| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Láss, ne csak nézz!

Lekció:   1. Korinthus 15, 1-6; 12-20

„¹Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok.

²Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké.

³Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint.

⁴Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon, ⁵és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek.

⁶Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak.

¹²Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása?

¹³Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel.

¹⁴Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.

¹⁵Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak.

¹⁶Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel.

¹⁷Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.

¹⁸Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el.

¹⁹Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

²⁰Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.”

Textus: János 20, 1-3; 11-18

„¹A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől.

²Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!«

³Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz.”

„¹¹Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, ¹²és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól.

¹³Azok így szóltak hozzá: »Asszony, miért sírsz?« Ő ezt felelte nekik: »Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.«

¹⁴Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az.

¹⁵Jézus így szólt hozzá: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: »Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.«

¹⁶Jézus nevén szólította: »Mária!« Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: »Rabbuni!« - ami azt jelenti: Mester.

¹⁷Jézus ezt mondta neki: »Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.«

¹⁸Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: »Láttam az Urat!«, és hogy ezeket mondta neki.”

A madár és a kalitka

Egyszer egy angliai gyülekezetben húsvétot ünnepeltek a testvérek. Pontosan úgy, ahogy mi tesszük ezt most. Sütött kinn a nap, és ahogy kényelmesen elhelyezkedtek, még érezték a lábukban az odavezető séta érzését, és amikor elhallgatott az orgona, a vastag falakon keresztül is hallották a madarak énekét. Tavasz volt, együtt ünnepeltek a gyülekezetben, és otthon a családdal. Jóleső érzés töltötte el őket, várták a lelkipásztorukat, hogy elmondja nekik a húsvéti üzenetet. A lelkipásztor el is indult a szószék felé, és a gyülekezet legnagyobb meglepetésére egy hatalmas kalitkát emelt fel. Ezt mondta: „Testvérek, ne csak nézzetek, hanem lássatok is!” Lerakta, és elindult csendesen lefelé. Nem volt benne semmi, csupán az üres kalitka kinyitott ajtóval. Morajlás futott végig a padsorokon. Mit jelent ez a kalitka, és mit jelenthet ez mondat? Mit kell nézni, és mit lehet látni? Lehet nézni a kalitkát, de lehet látni a szabadon engedett madarat is, amely hasítja az eget, ahogy egykor, szabad voltában. Nem lehet többé fogva tartani.

A mai Igénk ugyanígy szólít fel bennünket Mária története alapján. Testvérek, mi szintén ne csak nézzünk, hanem lássunk is!

Nézni, de csak kívülről

Felvirradt a hét első napja, aminek első napsugarai Magdalai Máriát már Jézus sírjánál köszöntötték. Ő volt az az asszony, akiből Lukács evangélista szerint Jézus 7 ördögöt űzött. A nagy mélységek és szenvedés után megtisztulva élhetett tovább, sőt Jézus követője lett asszonyok között. Ez a nő nagyon hűségesen követte őt, hallgatta szavait, szerette Mesterét, hát nem csoda, ha őszinte szomorúsággal várta a percet, amikor a törvények szerint joga lett újra kimenni a sírhoz.

Még alig pitymallott, amikor odaért, és legnagyobb döbbenetére a hajnali derengésben valami retteneteset látott: ott a sír, de az azt lepecsételő kő el volt hengerítve. Mária nagyon jól tudta, hogy a temetés után oda katonákat rendeltek, hogy őrizzék a sírt, és mindent biztosan lezártak. Hogy mire gondolhatott:

·        A Jézust megfeszítő zsidók bosszúból ellopták a testet, hogy meggyalázzák azt még halálában is. Nehogy a követők számára zarándokhely legyen!

·        Esetleg sírrablók járhattak arra, azok hengerítették el a követ, hiszen tudjuk, hogy Nikodémus 100 font drága kenettel kereste fel, és úgy vélhették, hogy azt ott fogják találni, talán mások által vitt más értékekkel együtt.

Egyáltalán nem csoda, hogy nem mert belépni, ki tudja, hátha még van bent valaki! Így aztán Mária meglátva a nyitott sírt, szaladt a tanítványokhoz, hogy segítséget kérjen, és elmondja, amit látott, vagyis amit gondolt a látottak a nyomán: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!”

Igen, Mária elmondja, amit lát KÍVÜLRŐL. Nézett, és csupán annyit látott, amennyi a szeme előtt volt. Nagyon sok ember van ezzel így mind a mai napig! Sokan nem jutnak el, csupán a sírig. Kívülről nézegetik az emlékezés szemeivel, egy szép legendának tartják a feltámadás történetét, amely később összekapcsolódott népi hagyományokkal, a tavasz, a kikeletvárással, és a termékenységhittel, amit a tojásokkal, a locsolkodással fejezünk ki. „Milyen szép ünnep kerekedett egy legenda által! – mondják, vagy gondolják sokan kissé cinikusan. – Mert ugye, azt bebizonyítani nem lehet, hogy Jézus feltámadt! Az történelmi tény, hogy ott volt a nyitott sír, de a többi! Vagy hiszem, vagy nem! Úgy van ez is, mint a többi történelmi históriával. Kicsit hozzátesznek, kicsit elvesznek belőle az évek, évtizedek, évszázadok, aztán végül még a mesélők is elhiszik, hogy az úgy történt, ahogy.” Igen, ennyit látnak azok, akik csak néznek.

Mária gyásza

Mária elszaladt a tanítványokhoz, és Péter Jánossal szaladt is a sírhoz, akik visszamentek vele, beléptek, majd megértették, hogy ott valami emberi értelem számára felfoghatatlan csoda történt. Majd a két tanítvány elgondolkodva és megdöbbenve ment vissza a városba.

A férfiak lépteinek zaja egyre távolodott, Magdalai Mária pedig ottmaradt a sír bejáratánál egyedül. Nemcsak a gyász nehezedett rá, hanem a magányosság is: elveszítette azt, aki élete középpontját jelentette. Azért ment a sírhoz, hogy sírjon és gyászoljon, hogy gyászolja azt, akit talán a legjobban szeretett a világon. Talán emlékezni ment a szeretett, de elveszített Mesterre. Talán még egyszer látni akarta, ha holtan is, azt a kedves arcot, akihez annyira ragaszkodott. Sírt. Aztán benézett a sírba, és azt látta, hogy ahol Jézus holtteste feküdt korábban, fejtől és lábtól egy-egy fehér ruhában lévő angyal ül. Nem is tud szólni semmit, s az angyalok megkérdezik tőle: “Asszony, miért sírsz?” Mária pedig ezt felelte: “Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették.”

Annyira megrendítő ez a kép, annyira emberi, és olyan nagyon rólunk szóló! Ott áll Mária, Isten követeivel, angyalokkal találkozik, akik szólnak hozzá, és semmit sem vesz észre. Leköti saját fájdalma, gondolatai, és képtelen önmagától ezeken felülemelkedni. Az egész lényét betölti a veszteség, és fájdalom, és igazából még mindig ott tart, ahol akkor, amikor a tanítványokhoz szaladt szólni. Pedig már nem csupán kívülről látja a sírt, hanem benézett! Látja a lepedőket, és a kendőt, sőt, ő még az angyalokat is, akik biztos jelei Isten jelenlétének és cselekvésének, de ő még mindig maga körül forog, képtelen kitörni ebből.

Máriát teljesen lekötik az emlékei, a veszteség. Együtt volt ő is a tanítványi körrel, hosszú időn át, hallgatta Jézus szavait, de most valahogy mégsem jut eszébe mindaz, amiről oly sokszor beszélt: haláláról és feltámadásáról, szenvedéséről, és arról, hogy mi lesz vele. Mária elfelejtette ezeket, és csak abba tudott kapaszkodni, amire emlékezett, vagy amit látott.

Az emlékek hatalma

Nem jut tovább az emlékeinél, és csak kérdések tolulnak az ajkára, amikor ott van előtte a válasz is. Miért vitték el, hová tették? Még akkor is ilyesmiket kérdez, amikor már maga Jézus áll előtte! Még őt sem ismeri fel, csak azok körül a kérdések és elméletek körül forog, amiket ő állított fel, és a fájdalmát érzi, a szomorúságot. Mária elveszítette a látását. Nem a valóságost, a fizikait, hanem a lelkit. Angyalok állnak előtte, ami igazán nem mindennapi esemény, majd ő a legelső, aki a Feltámadottal találkozik, és mégsem lát mindebből semmit. Még azt sem veszi észre, hogy Isten egészen különös módon jelzi angyalai által azt, hogy valami szokatlan történik ott húsvétkor az üres sír körül. Mária azonban csak a maga szívbéli állapotát látja, és mást semmit sem.

Néha tényleg olyan megdöbbentő, hogy némelyekhez szólhat az Isten, de akármilyen nyelven és módon szól, abból semmit nem fognak fel. Például hallják az emberek az istentiszteletre hívogató harang szavát, de soha nem jut eszükbe, hogy az nekik is szólhat. Mások élete pedig talán tele van véletlennek nevezett Istentől való csodákkal, amelyek által az Úr alakítani és formálni szeretné az életüket, hitüket, és mégsem vesznek észre semmit az egészből, és csak azt mondják, hogy szerencséjük volt, vagy épp egyéb magyarázatokat keresnek.

Sokan úgy vannak, mint magdalai Mária: az Úr szólhat hozzájuk, de ők befelé fordulnak, és csak az általuk feltett kérdésekre akarnak választ kapni: ha létezik az Isten, miért van annyi szenvedés, könny, betegség, gyász, halál, irgalmatlanság, erőszak és éhezés? Miért olyan hiánycikk a békesség és az emberek közötti megértés? Miért van annyi magányos, miért sújtják terhek a keresztyéneket is, miért nem tökéletesebb hely az Egyház? És sorolják az egyébként értelmes és jogos kérdéseiket látva a világban folyó eseményeket, de nem veszik észre, hogy Isten másról vagy inkább másról is akar beszélni velük. Hogy ezek ugyan fontos kérdések, vannak még ezeknél is fontosabbak Isten szemében!

Akár keresztyénként is hányszor megtörténik velünk, hogy csak a saját problémáinkat látjuk, a saját érzéseinkre, veszteségeinkre vagyunk képesek fordítani csupán lelki szemeinket, és nem vesszük észre, hogy Urunk már cselekedett, hogy másra akar rámutatni az életünkben. Mi közben pedig hajtjuk a magunkét, vagy épp szomorkodunk, pontosan úgy, ahogy Mária tette, akinek a szíve tele volt a saját fájdalmával, és kérdéseivel, de másra nem tudott figyelni.

Mert mit is tudott ő? Azt, hogy Jézus meghalt, hiszen látta, hogy felszegezik a keresztre, és ő végig ott volt, az evangéliumok említik a nevét. Látta, hogy levették, és eltemették, most pedig nincs ott a sírban. Igen, valóban, racionálisan ennyi van az ember szeme előtt. Sokan csupán az ismeretig jutnak el.

A találkozás

A legtöbb ember ismeri Jézus halálának és feltámadásának a történetét, hiszen kultúránk részét képezik ezek az események. Megjelenítődnek a történések festők vásznain, zeneszerzők műveiben, költeményekben, filmekben. Ennél azonban Ő nem több sokak számára. Az élő Jézust sokan nem ismerik. Életük nem rezdül az Isten szavára. Isten tervét a saját életükre nézve nemigen akarják megismerni, mert úgy vélik, és tapasztalják, hogy tudnak Jézus nélkül élni. Sőt, legtöbben úgy gondolják, hogy jobban tudnak élni. Miért van ez így?

Azért, mert sokan félreismerik Jézust. A legtöbb emberben van egy kialakult és rögzült kép az Isten népéről. Az elmúlt évtizedekben a keresztyénség fogalma egyet jelentett a szocialista kor felfogása szerint a maradisággal, életidegenséggel, szűklátókörűséggel. Mind a mai napig ezt erősíti sok televízióban elhangzó riport. Amit pozitívumként emlegetnek, legfeljebb az az egyház szociális és oktatói munkája. Arra jó, de másra nem.

A legtöbb ember ma is meglepődik, amikor megtudja, hogy egy hívő ember is gondolkodhat tudományosan, szórakozhat, hogy az Istennel járás nem elvesz, hanem éppen többletet ad az ember életéhez. Nagyon sokan azonban nem ismerik, vagy még inkább félre ismerik Istent, és a saját képzeteikkel ruházzák fel, az élet különböző helyzeteihez alakítják az általuk kialakított istenképet. Vagyis ők maguk készítenek egy istent, akinek az a dolga, hogy őket segítse, vagy épp békén hagyja. Ezért fordulhat az elő, hogy ezektől nem ismerik fel azt sem, amikor Ő valóban szól, akárcsak Mária egykor.

A történet ugyanis fokozódik. Az elkeseredett, gyászoló asszony a kert őrzőjének nézi a Feltámadottat. Udvariasan uramnak szólítja a vélt kertészt, és teljes jóhiszeműséggel kéri tőle: „ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Még mindig csak a holttestre gondol, ezért nem ismeri fel az élőt. Arra sem gondol, hogy egymaga nehezen tudná visszavinni a testet a sírhoz.

A fel nem ismert Jézus nem magyarázkodik, hogy ő az, nem mutatja meg igazolásként a sebeit, csak egyetlen személyes szót mond ki: „Mária”. És ekkor ő átéli a csodát. Ahogy ezt az egy szót meghallja, ahogy átéli azt, hogy őt ismerik, róla tudják, hogy kicsoda, felismeri az előtte állóban a Feltámadottat. Igen, lehet nekünk kulturális ismeretünk, tudásunk, bármiféle képzetünk, de csupán a szeretet képes felismerni a másikat. Ez a rezonancia az élet csodája, a Jézusra való hangolódás misztériuma, ahogy azt Gyökössy Endre megfogalmazza.

De kit tudunk mi szeretni? Azt a valakit, akit ismerünk, akivel kapcsolatban vagyunk. Hogyan ismerhetjük meg Jézust, hogy valódi ismeretünk legyen, és ne feltételezésekre, képzetekre hagyatkozzunk? Egyetlen módon: az Igéből. Megismerhetjük tetteit, az értünk hozott áldozatának üzenetét, az életünkkel való terveit. Az Igét hallva és olvasva pedig átélhetjük, ahogy szól hozzánk életünk egy-egy nehéz percében, örömében, hogy útmutatást, megoldást ad – mert ismer bennünket. Valóban ismer, és megszólít a Szentlélek által. Vezetni, hatni akar az életünkre, sőt, imádság által mi magunk is megszólíthatjuk, elé tárva kérdéseinket, hálánkat és dicsőítésünket. Mi ez, ha nem kapcsolat? Közösség valakivel, akit ismerek, akiben bízok, és szeretek, aki már nem csak egy közömbös, távoli Úr, hanem az „én Uram” – ahogy Mária is mondja.

Lehet, hogy ő valóban maga körül forgott, és nem látott túl önmagán, de azért volt így, mert nagyon szerette Jézust, és fájt neki az elvesztése. Ez a szeretet az, ami miatt ez a találkozás egykor létrejöhetett. Aki így fordul hozzá, annak ma is lehet találkozása a Feltámadottal, és annak az élete megváltozhat, ahogy egykor Máriáé.

Most már minden más

Mert bizony ez az asszony meg kell, itt értse, hogy minden megváltozott. Rohanna Jézushoz, borulna le előtte, kulcsolná át a lábait, hiszen ott van az, aki neki új életet adott egykor! És Jézus azt mondja neki: „Ne érints!” Miért ne? – tehetjük fel a kérdést, hiszen néhány nap múlva maga szólítja fel majd erre Tamást, hogy tegye az ujjait a sebeibe! Igen, de a feltámadással minden megváltozott. Ez a mondat nem arról szól, hogy Jézus érinthetetlen lenne, hanem arról, hogy Mária számára a feltámadott már nem ugyanaz, mint aki volt, akivel együtt járt. Jézusnak meg kell tanítani Máriát arra, hogy lásson túl az emlékeken, valami új kezdődött el, valami, ami még a korábbiaknál is több. Nem ragaszkodhat többé hozzá úgy, mint korábban, el kell, hogy tudja engedni, és saját magára támaszkodni a hite által! Ebben azonban nem kell, hogy magára maradjon! Jézus ígéri az Ő jelenlétét valamennyi követője számára a Szentlélek ajándéka által. Ahogy Jézus elküldi a Pártfogót, örökké tanítványaival marad tértől és időtől függetlenül.

Ezért is adja neki azonnal a feladatot, menjen, és mondja el, hogy mit is látott, és hallott, hogy találkozott a feltámadott Úrral. Ránk is ezt bízta, nem többet, és nem kevesebbet. Valamennyiünknek, akik átéltünk már ilyen húsvéti találkozást, azokhoz szól a felszólítás: menjünk, és beszéljünk róla! Ne maradjunk csupán a templom falain belül ezzel az élménnyel, ne akarjuk oda bezárni Istent, hanem beszéljünk róla, és hadd lássák meg minél többen, hogy mit is cselekedett Ő az életünkben, hogy Ő ma is él, és hatni akar az életünkre! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |