| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Békesség néktek!”

Lekció: János 20, 1-10.

„¹A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől.

²Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!«

³Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz.

⁴Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz.

⁵Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be.

⁶Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, ⁷és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen.

⁸Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt.

⁹Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül.

¹⁰A tanítványok ezután hazamentek.”

Textus: János 20, 19-21.

„¹⁹Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: »Békesség néktek!«

²⁰És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.

²¹Jézus erre ismét ezt mondta nekik: »Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.«”

Kedves Testvéreim!

A felolvasott Ige-szakaszokból látjuk a húsvét reggeli és esti eseményeket is. Először a reggel, amikor a tanítványok felfedezték, hogy üres a sír, nincs Jézus ott, ahova eltemették. Ijedtségében mindenki futkosott, magdalai Mária a tanítványokhoz, a tanítványok a sírhoz. Nem tudták mire vélni a szituációt. Felborult körülöttük a világ, nem értettek, nem tudtak semmit sem megmagyarázni. Minden volt, csak nyugalom, békesség nem! Békesség a legkevésbé! Úgy érezték, kicsúszott a lábuk alól a talaj, ami eddig biztos volt, amihez tudtak igazodni, az most eltűnt. Ebben a furcsa helyzetben, nem találták a viszonyítási pontot, nem tudták, mi következik ezután. Mert eddig ott volt velük a Mester, aki megmondta, mikor mit kell tenni, hova menjenek, és mindent olyan csodálatosan elrendezett. Hatalmasan tanított, hihetetlen csodákat tett, ha kellett, kenyeret szaporított, ha kellett, a megfáradt lelkeket nyugtatta meg. Egyszóval Vele minden a rendjén volt, mindig nyugodtak lehettek a tanítványok, mert Ő mindent csodásan elrendezett. Ha aggódtak is a tanítványok, meggyőzte őket: nem kell aggodalmaskodni, nem kell félni a holnaptól. Ő mindig velük lesz. Most azonban minden reménytelennek és kilátástalannak tűnik. Ilyenkor nem tud egy helyben ülni az ember, nyugodtan, ilyenkor rohangál ide-oda, kapkod, és mindenhol kapaszkodót keres, hogy visszataláljon a régi kerékvágásba. Pontosan ezt tették húsvét reggelén a tanítványok. Nem értették az eseményeket, hogyan tűnhetett el Jézus, mikor behelyezték a sziklasírba, és még egy nagy követ is hengerítettek elé. Aztán ahogy telik a nap, és nem történik változás, kezdenek megnyugodni. Este már majdnem mindnyájan együtt vannak a szokott helyen. De békességük nincs. Be is zárják az ajtókat, mert félnek. Félnek, mert a Mester meghalt, megölték a zsidó vezetők. És megmondta nekik Jézus: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn. 15,20) Ennek a fényében nem számíthattak semmi jóra. Jézust már megölték, mi vár ezek után rájuk??? Az a biztos, ha bezárják az ajtót, az nyújt valami védelmet.

Ekkor, amikor félelemmel teljes a hangulat, amikor bizonyára minden zörrenésre összerázódtak, csoda történik. Megjelenik Jézus, a zárt ajtók neki – egyedül neki – nem jelentenek akadályt. Mert az Ő hatalma mindenek felett való, Ő nemcsak a zárt ajtón tud átjutni, hanem a sziklasír elől a követ is el tudja hengeríteni. Mert számára a halál sem akadály, mert Ő a feltámadt Krisztus! Mert a megfeszített és feltámadott ugyanaz! Mert Ő maga Isten, aki értünk halt meg, és ami ennél sokkal fontosabb, hogy értünk támadt fel. Az, aki miatt szomorkodtak és kétségbe estek, féltek a tanítványok, most megjelenik közöttük. A Vele töltött idő alatt lassan, de biztosan, megértették, hogy Jézus a Krisztus, ahogyan azt Péter hitvallásában mondja is. Rájöttek, hogy Ő nem egy tanító, nem is próféta, hanem Ő a Krisztus, az élő Isten Fia. Aki most megjelent nekik, ugyanaz a Jézus, aki, addig is volt, a közvetlen Mester, akivel mentek mindenhova, akivel együtt éltek. Ugyanaz, mégis más. Mert már nem az a Jézus, aki itt a földön él és hirdeti az Igét, a megtérést az embereknek, hanem az a Krisztus, aki dicsőségesen feltámadt, akit az Atya megdicsőített, és akinek a halála miatt elvette rólunk a mi bűneink terhét. Hogy Ő maga jött el, azt bizonyítja is: megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Ahogyan később Tamásnak, a többi tanítványnak is ez adja a bizonyosságot, hogy tényleg a Mester jött el hozzájuk. A sebhelyek nyoma látható – ezzel nyugtatja meg tanítványait, hogy Ő az, aki halála előtt volt. Ekkor a szomorúság örömre változik, mert a tanítványok megörültek, hogy megláthatták, hogy tényleg Krisztus jött el hozzájuk. Megörültek, hogy mégis van remény, nem kell bujkálni, nem kell többé félni, mert a Mester itt van, visszatért hozzájuk, folytathatják az eddigieket.

Jézus eljött, megjelent és középen állt meg. Középen, úgy, hogy mindenki láthassa, hallhassa. Valahogy így kellene, ez legyen ma is, hogy Ő legyen középen, rá figyeljünk, rá hallgassunk, hiszen mi is azért gyűlünk össze vasárnaponként, hogy Rá figyeljünk, Ő szóljon hozzánk. De így kellene, hogy legyen nemcsak közösségileg, hanem egyéni életünkben is. Övé legyen a főhely, a szívünk és értelmünk királya, aki vezet, és akit mi követünk.

Most nem követeket küld, bár megtehetné, hogy angyalokkal küldi az örömhírt, de tudja, hogy ebben a felfordult, bizonytalan helyzetben az ő személyes jelenlétére van szükség, csak ő tudja igazán megnyugtatni és támogatnia a csalódott tanítványokat. Jézus tudja, mire van szüksége az ő követőinek, tudja, hogy mikor kell bátorítani őket, vagy mikor kell próba elé állítani őket. Tudja, hogy kell szólni hozzájuk, tudja, milyen helyzetben mit kell mondani nekik.

Ezért az első szava hozzájuk ez: „Békesség néktek!” Tudja, milyen meglepetés az ő megjelenése, és hogy ezt a feszült helyzetet csak a Tőle jövő békesség tudja feloldani. Eloszlatja a tanítványok félelmét ebben a nehéz helyzetben. Pontosan úgy köszön nekik, ahogyan el is búcsúzott. Akkor ezt mondta: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek.” (Jn. 14,27). Hangja és köszöntése a régi, a helyzet teljesen új, teljesen más. Mert itt már a Feltámadott köszön nekik, és ad is nekik békességet! Milyen érdekes, hogy a karácsonyi történetben is azt olvassuk, hogy az angyalok Istennek dicsőséget, az embereknek pedig békességet hirdettek a Megváltó születésekor. Ha Jézus megjelenik, akkor jön vele a békesség is. Békességet kívánni a Bibliában azt jelenti, hogy a másikat ne támadja ellenség. A shalom a zsidók számára több mint maga a béke. Benne van a teljesség, a sértetlenség, a védettség, a testi-lelki jólét is. Vagyis amikor Jézus így szólította meg a tanítványait – békességet kívánva nekik – a Mindenható oltalmába rendelte őket, aki megvédi az ellenség, az ördög ténykedéseivel szemben is. Isten segíti őket a nehéz és kilátástalan helyzetekben is. Azt gondolom, ma, nekünk is szükségünk van erre az Istentől jövő békességre, hogy ne a körülöttünk lévőkre tekintsünk, és ne féljünk úgy, mint a tanítványok, ne zárkózzunk mi se be, hanem az életünk Urára tekintsünk, a tőle jövő békességgel éljünk, ami nem hangulat, nem kedélyállapot, hanem az ember bensőjében él, az ember átéli, megéli a békességet. Húsvét felkavaró eseményeivel együtt is – mert mi lehet ennél felkavaróbb, hogy az Isten Fia feltámad – tudjunk az Istentől jövő békességben élni, amit Ő maga ad meg nekünk azzal, ha beléphet a mi szívünk ajtaján, és ott elfoglalhatja a középső helyet. Mert akkor már nem a nagypéntek hozta félelem határoz meg, hanem a húsvéti öröm és békesség!

Aztán még egyszer megismétli Jézus, hogy: „Békesség néktek!” De ekkor már nemcsak köszönti őket, hanem küldetést is ad nekik, így lesz ez egy ünnepélyes alkalom. Mert csakis így, a húsvét után van értelme küldetést adni, és élnie ma is az egyházunknak. Jézus azt kéri, hogy a róla szóló evangéliumot juttassák el minden emberhez. Mindenkinek vinni kell a jó hírt a békességet adó Istenről. Jézus nem szélnek ereszti a tanítványokat, hanem elküldi őket, mint Őt az Atya. Küldetést, feladatot ad, amiért érdemes élni és munkálkodni.

Ez szól nem csupán az ott lévő tanítványoknak, hanem a Feltámadott Krisztus mindenkori követőinek is. Ez a feladatunk nekünk is, ma is, hogy a húsvét örömhíre ne maradjon itt a templom falain belül, hanem vigyük mindazoknak, akik békétlenségben élnek, hogy van másik út is, van lehetőség a megbékélésre! Akkor tudjuk ezt megtenni, ha kinyitjuk szívünk ajtaját, mert mi már nem félünk, hanem a húsvéti békesség költözött a szívünkbe.

Így kívánom most én is: Békesség néktek! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |