| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Közösség legyünk az Úrban

János szerinti evangélium 15. fejezet 9-17. vers

⁹»Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben.

¹⁰Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.

¹¹Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.«

¹²»Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.

¹³Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.

¹⁴Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.

¹⁵Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek.

¹⁶Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.

¹⁷»Ezeket azért parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást.«

Hallottuk Jézus szavait, lélekben elcsendesedve imádkozzunk!

Köszönjük Neked mennyei Atyánk, hogy itt állhatunk Előtted, mert nem érdemeink szerint bántál velünk, amikor még a bűn útján jártunk, Tőled elfordulva éltünk. Hálát adunk Neked, hogy Jézus Krisztus által nekünk is megbocsátó szeretetedet kínáltad. Köszönjük, hogy Szentlelkeddel munkálkodtál bennünk, hogy Magadhoz fordítottad szívünket. Köszönjük, hogy választott néped sorába fogadtál bennünket, hogy fiaidnak vallhatjuk magunkat. Bocsásd meg nekünk, hogy jóságod ellenére hiábavalóságokkal bosszantottunk. Bocsásd meg nékünk, amikor óemberünk felülkerekedett rajtunk, amikor a világ harsány zajától néha már nem is hallottunk Téged. Bocsásd meg nekünk, hogy emiatt megfogyatkozott bennünk a szeretet, és embertársainkra, már csak, mint bennünket bosszantó, akadályozó nyűgre, koloncra tekintettünk. Elfelejtettük, hogy Jézus Krisztus értük is meghalt, s nekünk lenne a feladatunk ezt hirdetni. Téged kérünk Urunk, hogy ahogyan a só sós, ahogyan a meggyújtott lámpa világít, olyan természetes, hogy belülről fakadó legyen a mi szeretetünk, a bennünk lévő Jézus Krisztus által. Ez a szeretet indítson bennünket szolgálatra, hogy neked tetsző gyümölcsöt teremjen életünk egyen-egyenként, s a gyülekezet közösségeként is a Te dicsőségedre. Kérünk légy velünk az úrvacsora asztalközösségében. A Jézus Krisztus érdeméért kérünk, hallgasd meg imádságunkat. Ámen.

Jer, világosság, ragyogj fel nekünk,

Hogy csak Krisztus légyen mesterünk,

El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat,

Aki népének örökséget ad.

Könyörüljél.

Ó szeretet, áraszd ránk meleged,

Hadd kóstoljuk édességedet;

Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,

Egyességben és békében éljünk.

Könyörüljél.

234. dicséret 2. és 3. vers

Efezusi levél 2. fejezet 11-22. vers  [Efezus 2:11-22]

¹¹Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve.

¹²Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban.

¹³Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor »távol« voltatok, »közel« kerültetek a Krisztus vére által.

¹⁴Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, ¹⁵miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában.

¹⁶Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, ¹⁷és eljött, és »békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek«.

¹⁸Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.

¹⁹Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.

²⁰Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, ²¹akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, ²²és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.

Szeretett Testvérek!

Mi az egyház küldetése? Mi az egyház feladata? Mi az egyház célja?

Nem nagyon ragyognak a szemek! Pedig igazán kellene, hogy ragyogjanak, mert hogy tudjuk, mert hogy örömmel azonosulunk vele.

A múlt vasárnap – szintén az Efezusi levélből, annak az első fejezetéből – olvastuk az Igét, és ott az apostol háromszor, az Isten munkájáról szólva háromszor mondja el, hogy az Isten népe az Isten dicsőségének magasztalására legyen. Az egyház egyik küldetése, a hívő emberek közösségének egyik feladata, célja az kell, hogy legyen, hogy ebben a világban az Istent magasztalja. Már legalább ezért kellett volna, hogy csillogjon a szemünk.

És van-e még más? Van-e még más valami, ami szintén az egyház feladata, küldetése, amit csak az Isten népe tehet és kell, hogy tegyen ebben a világban.

Most is az Efezusi levélből olvastam az Igét, a második fejezetből. Az apostol többször említi, hogy Isten Jézusban békességet szerzett, megbékéltetett. Megbékéltetett bennünket, akik elidegenedtünk – az Efezusi levélben olvashatjuk ezt a kifejezést; ezt nem a modern pszichológusok a modern társadalomról ismerték föl először és mondták, hanem már az Ige beszél arról, hogy az ember, az Istentől elfordult ember elidegenedett. Elidegenedett a szent élettől, elidegenedtünk Istentől, elidegenedtünk egymástól. És ez a fajta elidegenedés ott a jeruzsálemi templomban – az olvasók még ezt értették elég jól –, a jeruzsálemi templomban kiábrázolódott egy kicsit úgy is, hogy annak a templomnak voltak udvarai, maga az oltár is a nyílt udvaron volt, ott folyt az istentisztelet, és a legkülsőbb udvar volt az, ahova a nem Ábrahám fiai, vagyis a népek fiai eljöhettek. Aztán voltak beljebb udvarok, oda már ők nem léphettek be. Szó szerint volt egy védő korlát, azon tábla, hogy tilos belépni; tovább menni tilos a népek fiainak. Nos, erre is utal itt az apostol, amikor azt mondja, hogy a Krisztusban ezt az elválasztó falat Isten lerombolta, lebontotta, és így egy új emberré teremtette a Krisztusban az Őbenne hívőket. Új emberré teremtette. Ez az, amiről Jézus beszélt Nikodémusnak, hogy „szükség néktek újonnan születnetek”. És így egy új közösség jött létre ebben a világban.

A korábbi vasárnapokon, amikor a koncentrikus körökkel is próbáltam egy kicsit szemléletesebben kiábrázolni, hogy az érdeklődéstől a látogatáson, templomlátogatáson keresztül, hogyan hív lépésről-lépésre közelebb bennünket az Isten, hogy a szolgáló közösségbe, az Isten népe közösségében legyünk. Nos, erre visszagondolva, akkor most fel kell, hogy tegyük magunknak a kérdést, amikor mi hívogatunk embereket. Hova hívogatunk? Ha azt mondják: „miért menjek én oda?” – „Én nagyon jól érzem magam a pecások társaságában. Kimegyünk, és ott mi beszélgetünk, meg csöndben elücsörgünk. Van nekem egy jó társaságom.” – Akkor mit mondunk, hogyha az illető azt mondja, hogy „én ott jól érzem magam”? Vagy a másik egy másmilyen nemes evilági klubot megnevez: „vannak nekem barátaim, én azokkal időnként szoktam találkozni itt vagy ott; hát te meg a templomba mész”. Akkor mit mondunk? Hát ez 1:1! – legalábbis szerinte.

Tudjuk-e, és föl merjük-e vállalni, és ki merjük-e mondani, hogy a gyülekezetnek, az Isten népének Istentől való küldetése van ebben a világban. Egy olyan küldetése van, amilyet semmilyen más e világi nemes társaság, klub, közösség nem tud és nem is fog teljesíteni. Csak mi teljesíthetjük. Nekünk kellene Krisztusban újjászületett életű embereknek teljesíteni.

A most fölolvasott bibliai szakaszunkban egy másik mozzanat, a gyülekezet küldetésének, feladatának, a gyülekezet létének egy másik fontos mozzanata hangsúlyos, ez pedig a közösség. Új emberré teremtette önmagában a kettőt, tudniillik Izráel fiait, és annak idején úgymond a pogányokat, akik között nagy elválasztó volt; új emberré, egy új közösséggé teremtette. Ebben a világban Isten az Ő Igéje és Szentlelke által egy népet hívott ki. És itt egy egészen új valami kezdődött el és ebben hívott bennünket, hogy mi, mint gyülekezet, mint egyház, közösség legyünk az Úrban. Nem valamilyen egyéb érdeklődési területen, azok nemes dolgok, de itt valami egészen mást akar az Isten cselekedni. Vajon mennyire csillog a mi szemünk, amikor arról van szó, hogy van feladata, küldetése a gyülekezetnek? És mennyire vagyunk ezzel tisztában? Ha mi sem igazán tudjuk, akkor nagyon könnyen és nagyon hamar azt mondja az a valaki: „jó, hát téged érdekel a vallás, te járjál a templomba, engem érdekel a pecázás, én oda járok”. „Engem egy másmilyen dolog érdekel, én abba a klubba járok, a harmadik meg egy harmadik fajta klubba jár, és mindenki maradjon meg ott, ahol van.” Tudunk-e valamit mondani, hogy miért más és több? – mert nem miattunk. Nem azért, mert mi sokkal kiválóbbak vagyunk.  Bár lenne így. Hanem azért több és más, mert az Istennek van terve; valami többet és mást szeretne ebben a világban a gyülekezet, az egyház által megjeleníttetni.

Ezt most ezzel a szóval fogalmaztam meg, hogy közösség. És a fölolvasott bibliai szakaszunkban az apostol három képet használ, ennek tartalmi szemléltetésére, kibontására. Az egyik az Isten királysága. Ne engedjük át bizonyos csoportnak a királyság kérdését. Az Isten uralma, az az Isten akarata szerint való. Hiszen így olvastuk: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek – írja az apostol az efezusiaknak – és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek”. Az Isten választott népéhez tartozóak vagytok ti is. Polgártársak vagytok. Ezt fogalmaztam így, hogy az Isten uralma, az Isten királysága ez. Ez nem földrajzi kategória. Egy lelki struktúra: „Ahol ketten vagy hárman az én nevemben összejönnek, jelen vagyok” – ígérte Jézus. És ezt hirdeti az apostol. És gondoljuk el, hogy az akkori valóság mi volt. Az akkori világ legnagyobb birodalmának, a római birodalomnak volt állampolgára maga Pál is, az efezusiak is. És az akkori világ világbirodalma közepette arról tesz bizonyságot az apostol, hogy az Istennek van országa. Az Istennek akarata, uralma itt szeretne bennünk és általunk megvalósulni. Miközben mi, itt benne élünk ebben a világban, de mégsem e világ szerint kell élnünk. A pogányok polgártársaivá lehetnek az Isten választott népének. Ez kiváltság is meg feladat is. Kiváltság olyan értelemben, hogy a „szükség néktek újonnan születnetek”, a megtérés, az újjászületés által lettünk tagjai ennek a közösségnek – és ezt most, az egyszerűség kedvéért a születési anyakönyvi kivonattal szimbolizálom – és így vagyunk polgárai az Isten országának. És van az, amit egy másik kifejezéssel próbálok jelezni, a vízummal. Tudjuk mit jelent. Bizonyos országba, ha szeretnénk elmenni, oda külön beutazási engedélyt kell szereznünk. Vagy megadják, vagy nem. Mert nem vagyunk születés szerint jogosultak ott. És ha még meg is kapjuk a beutazási engedélyt, akkor sem részesülünk mindabban, amiben az adott ország a saját állampolgárait részesíti. Igen, a Krisztusban újjászületett emberek, az Isten népe közösségének minden kiváltságában részesülnek. A beutazók, azok csak egy töredékében részesülhetnek.

A feladat pedig az Isten királysága, az Isten uralma vonatkozásában, amiért annyit szoktunk imádkozni, de fele annyit cselekedni: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod” – hát nem így tanított imádkozni bennünket a mi Urunk?

Az egyik kép tehát, hogy polgártársaivá lehettetek az Isten országának, az Ő uralmának. A másik kép a közösség kiábrázolására, hogy Isten háza népe lettetek, az Isten családja lettetek – mondanánk mai szavakkal. Vagyis itt a szeretetközösségről van szó. Míg előbb az Isten uralmáról, akaratáról és annak örvendetes elfogadásáról, a mi részünkről, addig a másik képpel ezt a közösséget – ami az egyház küldetése –, ezt a szeretetközösséget az „Isten háza népe vagytok” kifejezéssel fogalmazta meg az apostol. Vagyis egy Atya gyermekei vagytok, tehát testvérek vagytok. Tehát testvérek vagyunk.

Egy családon belül is vannak ilyen és olyan tagok. És nem azért kell, hogy szeressük egymást, mert mindig nagyon megérdemeljük, hanem mert a család tagjai vagyunk. A gyülekezeten belül sem vagyunk mindig nagyon szeretetreméltók. Nem vagyunk tökéletesek és szuper keresztyének. Mégis az Isten háza népe közösségében, a szeretetközösségben kell élnünk, mert a Krisztus által egy Atya, a mennyei Atya gyermekeivé lettünk. Ez egy bensőséges kapcsolat. Eltérően az előzőtől, ahol az Isten uralma, akarata volt a hangsúlyos.

Most az apostol a „háza népe” kifejezéssel a közösségnek a bensőséges voltát, a szeretetteljes voltát próbálja hangsúlyozni. Ahol egymást szeretetben elfogadják, és egymást szeretetben segítik – mert bennünket is elfogadott az Isten. Nem, mert megérdemeltük. És nem azért, mert vannak, akik szerintünk megérdemlik a gyülekezetben, hogy szeressük; hanem azért, mert az Isten megbocsátott nekem, és neked, és akkor egymást is megbocsátó szeretettel fogadjuk.

A gyülekezet feladata, küldetése, hogy közösség legyen ebben a világban. Az Isten akarata szerint való közösség. És ennek a harmadik kifejezése pedig, hogy „fölépültök Isten hajlékává a Lélek által”. Vagyis a gyülekezet az Isten temploma. Az Isten hajléka. Vagyis az Isten jelenlétének a reprezentánsa. A kiábrázolója. A megvalósítója. A meghirdetője. Az Isten temploma vagytok – jóllehet, Isten nem lakik kőből épített templomokban. Már az Ószövetségben is azt olvassuk, már Salamon is így szól, hogy az Úr az Ő nevét helyezi oda a Jeruzsálemi templomba. Őt, magát – mondja Salamon – a falak, ez a hatalmas templom sem fogadhatja be, de jelenlétének szimbóluma, kiábrázolója.

Nos, mi az Isten temploma kell, hogy legyünk. És ez a lelki közösség, ahol nem a kőfalak a lényeg, hanem hogy tagjai leszünk, sőt építő kövei ennek a közösségnek. Amikor arról beszél az apostol, hogy „az Isten hajlékává épülünk a lélek által”, akkor ezzel azt is kimondja, hogy ennek a közösségnek, az Isten népe közösségének nincs földrajzi központja. Mint ahogy az Isten országa is lelki struktúra, és nem földrajzi, sengeni vagy nem sengeni, határok által körülhatárolt terület. Nincs földrajzi központja az Isten hajlékának. Nem központja Róma, nem központja Konstantinápoly, nem központja Debrecen, nem központja a Nagyerdei Gyülekezet. „Mert ahol ketten vagy hárman együtt vannak az Úr nevében, jelen vagyok.” Az Isten temploma ezen az egész világon jelen van a hívők közösségében. És ezt nekünk nagyon komolyan kellene venni! Ez az egész templom, a sarokkőre épül és a sarokkőhöz igazodva épül. Ahogyan a régi építésekben a terméskövet összegyűjtötték, és az építőmester kiválasztotta a legnagyobb, a legnagyszerűbb követ, és azt tette az épület sarkánál a fundamentumba. Kettős funkciója volt, az egyik megadta az irányvonalat, lehetett húzni a zsinórt, és rakni a falakat, a másik pedig rá-épült. A legnagyobbat, a legerősebbet tette a sarokra, hiszen ott van több támadásnak kitéve. Nos, ez a sarokkő Jézus. Őhozzá igazodik, és Őreá épül az apostolok és próféták által az Isten temploma ebben a világban. És aztán épül, és egybeilleszkedik, és növekszik. Nincs készen. „Egybeilleszkedik” és „növekszik”. És ami csodálatos – írja az Efezusiaknak, a nem Ábrahám utódainak, a népek fiainak –, hogy ti, úgynevezett pogányok, nemhogy egy elválasztó fal túloldaláról nézhetitek, hogy az Isten mit cselekszik ebben a világban, hanem ti magatok építő kövei vagytok ennek a lelki templomnak. Nem egyszerűen csak bejöhettek, bekukucskálhattok, hanem ti vagytok a lelki építő kövek, ahogy erről majd Péter is ír a levelében.

Szeretett Testvérek!

Az egyház küldetésének, az egyház létének, az egyház feladatának a második jellemzője tehát: a közösség. Ahogyan a múlt vasárnap az Efezusi levél első fejezetéből nagyon hangsúlyos volt, hogy az Isten magasztalására legyünk – mert senki más nem hivatott erre –, úgy: közösség legyünk az Úrban. Erre hivattattunk. Ebben a világban ezt az egyedülálló közösséget lehet és kell megélnünk. Hármas vonatkozása volt – (1) Közösség legyünk az Úrban: tudniillik akarata egyre inkább közöttünk megvalósul; (2) Közösség legyünk az Úrban: tudniillik, mint háza népe, mint család, a szeretet bensőséges közösségét éljük meg; (3) Közösség legyünk az Úrban: tudniillik, így a jelenléte ábrázolódik ki ebben a világban és e világ számára, mint a megbékélt testvérek közösségében jellé lehetünk. Ez a küldetésünk, ez is feladatunk ebben a világban. Értsük meg ezt az isteni tervet. Tanuljuk meg és fogadjuk szívükbe, és csillogjon a mi szemünk, hogy erre hivattattunk. Hogy a mi életünknek igazán úgy adott értelmet az Isten, hogy nem egyszerűen a kis földi céljainkkal eltöltjük az időt: hogy „hát tanulni kellene, szerzek majd egy diplomát, házasságot kellene kötni, hát a gyereket is fel kéne nevelni, már meg az unokákra kell vigyázni, már meg a koporsóra gyűjteni – ennél sokkal többre hivattattunk! Sokkal többre, hogy mindezeknek is igazán értelme legyen, amit az előbb fölsoroltam.

Tanuljuk meg és fogadjuk szívünkbe. És most az úrvacsora közösségében éljük meg, hogy feladatunk, küldetésünk, az egyház létének céljához tartozik, hogy ebben a világban közösség, egy különleges közösség legyünk az Úrban. Ha ezt fel tudjuk mutatni, mert értjük és éljük, akkor, ha hívogatunk, talán el tudjuk mondani, hogy miért gyere ide azonkívül, hogy eljársz pecázni. Azonkívül, hogy van jó társaságod, és nemes dolgokat cselekszel ott. Ez a kettő, ez nem egy súlycsoport. Itt valami sokkal többről van szó, és valami többre hivattattunk, nem mi vagyunk többek, hanem többre hivattattunk, és ezáltal lehet a mi életünk több. Jel lehet az elidegenedett, a különféle gazdasági, politikai és egyéb önző indulatok és falak által széttagolt világban. Jellé lehet a mi életünk. Hogy mondta Jézus a tanítványainak? Olyan szépen tudjuk, és olyan szépen szoktuk idézgetni is: „Ezeket azért parancsoltam nektek, hogy szeressétek egymást”. Ámen.

Imádkozzunk!

Teremtő Istenünk!

Önzésünk miatt anyagi, gazdasági, politikai, családi életünket is megrontottuk, válaszfalakat építve. Ugyanakkor szeretetre vágyakozunk, és mégis magányos tömeggé lettünk. Magasztalunk Istenünk, hogy Jézusban lerontottad, lebontottad bűneink egymástól elidegenítő válaszfalát, és áldunk Téged, hogy Jézusban megbékélhettünk Veled, egymással és önmagunkkal. Téged magasztalunk, hogy a Krisztus-test tagjává tettél bennünket. Segíts, hogy gyülekezetünk küldetését, Tőled való célját megértve, egyre jobban megvalósuljon bennünk és közöttünk a Te akaratod. És segíts bennünket, hogy egymást elfogadva megéljük a Tőled kapott szeretetet. Urunk, segíts, hogy így jelenlétedet felmutassuk életünkben, közösségünkben e világ számára. És erősíts most minket, hogy az úrvacsora közösségében is, és majd a hétköznapokban is megvalósuljon a Krisztus-követők közösségében, a mi gyülekezetünkben is a Te üdvözítő terved, hogy így jel legyünk, rólad bizonyságtevő közösség legyünk ebben a világban, hogy betöltsük a Te üdvözítő tervedet, Tőled való feladatunkat. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |