| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Dicsőségének magasztalására legyünk

Zsoltárok könyve 34. fejezet 1-11. vers

¹Dávidé, abból az időből, amikor eszelősnek tettette magát Abimeleknél, aki aztán elkergette, ő pedig elment.

²Áldom az URat mindenkor, állandóan őt dicséri szám.

³Az ÚRral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek.

⁴Hirdessétek velem az ÚR nagyságát, magasztaljuk együtt az ő nevét!

⁵Az ÚRhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem.

⁶Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk.

⁷Kiáltott a nyomorult; az ÚR meghallgatta, és minden bajából kiszabadította.

⁸Az ÚR angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket.

⁹Érezzétek, és lássátok, hogy jó az ÚR! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.

¹⁰Féljétek az URat, ti szentjei, mert nem szűkölködnek az istenfélők.

¹¹Az oroszlánok is sínylődnek, és éheznek, de akik az ÚRhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót.

Hallottuk a zsoltáros bizonyságtételét, imádkozzunk!

Mennyei Édes Atyánk! A mi szívünk hálaadással és hódolattal van ... Uram különösen a szívem megrendül, hogy méltóvá tettél engem, hogy ide járuljak az Úr asztalához, és a gyülekezet nevében áldást kérjek Tőled. Uram! Szent ez a hely. Amikor Mózesnek mondtad az égő csipkebokor előtt, hogy old le a saruidat, mert ez a szent hely, ez a föld, amelyre léptél. Uram én is így állok előtted, hogy véletlen le akarom venni a saruimat lábaimról és úgy állni előtted, hogy tiszta kezeket emelhessek föl a gyülekezet nevében azért, hogy hallattassék meg a mi imánk.

Köszönjük hálaadással azt, hogy fizikai erőt adtál mindannyiunknak, akik itt lehetünk a Te színed előtt, hogy hallhassuk a Te életet adó beszédedet.

Köszönöm Édesatyám azt, hogy Te akarod a tieidet erősíteni, táplálni, hogy növekedjünk, fejlődjünk a hitben, erősödjünk, és ne csak a külső körök centrikusságában álljunk és legyünk ott, hanem minél beljebb-beljebb, ne csak látogatók, ne csak érdeklődők legyünk, hanem a gyülekezet tagjaivá váljunk. És a gyülekezet tagjai között, Uram, szolgáló testvérekké akarod formálni a mi életünket.

Köszönöm Édesatyám, hogy Te üzened a közösségnek, üzened azt, hogy nyitott szívvel, nyitott füllel hallgassuk a Te szent beszédedet, és valóban azt meg is tartsuk és meg is éljük.

Édesatyám! Hadd kérjelek azokért, akik nincsenek itt, és itt kellene nekik lenni. Te tudod, hogy milyen okból, mi az akadályozó tényező, amely távol tartja a gyülekezettől őket. Uram gondolok azokra, akik valamikor igent mondtak Néked, és most a világ forgatagában, a gonosz csábítására hallgatva távol vannak Tőled.

Édesatyánk! Mindenkinek, aki itt van, vannak szeretteink, akiket itt szeretnénk látni, és nincsenek itt. Kérjük Urunk, hogy szólítsd meg őket ott, ahol vannak, hogy hadd érezzék, és hadd lássák, hogy valóban jó az Úr hozzánk, az Őt szeretőkhöz.

Urunk! Kérjük, hogy áldd meg azokat, akik beteg ágyon feküsznek, és fizikailag nem tudnak itt lenni, de szeretnének; lélekben Uram itt vannak velünk. Kérjük Istenünk, hogy hadd érezzék, hadd tapasztalják meg a Te simító kezednek az érintését, és gyógyulást kérünk az ő számukra.

Köszönjük Urunk, hogy tehetjük lelkipásztorunkat is a Te kezedbe, hogy áldd meg az Igét rajta keresztül, hogy úgy szóljon erővel és hatalommal, hogy valóban az megteremje a gyümölcsöt az itt hallgatók számára: Uram, hogy minél közelebb és közelebb kerüljünk Tehozzád, hogy szolgáló edényeiddé váljunk. Add Uram, hogy ez így is legyen. Ámen.

Jehova csak néked éneklek,

Ki volna más tehozzád fogható?

Dicséretet csak néked zengek,

Csak téged áldlak, ó Mindenható!

Jövel, segíts, én édes Jézusom:

Hogy könyörgésem mennybe eljusson!

Ó vonj, Atyám, Fiadhoz engem,

Hogy szent Fiad is hozzád elvigyen:

S míg jóvoltodat áldva zengem,

Keblem Szentlelked hajléka legyen:

Add békességed ízét érzeni

És dicséreted vígan zengeni!

228. dicséret 1. és 2. vers

Efézusbeliekhez írott levél 1. fejezet 3-14. vers

„³Amikor kijelentésével ismertette meg velem a titkot, ahogy előbb röviden megírtam.

⁴Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én a Krisztus titkát,

⁵amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által:

⁶hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által.

⁷Ennek lettem szolgájává az Isten kegyelmének ajándékából, amelyben hatalmának ereje által részesített engem.

⁸Nekem, minden szent között a legkisebbnek adatott az a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus mérhetetlen gazdagságát,

⁹és hogy világossá tegyem mindenki előtt, mi ama titok megvalósulásának a rendje, amely el volt rejtve öröktől fogva Istenben, mindenek teremtőjében;

¹⁰és hogy ismertté legyen most az egyház által a mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt az Isten sokféle bölcsessége.

¹¹Ez felel meg örök végzésének, amelyet megvalósított Krisztus Jézusban, a mi Urunkban:

¹²őbenne van bátorságunk és szabad utunk bizodalommal a benne való hit által.

¹³Kérlek tehát titeket, ne csüggedjetek el az értetek szenvedett megpróbáltatásaim miatt, hiszen számotokra dicsőség ez.

¹⁴Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt…”

Szeretett Testvérek!

Az elmúlt vasárnapokon ama bizonyos koncentrikus körökben, és ott kiábrázolt módon újra és újra úgy szólított meg bennünket az Ige, hogy egyre közelebb és közelebb hívott az Úrhoz. A gyülekezetbe hívogattunk, az Úrhoz közelebb hívogattunk, de… És itt meg kell állni egy pillanatra.

Hova hívogatunk? Miért hívogatunk? Egyik oldalról mondhatjuk azt, hogy ez a mi világunk, ez a zavaros világ, amelyben napjainkban élhetünk, az embereket elbizonytalanítja, olykor tudatosan, és a nagy bizonytalanságban sokan keresnek biztos pontot – hát hívogatunk, mert egyik oldalról érzékeljük ezt. De tudjuk mi, hogy hova hívogatunk? Tudjuk mi, hogy mire hívogatunk? Tudjuk mi, hogy miért szeretnénk a gyülekezet közösségébe hívni embereket? Az Úrhoz hívni embereket? Mennyire tudjuk megfogalmazni, ha visszakérdez valaki? – akit megszólítottunk, akivel beszéltünk, hogy jöjjön a gyülekezetbe, jöjjön istentiszteletre, jöjjön valamilyen kiscsoportos alkalomra.

Na de minek van a gyülekezet? Mi a gyülekezet létének a célja? Hát sokféle klub létezik a világon, hasonló érdeklődésű emberek összegyülekeznek különböző céllal, nagyon sokan bizonytalanok, nem tudják, nem értik, mi a gyülekezet célja. Mi inkább ezt a kifejezést szoktuk használni: a gyülekezet küldetése, a gyülekezet feladata; de most használom ezt a kifejezést is, hogy célja. Miért jöjjön, hogyha esetleg mi erre bizonytalan választ tudunk adni? Ha mi magunk se tudjuk pontosan megfogalmazni – akkor miért jöjjön?

Ma is, mint néhány vasárnapon, próbáljunk erre a kérdésre is feleletet keresni. Mert hívogatunk, és ha visszakérdeznek, vagy ha nem is kérdeznek vissza, tudnunk kellene megmondani, hogy mi célból hívogatunk. Az kevés önmagában, hogy „én ide szoktam jönni”. „Talán jó itt lenni, gyere te is.” De mi célja van a gyülekezetnek? Milyen feladatot, küldetést kapott a gyülekezet? Egymás között gyülekezetben azt is mondhatjuk: milyen terve van Istennek a gyülekezettel?

A mai alkalommal először a Zsoltárok könyve 34. fejezetét hallottuk. A zsoltáros ott arról beszél többek között: „Hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az Ő nevét.” De a zsoltár összefüggése arról szól, hogy mennyi nyomorúságban volt a zsoltáros. Szó szerint üldözött állapotban volt; menekülnie kellett. Vagyis nem éppen a legszebb, a legnapsütésesebb szakasz volt Dávid életében, mégis arra hívja az embereket, „jöjjetek velem, hirdessük az Úr nagyságát”. „Magasztaljuk együtt az Úr nevét.”

Pál apostolnak az Efezusbeliekhez írott leveléből fölolvasott igeszakasz egy hosszabb, az eredeti görög szövegben ez a fölolvasott rész az első fejezet 3. versétől a 14-ig terjedő versek egy nagy mondat. Mi magyar fordításban több részre tagoltuk mondat szerint, de eredetileg egy hatalmas íve van ennek az egy nagy gondolatnak.

Több szempontból érdemes az efezusi levél fölolvasott szakaszát figyelnünk. Szabad figyelnünk úgy is, hogy észre vegyük, hogy tulajdonképpen a Szentháromság munkája hogyan szólal meg. Hogyan áll előttünk Isten, az Atya, aki Őbenne, azaz a Krisztusban megváltott, és aki az Ő Lelke által megszentel minket. Mert gyönyörűen benne van a trinitárius tanítás.

Lehetne más szempontból is figyelni. Most én egy másikfajta hármasságra szeretném fölhívni a figyelmet, mert ez segíthet a föltett kérdésre a válasz keresésében, hogy többek között: mi célja lehet a gyülekezetnek? Merthogy a Kátéval el tudjuk mondani, hogy Isten a világ kezdete előtt, meg Igéje, meg Szentlelke által; meg összegyűjt egy népet, meg őrzi, meg megtartja… De hogyan tudnánk néhány szóban elmondani, hogy mi a célja a gyülekezetnek, és így mi célja, feladata, küldetése lehet nekem, az egyénnek, a hívő embernek, a gyülekezet tagjának. És miért hívogatlak én ide?

Először is az apostoli tanítás eme hatalmas ívű egy mondatában arról olvashattunk, hogy az Atya kiválasztott minket, Ő magának. Kiválasztott a Krisztusban. Hatalmas dolog. És itt megint, hogyha a hármas tagolást nézzük, akkor idői értelemben is van egy hármasság ebben a szakaszban, itt a múltról beszél az apostol, majd a jelenről illetve a jövőről is fog szólni. A múlt, tudniillik, hogy a világ teremtése előtt Isten előre elhatározta, hogy fiává fogad a Jézus Krisztus által. Mi csak beleremegni tudunk, mert a mi értelmünk véges. Mi még e teremtett anyagi világ megismerhető valóságát is képtelenek vagyunk teljesen felfogni. Az az összes ismeret, amit összegyűjtött az emberiség eddig, azt ma már egy ember képtelen felfogni. És még csak az általunk évszázadok, évezredek alatt összegyűjtött ismeretekre utaltam.

Nos bele kell, hogy remegjen a mi életünk, a mi szívünk és a mi gondolatunk, amikor arról van szó, hogy a világ teremtése előtt, az idő teremtése előtti örökkévalóságban, az Isten elhatározta, hogy fiává fogad, mindezt Jézus Krisztus által, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk. Merthogy a szabad akarattal és választási lehetőséggel teremtett ember, ha elbukik, akkor Isten helyreállító, megváltó terve lép életbe. És az Isten erre előre felkészült. Felkészült, hogy az elesett, bűnbeesett embert megváltsa, hogy mi szentek és feddhetetlenek legyünk. És mindez az idő előtti örökkévalóságban már eldöntetett.

Ahogyan a gyermek talán még meg sem fogant, de a szülők szeretnék, hogy legyen, és talán már a nevét is kiválasztották. Pedig még meg sem fogant, vagy meg sem született. Vagyis léte előtti időben már bizonyos dolgok eldőltek. A mi életünkben is ez így van, hogy megszületésünk előtt már bizonyos dolgok eldőltek. A lakáscímünktől kezdve sok minden. És mégis van szabadságunk azután nekünk élni. Jó rácsodálkozni arra, hogy az Isten eldöntötte a világ teremtése előtt és elhatározta, hogy Jézus Krisztus által fogad fiává, hogy szentek és fedhetetlenek legyünk szeretetben. Ezt hitben ismerhetjük föl. Hiszen itt a kegyelmi kiválasztásról is szól ez a szakasz. Vagy mások predestinációnak mondanák. Én bibliai alapon inkább a kegyelmi kiválasztást mondanám, mert ezt jobban értjük, és kevésbé leterhelt a kifejezés.

Hitben utólag ismerhetjük föl, hogy mi az, mennyi minden, amit az Isten már korábban, az idő előtti örökkévalóságban elkészített, eldöntött – mert szeret. És ennek a kiválasztottságunknak – amit megint nem igazán tudunk felfogni, csak örömmel elindulhatunk ezen az úton, elfogadva ezt a hívást –, a mi kiválasztottságunknak igazán egy bizonyítéka lehet, ha valaki bizonyítékot akar azon túl, amit olvastunk: az odaszánt élet. A megszentelt élet. Ez a válasz lehet egyfajta bizonyíték. De, amit az Isten, az idő előtti örökkévalóságban, vagyis a világ teremtése előtt elhatározott, elkészített, azt így foglalja össze az apostol, hogy „dicsőségének magasztalására legyünk”. Nos a gyülekezet létének egyik célja, hogy az Isten magasztalására legyünk. Vajon eszünkbe jut-e ez, amikor embereket Istenhez hívogatunk? Eszünkbe jut-e ez, amikor elindulunk, mondjuk vasárnap az istentiszteletre? Eszünkbe jut-e hétköznapi cselekedeteinkben, hogy arra hivattunk, arra választattunk ki, hogy előtte szentek és feddhetetlenek legyünk, és így magasztaljuk dicsőséges kegyelmét.

Aztán, ahogy tovább olvastuk az apostoli bizonyságtételt, a múltról a jelenre viszi tovább a tanítást. A jelenről beszél, amikor is ilyet olvastunk: Krisztusban van a mi megváltásunk. Itt már rólunk, az éppen élő nemzedékről van szó. Krisztusban van a mi megváltásunk, bűneink bocsánata kegyelme gazdagságából; nem érdemeinkből, hanem az Ő kegyelme gazdagságából. És ugyanakkor bölcsességével megismerteti velünk az üdvözítő tervének egy bizonyos részét, amennyit egyáltalán fel tudunk fogni, és el tudunk hordozni. Hogy tudniillik „a Krisztusban egybefoglal mindeneket, ami a mennyben és a földön van”. Mi még azt is képtelenek vagyunk sokszor felfogni, ami ebben az országban történik. Pedig nem vagyunk világhatalom.

Egybefoglal, ami mennyben és a földön van. Krisztusban van tehát a mi megváltásunk – ez a jelen. Most az időben vagyunk már. A mi időnkben vagyunk. És Őbenne, azaz a Krisztusban lettünk örököseivé, akik előre reménykedünk mindabban, amit az Isten készített az Őt szeretőknek. A jelenről szól ez a tanítás, ez a csodálatos összefoglalás, amit az Isten most végez, amit az én és a te életedben akar végezni. És mindennek, megint mi a célja? Újra ezt olvassuk, hogy „dicsőségének magasztalására legyünk”. A mi megváltásunk az Isten dicsőségét szolgálja. Mi nagyon sokszor csak a mi kis üdvösségünk nézőpontjából beszélünk a megváltásról. Ez rendkívül fontos, de könnyen hívő önzéssé szűkülhet. Az apostol nem erről beszél. Arról beszél, hogy a mi megváltásunk, a Krisztusban való megváltásunk, a megtérés, az újjászületés, az Isten dicsőségének magasztalására van – ez a célja. Nos, akkor szentek és feddhetetlenek vagyunk? Nem mondom, hogy elértem, de igyekszünk – Pál apostollal szólva –, hogy szentek és fedhetetlenek legyünk, hogy a mi életünk magasztalja az Istent. Hiszen életünknek, a gyülekezetnek ez a feladata, az egyik feladata. Ez a célja az Isten üdvözítő tervének, hogy dicsőségének magasztalására legyünk. Olyan szépen tudjuk mondani: Soli Deo Glória; Egyedül Istené a dicsőség – „no de azért nekem is jusson belőle!” Ezt nem szoktuk mondani, csak magunknak kiharcoljuk – megrövidítve az Urat.

És harmadszor az apostol, ebben az eredetileg egy hatalmas mondatban, szinte egy szuszra mondja el, mint amikor valakinek rendkívül nagy örömhíre van és fut, szalad, megy, és végre odaérkezik, és mondhatja annak, akinek szeretné; akkor levegőt is alig tud venni, csak mondja, mondja, mondja, hogy minél hamarabb elmondhassa – az apostol valahogy így beszél itt. Hiszen a legcsodálatosabb és legnagyszerűbb dologról beszél, hogy szinte egy szuszra, egy mondatban akar mindent elmondani. Nos ennek a harmadik része ez a jelen, ill. már a jövő idő, ahol az Isten Lelkének – a Szentlélek által végzett – munkájáról beszél. „Eljegyzett pecsétjével a megígért Szentlélekkel” – olvashattuk az előbb. Tudniillik „miután hallottátok az igazság beszédjét, üdvösségetek evangéliumát”. Üdvösségetek evangéliuma – benne van. A személyes megtérés, újjászületés és a személyes üdvbizonyosság fontos, de az Úr magasztalása sokkal nagyobb és sokkal fontosabb. Tudniillik senki nem mondja, hogy Jézus Úr, csak a Szentlélek által. Jézust életem Urának csak azért mondhatom, mert a Szentlélek bennem végzett munkájának igent mondtam, engedtem.

Eljegyzett pecsétjével a megígért Szentlélekkel, miután hallottátok az igazság beszédjét, üdvösségetek evangéliumát – itt már személyessé válik; személyessé ez a hatalmas bizonyságtétel. „És hívőkké lettetek – folytatja az apostol –, és így szólal meg, hogy „eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával.” Itt már a jövőről van szó, amit szem nem látott, amit fül nem hallott, amit emberi értelem meg sem gondolt, olyat készít el Isten az Őt szeretőknek. Itt már az idők utáni örökkévalóságról van szó. Azzal kezdődött a szakaszunk, hogy az Atya, Őbenne, azaz a Krisztusban kiválasztott minket – ez az idő előtti örökkévalóságban történik. Az időben történik a mi megváltásunk. Az idő utáni, mert ez a mi időnk el fog múlni, és most nem a saját földi hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven évünkről beszélek, hanem ez a világ és ennek ábrázatja el fog múlni. És az idők utáni örökkévalóságról beszél, az örök életről, örökségünkről, és örökségünk záloga a nekünk adott Szentlélek. A bennünk, általunk munkálkodni akaró Lélek.

És ez a harmadik szakasz megint azzal zárul: az ő dicsőségének magasztalására. Ebben az eredetileg egy mondatban háromszor van benne, hogy „az Isten dicsőségének magasztalására”. Hogy kegyelmének magasztalására legyünk – a gyülekezet egyik célja ez kell, hogy legyen. Erre rendeltettünk. Amikor tehát a gyülekezet közösségébe, amikor Istenhez hívogatunk embereket, akkor tudnunk kell, hogy először is erre hívott. Mert talán, ha igaz, mi is erre szántuk oda magunkat. Ha nem is mindig így történik: „hogy az Ő dicsőségének magasztalására legyünk.”

Évekkel ezelőtt egyszer már, erről a szakaszról prédikálva próbáltam kifejteni, hogy mit jelent, és miért fontos az Isten magasztalása. Ő nagyon jól megvan nélküle. Nekünk van erre szükségünk. De ennek most részleteit nem sorolnám végig. Most csupán, mint küldetésünk egyik fontos mozzanatát lássuk. Mint a gyülekezet létének céljaként az egyik fontosat. Annyira fontos, hogy az apostol egy hosszú mondatban háromszor elmondja. És mi az, amit többször el szoktunk mondani? Hát, amit fontosnak gondolunk. Ami hangsúlyos. Mert szóban így tudjuk hangsúlyozni. Vagy esetleg, hogy emelt hangon mondjuk. Írásban, nyomtatva tudjuk nagyobb betűvel nyomtatni, vastag betűvel nyomatni, hogy fölhívja az olvasó figyelmét.

Nos az apostol leírja, háromszor, trinitárius módon, hogy az Isten, mint Atya, ahogyan cselekedett, és ezért magasztaljuk. És ahogyan a Fiúban, Jézusban, a megváltásban cselekedett, ezért magasztaljuk. És ahogyan a Szentlelkével munkálkodik, ezért magasztaljuk.

A gyülekezet létének tehát az egyik küldetése, feladata, célja: az Isten magasztalása. Mennyire van ez bennünk? Vajon nem kellene akkor több örömnek lenni bennünk? Nem kellene több magasztalásnak hangzania? Gondoljunk imádságainkra. Mennyi benne a magasztalás, a hálaadás? Vagy csak a kesergő panaszkodás, zsörtölődés, meg a követelődzés? – vagy szebben fogalmazzuk: a kérés. Milyen arányban? Csak az én kis dolgaim, Uram!? Emlékezzünk, amikor a tanítványok azt kérték Jézustól: „Uram taníts minket imádkozni!”. Akkor azt mondta: „na hát akkor mondjuk, így imádkozzatok”. És ugye, mit fogunk mondani ma is, és sokszor elmondjuk az úri imádságban: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod” – tehát „először az Isten ügyéért könyörögjetek”. Mert az jó nektek. Azután van szó a mindennapi kenyérről, bűneinknek bocsánatáról, a szabadításról. Mi sokszor ezzel a második felével kezdjük, és aztán vége is az imádságunknak. „Csak nekem Uram, nekem Uram, meg még a családomnak Uram!” De az Isten hatalmas, üdvözítő tervét, szinte elfelejtjük. Elfelejtjük érte magasztalni, elfelejtünk azért könyörögni, hálát adni. Nagyon magunk körül forgunk, és magunkat szegényítjük meg. A gyülekezet létének, küldetésének egyik célja tehát, a teremtő, megváltó és megszentelő Isten magasztalása – mert ez nekünk jó – „minden lelki áldásért” – kezdte az apostol az Efézusi levélben. „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.” Az Isten magasztalásával kezdi az apostol. És utána háromszorosan hív az Ő magasztalására.

A zsoltáros, noha igen nehéz, üldözött helyzetben volt Dávid, menekülnie kellett (ezt is elmondja a zsoltárában), és ebben a zsoltárban beszél arról, hogy „hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az Ő nevét”. Mert ugyan „az oroszlánok sínylődnek és éheznek, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót” – az Isten szerint való jót. Mert amit mi gondolunk, az nem mindig igazán jó. Mi mikor magasztalnánk az Urat? Hát amikor nagyon szépen mennek a dolgaink, akkor el szoktuk felejteni. Amikor meg baj van, akkor „jaj Uram, segíts meg, de most azonnal!” – és akkor meg a hálaadást felejtjük el. Dávid akkor hívja a többieket az Úr magasztalására, hogy „velem együtt gyertek, magasztaljuk az Isten nagyságát”, amikor ő kegyetlenül nagy bajban volt. És nem akkor, amikor olyan nagyon szépen, kényelmesen, jól mentek a dolgai.

A gyülekezet küldetése, feladata, a gyülekezet létének tehát egyik célja: az Isten kegyelmének magasztalása. Rámutatni tehát az Isten hatalmára és tervére – mert ez a magasztalás erről szól. Hiszen ez a hatalmas mondat, amiben összefoglalja Pál apostol az Isten üdvözítő, megváltó, megszentelő tervét, ez tulajdonképpen egy hatalmas bizonyságtétel; ez misszió. Magasztalja az Urat, és eközben elmondja az Isten üdvözítő tervét. És ezért lehet magasztalni az Urat. De amikor rámutatunk az Isten hatalmára, üdvözítő tervére, hogy a világ teremtése előtt már az Isten, mit döntött el, és milyen szeretettel készítette a majd elbukó ember megmentésének tervét is, hogy azután, bennünket üdvösségre hívjon, hogy mi is arra hívjunk embereket, nos mindez azt is jelenti, hogy trónfosztottá nyilvánítja a mi bálványainkat. Ha az Isten magasztalása ott van a mi életünk középpontjában, ha újra és újra tudatos bennünk, hogy a gyülekezet létének egyik fontos célja és feladata az Isten magasztalása, akkor ez azt jelenti, hogy ott más dolgok nem istenkedhetnek. Nem növekedhetnek bálványok istenekként. Ott egyedül Ő az Úr.

Nem ezzel kezdődik a tíz parancsolat? „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről. Ezért ne legyenek idegen isteneid.” Akkor itt ne tisztelj más dolgokat, embereket, hatalmakat, ideológiákat, netalán önmagadat Istenként! Trónfosztottá nyilvánítjuk a bálványokat, ha az Urat magasztaljuk. Ha az Úr magasztalása elhalványul életünkben, akkor előbb-utóbb elkezdenek növekedni a bálványok. Aztán meg egyből elkezdünk azoktól félni, túlságosan kiszolgáltatottnak érezve magunkat.

A cél, a feladat, a küldetés, hogy magasztaljuk a mi Urunkat, hogy hódoljunk előtte, hogy dicsőítsük Őt, mert ez a magasztalás fölemel bennünket. Az Úr magasztalása helyez bennünket az Isten szerinti helyünkre. És tart meg bennünket, erősít meg bennünket, ad tartást a mi életünknek, mert mindig jön a világ a maga bálványaival és mindig elvárja, hogy azok előtt hódoljunk. Időnket, erőnket, mindent neki hagyjunk. De ha újra és újra magasztalja a gyülekezet és így az egyes tag is az Urat, akkor mások itt nem istenkedhetnek, sem a közösségben, sem a személyes életünkben. Az Isten magasztalása, más szavakkal: az Isten dicsőítése hitvallás.

Mi nagyon megszoktuk liturgikus környezetben, hogy „jertek tegyünk vallást hitünkről”, és elmondjuk nagyon szépen a közös hitvallást, a Hiszekegyet.  De az Isten magasztalása, az mindig hitvallás, és egyúttal: szeretetünk, az Úr iránti szeretetünk megvallása.

A gyülekezet feladata, célja: az Úr magasztalása. Ha az Urat magasztaljuk, akkor ez azt is jelenti, hogy jelenlétét hirdetjük ebben a világban. Mert ez a világ elfelejti, ki akarja szorítani innen az Istent, de a gyülekezet feladata, hogy újra és újra önmagunkat és az egész világot emlékeztesse arra, hogy ez a világ a teremtő Istené. Hogy „az Úr bír ez egész földdel” – ahogy mondjuk a 24. zsoltárban – és minden benne lévőkkel, nemcsak a hívőkkel.

Jelenlétét hirdetjük, arra emlékeztetünk, amikor az Urat magasztaljuk, és ez bizonyságtétel. És ezzel, egyúttal döntés elé állítjuk az embereket. Amikor azt látják, hogy összegyülekezünk, hogy az Urat magasztaljuk, akkor ez döntés elé állítja a körülöttünk élőket. Mert vagy az Urat magasztalja, vagy valami mást, vagy másokat fog istenként tisztelni. Ha elhalványul a gyülekezet tudatában, ha elhalványul a mi gondolatunkban az Úr magasztalása, mint egyik legfontosabb küldetésünk, akkor ott a misszió halványul el. A bizonyságtétel lesz gyönge. És „hogyha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül harcra?” Ha a katonai riadó hangja csak úgy hasonlít arra, ahogy szokták, de mégsem teljesen az, akkor a katonák nem tudják, hogy most riadó van vagy nincs – most mit kell csinálni?

A cél, a feladat egyike az Úr magasztalása. És ezzel állítunk döntés elé tehát másokat. Ezzel hívunk döntésre másokat. És amikor dicsőítjük az Urat, amikor magasztaljuk, amikor előtte hódolunk, akkor betöltjük feladatunkat is, és másoknak reménységet is adunk ebben a zavaros, bizonytalan világban, ahol sokan biztos pontot keresnének, ahol annyi mindent dicsőítenek és magasztalnak – sokszor dollármilliókat fektetve bele. Nekünk az a nagy kiváltságunk, hogy örömmel és hálaadással, Úrtól való küldetésként, mint fontos feladatot és célt magasztaljuk az Urat. Az apostol, ebben az egy szuszra elmondott hatalmas üdvösségtörténetben, ahol az Atya, Fiú, Szentlélekisten munkájáról beszél, mindegyikkel kapcsolatosan megáll, és azt mondja, hogy „igen, az Ő magasztalására”. Igen, magasztalására. És harmadszor is magasztalására.

Szeretett Testvérek!

Ha mi gyülekezetbe hívunk, ha mi Istenhez hívunk embereket, mit tudunk mondani, mit szoktunk mondani? Ha visszakérdez, hogy „minek menjek én oda?” „Nem érek én rá, nekem fontosabb, hasznosabb dolgaim vannak!” Tudok mondani valamit? Meg tudom mondani, hogy mi a célja a gyülekezetnek? Mi a küldetése?

A mai Igék emlékeztessenek bennünket akár Dávid szavaival: „hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az Ő nevét”, vagy az apostoli bizonyságtétellel, hogy „dicsőségének magasztalására legyünk”.

Legyen kész a mi életünk örömmel magasztalni azt, aki egyedül méltó erre, az Urat. Ámen.

Száma nincsen, Uram, jótéteményidnek,

Vége, hossza nincsen kegyelmességednek;

Azért magasztallak felette mindennek,

Mert hiszen én lelkem te ígéretednek.

Kész mindenha lelkem néked énekelni,

Mind e világ előtt rólad vallást tenni,

Sok jótételidért néked hálát adni,

Örökkön örökké tégedet dicsérni.

451. dicséret 1. és 4. vers

Istenünk! Teremtett világod, természet, akaratlanul is hatalmadat és bölcsességedet hirdeti. Vétkeink pedig engedetlenségünkről beszélnek. A golgotai kereszt pedig kegyelmedet ragyogtatja föl felénk.

Hálát adunk, hogy gyülekezetet formáltál, hogy minket is megszólítottál, visszafogadtál, hogy életünknek új értelmet, új célt adtál. Bocsásd meg, hogy ugyan kegyelmedet elfogadtuk, és magunkat népedhez tartozónak valljuk, de kevésbé  ismerjük és értjük a gyülekezetre vonatkozó tervedet és akaratodat. Bocsásd meg, hogy részben ezért sem töltjük be hűen tervedet, és bocsásd meg, amikor mi olykor a magunk akarata szerinti gyülekezetet szeretnénk formálni. Segíts Urunk megérteni és teljesíteni a gyülekezet küldetését, feladatát, célját. Segíts Urunk, hogy megtérésre hívjunk, szeretettel szolgáljunk, tanítsunk, közösséget építsünk, és Nevedet magasztaljuk, dicsőítsük e világban. Így magasztalunk, így dicsőítünk Urunk ma minden lelki áldásodért. Így magasztalunk, és így dicsőítünk Téged és hirdetjük hatalmadat. Dicsőítünk jelenlétedért, életeket újjászülő kegyelmedért. Áldunk Téged, magasztalunk Téged, mert egyedül Te vagy méltó minden hódolatra és imádatra. Téged dicsőítve szeretnénk hozzád hívni, segíteni betegeket és gyászolókat, megfáradtakat, és életük célját eltévesztetteket. Dicsőítünk és magasztalunk, mert erre nekünk is szükségünk van, hogy hitben, reménységben megerősödjünk.

Urunk! Vedd kedvesen a mi hódolatunkat, hálaadásunkat, magasztalásunkat Neved dicsőítéséért, és segíts bennünket, hogy így, Téged magasztalva éljünk, szolgáljunk egyenként, és mint gyülekezet ebben a világban. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |