testet vagy gyülekezetet) összefogva – írt erről Pál apostol. Így lehet felelősen növekedést munkálni. Így lehet szolgálni.

Szeretett Testvérek!

Ötödik vasárnapja olvasunk bizonyos bibliai szakaszokat, és ezt az öt igehirdetést, a fölolvasott tíz bibliai szakaszt, ebben a két szóban próbáltam meg összefoglalni, és az első alkalommal ki is mondtam: Érdeklődéstől elkötelezettségig.

Gyülekezetben sokan és sokfélék vagyunk. És ha emlékezünk a kivetített vagy a kézben lévő lap koncentrikus köreire, igen, sokfélék vagyunk. Az Isten megszólít, az Isten hív, amíg vezet megbíz, mert szeretné, hogy a Krisztus-test, a gyülekezet épüljön szeretetben, magyarul missziót végezzen.

És hogy is van mindez? Lehet, hogy alkalmi érdeklődő vagy, Isten szeretne tovább vezetni.

Lehet, hogy talán már néhány hónapja, éve templomlátogató vagy. Isten szeretne tovább vezetni, hogy templomlátogatóból közösséget vállaló is legyél, gyülekezethez tartozó is legyél.

A gyülekezet közösségébe tartozóként az Isten szeretne megbízni szolgálattal, hogy neked is meglegyen a saját feladatod, amivel a közösségben, a közösség építését szolgálod.

És hogyha szolgálatokat – mert szolgálata mindenkinek van valamilyen, ezt föl kell ismerni, és föl kell vállalni –, de a közösség építésében vannak minősített szolgálatok, vannak, akiket meg kell bízni részterületekkel, legyenek csoportvezetők, vagy nevezhetjük másképpen is, meg kell bízni, munkatársakká kell tenni, és a közösséget valahol vezetnünk kell együtt.

Az Isten szeretne bennünket érdeklődőből látogatóvá, látogatóból a gyülekezet tagjává, gyülekezeti tagként szolgálatot végzővé, a szolgálatot végezve akár még vezetői feladatokkal is megbízva rövidebb vagy hosszabb időre, vagy csak egy-egy ügyekben, vagyis szeretne missziói feladatokkal megbízni bennünket. Az Úr szeretne tovább vezetni. Nevezhetjük ezt megszentelődésnek is.

De most szándékosan inkább ezt mondom, és a mai igehirdetésnek ezt a címet választottam (már a múlt alkalommal a lapra rá is írtam): Evangéliumi vezetés és engedelmesség. Az engedelmesség vezetőre és vezetettre is vonatkozik, de evangéliumi vezetés és engedelmesség szükséges ahhoz, hogy a Krisztus-test épüljön.

Merjünk egy kicsit gondolkozni azon, hogy az Isten, ha megszólított, kit milyen helyzetben, hol talált meg a megszólító Ige, és merjünk személy szerint gondolkozni azon, mi az a következő lépés, amire személy szerint, kit-kit az Isten szeretne tovább vezetni.

Pál apostol így írt az Efezusi levél fölolvasott szakaszának utolsó, igen hosszú mondatában: „Az egész test pedig (vagyis az egész gyülekezet), az Ő, (azaz a Krisztus) hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben”. Az Istennek ez az akarata. Ezt nem nélkülünk, hanem velünk és általunk szeretné munkálni. Nemcsak a mi javunkra, hanem, hogy a gyülekezet közössége bizonyságot tévő közösség legyen. Ámen.

Hű pásztorunk vezesd a te árva nyájadat,

E földi útvesztőben te mutass jó utat:

Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,

Ó halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.

Mert boldog az az ember, ki dicsér tégedet,

És kóstolgatja mindennap szent beszédedet:

Hát legeltessed igéddel bolygó nyájadat,

És terelgessed Lelkeddel juhocskáidat.

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!

229. dicséret

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |