| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az Istentől kapott név

Lekció: Gen. 27,1-13

„¹Amikor Izsák megöregedett, és annyira meghomályosodott a szeme, hogy nem látott, behívta a nagyobbik fiát, Ézsaut, és így szólt hozzá: Fiam! Az felelt neki: Itt vagyok.

²Izsák ezt mondta: Lásd, én megöregedtem, nem tudom halálom napját.

³Most hát fogd a fegyvereidet, tegzedet és íjadat, menj ki a mezőre, és lőj nekem valami vadat!

⁴Azután készíts nekem jó falatokat, ahogyan én szeretem, és hozd be nekem, hogy egyem, és megáldjalak, mielőtt meghalok!

⁵Rebeka azonban hallgatózott, amikor Izsák a fiával, Ézsauval beszélt. Amint elment Ézsau a mezőre, hogy vadat lőjön, és elhozza,

⁶Rebeka ezt mondta fiának, Jákóbnak: Hallottam, hogy apád a bátyáddal, Ézsauval beszélt, és ezt mondta:

⁷Hozz nekem vadat, és készíts jó falatokat, hogy egyem, és megáldjalak az ÚR színe előtt, mielőtt meghalok.

⁸Most azért, fiam, hallgass a szavamra, amit én parancsolok neked.

⁹Menj el a nyájhoz, és hozz onnan két kecskegidát a javából, hadd készítsek abból apádnak jó falatokat, ahogyan ő szereti.

¹⁰Azután vidd be apádnak, hogy egyék, és téged áldjon meg, mielőtt meghal!

¹¹De Jákób ezt mondta anyjának, Rebekának: Igen, de Ézsau bátyám szőrös ember, én pedig simabőrű vagyok.

¹²Hátha megtapogat az apám, és akkor azt hiszi, hogy csúfot űzök belőle, és így átkot szerzek magamnak, nem áldást.

¹³De azt mondta neki az anyja: Engem sújtson az az átok, fiam, te csak hallgass a szavamra, menj, és hozd, amit mondtam!”

Textus: Gen. 32, 23-29

„²³De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál.

²⁴Fogta és átküldte őket a patakon, és átküldte mindenét.

²⁵Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig.

²⁶De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben.

²⁷Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.

²⁸Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób.

²⁹Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.”

Kedves Testvérem, ki vagy te? Ha meghalljuk ezt a kérdést, elsőre talán a nevünk ugrik be. Egy vezetéknév, amely a gyökereinket, múltunkat hordozza, hiszen ugyanazt a nevet viselte apánk, nagyapánk, és a többi ősünk. A családi összetartozásunk kifejezője. Ez tesz bennünket különbözővé a többi családtól. Kutatjuk, hogy meddig tudunk visszamenni időben, milyen rangú, múltú emberek voltak az elődeink. A keresztnevünk pedig egyedivé tesz bennünket, még akkor is, ha más is viseli ugyanazt a nevet, ugyanazt a hangsort. Így szólítanak, becéznek bennünket. A kisgyermek egyes szám 3. személyben így emlegeti önmagát. Ő a Panni, vagy a Tomi. Egyedi, egyszeri és megismételhetetlen személyiség, valóság valamennyiünk.

Nézzük csak meg, hogy amikor fényképeket nézegetünk, hogyan viszonyulunk az azon lévő ismeretlenekhez. Általában elsőre félreraknánk őket, hiszen nincsen semmiféle kapcsolatunk velük, nem sokat jelentenek a számunkra. Aztán, ha megtudjuk a nevüket, vagy egy történetet arról, hogy milyen emberek is a képen lévők, milyen ágon rokonok, vagy ismerősök, esetleg kalandokat az életükből, vagy hogy hogyan készült a kép, ezek az ismeretlen emberek hirtelen ismerőssé válnak egy kicsit. Jobban megviszgáljuk a hallottak fényében az arcokat, és hirtelen valóssá válnak a számunkra. A papírképen lévők, a szavak által életre kelnek azáltal, hogy néven nevezik őket, beszélnek róluk. Aztán ha később találkozunk személyesen is, mivel már tudjuk a nevüket, ismerősnek tekintjük őket hiszen a képek által már láttuk őket, hallottunk róluk, és kialakulhat közöttünk egy igazi, mélyebb kapcsolat is.

A nevünk által azonosítjuk be egymást, gyakorlatilag identitásunkat hordozza. Gyermeket váró szülők ezért töltenek annyi időt a névválasztással. Egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan szólítják meg az embert egy életen át! Nem csupán az a kérdés ilyenkor, hogy nekünk tetszik-e, hanem az is, hogy hogyan illeszkedik a vezetéknévhez, illetve, hogy mi a név jelentése.

Ez utóbbi különösen is fontos volt az ókorban. A név és viselője között szoros, lényegi kapcsolat van az akkori ember hite szerint. A név nem csupán hangzók egymásutánja, hanem a személy nevében létezik, lényegét, hatalmát árulja el. Gyakorlatilag benne rejlett az egész sorsa. Ha egy istenség nevét is elrejtették benne, akkor az azt is jelezte, hogy kinek, melyik istennek a fennhatósága alatt él az illető. A névben erő van, meghatározhatja viselője egész életét.

Nem volt ez másként Jákób életében sem! Testvérével, Ézsauval ikrek voltak. Húsz év imádságos várakozás után születtek meg az Úr ajándékaként. Ézsau született meg elsőnek. Elképzelhetjük az édesapa örömét, amikor meglátta kisfiát, aki erős volt, és szőrös. Igazi kis vasgyúró lehetett! Majd megszületett az öccs is, aki jó ikertestvérhez méltóan már ott is az első akart lenni: fogta a bátyja sarkát, hogy visszahúzza, hogy ő bújhasson ki hamarabb. Ilyen kis furfangos csaló volt már akkoriban is Jákób, akinek a neve csalót jelent. Ő lett a másodszülött. Ikrek, együtt fejlődtek, és néhány percen múlik, hogy ki az elsőszülött, hogy kié az áldás!

Jákób egész életét az elsőszülöttségéért, és az áldásért való harc határozta meg! Igazság előtt már a születése előtti időtől fogva, hiszen ezt olvashatjuk: már születésük előtt is harcoltak, hogy Rebeka meg is kérdezte az Urat, aki így válaszolt: „Két nép van méhedben, két nemzet válik ki belsődből: egyik nemzet erősebb lesz a másiknál, de a nagyobbik szolgál a kisebbnek!” De később se marad abba a küzdelem. Ezért veti be a lencsés trükköt, és később ezért csapja be később az apját. Már születésénél benne van ez a vágy. Képzeljük el a fájdalmát, amikor azt látja, hogy a bátyja az édesapjuk kedvence, ő, aki a vadont járja, vadász, és alig törődik az otthonnal, a jószággal. Mindent az fog örökölni, az kapja az áldást, aki a szabadság gyermeke, aki nem is érzi igazán a súlyát mindannak, amit kapni fog! El akarja érni a céljait, megvalósítani a vágyát, hát nevének megfelelően csal. Megcsalja azt is, aki e nevet adta neki, az apját.

Az anyja ötletét követve beöltözik Ézsaunak, hogy őt áldják meg a bátyja helyett. Az apa az, aki a csaló nevet adja a fiának, és az anya az, aki erre még buzdítja is ötletével. Nem igaz, hogy nincs felelősége mind abban ami történik, de lássuk meg, hogy mennyire meghatátározók ebben az eseménysorban a szülők! Otthonról hozza ezt a magatartást, az apjától, és az anyjától. Felnőtt ember már, felelős a tetteiért, tudja, hogy nem jó amit cselekszik, de mégis megteszi. Érdekes azt látnunk, hogy mennyire meghatározza ezt a fiatalembert az, ahogy születése pillanatától kezdve kezelték: ő a csaló, aki végül úgy is viselkedik több ízben is mint csaló!

Testvérek, kik vagyunk mi? Csupán egy név? Aligha, ahogy Jákób esetéből is kiderül. Tulajdonságok, szokások, reakciók serege tesz bennünket egyedivé. Fel tudjuk sorolni, hogy hogyan nézünk ki, mit kitől örököltünk, a szemünk, az alkatunk, a belső tulajdonságaink. Lobbanékony természetünk mondjuk a nagyapánktól, érzékenységünk az édesanyánktól. Nagyon összetett az, amit hordozunk magunkban, és az, hogy kik vagyunk, még ennél is bonyolultabb.

A külsőnk és belsőnk adottság. Ezt kaptuk, ilyenek vagyunk. A kérdés az, hogy mit kezdünk mindezzel! A családunk nagyon meghatározó az életünkben. Az, hogy hogyan neveltek, milyen értékrendet kaptunk, mire hogyan reagálunk. Az, hogy hogyan látjuk magunkat, nagyban függ attól, hogy a környezetünk hogyan lát bennünket. Jákóbot születésétől kezdve csalóként tartották számon. Ahányszor kiejtették a nevét, egyből beugorhatott róla ez a kép, nem véletlen hát, hogy nem tiltakozik, amikor édesanyja csalásra buzdítja célja elérése érdekében.

Ezért van nagy felelősségünk valamennyiünknek a környezetünkkel szemben! Nagyon sok törött lelkű felnőtt, fiatal, sőt gyerek él közöttünk. Döbbenetesen sokan küzdenek kisebbrendűséggel. A szavainknak, visszajelzéseinknek súlya van, mert a másikra hatással van, hiszen az így kialakított képnek fog megfelelni a másik, illetve mi magunk is, ahogy mások kezelnek bennünket. Pszichológiai vizsgálatokkal is kimutatták ezt. Volt két átlagos képességű osztály. Se nem kiemelkedően jók, se nem kiemelkedően rosszak. Az egyikkel elhitették, hogy azért őket válogatták össze, mert tehetségesek, és ennek megfelelően is bántak velük, míg a másikat úgy kezelték mint gyengécskéket, és aszerint is kezelték őket. Hamarosan kiderült, hogy azok, akikhez pozitívan álltak, egyre jobban teljesítettek, míg a másik csoport egyre gyengébben. Jóval rosszabban, mint ahogy eredetileg elvárták tőlük. Meghatározó az, ahogy a másikhoz viszonyulok, és meghatározó az is, ahogy engem kezelnek, hiszen nagyrészt azon a szemüvegen keresztül nézünk önmagunkra, amit a környezetünk ad ránk!

Nagyon sok fiatal küzd azzal, hogy értéktelennek, csúnyának érzi magát, mert a viszonyítási alap a sztárok világa, akik ragyogóak, szépek és gazdagok, illetve azok a társaik, akik valamelyest megközelítik ezt a mércét. Ebbe a képbe pedig, nem férnek bele a pattanások, a fogszabályzók, a félszeg mondatok, vagy az izzadó tenyér! Érzik-e a gyerekek és fiatalok, hogy szüleik értékesnek látják őket, és büszkék rájuk? Ha nem a kimagasló tanulmányi eredményeik miatt, hát a sportban elért teljesítményükért, kedves természetükért, egy-egy tettükért, amikor máson segítettek. Észrevesszük-e ezeket az apróságokat, és szóvá tesszük-e? Látják-e a kislányok, és nagylányok az édesapjuk szemében megcsillanó elismerést, ha kicsinosítják magukat, akkor is, ha furcsa a sok szemfesték, vagy érdekes színű és fazonú ruha?

De ugyanezt megkérdezhetjük arról, hogy az asszonyok biztosítják-e férjeiket arról, hogy büszkék arra, hogy eltartják a családot, hogy biztonságot adnak? Erősítjük-e bennük az érzést, hogy ők a családfők, a szó igazi értelmében, vagyis nem csak névleg, hanem hogy valóban a család fejét jelenti a személyük? És a férfiak szépnek látják-e a feleségeiket sok év házasság után is, akkor is, ha esetleg már nem lányos az alajuk, és van néhány ránc a szemük sarkában? Elmondjuk-e egymásnak, hogy mennyit jelent az együtt végigküzdött évek sokasága, az összetartozás? Elmondjuk-e a másiknak, hogy hogyan látjuk őt, vagy csak azt hánytorgatjuk fel, hogy megint nem vett tejet, nem vitte le a szemetet, rossz jegyet hozott, nem elég a konyhapénz, túl rövid a szoknya hossza, és miért kell havonta új hajszínt kipróbálni?

Mindebben felelősségünk van. Jákób volt az egykor, aki hallgatott édesanyja szavára. Felelős volt abban, hogy belement a csalásba, hiszen érezte, hogy helytelen az amit tesz, hangot adott kétségeinek.  Ugyanakkor benne van is, hogy csak a nevének megfelelő módon viselkedik, hiszen könnyebb ez a már megszokott út, a kockázat is jóval kevesebb benne, hiszen így könyvelték el, ráadásul még a célját is elérheti!

Igen ám, de a tetteknek ilyen esetekben is következménye van: veszteségek, kapcsolatok sérülnek. Jákób mindenre képes azért, hogy megkaphassa az áldást, vagyis beteljesedjék az ígéret a születése előtti ígéret: csalásra, hazugságra, tiszteletlenségre apja iránt! Végül pedig megszerzi amit akart, és a boldogság helyett menekülhet. Hiába övé a jog, az áldás, üres kézzel mehet az ismeretlenségbe, család nélkül, társak nélkül egyedül! Ézsau, a bátty bosszút forral, édesapa, ahogy a 33. versben olvashatjuk „igen megrendül”, vagyis sír, édesanyja pedig elveszíti mind a két fiát: az egyiknek mennie kell, a másik meg sértett. Végül pedig Lábán házánál, mintegy végső kegyelemdöfésként becsapják a csalót. Apósa, ahogy ő egykor saját apjánál, kihasználja, hogy nem láthat a sötét szobában a nászéjszakáján, és gyenge szemű, idősebb leányát, Leát vezeti be hozzá a szeretett kisebbik leány, Ráchel helyett. A csaló futni kényszerül az életéért, majd őt magát is becsapják, hogy így átélje ugyanazt a csalódást és összetörettetést.

De ami különösen is széppé teszi ezt a történetet, az az, hogy Isten nem hagyja magára a csaló Jákóbot. Vele menekül, és vele van apósa házánál is. Megjelenik neki álmában, kijelenti neki magát, és kézzel fogható áldást ad munkájára olyannyira, hogy még Lábán is felismeri: „Megtudtam a jelekből, hogy teérted áldott meg engem az ÚR.” (Gen. 30,27) Nem azt jelenti mindez, hogy Isten helyeselné Jákób tettét, hanem azt, hogy Ő nem mond le erről az emberről! Lehet, hogy csaló, lehet, hogy szereti maga intézni a dolgait még Isten ellenében is, de attól még Isten által szeretett, és elfogadott. Nem a bűnei, hanem ő maga!

Ugyanez igaz ránk is! Lehet, hogy mi nem csalók vagyunk, hanem bizonytalanok, vagy épp nehezen fogadjuk el a szeretetet. Lehet, hogy a külsőnkkel küzdünk, vagy épp hirtelen természetünkkel. Előfordulhat, hogy gyermekkorunkból cipelünk fájdalmas terheket, és olyan sebzettek vagyunk, hogy senkiben sem merünk bízni, vagy kötődni, de higgyük el, hogy Istennek mindezekkel együtt fontosak vagyunk! Lehet, hogy a mi életünk is tele van varga-betűvel, lehet hogy mi magunk is sokáig menekültünk lelkileg, kerestünk, vagy épp követtünk el bűnöket, de mindezekkel együtt Istennek fontosak vagyunk. Nem az elkövetett hibáinkra, tetteinkre, sebeinkre és rossz természetünkre mondd „igen”-t az Isten, hanem ránk magunkra!

Isten egykor nem úgy tekintett Jákóbra mint csalóra, hanem mint Izráelre, Isten harcosára, akinek még ki kell formálódnia belőle. Mert ennek a férfinak az igazi lényege nem a csaló volt, hanem az az ember, aki képes Istenért küzdeni, kapcsolatot rendezni, helyt állni, és engedelmeskedni. Isten Jákóbbal megy láthatatlanul az atyai házból, és észrevétlen formálja őt egészen addig, amíg egy éjszaka, az Ézsauval való újbóli találkozás előtt szembe nem fordul önmagával, és meg nem küzd Isten angyalával.

Ebben a küzdelemben már látszik, hogy nincsenek vargabetűk, számítgatás. Csak ő van, és Isten. Ott van a küzdelem fájdalma életre, halálra, mert erről szól ez a harc. Az áldásról, a mindenről, magáról az ÉLETRŐL, mert ekkor már tudja Jákób, hogy küzdhet, lehet 11 fia, 4 felesége, gazdagsága, de Isten nélkül mindez semmi. Lehet jogilag övé apja öröksége, Izsák a fejére tehette a kezét, de mindez mit sem ér, ha nem Isten az, aki megáldja, aki örökséget ad neki. Neki ebben a harcban már Isten kell. Ehhez azonban el kell veszítse önmagát. Egy angyalt legyőzni lehetetlenség, hiszen az Isten erejével küzd. Őt becsapni nem lehet, de ez ekkor már nem érdekli Jákóbot. Eljut arra a pontra, amikor már saját maga sem érdekli, nem gondolkozik, csak azt tudja, hogy apja, és nagyapja Istenének áldása nélkül nem élhet tovább.

Ez az a pont, ahová általában eljut minden ember. Mindenki életében megtörténik, hogy számot kell adjon arról, hogy Istennel, vagy Isten nélkül megy-e tovább? Köztes út ugyanis nincs. Nem Isten ismeretéről van szó, hiszen a Biblia olvasása, a kiscsoportok, az a prédikációk mind-mind ismeretet adnak, hanem arról kell számot adni, hogy Isten maga kell-e nekünk? Oda tudom-e adni neki magam mindenestül, akkor is, ha ismeretlen ez az út, és nem látom a végét? Jákób egykor nem tudhatta, hogy mi lesz az angyallal való tusakodása vége, csak azt, hogy kell neki Istent, és feltételek nélkül a karjaiba vetette magát.

Olyan ez, mint a mélybe való ugrás, ahol az ember nem látja a szakadék alját. Az ember retteg a mélységtől, és alapvetően bennünk van, hogyha csak a peremen is, de látszólag biztonságban, már ismert területen billegünk. Merünk-e nekirugaszkodni, és ugrani? Elhisszük-e, hogy bár az ugrás pillanatában semmi sem látszik, csak a vak sötét, de nem halálra fogjuk zúzni magunkat, hanem Isten tenyerén fogunk landolni? Ez a hit ugrása, Testvérek! Végig merjük-e csinálni mindazt, amit Jákób végigcsinált?

Először szembe kellett fordulnia önmagával. Az angyal ugyanis megkérdezi a nevét. Mire neki meg kell mondania, hogy Jákób, vagyis, hogy csaló. Ki kell mondja lényének addigi legmélyebb tartalmát. Nem szépíthet, nem magyarázkodhat, nem kenhet semmit a szülői házra, vagy testvérére, apósára, hanem azzal kell szembenézni kendőzetlenül és őszintét, ami valóban ő. A sebeivel, a bűneivel, elrontott tetteivel, kapcsolataival. Mindez benne van ebben a megrendítő egyetlen szóban: Jákób.

Mi szembe merünk-e nézni önmagunkkal ugyanígy? A sebeinkkel, félelmeinkkel, bizonytalanságainkkal, bűneinkkel? Ahhoz, hogy Jákóbból Izráel lehessen, vagyis azzá formálódhasson, aminek Isten őt teremtette, ahhoz 100%-kosan oda kell adja magát Istennek. Nem csak egy kicsit, nem csak egy-egy dolgot, hanem mindent. Ez nagyon nehéz, és nagy bátorság kell hozzá. Félelmetes letekinteni a mélybe, kockázatos, de másképp nem megy.

Oly sokan vagyunk úgy azzal, hogy megértünk valamit Isten lényegéből, szeretetéből, mondjuk, hogy értünk halt meg, és a bűnbocsánat kegyelme a miénk, Jézus örök életet szerzet nekünk, és itt megállunk. Nem arról van szó, hogy kevés lenne, mert ez a minden, a legtöbb, az alap, amely nélkül nem lenne tovább. Csakhogy van ennél is tovább, mert ezt megérteni csak a kiindulási pont. Az az Isten, aki képes volt emberi formát felvenni, erre a világra megszületni, szenvedni, Fiát adni értünk, az életünket is megszeretné gyógyítani! Pál arról beszél, a 2Kor. 5,17-ben, hogy: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” De ehhez mi is kellünk! Jákób és az angyal tusakodásához Jákób is kellett, nem csupán az Úr angyala!

Amikor Jézus Krisztus meghalt értünk Isten a leghatalmasabb módon biztosított bennünket elfogadó szeretetéről. Ha nem talált volna értékesnek bennünket törött életű, csonka-bonka embereket, nem vállalta volna a poros utak fáradtságát, a meg nem értettséget, az otthontalanságot, az elárultatást, a fájdalmat, elvettetést és halált. Ez nem csupán az emberiség nagy egészének szóló üzenet, hanem nekünk, magunknak is. Jézus minden tette, csodája, halála és feltámadása rólunk szól! Arról, hogy Isten 100%-an elfogad bennünket, szeret, és fontosak, sőt mi több becsesek vagyunk neki! Nem a bűneinkre, rossz természetünkre, sebeinkre mond igen-t, hanem ránk! Ő nem úgy néz bennünket, ahogy a környezetünk, vagy mi magunk saját magunkat, hanem úgy, ahogyan csak Ő képes: Fia vérén keresztül, Ő azt látja, akinek teremetett bennünket, az igazi valónkat, amit talán sok szenny eltakar, mint Jákób esetében. Ő azzá akar formálni bennünket, akikké lehetünk Őbenne. Gyógyítani akar, helyreállítani, értelmet és célt adni az életünknek. Ehhez azonban mi is kellünk. 100%-osan. Nem csak Istenen múlik! Jákóbnál sem csak az angyalon múlt! Le kell nézni a mélybe, fel kell tárni mindent, vagyis le kell ugrani a szikláról, akkor is, ha bizonytalan, akkor is, ha rettegünk, hogy esetleg halálra zúzzuk magunkat. Higgyük el, hogy ott lesz a kéz, ami megtart. Ha egykor vállalta ugyanaz a kéz értünk az átszegeztetést, és kínt, ne lenne ott is, hogy elkapjon bennünket?

Jákób új nevet kapott: Izráel, Isten harcosa. Az egész élete megfordul ebben a tusakodásban. Nem véletlen, hogy a róla a zsidó nép mind a mai napig az ő nevét viseli! Új identitást, új tartalmat nyert az élete, ami a környezetére is kihatott: Ézsauval rendeződik kapcsolata, haza térhet, és gyermekeiből nem véletlenül születnek törzsek később. Jákób áldáshordozóvá válik.

Nincs ez másként a mi életünkben sem. A Jel. 2,17 beszél egy kis fehér kövecskéről, amit isten ígér azoknak, akik Benne győznek. Ezen a kövecskén egy új név lesz, amelyről senki sem tud, csak az, aki kapja. Urunk nem csak Jákóbnak akar új nevet adni, hanem nekünk is. Olyan nevet, amelyben el van rejtve egész lényünk üzenete, tartalma, aminek Ő az alapja. Ne féljünk hát 100%-osan odaadni neki magunkat, ahogy egykor Jákób tette, hogy kibontakozhasson az az életünkben, amire rendeltettünk: hogy a miénk lehessen az áldás, és környezetünk is átélhesse a csodát, hogy az Istennel való kapcsolatban erő van, ami gyógyít, helyreállít és megtart. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |