| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Költségmentes reformálódás

Lukács evangéliuma 5. fejezet 27-32. vers

„²⁷Ezután kiment, és meglátott egy Lévi nevű vámszedőt, aki a vámnál ült. Így szólt hozzá: »Kövess engem!«

²⁸Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.

²⁹Lévi nagy vendégséget készített neki a házában, és nagy sokaság volt ott, vámszedők és mások, akik velük együtt telepedtek asztalhoz.

³⁰A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: »Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?«

³¹Jézus így válaszolt nekik: »Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.

³²Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.«”

Felséges Isten!

Köszönjük Néked ezt az újabb reggelt, az újabb ébredést. Köszönjük, hogy újra megengedted, hogy itt lehessünk a Téged imádók és keresők közösségében, és hallhatjuk az emberi szó mögött életünket újjáteremtő Igédet. Köszönjük szent szavadat, mely meggyógyítja a bűnös, beteg szívünket. Hisz tudod, hogy nagy betegek és bűnösök vagyunk. Bocsásd meg ezt nekünk, hogy gyakran lázadunk, gyakran próbálunk Téged akarva-akaratlanul akadályozni. Bocsásd meg, hogy sokszor ellentmondunk a Te atyai szavadnak, és hogy mennyiszer inkább a magunk feje után megyünk. De kérünk Téged Urunk, Te, aki mindennél hatalmasabb és erősebb vagy, segíts, hogy ne akadályozni próbáljunk, hanem álljunk készséggel szolgálatodba. Tudjuk, hogy nem vagyunk méltók, de vezess minket, segíts követni Téged, s ha kell, vegyél minket válladra, és úgy ments meg minket az örök életre. Segíts, hogy hitünk megújulhasson a Te ingyen való kegyelmed által. Áldd meg Urunk igehirdető szolgádat, és küld Szentlelked erejét, hogy értsük és szeressük elrendelt utunkat, és minden parancsodat. Lelkeddel győzz meg minket bűn, igazság és ítélet tekintetében. Ámen.

Ó, Atya Isten, irgalmas nagy Úr,

Bűnbánó szívvel ím eléd borul

Hű néped, áldva felséges neved,

Hogy esdve kérje nagy kegyelmedet.

Nagy jóságodra méltók nem vagyunk,

Rossz útra térve gyakran elhagyunk:

Áhítjuk mégis szent igéd szavát,

Megtérő gyermekid fogadd be hát.

168. dicséret 1. és 3. vers

Lukács evangéliuma 5. rész 27-32. vers

„»⁹De másodszor is megszólalt a hang az égből: Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.

¹⁰Ez pedig három ízben történt, azután az egész felemelkedett újra az égbe.

¹¹És íme, abban a pillanatban három férfi állt meg az előtt a ház előtt, amelyben voltam, akiket Cézáreából küldtek hozzám.

¹²A Lélek pedig azt mondta nekem: menj velük, és ne tégy semmilyen különbséget. Eljött azonban velem ez a hat testvér is, akikkel bementünk annak a férfiúnak a házába.

¹³Ő pedig elbeszélte nekünk, hogy látta, amint az angyal megállt a házában, és ezt mondja neki: Küldj el Joppéba, és hívd át Simont, akit Péternek is neveznek:

¹⁴aki olyan igéket hirdet neked, amelyek által üdvözülsz mind te, mind egész házad népe.

¹⁵Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szentlélek, ahogyan ránk is leszállt kezdetben.

¹⁶Ekkor eszembe jutott az Úr szava, aki így szólt: János vízzel keresztelt, de ti Szentlélekkel fogtok megkereszteltetni.

¹⁷Ha tehát ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?«

¹⁸Amikor mindezt hallották, megnyugodtak, dicsőítették Istent, és így szóltak: „Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre.”

Szeretett Testvérek!

Péter beszámolójában egy nagyon érdekes kérdést vet föl. Akadályozhatom-e az Istent? Egyik oldalról mindjárt ott lehet bennünk az a gondolat: a Hatalmast, az Örökkévalót, én a porszem? Ilyen képtelenséget kérdezni!

A másik oldalról mégis végig kell gondolnunk, hiszen a ránk bízott területen, részben igen. Ha az Isten valamit reám bízott, reánk, mint gyülekezetre bízott, és azt nem teljesítjük, vagy nem úgy tesszük, ahogyan ezt Ő nekünk mondja, akkor ott és akkor úgymond akadályai leszünk az Isten akarata érvényesülésének.

De nézzük először egy anekdotaszerű kis történettel:

Egy nap az ördög sétált a barátjával. Figyelmesen nézték, amint egy ember lehajol előttük, és valamit felemel.

Mit talált ez az ember? – kérdezte a barát.

Egy darab igazságot – válaszolta az ördög.

És ez téged nem nyugtalanít? – kérdezte a barát.

Cseppet sem – válaszolta az ördög – majd megengedem, hogy hitvallást csináljon belőle.

Nézzük másik oldalról, próbáljuk másik oldalról is megközelíteni.

Mit tehetek én hívő emberként, hogy érdeklődéstől hitben való elkötelezettségig eljuthasson valaki – hogy emlékeztessek a január-februári igehirdetési sorozat főcímére.

Mit tehetek én hívő emberként, hogy a gyülekezet küldetése teljesüljön – emlékeztetek az előző hetek igehirdetési főcímére.

Vajon milyen akadályai lehetnek annak, hogy az Isten akarata, az Isten üdvözítő akarata teljesüljön. Mi nagyon könnyen és nagyon hamar a külső akadályokat kezdenénk sorolni. Legyen kedvező a társadalmi, politikai környezet; legyen sok pénze az egyháznak… De a fölolvasott bibliai szakaszunk nem erről beszél. A belső akadályokról beszél. És hogyha komolyan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy a keresztyén misszió egyik, ha nem a nagyobbik akadálya, az bennünk van. Bennünk, hívő emberekben, bennünk, a gyülekezetben. Lehet, hogy ez most kellemetlenül hangzik, de én úgy gondolom, hogy a nagyobbik akadály bennünk van.

Tíz évvel ezelőtt a debreceni egyházmegye lelkésztestületében „Új arcok a gyülekezetben” címmel tartottam egy előadást. Ebből az előadásból szeretnék néhány sort olvasni (a 10 évvel ezelőtti előadásból):

„Péter tette föl azt a kérdést, hogy „ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?”. Én a református lelkész, a gyülekezet… kik vagyunk mi, az egyház? Mi az, hogy ti hívő pogányokat megkereszteltek? – tipikus mai kérdés. Ha néhány új arc megjelenik a gyülekezetben, előbb-utóbb néhányan megkérdezik: ezek mit keresnek itt? Még szerencse, ha nekünk teszik fel a kérdést és nem nekik. Vajon, nem Isten Lelkét oltjuk meg?”

És most ennyi bevezető után nézzük a fölolvasott bibliai szakaszunkat. Az az igazság, hogy el kellett volna hozzá olvasnunk – hogy teljesen friss legyen, hogy képben legyünk most mindannyian –, a Cselekedetek könyve 10. fejezetét teljes egészében, és el kellett volna olvasni a 11. fejezetből is az első 8 verset, mert én csak a 9-től olvastam föl az előbb. Ugye Kornéliusz történetéről olvasunk a 10. fejezetben és ennek a következményeiről. A 11. fejezet eleje így szól: „Meghallották azonban az apostolok és a Júdeában levő testvérek, hogy a pogányok is befogadták az Isten igéjét. Amikor aztán felment Péter Jeruzsálembe, vitatkoztak vele a zsidó származású hívők, ezt mondva neki: »Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük«. Ekkor Péter sorjában beszámolt a történtekről…”.

Ha emlékezünk Lévi elhívása történetére (amikor Lévi Jézus-követő lett, a vámszedő, a fő bűnös, az idegen hatalmat kiszolgáló és megvetett ember, Jézus-követővé lett), akkor ezt olvassuk: „Lévi nagy vendégséget készített neki a házában, és nagy sokaság volt ott, vámszedők és mások, akik velük együtt telepedtek asztalhoz. A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: »Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?« Jézus így válaszolt nekik: »Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.«” Ott is elkezdtek zúgolódni, pontosan az úgymond kegyes, istenfélő emberek. Ahogyan elkezdtek vitatkozni a Jeruzsálemi gyülekezet tagjai Péterrel: „bementél olyan emberekhez, akikhez nem illik egy kegyes, istenfélő zsidó embernek bemenni, és ráadásul még egy asztalhoz leültél, és velük ettél, sőt, mikor Krisztus-követők lettek, még meg is keresztelted őket” – hát hogy van ez?

Nos, Péter elsorolja, hogy miért történt mindez. Az a Péter, akit először az Úr kellett, hogy meggyőzzön, mert először ő is azt mondta, „Uram, semmilyen tisztátalant én soha nem ettem” – emlékezzünk ott a lepedőben alászálló mindenféle állatra, ahogyan azt látja látomásában. „Amit az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalannak” – kapja a választ.

Nos nézzük, hogy Péter, aki megértette, elfogadta és megcselekedte az Úr időszerű akaratát, most beszámolójában, hogyan próbál felelni az őket faggató, jeruzsálemi keresztyéneknek.

Először is tehát, ami nagyon fontos: megérteni az Isten üdvtervét. Sokan, néha kicsit büszkén mondják, hogy ó, hát olvasott ő már a Bibliában néhány történetet. Sokan el tudnak mesélni történeteket, csak éppen nem értik az Isten üdvözítő tervét. A kettő nem azonos. Azok a történetek, részei az Isten üdvözítő tervének. De az, hogy mi foszlányokat ismergetünk, az nem azt jelenti, hogy értjük, hogy az Isten mit, és hogyan cselekedett és akar cselekedni napjainkban is.

Először is azt látjuk, amit nagyon fontos megérteni: az Isten üdvözítő szándékát. Vitatkoztak a keresztyének, a jeruzsálemi keresztyének tehát Péterrel. Szemére vetettek bizonyos dolgokat, és Péter válaszolt. Nagyon fontos észrevennünk: a jeruzsálemi gyülekezet meghallgatta. Ez sem mindig jellemző ránk. Mi olyan gyorsan és olyan könnyen a magunk vallásos elképzelése szerint lesöpörjük a másikat. A gyülekezet, amelyik számon kérte Péteren, hogy „miért ültél le pogányokkal, miért keresztelted meg őket”, kész meghallgatni Pétert. És kész tárgyilagosan értékelni az eseményeket. És itt nagyon fontos az események kifejezés.

Aztán elmondták azt is, amikor Péter arról beszél, hogy miközben hirdette a Krisztust nekik, az Isten Lelke szállt reájuk, úgy, „ahogyan ránk is leszállt kezdetben”. Ahogyan Pünkösdkor történt, azt történt a nem zsidó származású, krisztuskövetővé lett emberekkel. Az Isten hasonlóképpen cselekedett, amint velük.

Aztán Péter beszél arról, hogy ekkor, ezt látva, ezt tapasztalva, megemlékeztem az Úr szaváról, hogy „János vízzel keresztelt, de én Lélekkel keresztellek titeket” – ígérte az Úr. Hát ez történik. Nemcsak velünk történt pünkösdkor, hanem most velük is ez történik. És amikor mindezt látja Péter, amikor észreveszi az azonosságot, akkor valóban eljut oda, hogy elfogadja, hogy az Isten az üdvözítés történetében lépésről-lépésre halad előre. És akkor én nem állhatok le egy ponton, ami éppen nekem nagyon tetszik; meg ne menjek visszafele, amikor az Isten előreviszi az Ő kegyelmes szeretetének munkáját. Megértette Péter, és próbálta megértetni a jeruzsálemi keresztyénekkel is: „itt az Isten cselekedett, ezt fel kell ismernünk. Ezért ültem le velük egy asztalhoz, ezért kereszteltem meg őket”.

A második mozzanat, amit észre kell vennünk ebből a történetből, Péter és a jeruzsálemi gyülekezet viselkedéséből (és van mit tanulnunk tőlük), hogy a megértett isteni akaratot el is kell fogadni. Nem elég: ja ezt értem! Elfogadni, azonosulni kell vele. Péter elfogadta, amikor fölismerte és megértette, hogy itt az Isten munkálkodik. És itt korábbi tabuk és korábbi határok leomlanak, mert az Isten lebontja. Az Isten nem személyválogató. Péter elfogadja, és ezért tette föl a kérdést a jeruzsálemi gyülekezetnek (először önmagának fogalmazva): „ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?” Ha az Isten átlép határokat, amiket mi annyira tiszteletben tartottunk, ha az Isten átlép határokat, és megy a pogányok felé kegyelmes szeretetével, akkor ki vagyok én, hogy azt mondjam, „állj Uram Isten, csak nekem adjad a szeretetedet, de másoknak nem”.

De amikor Péter így teszi fel a kérdést, hogy ki vagyok én, hogy akadályozzam, akkor tulajdonképpen fölteszi a kérdést a gyülekezetnek: kik vagyunk mi, mint gyülekezet, hogy akadályozzuk az Istent? Ha az Isten halad előre üdvözítő munkájával ott, akkor a pogányok között, ha az Isten végzi a munkáját a körülöttünk élőkben, akkor ki vagyok én, és kik vagyunk mi, hogy bármilyen módon, akarva vagy nem akarva, de elkezdjük akadályozni, mert görcsösen ragaszkodunk a magunk vallásos elgondolásához?

Péter elfogadta, hogy az Úr a nagyobb, és az apostol, Péter a kisebb. És az Úr akarata kell, hogy meglegyen, nem pedig a Péter vallásos elgondolása. Péter fölismeri és elfogadja a maga küldött voltát, és hogy az Úr az elküldő Úr.

Elfogadni, ez egy rendkívül fontos mozzanat a megértés után, azonosulni vele, tudniillik csak akkor következhet a cselekvés. Ha előtte cselekszünk, akkor szembe fogunk menni az Úr Istennel. Bármennyire furcsán hangzik. Ez nem azt jelenti, hogy Isten-tagadók lettünk, egyszerűen csak azt jelenti, hogy abban az adott helyzetben, szituációban nem Istennek engedelmeskedünk.

Elfogadja Péter, és ami nagyon-nagyon fontos, a jeruzsálemi gyülekezet is. Elfogadja az Isten üdvözítő munkáját, a jobbra taníttatást. Nem véletlen tehát, hogy atyáink a Második Helvét Hitvallást, amikor elfogadták, akkor azt is elfogadták, ami annak az előszavában, ott a legvégén olvasható (1566-ban írták): „Kijelentjük, hogy készek vagyunk azoknak, akik Isten Igéjéből jobbra tanítanának, köszönetünk nyilvánításával engedni, és hozzájuk igazodni az Úrban”. A jeruzsálemi gyülekezet engedett az Istennek, ahogyan Péter is korábban engedett. Először ő sem így kezdte: „Uram én tisztátalant nem érintettem, Uram én nagyon kegyes, rendes ember vagyok, de ezt a lépést megtenni – nem Uram én ezt nem”. Vajon hányszor voltunk mi így, hogy bizonyos lépést nem tettünk meg a saját kegyességünkre hivatkozva. Pedig az Úr éppen azt a néhány lépést akarta velünk megtettetni a másik ember felé, úgymond a pogányok felé, úgymond a nemzetek fiai felé, a világ fiai felé.

Valóban jobbra taníthatók vagyunk? Vagy úgy megfásulunk, úgy bekeményítünk és bebetonozzuk magunkat a magunk szokásaiba és vallásos vélekedéseibe, hogy ebből még az Úr Isten sem mozdíthat ki bennünket? Akkor akadályozni fogjuk az Urat.

Amikor a virágvasárnapi bevonuláskor némelyek a kegyes, ott lévő vezetők közül Jézushoz fordulnak, és azt mondják: „nem hallod, hogy mit hozsannáznak ezek itt? Hallgattasd el őket!” – akkor mit mondott Jézus? – „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” Most ennek az ideje van. Ez Istentől rendelt dolog. El lehet hallgattatni embereket, akkor az Úr Isten másokon keresztül végzi el. Jaj nekünk, ha mi akadályozni fogjuk az Urat, mert akkor esetleg az Úr félretesz bennünket abban az ügyben és szolgálatban, és majd azokon keresztül végzi el, akikről nem is gondoltuk volna.

A harmadik mozzanat, amit látunk itt, Péter és a gyülekezet vonatkozásában, hogy miután megértették, és el is fogadták az Isten üdvözítő munkájának időszerű lépéseit, azután meg is cselekedték. Péter is megcselekedte. Fölvállalta. Bement Kornéliusz a pogány százados házába, ahová korábban be nem tette volna a lábát. Leült egy asztalhoz velük. No de hát Mestere, Jézus, nem azt tette? Amin nagyon háborogtak némelyek: mi az, hogy a Lévi házába megy, a vámszedő házába; mi az, hogy odamegy, a vámszedő barátait meghívja Lévi, és ez a Jézus fel se áll, és el se megy? A tanítványokon kérték számon annak idején, de Jézus felelt: hát nem tudjátok, hogy a betegeknek orvosra van szükségük? Akik magukat olyan nagyon igaznak és egészségesnek tartják, azok nem mennek orvoshoz, bár betegek.

Megcselekedni Isten akaratát. Péter megcselekedte, és utána a gyülekezet is megcselekedte, amikor megértette és elfogadta az Isten akaratát.

Itt így látjuk, vége van a vitatkozásnak – hiszen a 11. fejezet elején ezt olvastam, hogy Péter fölment Jeruzsálembe, ahol „vitatkoztak vele a zsidó származású hívők”. Számon kérték rajta: „hogy mertél olyan lépéseket tenni, amit eddig mi nem tettünk meg?” Viszont azt olvastuk, hogy megnyugodtak. Megnyugodtak, vége lett a vitának. Elfogadták, hogy a pogányok, a judeizmus kerülő útja nélkül egyenesen Krisztus-követőkké lehetnek. Hogy megkeresztelhetők, amit először el nem tudtak volna képzelni.

Megcselekedni az Isten akaratát. Észre kell vennünk, az alapvető kérdésben egyező véleményre jutottak. Egyetértettek. Ez nem azt jelenti, hogy minden részletben is egyetértettek. És ez ma is igaz kell, hogy legyen. A szellemi egység, a lelki egység nem jelenti a szokások egyformaságát. Néha ezzel akadályozunk, hogy „csak úgy lehet”; „csak azt az éneket szabad énekelni, vagy azt a zsoltárt”; „ezt szabad, úgy szabad”; „így kell öltöznöd, vagy amúgy kell öltöznöd, mert különben nem is lehetsz Krisztus-követő”.

A részleteken képesek vagyunk úgy vitatkozni, hogy közben a lényeget öljük meg. Akkor nem akadályozzuk az egyébként munkálkodó Urat? Nem leromboljuk azt, amit az Isten már fölépített valakiben?

A gyülekezet lényegi egyetértésre jutott Péterrel. És végül ezt olvastuk: dicsőítették az Istent. Rendkívül fontos. Dicsőítették az Istent, hogy a pogányoknak is megadta megtérést.

A már említett Helvét hitvallás a 27. fejezetében többek között így fogalmaz: „A gyülekezetekben eltérő szokásokat találunk. Különböző szertartásaink vannak. Tanításban és hitben mégsem különbözünk egymástól. Nem szakad meg gyülekezeteink egysége. Az efféle szertartásokban, mint közömbös dolgokban a gyülekezetek mindig éltek a maguk szabadságával. Ezt ma is megtesszük – írták 1566-ban. Ez ma is így igaz. Mert ez az evangélium. Viszont nem mindig így cselekszünk mi sem.

Szeretett Testvérek!

Akadályozhatom én az Istent? Ha akadályról van szó, nem mindig a külső körülményekre szoktunk gondolni. Vagy nagyrészt azokra? – hogy a világ így, és a világ úgy… hogy kedvező vagy nem annyira kedvező a politikai széljárás. Be kell vallani, nagyon sokszor inkább azokra gondolunk. Persze ez a könnyebb, mert ez a hárítás. Ezért nem mi vagyunk a felelősek! Mások a felelősek.

Próbáljuk összegezni tehát magunkban mindazt, amit mi is megérthettünk, és merjük elfogadni és majd megcselekedni is, amit megértettünk az Igéből. Vagyis pénzbe nem kerülő reformálódásunk szükséges. A saját személyes belső lelki megújulásunk szükséges. Ez nem kerül pénzbe.

Nagyon sok gyülekezetben ezzel lehet találkozni, hogy miért nem halad, gyarapodik a gyülekezet? – „hát kevés a pénz!” Én sehol nem olvastam az evangéliumban, hogy Jézus arról panaszkodott volna, hogy kevés pénzt kap Pilátustól. De még a tanítványoktól sem hallottam ilyet, és olvastam ilyet a Szentírásokban. És az evangélium mégis terjedt.

Nézzük meg tehát, mert a mai Igénk kimondottan a belső látásunk, gondolkodásunk és a cselekedetünk megújulásáról szól. Nézzük meg tehát, hogy akkor hogy is van mindez? Minden önfejű ragaszkodás a nem igazán igeszerű kedvenc hagyományainkhoz, véleményünkhöz, sablonainkhoz, szokásainkhoz, kegyesnek látszó szokásainkhoz, mindez akadály lehet. Akadály. Akadály lehet az, hogy megpróbáljuk azon a nyelven elmondani az evangéliumot, amit egy bibliakörön nagyon jól értünk. Félszavakból értjük egymást. A világ fiai meg felét sem értik annak, amit mi mondunk. Mert ezt a szókincset nekik senki nem tanította. Akkor nem a tartalmat kell kicserélnünk, hanem meg kell tanulnunk lefordítani azokra a kifejezésekre, szavakra, képekre, hasonlatokra, amit értenek azok az emberek, akiket szeretnénk az evangéliummal megszólítani. És eközben folyamatosan kell tanítanunk arra, hogy megtanulja a kegyesség kifejezéseit is, a bibliai kifejezéseket.

Azt hiszem, mindannyiunknak volt már olyan tapasztalata, amikor a családi asztalnál, ahol több generáció ott ül, mondjuk egy ebédnél, megy a beszélgetés. A felnőttek – idősebbek, középkorúak és a fiatal felnőttek – beszélnek erről, arról, amarról, és akkor a kicsi, a 6 éves vagy a 8 éves néha megszólal, hogy „miről beszéltek, nem értem”. Igen, nem érti, mert egy csomó olyan kifejezés elhangzik, bár magyar kifejezés, amit ő még nem ismer. Olyan dolgokról beszélünk, olyan tapasztalatokról vagy problémákról beszélünk, amiben ő még eddig soha nem volt. Mindent magyarul mondtunk, és nem érti.

Így van ezzel a mai magyar társadalom háromnegyed része. Ha nem fordítjuk le az ő nyelvükre azt, ami nekünk fontos, amit hiszünk és vallunk, akkor egyszerűen akadályozzuk. Pedig buzgók voltunk, pedig valójában jót mondanánk; csak nem jól – még nekik –, alig érthető vagy nem érthető módon. Akkor nem ragaszkodhatunk ahhoz, hogy vagy megtanulod, vagy nem fogok többet veled beszélgetni. Hanem nekem kell igazodni, hogy ő is megértse, ahogyan ott az asztalnál… akkor ugyanazt, amiről eddig beszéltünk, néhány egyszerű mondattal, vagy egy nagyon egyszerű hasonlattal, amit a gyermek is ismer már, lefordítom a gyermeknek, és akkor ő is érti, hogy miről beszéltünk.

Vajon mennyi pénz kell ahhoz, hogy ezt észrevegyük? Vajon mennyi pénz kell ahhoz, hogy így cselekedjünk? Vajon ez attól függ, hogy milyen a politikai széljárás? Hát nyílván nem.

Amikor szeretetlenül erőltetjük azt, ami nekünk már természetes, akkor romboljuk azt, amit az Isten már elkezdett építeni valakiben. Pénzbe nem kerülő belső reformálódásunk nagyon szükséges. Szükséges olyan értelemben is, hogy ne keverjük össze az üdvösségest a változó kulturálissal. Ezt nagyon sokszor, nagyon kegyes buzgóságban képesek vagyunk megcsinálni.

Ne keverjük össze tehát a kegyelemből, hit általi bibliai tanítást például azzal, hogy „fiam hogy öltöztél fel?”. Igen, mondani kell, de ne ezzel kezdjük (aki először vagy ötödször teszi be a lábát a templomba): „nem tudtál tisztességesebben felöltözni?”. Majd később bekövetkezik az is.

De Jézus sehol nem ezzel kezdte. Nem azt mondta Lévinek, hogy „na gyorsan öltözzél át, mert ilyen ruhában lévő emberrel én szóba sem állok”. Vajon hányszor romboltuk le az Isten munkáját, amikor mi a lényegtelent, a kulturálist előtérbe helyeztük, és így eltakartuk vele a lényegest, a legfontosabbat. Nem akadályoztuk ilyenkor az Istent? Neki megvan a hatalma, hogy szépen minket félretegyen, és majd mások által végezze el a munkáját. De jaj nekünk! Az Isten szeretne minket is használni. Szeretné, hogy munkatársai legyünk. De akkor meg kell tanulnunk az ő munkamódszerét. El kell fogadnunk, és úgy kell cselekednünk.

Nagyon vigyázzunk arra is, hogy a saját szokásainkból, vélekedéseinkből ne csináljunk törvényt: „ez nálunk mindig így volt!” – és hát akkor biztos, hogy így is kell, hogy legyen! Ez nem üdvösséges kérdés. A magyar ember szokta mondani hétköznapi értelemben is, hogy ez üdvösségbe vágó vagy nem üdvösségbe vágó. Vajon mi mennyire vesszük ezt észre, mert ebben nagy igazság van. A forma, az öltözet, a zene, a liturgia – ez mind változhat. A tartalom az nem. A kettőt nem szabad összebilincselni, mert akkor, bár látszólag jót akarunk, de valójában evangélium ellenesen járunk el.

Aztán nagyon vigyázni kell arra, hogy ne csináljunk törvényt, ne csináljunk hitvallást a részigazságból. Fölismertünk valamit az Isten Igéjéből, és akkor egy részt fölismerve, állandó főszabállyá akarjuk emelni.

Emlékezzünk csak a bevezető kis anekdotára. Az ördöggel együtt sétáló emberként, mit kérdezett: téged nem izgat az, hogy ez az ember talált egy igazságot? Az anekdota szerint az ördög azt mondja: ez engem egyáltalán nem izgat. Hadd legyen neki igazsága. Majd megengedem, hogy hitvallást csináljon belőle; kizárólagos rangra emelje. Innen kezdve én meg nyugodtan ülhetek és mosolyoghatok, mert nagy kegyes buzgóságában ő maga rombolja le az Isten munkáját. Nekem ezen nem kell dolgozni.

Mi nagyon könnyen bele tudunk ebbe sodródni. A fölolvasott bibliai szakaszunk csodálatos példát ad. Benne volt ebben a problémában Péter is, és benne volt az összes kortársa: a részigazságból, amiben sok bibliai igazság volt, kizárólagos törvényt és gyakorlatot csináltak. És az Úr Istennek külön meg kellett győznie Pétert, hogy „Péter, én dolgozok tovább, gyere te is”. Majd Péternek kellett meggyőznie a vele vitatkozó jeruzsálemi keresztyén gyülekezet tagjait: „hát értsétek már meg, ha az Isten úgy adta a Lelket, a hitet nekik, mint nekünk, akkor ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy nektek nem lehet; meg csak ilyen, meg olyan feltételek szerint lehet!”

Szeretett Testvérek!

A teljes Írás alapján értsem, elfogadjam, és azután cselekedjem az Isten üdvtervét, az abból ránk bízott részfeladatot. Ehhez szükséges a saját belső megújulásom, változásom, reformálódásom, ami nem kerül pénzbe. A legcsóróbb gyülekezetben és gyülekezeti tagban is lehetséges.

Akadályozhatom-e Istent? A mai igehirdetés, és ha élünk még a jövő vasárnapi és az azutáni, ezzel a főcímmel kapcsolódik egymáshoz. A mai igehirdetést én így foglaltam össze az igehirdetés címeként: Költségmentes reformálódásunk.

Testvérek! Van valami akadálya ennek? Külső szerintem nincs. Legfeljebb én magam. Engedjük, hogy az Isten megértesse velünk, ahol nekem kell változni: gondolkozásomban, cselekedetemben. Fogadjam ezt el, és így cselekedjem. Ámen.

285. dicséret 4. és 6. verse legyen közös feleletünk:

Adj minékünk megújult szívet És új indulatot,

Tehozzád mindenekben hívet, És szent akaratot.

Újítsd meg rajtunk a te képed, Mely áll szent életben,

Hogy lehessünk választott néped, Élvén szeretetben.

Kegyelmed s áldásod újítsad Te szent egyházadon:

Közelebbről azt szaporítsad Itt lévő nyájadon,

Gátold hazánkban áradását A sok gonoszságnak,

Fordítsd el eshető romlását Nemzetnek, országnak.

Mennyei Atyánk!

Szívünkben ott van az őszinte vágy arra, hogy az evangélium terjedjen, hogy sokan megtérjenek, hogy régóta hit útján járók megújuljanak. Megvalljuk, hogy mi gyakran a kevésbé kedvező, külső körülményekre fogjuk keresztyénségünk, gyülekezeteink gyengeségeit. És sokan a kedvező külső körülményektől remélik inkább a lelki újulást.

Bocsásd meg Urunk, amikor jobban bíztunk a körülményekben, mint Igéd erejében, újjászülő gyümölcstermő hatalmában, és így akadályává lettünk a missziónak.

Segíts bennünket Urunk megszabadulni vallásos önfejűségeinktől, egykor hasznos, de mára, talán már megmerevedett és kevésbé építő szokásainktól. Segíts bennünket Urunk megszabadulni attól, hogy részigazságainkat dogmává merevítsük, és másokra szeretetlenül ráerőltessük.

Urunk! Segíts megérteni, elfogadni és megcselekedni időszerű üdvözítő akaratodat. Segíts tisztán látni, és helyesen megkülönböztetni a változhatatlan üdvözítő kegyelmet és a változó kulturális jellegű formát. Odaszánjuk magunkat Urunk, hogy a mi belső megújulásunk által alkalmasabbak legyünk országod építésére, gyülekezetünk szolgálatára, az evangélium hirdetésére. Belső lelki megújulásunk által hadd áradjon jobban nemzetünket is gyógyítani akaró irgalmad és szereteted, hogy a Te neved dicsőíttessék, amikor látjuk munkádat, a Te neved dicsőíttessék gyülekezetben, amikor részesei lehetünk embert mentő irgalmas szeretetednek. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |