| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Akadályozhatom-e Istent…?

…a családban

Jeremiás próféta könyve 7. fejezet 16-20.

„¹⁶Te pedig ne imádkozz ezért a népért, ne mondj értük esdeklő imádságot, ne is kérlelj engem, mert nem hallgatlak meg!

¹⁷Nem látod, mit csinálnak Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin?

¹⁸A fiak fát szedegetnek, az apák tüzet gyújtanak, az asszonyok pedig tésztát gyúrnak, hogy áldozati süteményeket készítsenek az ég királynőjének, és italáldozatot mutassanak be más isteneknek, és ezzel bosszantsanak.

¹⁹Vajon nekem okoznak bosszúságot - így szól az ÚR -, nem saját maguknak? Mert majd szégyen borítja arcukat!

²⁰Ezért így szól az én Uram, az ÚR: Lángoló haragom kiárad erre a szent helyre, emberre és állatra, a mezők fájára és a föld gyümölcsére. Égni fog, nem alszik ki!”

Hallottuk a prófétai bizonyságtételt, lélekben elcsöndesedve imádkozzunk!

Uram! Méltók vagyunk a haragodra. Te olyan türelmes vagy hozzánk és mi folyton visszaélünk vele. Köszönjük, hogy újra és újra figyelmeztetsz. Köszönjük, hogy mindnyájan fontosak vagyunk neked, név szerint ismersz és számon tartasz.

Urunk Istenünk! Kérünk, tedd ma mindannyiunk számára világossá, vannak-e idegen istenek életünkben és hitünkben? Adj nekünk bátorságot a bálványdöntögetéshez. Adj bátorságot, hogy leboruljunk előtted és tudjuk azt mondani: én Uram és én Istenem!

Mennyei Édesatyánk! Hálát adunk az édesanyákért, az áldozatos, gondoskodó, féltő, szerető szívűekért. Áldd meg és őrizd meg őket. Köszönjük azok életét, akik hozzád vezették gyermekeiket. Könyörgünk azokért, akik édesanyák szeretnének lenni. Tedd Uram őket áldássá.

Teremtő Istenünk! Eléd hozzuk minden gondunkat, terhünket, nyomorúságunkat, nehéz döntéseinket. Így könyörgünk a betegekért, a műtét előtt állókért, s azokért, akik túl vannak rajta. A gyászolókért, az élet-halál mezsgyéjén járókért. Könyörgünk azokért, akiknek szívük tele van félelemmel. Hadd merítsenek, merítsünk erőt belőled. Add, hogy bizonyosságot nyerjünk afelől, hogy Te mindenható Úr vagy, s nálad semmi sem lehetetlen. Kérünk úgy szólíts most meg Igéddel, hogy az személyes és meggyőző legyen mindnyájunk számára. Az Úr Jézus nevében kérünk. Ámen.

167. dicséret 1. és 2. versét énekeljük:

Jöjj mondjunk hálaszót

Hű szájjal és hű szívvel,

Mert rajtunk itt az Úr

Nagy csoda dolgot mível.

Már anyaölben is

Volt mindig gondja ránk,

A sok jót, mellyel áld,

ki sem mondhatja szánk.

Dús kincséből az Úr

Jó békességet adjon,

Hogy szívünkben a kedv

Víg és derűs maradjon.

Ne hagyja híveit

Bú-bajban sohasem;

A rossztól óvja meg

Itt s túl ez életen.

Márk evangéliuma 10. fejezet 13-16.

„¹³Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak.

¹⁴Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.

¹⁵Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.«

¹⁶Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.”

Szeretett Testvérek!

Így tavasszal, nyár elején, újra és újra rácsodálkozhatunk arra, hogy a magban élet van. Rácsodálkozhatunk arra, hogy egyszer csak a kicsirázott mag kibújik a földből, és egy-egy kis növény elkezd növekedni. De úgy gondolom, tapasztaltunk már olyat is, amikor némelyik mag – bár élet volt benne, sőt csirázott, sőt kezdett növekedni –, nem jutott napvilágra. Vagy legalábbis később. Mert rá kellett jönni, hogy valahol ott a földben, ott volt egy kis kődarab, ott volt valami, ami akadályozta, és amit megpróbált a kis növény kikerülni, hogy mégis a napfényre érkezhessen.

Az elmúlt két vasárnapon ezzel a fő kérdéssel próbáltam foglalkozni: Akadályozhatom-e Istent?

Egyik oldalról persze azonnal rávágjuk: én, a teremtmény a Mindenhatót? Hát nem. De vigyázzunk, mert az Úr Isten feladatokat adott, kiosztotta a feladatokat, és a magunk helyén, és a magunk feladatában bizony akadályaivá lehetünk az Isten ránk bízott, általunk elvégzendő munkájának.

Úgy gondolom, mindannyian ismerjük a Márk evangéliumából az előbb olvasott rövid szakaszt: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket”. Legtöbben így ismerik. De Márk evangéliumában és a másik evangéliumban is ott van, hogy „engedjétek hozzám, és ne tiltsátok”. Sőt a másik helyen: „ne akadályozzátok a kisgyermekeket, hogy hozzám jöjjenek”.

Jézus kortársaiban is ott volt az a fajta gondolkozás, ami azóta is létezik, és valószínűleg holnapután is, nevezetesen, hogy az Isten országát, a hitet, a kegyességet, azt felnőttekre méretezzük. Felnőttekre, ráadásul kicsit farizeusi módon méretezzük felnőttekre: majd ha megérdemli, majd ha kiérdemli. Mindig megkísérti a keresztyéneket is az érdem-keresztyénség, ami nyilvánvalóan tudjuk, nem bibliai gondolat. Néha úgy gondolkozunk, és akkor így is próbálunk cselekedni, a hit, az a felnőttek dolga, majd ha felnőtt lesz, majd ha nagy lesz, majd akkor. Némelyik kegyességi csoport, irányzat, egyenesen kizárólagosan azt mondja, hogy „csak, majd ha felnőtt lesz”. Akár keresztség vonatkozásában is. Mintha a hit az Úrba vetett bizodalom, az engedelmesség, az életkor kérdése lenne. Hát vajon a gyermekeinktől, a kicsiny gyermektől nem azt várjuk, hogy a jó szülői tanácsnak engedelmeskedjen? Hát nem úgy neveljük a gyermekeinket, hogy „gyermekem elmondom, hogy tudjad, hogy majd ha felnőtt leszel, onnan kezdve engedelmeskedjél. Hanem bár kicsiny, nem érti igazán még, mégis, éppen a hit és bizalom alapján elvárjuk tőle, hogy a jóban engedelmeskedjen.

A rabbik annak idején vitatták, a tanítványok pedig kizárták a gyermekeket; elzárták a gyermekeket. Látszólag úgy néz ki, minthogyha óvnánk, hogy „ne zavarjátok Jézust, meg Jézus tanítását”. De valójában nem erről van szó – a tanítványokat zavarta a gyermekek jelenléte. A tanítványi érdemkeresztyénséget, érdem-krisztuskövetést, érdemvallásosságot zavarta a gyermekek kötetlen, bizalmi jelenléte. És ez nagyon sok felnőtt keresztyént is szokott zavarni. Majd, ha olyan hite lesz, ahogy mi azt előírjuk, és akkor sok szabályt hozunk (amit nem hoz a Szentírás); majd ha ezt kiérdemelte, akkor… akkor lehet áldás például. Hiszen, azért hozták ide a gyermekeket, hogy megáldja őket az Úr. És akkor jönnek a felnőttek: „nem, vigyétek innen; zavartok!”.

Megdöbbentő, de nem egyszer találkozunk napjainkban is ezzel a gondolattal. Csak akkor kaphatod az Isten áldását a templomi esküvőn, ha előtte konfirmáltál. Ez valóban jó lenne, mert sokkal többet jelentene mindaz, amiért történik. De az Írás sehol nem szabja ilyen feltételhez, hogy majd ha kiérdemled, mert teljesítettél ezt, és ezt és ezt. A hit, az nem a felnőttek dolga csupán. A hit az nem életkorkérdés, hanem életkérdés. És megdöbbenve olvashatjuk: „megharagudott Jézus”.

Máshol is olvassuk, csak a Jézus-képbe nekünk nem nagyon illik ez bele. Legalábbis sokak Jézus-képébe nem illik bele. Jézus önmagától sosem haragudott. De amikor az Isten ügyét emberek akarták akadályozni bármilyen módon, akkor bizony olvasunk erről a szent haragról is. De igazán a megdöbbentő az, hogy Jézus a tanítványi gondolkozással és cselekedettel szemben azt mondja, hogy „engedjétek csak ide, ne tiltsátok, engedjétek”. És azt olvassuk: „átölelte” őket, és „megáldotta” őket. Nemcsak a felnőtteket áldotta meg, nemcsak azokat, akik úgymond fölfoghattak vallásos érdemeket, mert a vallás nem ettől függ. Megáldotta őket. Olyanoké az Isten országa, akik tudják, hogy kicsik, hogy kiszolgáltatottak, ezért bíznak.

És elérkeztünk a másik gondolathoz. Az Isten országának nem előfeltételei vannak (mármint ilyen vagy olyan kegyes cselekedet), hanem következményei kell, hogy legyenek az életünkben. Tudniillik, ahol az Isten akarata valósul meg ugye, ez az Isten országa.

A hit tehát nem életkor kérdés, hanem életkérdés. Bármilyen életkorú is vagyok. Aki kicsinek tudja magát az Isten előtt, azé az Isten országa. Aki mindent Istentől vár, aki Istenre néz feltétel nélküli bizalommal. Emlékezzünk, a kicsiny gyermekeknek mindig felfelé kell nézni, mert ők fizikailag is még alacsonyak. Mindent felülről látnak a nagyobbaktól a szó fizikai értelmében is. Tudják, hogy önmaguktól nagyon keveset tudnak teljesíteni, az ő életük attól függ, hogy odabízzák-e magukat teljesen a nagyobbra.

Azt mondja Jézus: „no tanítványok, kegyes felnőttek, legyen ekkora és ilyen hit bennetek is, maradjon meg ez a hit bennetek is. Vagyis, aki az Isten ajándékozó kegyelmére támaszkodik. Mi nagyon hamar átcsúszunk a magunk érdemeire, és abban kezdünk bizakodni. És innen kezdve akadállyá kezdünk válni, miközben gyermekeinkért imádkozunk, miközben szeretnénk, hogy a gyermekek, fiatalok között misszió történjen, és olyan feltételeket támasztunk, amellyel akadállyá lehetünk.

Jézus átölelte azokat, akiket a tanítványok el akartak küldeni. Vajon hány embert ölel át az Úr, akiket mi, az egyház esetleg elküldenénk? Vagy mi kegyes emberek, mert „nem vagy olyan” és „nem úgy gondolkozol”, és „nem teljesítettél annyit, amit én, meg ahogy mi” alapján elküldenénk.

Tegyük föl tehát végül is a kérdést. Akadályozhatjuk a gyermekeinket? Tegyük föl anyák napján a kérdést, az apáknak is, nekünk magunknak felnőtteknek. Vajon nem akadályozzuk néha gyermekeinket? Vajon nem vagyunk néha olyan kis kő, amit az a kicsiny növény nagy küzdelemmel esetleg kikerül, mert az élet az keresi a fényt, és a világosságot. Ha csak feltételeket támasztunk, ha kegyes törvényeskedésbe csúszunk bele, és ilyeneket követelünk, akkor könnyen akadállyá lehetünk. Ha azt mondjuk, hogy „túl kicsi, úgysem érti; majd ha felnő”, akadály leszünk. Nagyon sok szülővel találkoztam: „Ja, hát igen, fontos lenne ez a hittan, de, majd ha nagy lesz, én nem akarom befolyásolni. Majd ha nagy lesz, döntse el”. És mondom, addig hagyja? Húsz évig hagyja, hogy mások befolyásolják, csak éppen azt, amit állítólag szülőként fontosnak tart, azt nem adja neki? Hát ezzel lesz akadállyá. Mert majd mások hatással lesznek rá.

Bizony sokan ilyen félreértett szabadság alapján hanyagolják el szülői feladatukat, hogy tanítsák és taníttassák gyermekeiket az Úr útjára. És mindenféle más külön órákkal agyon terheljük a gyermeket, akit csak a hittantól szeretnénk megkímélni, hogy elmehessen, még focizni is délután egy kicsit. Nincs értékzavar bennünk ilyenkor?

Vagy akadálya lehetünk, amikor kevés jó példát adunk, mert észreveszik a többit is, ami nem jó. Leginkább éppen gyermekeink veszik észre, hiszen lakva ismerjük meg egymást.

Vajon, amikor a generációk szétszakadnak, amikor ifjak az öregekkel, lányok az idősekkel nem dicsérik az Urat – akkor nem akadályozzuk? Félelmetes dolog, amikor egy-egy idős szülő temetése kapcsán az életútját átbeszélgetjük, és akkor kiderül, hogy a 20-25 éves unokának fogalma sem volt arról, hogy presbiter volt a nagyszülő. A gyermek még tudta hallomásból. Valahol akadállyá lettünk.

De segíthetjük, hogyha mi is merünk kegyelemből élni, és nem pedig vallásos törvényeskedésből. Ha merünk mi is fölfelé nézni, ahogyan a kisgyermektől mindig azt várjuk, hogy fölfelé nézzen, mert most hozzá szólunk, mert most adunk neki valamit, mert most segíteni akarunk. Merjünk mi is így fölfelé nézni az Úrra és kegyelemből élni, mert akkor a gyermekeink, unokáink is könnyebben megtalálják a kegyelmet, a törvényeskedésre nincs szükség. Ne azzal akarjuk Krisztus-követővé tenni, azzal csak elriasztani lehet.  Ne a feltételeket mondjuk, hanem a kegyelmet hozzuk közel hozzájuk. Majd annak lesznek következményei az életében, élete megváltozásában. Ragyogjon át rajtunk tehát ez az öröm, és ez az életszentség, mert az Igében élet van, az növekedni fog. Mi ne legyünk olykor kisebb-nagyobb kövek, olykor kegyes módon, törvényeskedő módon, mert ugyan kikerülhetnek bennünket, de az Úr nem azért állított oda, hogy bennünket kerülgessenek a gyermekek, unokák, lelki, hitbeli növekedésük idején; hanem azért, hogy munkatársai legyünk az Úrnak a gyermekek lelki, hitbeli nevelésében.

Engedjük, munkáljuk, hogy növekedjen a hit, hogy növekedjenek a kegyelemben velünk együtt gyermekeink. És akkor nem akadály, hanem az Isten gondolata szerint munkatárs lesz a mi életünk. Ámen.

Szívem jó vallástételét,

Jó lelkiismerettel

Megtartom, s adom jelét

Kegyes és szent élettel,

Hogy életem folyása

Légyen másnak lámpása.

Szent lábaidnál ülök,

Hallgatok törvényedre,

Bűnt útálok, kerülök,

Hogy lehessek kedvedre;

S megmutassam valóban:

Örül szívem a jóban.

449. dicséret 6., 7. vers

Imádkozzunk!

Hálát adunk Teremtő Istenünk, hogy elhelyeztél egy-egy családban, hogy szülő gondoskodó szeretetével felneveltettél.

Hálát adunk a mindennapi kenyérért, a tiszta ruháért, otthonaink melegéért, hogy tanítottak és taníttattak minket, és a Te utadat is megismertették velünk.

Hálát adunk Urunk Istenünk szülőkért, különösképpen édesanyák hitéért és jó példájáért; és hogy bennünket is meg akarsz bízni ilyen szolgálattal, erre föl akarsz készíteni.

Bocsásd meg Urunk, amikor kegyelmes szereteted áradását emberi érdemekhez, mint feltételekhez akarjuk kötni. Bocsásd meg, amikor új életet munkáló Igédnek, Lelkednek engedetlenségeinkkel akadályaivá lettünk egy időre. Segíts Urunk, hogy kegyelmedből élve engedjük, sőt munkáljuk bűnbocsátó irgalmad tovább áradását. Segíts, hogy gyermekeink előtt vonzó, hiteles, hívő élettel adjunk jó példát a Benned való bizalomra, az irántad való engedelmességre. És segíts, hogy életkoruknak megfelelően tanítsuk és taníttassuk őket a Te utadra a családban és gyülekezetben.

Könyörgünk érettségire készülő fiatalokért, hogy tudásuk legjavát adhassák. És könyörgünk nemzetünkért, hogy minél több hitben élő család segíthesse e nemzet lelki megújulását. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |