| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Kiscsoportban és istentiszteleten

Zsoltárok könyve 84. fejezet 2-13. vers

„²Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek URa!

³Sóvárog, sőt eleped a lelkem az ÚR udvarai után. Testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez.

⁴Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahova fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek URa, királyom és Istenem!

⁵Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! (Szela.)

⁶Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.

⁷Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával.

⁸Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.

⁹URam, Seregek Istene, hallgasd meg imádságomat! Figyelj rám, Jákób Istene! (Szela.)

¹⁰Istenünk, pajzsunk, nézz ránk, tekints fölkented személyére!

¹¹Bizony, jobb egy nap a te udvaraidban, mint máshol ezer. Jobb az Isten háza küszöbén állni, mint a bűnösök sátraiban lakni.

¹²Mert nap és pajzs az ÚR, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek.

¹³Seregek URa, boldog az az ember, aki benned bízik!”

Imádkozzunk!

Hisszük Atyánk, hogy Te egyedüli Urunk és Istenünk vagy, örökkévaló és mindenható. Hisszük, hogy Te bölcsességgel teremtetted meg ezt a világot, és hogy az embert szereteteddel tetted magadhoz hasonlóvá. Megvalljuk, hogy mi a Sátán kísértésének engedve magunk választottuk a bűnt és a kárhozat útját. De hisszük, hogy a Te gondviselésed és kegyelmed nem hagyta el ezt a bűnös emberi nemet. Hisszük, hogy Te elküldted egyetlen Fiadat, Jézus Krisztust, a mi Urunkat és üdvözítőnket, aki a Szentlélek által a szűz Máriától emberré lett, közöttünk lakozott és tanított minket. Hisszük, hogy miután eljött az idő, ő önként adta magát a kereszthalálra, meghalt és eltemették, alászállt a poklokra, de a harmadik napon feltámadt a halálból, így végezte el megváltásunk ügyét. Hisszük, hogy felment a mennybe és ott ül a Te jobbodon. Hisszük, hogy onnan fog eljönni, megítélni a mi szívünket is. Hisszük, hogy a Szentlélek Isten eljött erre a földre, és hogy mi is részesedhetünk ajándékaiból. Hisszük, hogy Te három személyben egy igaz Isten vagy, és hogy a Te anyaszentegyházad is egy, bár mi emberek mégsem tudunk egyek lenni benne. Hisszük, hogy Te megáldasz minket, megáldod közösségeinket, ott vagy velünk, ahol csak ketten vagy hárman vagyunk együtt a Te nevedben. De ott vagy velünk akkor is, ha több ezren hallgatjuk Igédet és dicsérjük neved. Hisszük, hogy Te most is itt vagy velünk, betöltöd a templomot, és betöltöd szívünket. Hisszük, hogy itt jársz, kelsz közöttünk, mint egykor egy szellős alkonyon az édenkertjében. Hisszük, hogy megáldasz és megszentelsz minket, és hisszük azt is, hogy a Te Fiad érdeméért meghallgatod a mi hitvallásunkat. Ámen.

153. dicséretet énekeljük:

Ó mely boldog ember az,

Ki téged, élő, igaz

Egy Istent megismerhet,

És te szent hajlékodban

Lélekben, igazságban

Dicsérhet és tisztelhet.

Ó mi Istenünk,

Adtad e boldogságot nekünk;

Adjad, hogy ismerhessünk

Még jobban,

Naponként dicsérhessünk

Buzgóbban!

Szent Lelkedet hozzánk e végre

Küldd el segítségre!

Apostolok cselekedetei 18. fejezet 24-28. és 19. fejezet 1-10. vers

„²⁴Eközben Efezusba érkezett egy Apollós nevű alexandriai származású zsidó férfi, aki ékesen szóló és az Írásokban jártas ember volt.

²⁵Ő már tanítást kapott az Úr útjáról, és buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket, de csak János keresztségét ismerte.

²⁶Igen bátran kezdett beszélni a zsinagógában is. Amikor meghallgatta őt Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.

²⁷Amikor pedig át akart menni Akhájába, a testvérek biztatták, és írtak a tanítványoknak, hogy fogadják be őt. Amikor megérkezett, nagy segítségükre volt azoknak, akik a kegyelem által hívőkké lettek.

²⁸Mert erélyesen cáfolta a zsidókat, és a nyilvánosság előtt bizonyította az Írások alapján, hogy Jézus a Krisztus.”

ApCsel. 19:1-10

„¹Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál végigjárva a felső vidékeket, elérkezett Efezusba. Mikor ott néhány tanítványra talált, ²így szólt hozzájuk: »Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?« Ők így feleltek: »Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.«

³Ezután megkérdezte tőlük: »Akkor hogyan keresztelkedtetek meg?« »A János keresztségével« - válaszolták ezek.

⁴Pál ekkor így szólt: »János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.«

⁵Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére.

⁶És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.

⁷Ezek a férfiak pedig összesen mintegy tizenketten voltak.

⁸Azután eljárt a zsinagógába, ahol három hónapon át bátran szólt, vitázott, és igyekezett meggyőzni őket az Isten országának dolgairól.

⁹Amikor pedig egyesek ellenálltak és nem hittek, sőt gyalázták az Úr útját az egész nép előtt, otthagyta őket, a tanítványokat is távol tartotta tőlük, és mindennap egy Tirannosz nevű ember iskolájában tanított.

¹⁰Ez két éven át tartott, úgyhogy mindazok, akik Ázsiában laktak, meghallották az Úr igéjét, mind a zsidók, mind a görögök.”

Szeretett Testvérek!

Vasárnapról-vasárnapra összegyülekezünk, de vajon mennyire gondolkoztunk már el azon, hogy mire alkalmasabb a vasárnapi istentisztelet és mire kevésbé?

Vagy így is föltehetnénk a kérdést: mik az erősségei egy vasárnapi templomi, gyülekezeti istentiszteletnek?

És a gyengéi hogyan pótolhatók?

Most nézzük a Cselekedetek könyve felolvasott, hosszabb bibliai szakaszát egy sajátos nézőpontból. Nem túl régen olvastuk már ezt az Igét, és igehirdetés is hangzott el, nevezetesen, hogy Apollós Efezusban volt, és Akvilla és Priszcilla magához vette, és tovább tanította az Úr útjára ezt az ékesen szóló, sok mindenben jártas embert. Most ne ilyen szemmel, hanem egy másik nézőpontból vizsgáljuk meg a fölolvasott, látszólag két bibliai szakaszt.

Először is vegyük észre, hogy ott, Efezusban kétféle típusú alkalom volt. Kétféléről olvastunk. Az egyik: nevezzük nagycsoportos foglalkozásnak – és itt nem az óvodára gondoltam, nem életkorra, hanem a létszámra nagycsoportos –, vagy azt is mondhatnánk, hogy “tömeg”-alkalom (bár idézőjelbe kell azért tenni ezt a szót, hogy tömeg).

És nézzük meg, hogy milyen más alkalom is volt?  Merthogy ha elkezdjük figyelmesen tanulmányozni az előbbi bibliai szakaszt, akkor nyilvánvalóan fel kell figyelnünk arra, hogy legalább négyféléről olvastunk; és nem csupán arról, hogy a hét első napján összegyülekeztek a tanítványok (a mi fogalmaink szerint vasárnap, az Úr feltámadásának napján összegyülekeztek a tanítványok), hanem négyféle alkalomról, és négyféle – mondhatnánk majdhogynem így – helyszínről is olvashattunk itt. Most ezzel a megközelítéssel vizsgáljuk, ebből a nézőpontból tanulmányozzuk a fölolvasott részt.

Először is tehát az előbb úgymond nagycsoportos alkalomnak, vagy tömegalkalomnak, nagy létszámú alkalomnak nevezettre figyeljünk.

Azt olvastuk, hogy Pál is, amikor Efezusban járt, bement a zsinagógába és tanított.

Ugyanezt olvastuk, hogy Apollós is először bemegy a zsinagógába, és ott tanít; vagyis a közösség hivatalos közösségi épületébe, amely épület nem tudjuk pontosan mekkora volt, romjait lehetne előkerestetni, de mindenféleképpen közel állt ahhoz, amit mi ma templomnak nevezünk. Ide ment be Pál és Apollós. Itt folyt úgymond az istentisztelet. Itt folyt a tanítás. Sőt, ami nekünk szokatlan: vitatkoztak. Az Írások alapján vitába szállt velük és bebizonyította, hogy Jézus a Krisztus. A mi gyülekezeti gyakorlatunkból majdhogynem hiányzik, vagy legalábbis a gyülekezetek jelentős részénél hiányzik az az alkalom, ahol meg lehet beszélni, és ha kell, meg lehet vitatni, hogy igeszerűen értünk-e egy-egy bibliai szakaszt.

Aztán észre kell vennünk, hogy a zsinagógában kik lehettek ott? Milyen hallgatóság lehetett? Milyen közösség lehetett, milyen gyülekezet lehetett ott? A zsinagógában nyilvánvaló, hogy zsidók lehettek és prozeliták (pogányokból az Isten-hitet fölvett emberek). Mondhatnánk úgy is, hogy vallásos neveltetést kapott emberek voltak ott. Oda mások nem mentek be. Ott másokat nem tűrtek meg. Tehát ilyen értelemben Efezus lakóinak döntő többsége oda be nem tette a lábát. És itt, a vallásos neveltetést kapott zsidó kegyes emberekkel, ha kellett vitába is szállt Pál, és tanított Apollós is, hogy az Írások alapján bebizonyítsa, hogy várjátok a Messiást, jól teszitek, a Messiás eljött, Jézus a Krisztus, Jézus a Messiás.

És akkor mi lesz a többiekkel? Mi lesz azokkal, akik a zsinagógába nem jártak, nem járhattak, a korabeli vallási és kulturális szokások miatt?  Azt is olvassuk, hogy a nagycsoportos úgymond istentiszteletnek, a tömegalkalomnak volt egy másik helyszíne. Ez pedig egy bizonyos Tirannosz nevezetű ember iskolája. Nyílván valami olyasmiről lehetett szó, hogy ez a tanítómester délelőtt tanított, és amikor szabad volt mondjuk délután az iskola, a terem, akkor úgymond kibérelték, és ott gyülekeztek össze a keresztyének, merthogy saját templomuk nem volt még ezekben az évtizedekben a gyülekezeteknek.

Nos Tirannosz iskolájában tanított Pál is és Apollós is majd. Mi az, amit itt megint észre kell vennünk? Ki volt ott? Ki mehetett oda be? Milyen hallgatóság, illetve akik Krisztus-követőkké lettek, milyen gyülekezet lehetett ott? Hát először is nyilvános alkalom, nyilvános lehetőség volt ez. Nem volt olyan zárt, mint a zsinagóga. De ez azt is jelenti, hogy Tirannosz iskolájában nemcsak vallásos neveltetést kapott, húzóegységen felnevelkedett emberek gyülekeztek össze, hanem oda bárki jöhetett. Olvastunk is róla, hogy „zsidók és görögök”, akik a zsinagógába nem tehették be egyébként a lábukat, de ide jöhettek. Ez az alkalom mindenki előtt, pogányok és már istenfélő emberek előtt, zsidók és görögök előtt nyitott volt.

Aztán nézzük meg, hogy a fölolvasott két bibliai beszámolóban, miről hallhattunk még. Van egy másikfajta foglalkozás, összegyülekezés, Igével való foglalkozás – ezt így nevezem, hogy kiscsoportos alkalom. Szemben az előbb említett és elemzett nagyobb csoporttal. Hiszen mit olvastunk? Amikor a zsinagógában Apollós beszélt az Úr útjáról, és Akvilla és Priszcilla fölfedezte, hogy nagyszerű, ékesszóló, de hiányos az ismerete, akkor maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját. Merthogy csak a Keresztelő János féle keresztséget ismerte még Apollós. A Jézus által az Atya, Fiú, Szentlélek nevében való keresztséget nem.

Miről van szó? Nem arról van szó, hogy „és ott, az egész zsinagógai közösség előtt Akvilla és Priscilla azt mondta, hogy hát nagyon szépen és jól beszéltél, de te nem tudsz mindent”, hanem maguk mellé vették. Kerestek egy alkalmas lehetőséget, ahol néhányan együtt újra átgondolhatták az Úr útját, és elmagyarázhatták Apollósnak azt, amit Apollós még nem ismert az Isten ügyéből. Mondhatnánk, hogy ez valóban egy kiscsoportos foglalkozás, mert a bibliai szakasz alapján hárman voltak ez biztos; lehet, hogy esetleg még valaki volt jelen, erről nem tudunk. De az egész szöveg-összefüggésből azt érezhetjük, hogy ez nem a teljes zsinagógiai közösség és az egész gyülekezet szeme láttára és füle hallatára történt, hanem egy szűkebb körben. Merthogy Apollós nagyszerű volt, sok mindenben előrébb tartott, mint az egész gyülekezet, akinek beszélt. De voltak hiányosságai, és Akvilla és Priszcilla ezt a kis továbbképzést megadta neki. Vagyis, néhányan egy egész kicsi csoportban egy rétegfoglalkozást tartottak – ahogy ma mondanánk.

Nézzünk másikat is. Amikor Pál apostol visszajött Efezusba a környező városokban tett missziói körútja után, akkor ott Efezusban talált 12 embert, és ez a 12 ember, ahogy szóba állt velük és beszélgetett velük, kiderült, hogy ezek is csak a Keresztelő János féle keresztséggel voltak megkeresztelve, ami nem azonos a Jézus által parancsolttal; annak előkészítője. Vagyis kicsit hasonló helyzetben voltak, mint Apollós. Volt ott 12 ember, akiről kiderült, hogy nem is hallottak a Szentlélekről. Ebből azt is gyaníthatjuk, hogy valószínűleg nem zsidó származásúak voltak, mert különben az Ószövetség alapján az Isten Lelkéről kellett volna, hogy tudjanak, halljanak. De ők azt mondták, hogy nem is tudjuk, hogy van Szentlélek. Tehát valószínűleg ez a 12, úgymond a pogányok közül jött. És akkor Pál apostol velük külön foglalkozott.

Megint azt látjuk, hogy van egy kiscsoport, van egy rétegkérdés, probléma, amit helyre kell tenni; van egy hiányosság, amit be kell tölteni, van egy szükséges tanítás, amire nem volt szüksége mindenkinek, de ennek a 12-nek igen. És Pál apostol megragadja a lehetőséget, vagy inkább úgy mondhatnánk, lehetőséget ad nekik, és külön foglalkozik velük.

Észrevehetjük, hogy ezek kisebb létszámú alkalmak voltak, észrevehetjük, hogy itt ismeretbeli, hitbeli rétegződés szerint történt az Úr ügyével való foglalkozás.

Mit láthattunk tehát? Próbáljuk akkor az alkalmak előnyeit és gyengéit összeszedni. Láttunk nagyobb csoportos foglalkozást, istentiszteletet, láttunk olyat, ahova mások be se nagyon tették a lábukat – sajnos néha ma a keresztyén templomokra úgy néznek a város lakói is, és az ország lakói is, mint annak idején sokan a zsinagógára: „mi oda nem tehetjük be a lábunkat”. Az egy egész más világ – ma sokan így néznek a templomra – „az nekem egy ismeretlen; én nem kaptam vallásos neveltetést, nem tudom ott mit csináljak, nekem oda talán be sem szabad menni”. Nekem volt ilyen esetem már, hogy szó szerint megkérdezte, hogy be szabad neki a templomba jönni? Ami nekünk teljesen természetes, az ma, a magyar társadalom jelentős részének nem az.

Mik az előnyei és mik a gyengéi? Mert íme kiderül, hogy ha a Bibliát tanulmányozzuk, ha a Cselekedetek könyvét, a korai gyülekezetek életét, a korai missziót tanulmányozzuk, akkor valami olyasmit tanulhatunk meg, amit mi is elfelejtettünk egy kicsit a korábbi évtizedekben. Van nagycsoportos, mondjam templomi nyilvánosság szerinti alkalom, istentisztelet, és vannak rétegalkalmak, kiscsoportos alkalmak, ahol szinte csak ketten, hárman vannak együtt az Úr nevében, vagy tízen, tizenöten vagy húszan. Mind a kettőről olvasunk az Írásban. Vagyis, valószínűleg mind a kettőre szükség volna, ha annak idején szükség volt, akkor ma is szükségünk lenne.

Mik az előnyei, erősségei mondjuk egy ilyen vasárnapi istentiszteletnek? Nyilvánvalóan például az, hogy különböző generációk együtt lehetünk. Hogy kicsit korábban születettek, meg nagyon korán születettek, meg kicsit később születettek, együtt lehetünk. Előnye lehet, hogy láthatjuk egymást, és nemcsak arra gondolhatunk, csak mi öregek vagyunk. És a fiatalabbaknak meg kell tanulnia, hogy vannak szüleink és nagyszüleink is, és még azok is hívő emberek.

A templomi istentiszteletnek nyilvánvalóan sajátossága az, hogy nemcsak életkorilag vagyunk különbözőek, hanem bibliaismeretünk mélysége sem egyforma. Hitben is, melyikünk hol tart, és mégis együtt vagyunk.

A templomi istentiszteletnek erőssége, hogy ennyien most itt – úgy ránézésre mondom, vagy 180-an – együtt vagyunk. Kinek a lakásában férnénk el 180-an? Még a gyülekezetünk nagytermében sem férünk el körülbelül csak 60-an, ha teljesen székekkel rendeznénk be. Vagyis van hely, ahol sokan együtt magasztalhatjuk az Urat és hívhatjuk segítségül Őt. De ez azt is jelenti, hogy ha sokan vagyunk, egy kicsit ünnepélyesebb, és ilyen értelemben kicsit kötöttebb rendje van, liturgiája van.

Erőssége az, hogy összetarthatja a gyülekezet különböző kiscsoportjait, rétegalkalmait is, hogy ne szigetelődjünk el egymástól; bár buzgón jövünk, jövünk, a végén azt higgyük, hogy csak mi vagyunk 8-an ifisek valamelyik ifis csoportban, és rajtunk kívül talán már senki sincs itt; és nehogy azt higgyük, hogy csak mi vagyunk bibliaórásak 15-en, és ide már nem jár senki más, csak mi. Mert végre, ha így együtt vagyunk, de csak ezt a néhány embert látjuk. Összetartja a gyülekezet különböző rétegeit és csoportját, amikor az Úr napján összegyülekezünk. Ennek van, ennek az összegyülekezésnek, egy olyan bennünket építő ereje, amit lehetne részletesen tovább folytatni, most nem akarom, de ki-ki próbálja megfogalmazni önmagának. És van kifelé is hitvalló jellege. Sőt mondom ezzel a kifejezéssel: demonstratív jellege is, a szó bibliai értelmében; hitvalló jellege.

Van, akinek már elárultam, többször azonosítottak be engem ilyen vagy olyan szituációban, ahol mondjuk egy ÁFÁ-s számlát kellett kérni, és soroltam a szükséges adatokat, cég neve: Református Egyház. Erre még nem kapta fel a fejét aki írta, hanem amikor mondtam, hogy Bolyai utca 25, akkor abbahagyta az írást, felnézett rám – nem ismertük egymást, legalábbis én őt nem ismertem, nem egyszer jártam már így –, és akkor egyik-másik ennyit kiejtett az ajkán: az, ahol az a sok ember szokott lenni? Ez a demonstratív jelleg. Ez a hitvalló jelleg. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy ha az utcán eljátszanánk azt, hogy 10-en megállunk, és fölfelé nézünk, akkor, akik ott jönnek az utcán, az mind fölfelé fog nézni. Ha csak egyedül nézek fölfelé, elmennek mellettem. Nincs súlya. Vagyis, ha semmi másért nem, de már ezért is együtt kell lennünk, mert annak súlya lesz az emberek előtt. Elkezdenek gondolkozni: Miért jönnek olyan sokan össze? Ha sok embernek ez valamiért jó, akkor mégis csak lehet valami a dologban.

De van gyengéje is. És a gyengéje ugye az, ami a kiscsoportnak az erőssége, hogy itt kevésbé tudjuk egymást számon tartani. Főleg mióta két istentiszteletünk van.

Többször kérdezik vagy a fél 9-esek valakiről: hát mostanában már nem jár a gyülekezetbe? Mondom, igen, csak a fél 11-esre. Vagy fordítva. Néha éppen ezért jó lenne cserélni is, és aki fél 9-esre szokott jönni, néha tudatosan jöjjön el fél 11-kor. És aki fél 11-re jön, néha tudatosan jöjjön el fél 9-re, hogy egy kicsit lássuk egymást mindannyian, és ne szakadjunk ilyen értelemben ketté.

Nos, a nagycsoportos alkalomnak, a templomi istentiszteletnek, ahol sokan együtt vagyunk, megvan az a veszélye, hogy hónapok eltelhetnek, mire fölfigyelünk valakire – legalábbis mi –, hogy régen láttuk, talán mi van vele? De ugyanígy vagyunk mindannyian, mert arra talán fölfigyel ki-ki, hogy itt a padban mellettem, vagy előttem szokott ülni valaki, már 3 hónapja nem látom. De ha ő nem néz utána, és ha nem szól, akkor kiesik a látómezőnkből.

Van gyengéje is. Nem tudjuk megbeszélni a dolgokat, mert több száz ember nehezen tud együtt beszélgetni. Akkor ennek így kell vesznie? Akkor az erősségeit megéljük… és a gyengéi? – hát azok meg vannak. Akkor Apollóst nem fogja senki megtanítani? Akkor az a 12 soha nem fog hallani a Szentlélekről? Vagy csak majd néha, ott az apostoli tanításban, a nagy tömegben, de nem tud vele mit kezdeni? A kiscsoportos alkalmaknak nyílván gyengéje az, hogy azt hisszük, hogy csak olyan kevesen vagyunk. De a kiscsoportos alkalmaknak az az erőssége, ami a templomi istentiszteletnek a gyengéje, vagyis, hogy személyesen számon tudjuk tartani egymást, a fészek-melegnek nevezett valami egy kicsit jobban érvényesülhet talán; hogy ismeretben, hitben jobban igazodhatunk ahhoz, ahogyan egy-egy réteg, egy-egy kiscsoportban lévő emberek tartanak, és ami nekik kérdés. Vagy a generációs életkérdésekkel is jobban tudunk foglalkozni. Mert ugye nem teljesen ugyanaz a kérdés foglalkoztatja a nagyszülőt, mint a 16 éves ifist. És a vasárnapi istentiszteleten nem tudunk minden kérdésre feleletet adni. De mégis adni kell.

Mit tett az ősgyülekezet, a korai gyülekezetek, mit tettek? Éltek mind a kétféle lehetőséggel. Mind a kettővel. Tudatosan. Nem csak az egyikkel, hogy a zsinagógában, vagy majd Tirannosz iskolájában, vagy majd sokkal később, mikor saját templomaik lettek, ott sokan összejövünk, annak erényeivel, előnyeivel és akkor közben ott vannak a gyengéi; hanem a kiscsoportos foglalkozásokat is nagyon szépen tartották aszerint, ahogy észrevették, hogy szükség van rá. Hogy ne legyen hiányosság.

Már a Helvét Hitvallásunk 1566-ban azt mondja: „mindenkinek szabad a Szentírást otthon egyénileg olvasni és egymást oktatva az igaz vallásban egymást építeni” – ez a kiscsoport. „Mégis, hogy az Isten Igéjét helyesen hirdessék a népnek, hogy nyilvános könyörgéseket tartsanak, hogy adakozhassanak, szükségesek a hívők szent összejövetelei” – ezt neveznénk ma templomi istentiszteletnek.

„Az Új reformáció” című kötet német szerzője néhány évvel ezelőtt írt könyvében többek között ezt írja: „Az újszövetségi gyülekezetnek (tehát a bibliai gyülekezeteknek) két, egyenértékű központja volt. Az istentiszteleti összejövetel és a házközösség, vagyis a kiscsoportos alkalom. A jeruzsálemi gyülekezetről is ezt olvassuk pünkösd után, hogy „együtt voltak kitartóan, imádkozva a templomban”, de ott, a jeruzsálemi templomban például nem gyakorolhatták az úrvacsorai közösséget, azt csak magánháznál összegyülekezve tudták gyakorolni. Vagyis volt a templomi, az egész közösség alkalma, és voltak a kisebb csoportos alkalmak. Látnunk kell tehát ezeket így, és valóban két egyenértékű központról van szó.

Egyik előadásomban (történetesen Királyhágómelléken 2000-ben) így fogalmaztam meg az egyik tételt: „A jelen és a jövő útja a vasárnapi istentisztelet és a hétköznapi kiscsoportos rétegfoglalkozások egymást tudatosan kiegészítő, egészséges egysége a gyülekezetben”. Mind a kettőre szükség van, mert ami az egyiknek erénye, a másiknak gyengéje, ami a másiknak az erőssége, az pedig előzőnek a gyengéje. A kettő együtt szükséges. És nem véletlen, hogy amikor 1990-ben még 5 kiscsoport volt a gyülekezetben. Napjainkban (a hittanosokat nem számolva) több mint 20. Nem sorolgatom ezeket, ki-ki nagyjából talán el tudná mondani. Ezen bibliai váltás vezérelt bennünket, hogy az nagyszerű, hogy itt összejövünk a templomban, de itt nem lehet minden vasárnap délelőtt megtenni, gyakorolni, átadni, együtt csinálni. Van, amihez külön kell összejönni, réteg, életkor, ismeret és egyéb különbözőségek szerint, hogy gyakorolni tudjuk. Nem szabad, hogy a gyengéje miatt elmaradjon a gyülekezeti élet, a bibliai tanítás egy része – mert csak az egyik típusú alkalmat gyakoroljuk, illetve látogatjuk.

A múlt vasárnapi, majd és ha jövünk még a jövő vasárnapi istentisztelet igehirdetéseinek ez a közös címe: Akadályozhatom-e Istent?

És akkor most próbáljuk végiggondolni befejezésül: mennyire áradhat rám és általam az Úr áldása? Mert Isten gazdagítani akar, hitben, ismeretben, buzgóságban, közösségben, reménységben; Isten vezetni akar, Isten szeretne feladatokat, szolgálatokat rám bízni, munkatársaivá akar tenni. Mennyire áradhat mindez, amit az Isten szeretne adni? Mert alapvetően ezen a két csatornán keresztül adja. Az egész gyülekezet együttléte, és az úgymond kiscsoportos foglalkozások.

Föl kell tehát tennünk a kérdést önmagunknak: engedem, vagy akadályozom, hogy az Isten áldása bőségesen áradhasson reám és rajtam keresztül másokra. Engedi egy gyülekezet, vagy akadályozza? Mert „csak vasárnap van istentisztelet, és tulajdonképpen semmi nincs hét közben”. Vagy: „minek menjünk templomba, mi nagyon jól megvagyunk öten, tízen együtt valahol a teremben, vagy egy lakásban”. Mindkét esetben részben akadályozom az Isten gazdag áldásának áradását, mert csak az egyik, vagy a másik típusú áldása jöhet hozzám és áradhat rajtam keresztül. Vegyek részt mindkettőben, mert a kettő egymást gazdagítóan, egymást kiegészíti. Ez az isteni üdvterv része. Az isteni pedagógia, módszer része. És a korai gyülekezetek kezdettől fogva ezt gyakorolták. Mondhatnánk tehát azt is (a mai igehirdetésnek ennyi címet adtam): Templomban és kiscsoportban. De nem vagy templomban, és vagy kiscsoportban; hanem mind a kettőben, mert mindegyik helyen sajátos áldásokat akar az Isten adni és rajtunk keresztül másokhoz eljuttatni.

Ne akadályozzam, hanem engedjem. Ámen.

376. dicséret 3. és 4. vers

Jövel mihozzánk is, részeltess ajándékidban,

Lakozzál mibennünk, mint élő templomaidban!

Adj hitet, adj jó reménységet,

Adj szentid között egyességet,

Békességet és idvességet.

Oszlasd el homályos elménknek tudatlanságát,

Enyhítsd meg elepedt szívünknek szomorúságát;

Éreztessed még itt létünkben

Az örömöt a mi lelkünkben,

Melyet adsz örök életünkben!

Magasztalunk Istenünk, hogy örök tanácsvégzésed szerint Igéd és Lelked által gyülekezetet hívtál létre. Hálát adunk neked, hogy annak mi is tagjai lehetünk. És dicsőítünk Téged, hogy a 6+1 rendjében, a munkálkodás és az Úr napjának megszentelése rendjében megajándékozni, meggazdagítani akarsz minket a gyülekezetben. Bocsásd meg, amikor megelégedtünk gazdag áldásaidnak töredékével, melyeket talán a templomi nagy gyülekezetben, vagy csak a kiscsoportokban kínáltál nekünk. Bocsásd meg Urunk, amikor gazdag áldásodnak így csak egy-egy részét fogadtuk el Tőled és ezért csak töredékét tudtuk másokkal is megosztani. Bocsásd meg, amikor így tulajdonképpen akadályoztuk szereteted áradását és evangéliumod terjedését ebben a világban. Segíts jobban megérteni üdvözítő akaratodat, segíts teljesebben élni a felkínált lehetőség által ajándékaid gazdagságával. És kérünk, segíts, hogy hitünk, szeretetünk, szolgálatunk túlcsordulóan bőséges legyen a Te bőséges áldásaid alapján. És segíts, hogy így gyülekezetünk is erősödjön hitben, közösségben, a Tőled való szolgálatban.

Könyörgünk így városunkért, városunkban a megújuló gyülekezetekért, hogy életünk, hitünk és szolgálatunk teljesebbé válása által lehessen lelki ébredés ebben a városban, hazánkban. Ámen.

„Növekedjetek a kegyelemben, a mi Urunk üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerésében. Övé legyen a dicsőség most és mind örökké”. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |