| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Gyökerek nélkül áldatlan az élet

Mózes első könyve 48. fejezet, 8-16. vers

„⁸Amikor Izráel meglátta József fiait, ezt mondta: Kik ezek?

⁹József ezt felelte apjának: Az én fiaim, akiket itt adott nekem az Isten. Jákób így szólt: Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg őket!

¹⁰Izráel szemei az öregség miatt homályosak voltak, és már nem látott jól. Közel vitte azért őket Jákóbhoz, ő pedig megcsókolta, és megölelte őket.

¹¹Izráel ezt mondta Józsefnek: Nem gondoltam, hogy még meglátom arcodat, és most Isten még a gyermekeidet is megláttatta velem.

¹²Akkor József elhúzta őket apja térdétől, és arccal a földre borult.

¹³Azután fogta József mindkettőjüket, és odavitte jobb kezével Efraimot Izráel baljára, bal kezével pedig Manassét Izráel jobbjára.

¹⁴Izráel kinyújtotta a jobb kezét és Efraim fejére tette, pedig ő volt a kisebbik. A bal kezét meg Manassé fejére tette, keresztbe téve a kezét, pedig Manassé volt az elsőszülött.

¹⁵Azután így áldotta meg Józsefet: Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig,

¹⁶az angyal, aki megváltóm minden bajban, áldja meg e fiúikat! Nevemről nevezzék őket, meg őseimnek, Ábrahámnak és Izsáknak a nevéről! Szaporodjanak el, legyen sok utódjuk ezen a földön!”

Péter első könyve 3. fejezet 9. vers

Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.

„Amikor elveszítünk egy idős embert, elveszítjük a történelmünk egy darabját.” Mondja egy indián közmondás. Ez napjainkban különösen is igaz. A családi hagyományoknak, gyökereknek nagyon fontos szerepe van a családokban. Régen akár 3-4 generáció is együtt élt egy kisházban. Együtt élték át a születést, és a halált, együtt dolgoztak, küzdöttek, és együtt voltak, amikor összegyűltek, mondjuk a fonóban valamilyen munkára, és közben nótáztak, történeteket mondtak. Természetes volt, hogy az idősebbek meséltek a kicsiknek, hiszen nem volt televízió, DVD. A régi történetek, mesék pedig gyökeret vertek a gyerekek szívében, és ott éltek tovább a családról, Istenről, és sok egyébről, amely a hitükben, magyarságukban segítette őket. Ha dédnagyszülő is élt a családban, akkor ezek a történetek akár 6-7 generációra is visszamehettek, és igen erős identitást adtak a gyermekeknek. Igazi gyökereket, áldást.

Tavaly egy szemináriumon való beszélgetés hívta fel a figyelmemet arra a tényre, hogy a mai fiatalok másképp tekintenek az idősekre, és a családjuk múltjára, mint akár csak 20-30 évvel ezelőtt a felnőttek. Nagyon sok mai fiatalnak nincsenek már gyökerei, családi identitása. Ezen a kurzuson, amikor a tanár megkérdezte tanítványait erről a kérdésről, majdnem mindenki a szüleiről beszélt, alig néhányuk a nagyszüleik jelenlétéről, tágabb családi múltról azonban senki sem. A beszélgetésekből kiderült, hogy legtöbbjük már a nagyszülei életéről sem tud túl sokat, nemhogy a családja múltjáról! A ma felnövő generációk elveszítették a múltjukat, családi hagyományaikat, identitásukat.

Nagyszüleikkel a mai gyerekek alig találkoznak, ha nem egy településen laknak. A közöttük lévő kapcsolat sem annyira szoros már, leginkább az ünnepekre korlátozódik. Nem nagyon mesélnek, legfeljebb meséskönyvekből, imádkozni pedig nem tudnak tanítani, hiszen maguk sem gyakorolták azt életük folyamán. Természetesen ma is szeretik unokáikat, de általában érzik és elmondják, hogy valami – amit általában csak körülírni tudnak – hiányzik, már nem tudják azt adni, amit hajdan ők kaptak. Szüleik már a szocializmus éveiben nevelték a ma 50 év körüli, nagyszülővé váló generációt, abban a korban, amely igyekezett elidegeníteni kultúrától, hagyományoktól, Istentől és leginkább egymástól az embereket. Ezek a nemzedékek folyamatosan veszítették gyökereiket, így mára érthető, hogy képtelenek azokat továbbadni, mivel alig van mit…

Ez a valami pedig az áldás lenne. Az áldás, amit egyik generáció adhat át a másiknak. Az örökség, amely pénzzel nem mérhető, ami után nem kell adózni, de olyan kincs, ami nélkül áldatlanná, gyökértelenné válik az élet.

Az Ószövetség tanúsága szerint Izráel népe nemzetségekre, illetve a legkisebb társadalmi egységre, a családra tagolódott. Ez volt az a közösség, amely leginkább meghatározta egy felnövekvő gyermek, vagy fiatal életét, hiszen itt sajátította el az együttélés szabályait, a hit megélését, a hagyományokat és rítusokat. Az apa volt a családfő, aki egyúttal magában hordozta a múltat, hiszen kapcsolódási pontot jelentett az ősökhöz. Ő volt az, aki továbbadta atyái hitét, aki az Istenről beszélt és tanított. Nem véletlen az, hogy Ábrahámnak, Izsáknak az Istenét ismerteti meg Jákób a gyermekeivel, és az unokáival. Ez az az Isten, apjának, nagyapjának Istene az, Akit ő is személyesen ismer, Akivel tusakodott, Akinek az áldásáért küzdött, majd Akitől az Izráel nevet kapta. Ennek az Istennek az ismeretét és imádatát adja tovább, és az Ő kezébe, gondviselésébe ajánlja fiait, és unokáit egyaránt, amikor kezeit rájuk téve megáldja őket. Mindez egyfajta folytonosságot is jelentett a jövőre nézve is!

De mit is jelent az a szó, hogy áldás? Oly sokszor használjuk. „Áldást, békességet” kívánunk egymásnak, mi lelkészek minden istentisztelet végén áldást mondunk, mégis általában oly kevéssé vagyunk tisztában azzal, hogy mit is jelent ez a fogalom! Egyáltalán, miért volt annyira fontos egykor Jákóbnak az áldás, és miért adja tovább azt a következő generációknak?

Az áldás azt jelenti, hogy kimondott szóval üdvhozó erőt közvetít az ember, valakit üdvhozó erő hordozójának nyilvánít, vagyis valakit üdvhozó erő hordozójává tesz. Izráel gondolkodásában ennek minden esetben a forrása, adója Isten, akkor is, ha ember az áldás szavainak kimondója. Innen érthető az, hogy az életben való boldogulás alapja az Istentől nyert áldás volt, amely elnyerésének föltétele az engedelmesség volt. Az áldás, egyrészt, mivel Isten adja, visszavonhatatlan.

Hogy ezt kicsit jobban megértsük, meg kell értenünk az akkoriak gondolkodásmódját. A héber nyelv gyakorlatilag igékre épül. A szavak nagy része erre a szófajra vezethető vissza különböző módon. Minden a cselekvésről szól. Amit Isten kimond, az egyúttal meg is történik. Isten minden szavában élet van, cselekedet, ami tettekre, és cselekedetekre is kell, hogy indítsa az embert is. A szóban, különösen az Úr szavában erő van. Erő, ami egyszeri, visszavonhatatlan, valóságos, megtapasztalható, vagyis valóban az élet maga.

A zsidó emberek nem sok szót használtak, de azt tudták, hogy a kimondott szóban erő van, és visszavonhatatlan. Éppen ezért az áldásban különösképpen is az van. Az Istentől kapott áldásban ott van az illető múltja, jelene és jövője elrejtve. Olvassuk csak el majd otthon a 49. fejezetet, amelyben Jákób megáldja a fiait! Ezekben a szavakban ott rejlik a későbbi törzsek sorsa, noha ezek a férfiak akkor még mit sem tudtak arról, hogy mennyi leszármazottuk lesz egykor! A kimondott szóban erő van, és visszavonhatatlan.

Ez az, amit talán nekünk is jobban komolyan kellene venni! Olyan könnyen kiejtünk szavakat, és nem gondolunk bele a súlyába! Oly könnyen gyilkoljuk egymást velük, néha pont az igazság nevében, és még csak észre sem vesszük! Gyökössy Endre egyik megrázó története arról szól, hogy volt egy kis vézna, alacsony osztálytársa, aki ugyan nagyon okos és szolgálatkész volt, de mégis mindenki gúnyolt a külseje miatt. A tornatanára csak „töpörtyűként” emlegette, gúnyosan. A fiú felnőve geológus lett, kitüntetéseket szerzett munkájával, mégis amikor 30 évesen felakasztotta magát, csak egy cédulát találtak a zsebében: „minek éljen egy ilyen töpörtyű”. Lassan ölő méreggé, átokká váltak egyszerű szavak, és ugyan ki sejthette?!

Vagy belegondolunk abba, hogy mit is jelent, amikor „áldást, békességet” kívánunk egymásnak a templomajtóban? Érezzük a súlyát egy-egy levél, vagy születésnapi lapra írt: „Áldjon meg az Úr!” súlyának, vagy csak egyszerűen megszokásból, rutinból kívánjuk ezt egymásnak, kegyes szólamként? Ezeknek a szavainknak súlya van, ezekben a mondatokban erő van. A lehető legtöbbet kívánjuk ilyenkor a másiknak, hiszen Isten üdvösség adó kegyelmébe, az Ő kezeibe ajánljuk a másik embert! Nem játék kimondani ezeket a szavakat!

Még inkább nem volt játék Jákób kimondott szava egykor! Örökséget kaptak, egy olyan köteléket, amely visszavonhatatlanul összekapcsolta őket őseik Istenével, és ezzel gyökereket, identitást és értékeket adott nekik a jövőjükre nézve!

Ez az, amit napjainkra a legtöbb ember elveszített! Illúzió lenne azt gondolni, hogy a 20. század első felében, amikor még tele voltak a templomok, és mindenki vallásoktatásban részesült, mindenki hívő keresztyén lett volna. Ha ez így lett volna, nem ürültek volna ki oly hamar a templomok egykor. Mégis maga az a tény, hogy legalább minden vasárnap ugyanabba a közösségbe elmentek, a vallásórák alkalmával megismerték a Biblia fő üzenetét, és ha abból igazi Isten-hit nem is fejlődött, erkölcsi tartást mégis sokaknak adott az életvezetésre tekintve. Régen a fiatalokat az egyházba beszocializálták. Egyértelmű volt, hogy ott nőttek fel, a nagyszülőkkel együtt imádkoztak. Felnőttként ezt az életformát pedig folytatták, majd gyermekeiknek általában továbbadták, ha másképp nem, hát szokás szintjén. Ez a folyamat láncolatot alkotott a különböző generációk tagjai között, gyökereket adott. Mára ez a folyamat felbomlani látszik, ezt jelzik a közösségről-közösségre vándorló keresők tömege, akik – családi gyökerek híján – elsősorban élményeket, kötődést, vagyis mégiscsak gyökereket keresnek tudat alatt is.

A magyar lakosság nagy része a szocializmus évtizedei ellenére is vallásos maradt – csak épp a maga módján. Bár ez elsősorban nem a vallás rendszeres gyakorlását jelenti, hanem azt, hogy azért a legtöbb ember vallja, hogy van Isten, és spirituális, lelki élményekre vágyik. A lakosság alig 1-2%-a valóban ateista, a többiek mind hisznek valamiféle felsőbbrendű lény, energia, erő létezésében. Ugyanakkor a válaszokat általában nem a templomokban keresik, és nem is a Bibliában, hanem a misztikában, a jóslásban, asztrológiában, és egyéb transzcendentális dolgokban.

Ráadásul ott vannak igen nagy számban a szociológiai felmérések tanúsága szerint a magukat vallásosnak mondók, de hitüket nem gyakorlók tömegei. A családjukban megtalálható néhány keresztyén hagyomány, de ők maguk már csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem látogatják a gyülekezeteket. Bár gyakran vannak kételyeik Isten létét illetően, vagy saját egyházukon belül nem találnak megfelelő vallási élményt, és közösséget, mégis kialakítanak egy maguk alkotta istenképet, és „összeeszkábálnak” egy maguk alkotta vallást, amelyben különféle más vallások elemei is megtalálhatók.

Mindez a vallási kavalkád mit mutat? Mindenekelőtt azt, hogy

1.      az emberekben igen nagy az éhség a közösség iránt, egy hely iránt, ahová tartozhatnak, ahol személyesen törődnek velük.

2.      Nagyon sokan elveszítették a gyökereiket. A nagy családok felbomlása, a gyakori költözések mind-mind ebben akadályoznak bennünket. Illetve a legtöbb gyermek már meséskönyvből hall csak mesét, de akkor legalább még megvan a mesélés adta közösség! De egyre többen a TV előtt nőnek fel, és egyáltalán nem tudják, hogy mit jelent a közösen végzett munka az idősebb generációk tagjaival, a történetmesélés a régmúlt dolgokról.

3.      Ez a kettő pedig identitás-válságot ad. Egyre többen küzdenek azzal, hogy nem tudják kik is ők. Összekeverednek a szerepek a családon belül, a nemek között. Munkahelykeresés esetén kreatív jelentkezőket részesítenek előnyben, de a munkahely megtartása szempontjából már inkább az alkalmazkodó, a vezetők akaratának és véleményének engedő munkatársak vannak előnyben, így sokaknak nincs igazi önazonossága. Állandó megerősítésre szorulunk, és közben mivel nem tudjuk, hogy mi érték, és mi nem, hát a véleményünkben könnyen megingathatók vagyunk.

Isten Igéje pedig épp az ellenkezőjéről beszél nekünk! Amikor Jákób megáldotta a két fiút azok pontosan tudták, hogy hová, kihez tartoznak! Átélték, hogy van családjuk, van múltjuk, hiszen az áldás kimondásával egy láncolat folytatódott. Tudták, hogy az életük egybefonódik atyáik Istenével, aki hordozta, vezette apjukat, nagyapjukat, dédnagyapjukat. Tudták, hogy nem véletlen, hogy az öreg Jákób fontosnak érezte ebben az örökségben részesíteni őket, hiszen ő maga is megtapasztalta az Istennel való közösség megtartó erejét a hétköznapokban. Vagyis gyökereket kaptak Istentől a Vele és követőivel való kapcsolat által, és identitást, hiszen az áldás kapaszkodót jelentett a jövő nehézségei közepette. Ehhez a ponthoz vissza lehet nyúlni, erőt lehet belőle meríteni, hiszen Isten valósága, megtartó ereje van felkínálva benne a számukra.

      Ugyanez a lehetőség ma is nyitva áll előttünk! Emlékszem arra a mai napig, amikor az Egyesült Államokban hazajöttöm előtt a gyülekezet vezetői az istentiszteleten kezüket rám téve imádkoztak értem, és áldást kértek a jövőmre nézve. De mondhatnám a lelkészszentelés alkalmát, vagy még inkább azt a napot, amikor itt a gyülekezetben, az első istentiszteletemen megáldattam. Mások talán a házasságkötésükkor kapott áldásra emlékeznek, esetleg a konfirmációra. Olyan pillanatok ezek, amelyekhez vissza lehet nyúlni, és biztos fogódzót jelentenek Isten által, amikor megingunk, vagy megfáradunk. Mi magunk is, ahogy egykor az a két fiú gyökereket kapunk, hiszen valamennyien érezzük és tudjuk, hogy bár lelkipásztor mondja ki az áldó szavakat, a forrás maga az Isten, aki megelevenít.

A gyülekezet, ahol Isten Igéje köré gyűlünk, az a hely, ahol ebben az áldásban részesülünk. Az a hely tehát, ahol gyökerekre, és identitásra találhatunk, és közösségre lelhetünk napjainkban. Hogy ez mennyire valóságos dolog, mi sem bizonyítja jobban, mint a gyülekezeti nagytábor. Ha nem éreznénk mindezt, ugyan mi vonzaná azt a kb. 350 embert, hogy együtt menjen egy nem sok luxust kínáló helyre, ahol sok különböző generációnak kell elhordoznia egymást? Miért töltenék sokan ilyen módon a nyári szabadságukat, ahelyett, hogy mondjuk külföldre utaznának? Ha a gyülekezet, amely az Ige köré gyűlik, nem az áldás helye lenne, akkor nem egy fiatal nem mondta volna el, hogy a nagytáborban látva a családokat, és kézen fogva sétáló időseket, érezte azt, hogy mégis van remény a boldog családi életre, és Isten valóságáról kapott bizonyosságot az ott levőkben, mert velük beszélgetve azt érezte, hogy a szavak mögött tartalom van, és megélt valóság, amely Istenre mutat.

A gyülekezet az áldás helye, hiszen Isten Igéje köré gyűlünk össze alkalomról alkalomra, és közösséget teremt számunkra egymással, és Istennel egyaránt. Ilyenkor kapcsolatba kerülünk a múlttal, gyökereket kapunk, hiszen a Biblia történetei, ünnepeink mind-mind az emlékezésre adnak alkalmat, hiszen több ezer évvel ezelőttre röpítenek bennünket vissza, de úgy, hogy érezzük, hogy mindez, mivel Isten szaváról, Jézus Krisztus értünk hozott áldozatáról szól, meghatározza a jelenünket, és kihatással lesz a jövőnkre is.

Később már nem áldották meg az apák Jákóbhoz hasonló módon fiaikat. Ehelyett azonban Isten parancsának engedve újra és újra elismételték Isten szabadító tetteit, és tanították nagyon komolyan a fiatalokat Isten törvényére, és az Ő útján járni. Ezek a történetek összekapcsolták őket nem csupán egymással, hanem Istennel is, pont úgy, mint József fiai megáldásakor. Gyökereket, közösséget, és identitást kaptak.

Nincs ez másként ma sem. A gyülekezet, a templom, a hívő otthon mind-mind a történetmondás helye, és ily módon az Isten áldásának átadására szolgáló hely is. Az otthon, ahol lehet Istenről beszélgetni, együtt imádkozni, és Igét olvasni, ahol a szülők meg is élik azt a hétköznapokban, az egymás közötti kapcsolatokban, a gyermeknek és fiataloknak, sőt nekünk magunknak is olyan örökséget adhatnak át lelki értelemben, amely gyökereket, és igazi áldást rejt önmagában egy egész életre nézve. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |