| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Győzedelmeskedjen az élet illata

2. Korinthusi levél 2. rész 12-17. vers

¹²Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem,

¹³nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Macedóniába.

¹⁴De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.

¹⁵Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között:

¹⁶ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre?

¹⁷Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.

Imádkozzunk!

Drága jó Istenünk, mennyei Édesatyánk!

Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás illesse a Te háromszor Szent nevedet, azért a kegyelemért, amelyben bennünket a mai napon is részeltettél, és elhoztál ide hajlékodba, hogy hallhassuk és tanulmányozhassuk a Te Igédet.

Drága jó Istenünk, mennyei Édesatyánk! Add, hogy az Ige hirdetőjével a tiszta evangélium hirdettessék közöttünk mindenütt, mindenkor, minden időben.

Édes jó Istenünk! Add, hogy a Te dicsőségedre éljünk. Add, hogy egész életünkben Téged szolgáljunk, és add, hogy anyagi javainkkal is úgy sáfárkodjunk, hogy az a Te dicsőségedre legyen.

Mennyei Édesatyánk! Úgy könyörgünk most Hozzád, a mi drága hazánkért is, nincs kívüled kihez fordulnunk, csak Te vagy Uram, ezért kérünk, hogy könyörülj rajtunk. Bocsásd meg vétkeinket, és szabadíts meg minket a gonosztól.

Mennyei Édesatyánk! Szabadíts meg bennünket a hazug nyerészkedésektől, a hamisságoktól, és Te ments meg bennünket, hogy tiszta szívvel csak Neked szolgáljunk. Könyörülj rajtunk mennyei Édesatyánk, a Krisztusért kérünk, hallgassd meg kérésünket. Ámen.

Máté evangéliuma 26. rész 6-13. vers

„⁶Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában volt, ⁷odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt, és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére.

⁸Amikor látták ezt a tanítványai, bosszankodtak, és ezt mondták: »Mire való ez a pazarlás?

⁹Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért, és azt a szegényeknek juttatni.«

¹⁰Amikor Jézus észrevette, ezt kérdezte tőlük: »Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem, ¹¹mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek.

¹²Mert amikor ezt a kenetet a testemre öntötte, temetésemre készített elő.

¹³Bizony, mondom néktek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére!«”

Egy nagyon szép régi történet. És most először egy mai történetet szeretnék olvasni, és kérem, hogy úgy hallgassuk, hogy milyen indulatot vált ez ki belőlünk, milyen érzéseket vált ki belőlünk ez a történet.

A rózsa

A német költő, Rilke, egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott, alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt, mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezeit maga elé tartotta, szemét a földre szegezte. Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt: te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?

Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk – válaszolta a költő. Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe, és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen fölkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd a rózsát erősen szívéhez szorítva eltávozott. Egy héten át nem látta senki az asszonyt. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

Miből élhetett egész héten át, mikor semmit sem kapott? – kérdezte a francia barátnő.

A rózsából – válaszolt a költő.

Amikor először olvastam ezt a történetet, olyan érzések voltam bennem – és ki-ki kontrollálja a sajátját –, hogy ez azért értelmetlen dolog. Egy koldusnak rózsát adni? Mi sem azt készítettünk a hajléktalanoknak. Az volt bennem is, hogy micsoda pazarlás. Ez a rózsa ötszáz forint, ezen a pénzen lehetett volna venni, olyan értelmes dolgot, amivel talán tovább kihúzta volna ez az asszony.

Ez a számítgatás. Ez a számítgatás, ami először megjelenik a szívünkben. Számítgatok, hogy mi lett volna értékesebb, értelmesebb, fontosabb, és ha belegondolunk: vajon fontos volt-e ennek a koldusasszonynak az a rózsa, az a szeretet, ami a szívéhez szólt?

Aztán átgondoltam és rájöttem, hogy igen. Igen, akár a hajléktalanoknak, akár a koldusoknak, akár nekünk, valamikor fontosabb az, ami a szívünkhöz szól, az, ami a szívünket melengeti meg, az, ami a szeretetünket fejezi ki, és nemcsak számítgatjuk, hogy mire van szüksége a másiknak. Igen, érthetetlen a költő viselkedése, érthetetlen sokak számára, mégis amit tett, azt a szeretetért tette.

És most Betániában a leprás Simon házában vagyunk, egy asszony egészen más valamit hoz Jézusnak, mint az szokásos volt. Egészen más valamit ad az Úr Jézus Krisztusnak, mint azt gondolhatnánk. A leprás Simon meggyógyult, hálából vacsorára hívta az Úr Jézust. Igen, nagyon jó eledelt ad neki. Ott vannak körülötte a tanítványok, ott vannak körülötte mások is. Nyílván nagyon sokan a bölcsességüket, az ismereteiket hozták és mutatták Jézusnak, az is lehet, hogy szavakban is kifejezték.

Ez az asszony jön, és az alabástrom tartóban drága kenetet hoz, egészen szokatlan dolgot. Ezt a kenetet általában akkor használták, amikor valakinek a halálára készítették elő. És ezt a kenetet ráönti Jézus fejére a szeretetének, a hálájának, a dicsőülésének a jeléül. Ez a kenet az alabástrom tartóval együtt legalább egy évi fizetést jelent. Legalább annyit, amennyi egy embernek az évi megélhetéséhez szükséges. És mi a hatása a tanítványokra? Az első hatása talán az, mint nekünk a kis történetre. Bosszankodunk. Bosszankodtak a tanítványok, hogy mire való ez a pazarlás. Bosszankodtak, mert nem értik, hogy most ez az asszony Jézus szívéhez akar szólni. Mert az ő szívükben nincs meg ez az érzés, nincs meg ez a szeretet, ami ezt az asszonyt mozgatja. És talán nem gondolnak arra sem, amit Jézus már mondott a názáreti zsinagógában, hogy valaki az ő fejét már igencsak felkente, és ez a valaki az Úr Isten maga volt, az Ő Lelkével, az Ő Lelke kenetével, és ezért lehet közöttük, mint Messiás, ezért lehet közöttük, mint Krisztus, ezért lehet közöttük úgy, mint aki mindennel bír a világon. Bosszankodnak, mert szeretet helyett számítgatnak. Bosszankodnak, mert számítgatnak, hogy ennek az értékéből mennyi mindent lehetett volna venni.

János evangéliuma kicsit másképp írja le ezt a történetet – vagy más történetet, nem tudjuk –, ott meg is nevezi az asszonyt: Máriának, a betániai Máriának. Itt csak úgy hallunk róla, hogy egy asszony. Itt nincs megnevezve. János megnevezi azt is, aki a fő bosszankodó. A fő bosszankodó pedig Júdás. Júdás, aki először felszisszen és mérgelődik azon, hogy mire való ez a tékozlás. És tudjuk, hogy ő volt a legfukarabb, ő volt a legpénzsóvárabb, és tudjuk, hogy ő volt az, aki aztán tényleg számítgat ott a főpapok előtt, „mit adtok nekem, hogyha elárulom Őt?”. A szívében nem szeretet van, hanem számítgatás és bosszankodás.

Miért adják Jézusnak a dicsőséget, mire való ez a tékozlás? Igen, akinek nincs a szívében szeretet, az csak számítgat. Az csak számítgatja, hogy mi az én hasznom, és hogyan tudom a másik hasznát is megkurtítani, hogyan tudom a másik felé áradó szeretetet is kisebbé tenni. Az asszonyt bántják vele. Az asszonyt is bántják vele, hiszen ez az asszony őszintén tette mindazt, amit tett. De érezheti a pillantásokból, érezheti ezekből a megjegyzésekből, hogy ez nem mindenkinek tetszik.

Milyen hatással van ez Jézusra? Milyen hatással van a mennyei Atyára, a mennyei Atya által küldött Fiúra? Ő, aki ismeri a szíveket, ő, aki megvizsgálja a mi szívünk szándékát, megérti ezt az asszonyt. Megérti, és védelmébe veszi ezt az asszonyt. Mert aki szeret, az megvédi a szeretetet. Az megvédi azt, aki szeretni tud. És aztán tanítja kicsit azt, aki számítgat csupán, aki számítgatni akar.

Ez az asszony „jót tett velem” – mondja Jézus. Jót tett velem, és elfogadja a hódolatot. Elfogadja a hálaadást és elfogadja a szeretetet.

Tanít ezzel is, bennünket is, hogy tudjunk adni az Isten dicsőítésére, és ne látszat szeretetszolgálatot akarjunk tartani. Itt a bosszankodó tanítványok most úgy tesznek, mint akiknek akkora szívügyük volt a szegények ügye, és nem így volt igazából. Hanem ez csak az önző gondolkozásuknak a terméke.

Jézus azt mondja: „Szegények mindig lesznek veletek”. És tudjuk, hogy ez valóban így is van, azóta is. Igen, bármikor adhatsz, de ne játszd ki a másik szeretetét. Ne akarj a másik szeretetéből jót cselekedni, hanem a sajátodéból. Ne akarj a másik dicsőségének a megnyirbálásával nagynak látszani, hanem merj a sajátodból adni.

És Jézus hirdeti a váltságot is, hiszen említi, hogy őneki meg kell halnia. Az előző kis fejezetben néhány versben arról olvasunk, hogy Jézus elmondja a tanítványoknak: „Tudjátok, hogy két nap múlva lesz a húsvét ünnepe, és az Emberfia átadatik, hogy megfeszítsék.” Ekkor már összegyűltek a főpapok, az írástudók, és a nép vénei Kajafás főpap palotájában, és megegyeztek abban, hogy Jézust csellel elfogják és megölik.

Itt is itt a számítgatás: „Ne az ünnepen, hogy zavargás ne támadjon a nép között”. Tudjuk, hogy ünnep előtt még megfeszítik.

Igen, Jézus hirdeti a váltságot, Jézus hirdeti azt, amit az Ézsaiás próféta könyvében már olvastunk: „az Úrnak lelke van énrajtam, mert felkent engem”. Ezt veszi magára a názáreti zsinagógában, és ez az, ami hatalmasan szól itt is, bár most úgy tűnik, hogy az Úr haláláról beszél. És ez a halál, ez éppen azt fogja jelezni, hogy Isten így teszi őt Úrrá és Krisztussá ezen a földön. Így lesz igazán Isten felkentjévé. (A felkent azt jelenti, hogy Messiás. Azt jelenti, hogy Krisztus.) Ez a nárdus kenet, ezt most azt jelzi előre, hogy igen meghalt, de nem a halál fog győzedelmeskedni.

Olvastam valahol, hogy akit ezzel a nárdus kenettel megkentek, azon hónapokig érezni lehetett az illatát ennek a kenetnek. Ha belegondolunk, akkor a kereszten is lehetett érezni ezt az illatot, sőt a feltámadás után is még érezni lehetett ezt az illatot.

És ami elmarad nagypénteken, amikor Jézus meghal a kereszten… leveszik onnan, de tudjuk, hogy sietséggel kell Őt eltemetni, éppen ezért nincs idő már arra, hogy megkenjék a holttestet, annak megfelelően, ahogy szokták. Elmarad az a fajta megkenetés, de Mária már most előre megtette azt.

És elmarad a megkenetés húsvétkor is, hiszen akkor már fölöslegessé válik a holttestnek a megkenése, mert győz az élet illata, és a halál felett győz a mi Istenünk.

Milyen hatással van Jézusra? Ő elfogadja Máriának ezt a cselekedetét, sőt azt mondja, hogy ez nem csak most, ebben a pillanatban érvényes cselekedet, hanem így kell hogy legyen később is, mert amíg hirdetik az evangéliumot a világon, ennek az asszonynak a cselekedetét hirdetni fogják ezzel együtt. De tulajdonképpen nem csupán az asszonynak a cselekedetét, hanem igenis azt, hogy lehet az emberek részéről is a Krisztus felmagasztalása, lehet a mi részünkről, a benne hívők részéről is az Isten dicsőségének a kifejeződése sok-sok tekintetben.

És akkor felvetődik a kérdés, hogy milyen hatása van az utókorra, ránk, az asszony cselekedetének. „Bárhol hirdetik majd a világon… amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére!” – feljegyzésre kerül.

A kenet illata tehát olyan maradandó volt Jézuson, hogy hónapok múlva is érezhető lehetett, de hiszem, hogy annak az asszonynak a kezein is. Ha tettünk már olyat, hogy másnak kentük meg akár a kezeit, akár az arcát, akkor a mi kezünkön is ott maradt a nyoma valamiféleképpen. És én hiszem, hogy ennek az asszonynak a kezein is ott maradt ennek a nárdusnak az illata. És így lehetett az ő cselekedete valóban illatozó cselekedet, lehetett az Isten dicsőítésére és az ő szeretetének a kifejezésére.

Pál apostol nagyon szépen mondja ezt el. Sokáig nem értettem ezt a képet, hogy miért is használja Pál? De ha arra gondolunk, hogy az Ószövetségben fontos volt az illatáldozat, „mint jó illat szálljon az Isten dicsőítése, az Isten felé”, akkor ugyanígy a mi életünknek is jó illatként, jóindulatú áldozatként kell szállni az Isten felé.

És Pál azt mondja, hogy a Krisztus ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Hála legyen Istennek, aki a Krisztust felajánlta, hogy mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. „Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére.”

És sajnos itt is itt van az is, hogy a halálnak a képe megjelenik. Akinek ez a jó illat a szeretetet jelenti, annak a jót jelenti, akinek viszont a bosszankodást, a meg nem értést, a fölösleges dolgot jelenti, annak így mondja Pál: „ezeknek a halál illata a halálra”. De azok számára, akik megértik az Isten szeretetét, akik megértetik az Isten szeretetét, azok számára „élet illata az életre”.

Most mi készülünk a nagypéntekre és majd a húsvétra. Eszünkbe juthat a halál illata halálra, de leginkább eszünkbe juthat az, hogy e fölött győzedelmeskedik az élet illata az életre. És a mi életünkben is úgy lenne jó, úgy az igazán jó, hogy ha meghalunk Krisztussal, de föltámadunk Ővele, hogy éljünk Őáltala. És aki érti a szeretetet, és aki kész áldozni és szeretni az Urát, annak az élete élet illata lesz az életre.

Azt kérdezi Pál, hogy ki alkalmas erre? Alkalmas volt az az egyszerű asszony, és alkalmasok vagyunk mindannyian, hogyha valóban tiszta szívből – így mondja Pál – „mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által”. Aki számára nem időpocséklás az istentisztelet, nem pénzpocséklás az adakozás az Isten nevében, aki nem sajnálja az Isten dicsőítését kifejezni, az Isten iránti szeretetét kifejezni ebben a világban, azok számára élet illata lesz az életre. Ámen.

Istennel járni, lakozni,

Szent élettel illatozni,

Igaz hitben nem habozni:

Jézus Krisztus, taníts,

Taníts imádkozni!

474. dicséret

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk!

Hálát adunk Neked, hogy Úrrá és Krisztussá tetted az Úr Jézust itt a földön, hogy Messiásnak, szabadítónak jött közénk, és most kérünk arra, hogy tedd Úrrá személyesen a mi életünkben is Őt. Segíts, hogy mi is Jézusnak adjunk minden dicsőséget mindenkor. Mutasd meg és késztess minket hódolatra, de ugyanakkor a szeretet cselekedetére is. Add, hogy merjük kifejezni szívünk háláját sokféle módon Feléd és embertársaink felé.

Bocsáss meg, ha még mi is oly sokszor csak számítgatunk szeretet helyett, amikor nem értjük, hogy mi a jó a Te ügyed számára. És kérünk mindazokért, akik most betegen feküsznek, hogy az értük végzett szolgálatot se érezzük soha fölöslegesnek, és ők maguk is türelmet és békességet érezzenek szívükben.

És te adj vigasztaló szeretetet általunk is gyászoló testvéreinknek. Bocsáss meg Urunk, hogy sokszor önző érdekeink vezetnek bennünket még nemes dolgokban is.

Kérünk most népünkért, kérünk a választásokért, ne csak a pénzekre, ígéretekre figyeljünk, mert az becsaphat bennünket. Lássuk meg mi az, amire népünknek igazán szüksége van szellemileg és lelkileg. És segíts minket gyülekezetként, hogy Rólad tegyünk bizonyságot, és ennek a jó illata látszódjon, érezhető legyen világunkban, közvetlen környezetünkben, családunkban is.

Kérünk Téged azért, hogy egy szívvel és egy szájjal tudjunk Téged magasztalni.

Kérünk azokért, akik jövő héten készülnek fogadalmat tenni, hogy most már ezután a Te utadon járjanak, a felnőtt konfirmandusokért, hogy fogadásukat megtarthassák egész életükben.

Az Úr Jézusért kérünk, hallgass meg minket, és kegyelmesen erősíts bennünket napról-napra a Neked, másoknak tett szolgálatainkban. Ámen.

„Az Isten békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni a mi szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |